„Olyan helyen éltem, ahol csak a romok maradtak”

Ennek az interjúnak az elolvasását érdemes összekötni a Magyar Nemzeti Galéria szárnyasoltárokat kiállító termének megtekintésével, hiszen csak így lehet annak jelentőségét és erejét megismerni, hogy a ládákba zárt töredékes, rettenetes állapotú darabokból hogyan álltak fel ezek a lenyűgöző építmények, hogyan tervezték meg a szerkezeteket, állították helyre az oltárokat, pótolták a hiányzó faragványokat, festéseket, aranyozásokat azok a mesterek, pályakezdő restaurátorok, akiknek ezt a hatvanas évek végétől előzmény, szakirodalom, előzetes tudás nélkül kellett megoldaniuk. Ennek a munkának az egyik főszereplője volt Szentkirályi Miklós.

Magyarországon született, de Erdélyben töltötte a gyerekkorát, „halmozottan hátrányos helyzetben”, hiszen szülei nemesi származásúak, édesanyja Bethlen lány.

A bécsi döntés alaposan átformálta az életünket. Édesapám szobrásznak készült, az Epreskertben dolgozott három évig, majd jött a háború, és fel kellett hagynia a művészettel.A visszacsatolás után apám szülőfaluja, a Marosvásárhelytől harminc kilométerre lévő Mezőpagocsa éppen a román–magyar határra esett, a kerítés egyik fele a román oldalra került, a másik a magyarra, az egyik szoba ide, a másik oda. Az esküvőjüket pont a bécsi döntés napján tartották. A nővérem még ott született, majd a család visszajött magyar területre: apám Kocsordon, egy Tisza-birtokon vállalt állást gazdasági intézőként. Én már ott születtem, de az ostromot Budapesten vészeltük át, majd 1945 után visszament az egész család Erdélybe. 1949-ben kitelepítettek minket, kényszerlakhelynek pedig szerencsére Marosvásárhelyt jelölték ki, lehetett volna rosszabb is. Akkor már hárman voltunk gyerekek, a nagymamánkkal együtt egy szobában lakott a család. A felnőttek a legjobb esetben segédmunkát végezhettek. Nem nyomorúságos, hanem egyszerűen komikus volt a helyzet…

Miért döntöttek úgy, hogy visszamennek Erdélybe? Igaz, Magyarországon sem jártak volna jobban, feltehetően ugyanígy kitelepítették volna a családot.

Érzelmi okokból. Amikor anyámat évtizedekkel később megpróbáltuk áthozni, azt mondta, hogy nem mozdul ki a hazájából, ahonnan az ősei származnak. Így vélte helyesnek. A szüleim egyszerűen ragaszkodtak a szülőhelyükhöz.

Ismert és valaha nyilván tehetős családból származik. Visszakaptak valamit a régi vagyonból, házat, földet, műtárgyat a rendszerváltást követően?

Egy kolozsvári házat igényeltünk vissza, amit másnap eladtak, azóta is tart a pereskedés. Megmaradt a mezőpagocsai kúria, abban az önkormányzat működik, legalább vigyáznak rá. Ez egy 1770–80 körüli klasszicista épület, valaha szép francia dupla tetővel, ma természetesen már nem így néz ki. Tavaly rettenetes pirosra festették, persze elfelejtettek minket megkérdezni. Múltkor, amikor arra jártunk, a polgármester és az alpolgármester fogadott minket. Mondták, hogy vigyáznak a berendezésre, ami mellesleg nagymamám hozománya volt 1910-ből. Az ember ma már derűsen veszi, mert ez már történelem. Tudomásul vettük.

A kitelepítés után hová vezetett az út?

A rendőrségre. Először naponta, majd hetente, később havonta. Ez egészen a hatvanas évek közepéig tartott, jóval tovább, mint Magyarországon. Az iskolákból is megpróbáltak minket kirakni. Sikerült. A képzőművészeti gimnáziumba jártam, de eltanácsoltak, ahogy sokakat hozzám hasonlóan, hogy szakmát tanuljunk, munkásként dolgozzunk. A szakmunkásképzőben a tanáraink nagy része elcsapott főiskolai, egyetemi tanár volt, így itt végül is magasabb szinten folyt a képzés, mint másutt. Később igen hasznosan kamatoztattam az itt megtanultakat. Hat évig egy autójavító üzemben dolgoztam, elcsapott mérnökök között, mérőműszereket kellett javítanom, a továbbtanulás volt a fő célom. A munkatársak is segítettek abban, hogy továbbléphessek. Hattól kettőig tartott a munkaidő, utána rajzszakkörbe mentem, este pedig az esti iskolába. Leérettségiztem, és 1968-ban felvételt nyertem a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. 1973-ban az összes államvizsgát letettem, de a diplomamunkámat már nem védtem meg, mert közben megnősültem, és átjöttem Budapestre. Egyre jobban érdekelt a restaurálás, hiszen olyan környezetben éltem, ahol csak a romok maradtak, semmi más, így a pesti főiskolán már a restaurátor szakra iratkoztam be, a harmadévtől. Volt időm és lehetőségem már az egyetemi tanulmányok mellett munkát vállalni. Akkor alakult meg a Magyar Nemzeti Galériában a Régi Magyar Osztály restaurátorrészlege, ennek diákként lényegében az alapító tagja voltam. A szívemhez legközelebb álló középkori táblaképekkel, szobrokkal, oltárokkal foglalkozhattam.

Ekkor költözött fel a Várba a Galéria.

Igen. Én 1975-től dolgoztam ott, kezdetben négyórás alkalmazásban. Először Gerevichné, Ica néni vezette az osztályt, majd Mojzer Miklós. A munkamegosztást komolyan vették. Sok helyen azt hiszik, hogy az adott osztály vezetője utasíthatja a restaurátort, hogy milyen módon járjon el. De mi ezt máshogy tanultuk az egyetemen, egy másik generáció voltunk. Gerevichné és Mojzer is tudta, hogy egy művészettörténész más megközelítéssel vizsgálja a tárgyat, mint egy restaurátor. Az etikai kódexünk igénye is akkor született meg, hogy rögzítsük, mely dolgokban ki a kompetens. Irányelv az alkotás alapos megismerése, ezen ismeret birtokában készül a munkaterv, amelyet restaurátori konzultációkon (zsűri rend) az illetékesek és a kollégák vitatnak meg, fogadnak el vagy sem. A régi magyar gyűjtemény gótikus szárnyasoltárai kritikus állapotban voltak, dobozokban, darabokban. Az volt a feladat, hogy az oltárokból építsünk fel a trónteremben egy középkori kiállítást. A semmiből kellett az egészet kitalálnunk, hiszen nem volt előzmény, nem volt rutin. Ma már könnyebb egy restaurátor dolga, ha van esze és odafigyel, mert a lényeget, a múzeumi restaurálás módszertanát már kidolgoztuk. Sokan mondják, hogy jogilag is szabályozni kellene, de ezzel nem értek egyet, mert minden tárgy egyéni elbírálást igényel, az alkotó munkamódszere, a tárgy művészettörténeti jelentősége és az állapota alapján. Olyan, mint a beteg és az orvos kapcsolata. Ez a szemlélet uralkodott végig az osztályon, amíg létrehoztuk az állandó és időszakos kiállításokat. A koncepció megvolt, de azt, hogy hogyan lehet bemutatni ezeket a különleges műtárgyakat az akkori körülmények között, nem volt egyszerű kivitelezni. Egy állványért is küzdeni kellett, márpedig itt hat-hét méteres oltárokat építettünk fel majdnem a semmiből. Na, itt kamatoztattam a hajdani szakmunkásképzőben tanultakat.

Kik dolgoztak az osztályon, kik a műhelyben? A művészettörténészeket ismerjük, a restaurátorok nevével, arcával ritkán találkozunk.

A Szépművészetiből került oda a magyar anyaggal együtt Gerevich Lászlóné osztályvezető, a művészettörténészek közül ott volt Török Gyöngyi, Jakubik Anna, majd Mojzer Miklós, aki osztályvezető lett. Restaurátorként Lakatos Józsefet, Eisenmayer Tibornét kell említenem, ő tavaly sajnos elhunyt. A Szépművészetiből sokan mentek át, sokan vissza is menekültek, mert itt jobb, biztosabb volt a helyzet. Maradtak tehát a friss diplomások. Az volt a rend, hogy a tehetséges res-taurátorok közül, akik az egyetemen már bizonyítottak, és hivatásuknak tekintették, hogy régi magyar anyaggal foglalkozzanak, mindig kettőt felcsaltunk először négy-, majd nyolcórás munkára, szerződéssel. Engem is csak öt év múlva véglegesítettek, mert nem volt státus, pedig igény lett volna rá. Mondok még neveket: Velledits Lajos, Seres László, Kázik Márta, Horn Zsuzsa, Szabó Mariann, Szentgyörgyi Edit, Marjai Zoltán, Szutor Katalin, Zsámboki Orsolya, Dabrónaki Béla, aki ma a kisszebeni főoltár restaurálásának motorja. Alaposan felszaporodott az állomány az egyetemről újonnan érkezőkkel. Kiváló munkakapcsolat és a nem mindig egyszerű feladatok megoldása eredményeként munkahelyünk rövidesen igazi szellemi műhellyé vált. Ebben a műhelyben dolgoztam egészen 1990-ig, akkor jöttem át a Szépművészeti Múzeumba.

Mojzer Miklóstól tudom, hogy Géberth, a régi neves Váci utcai keretező lánya is ott dolgozott aranyozóként, csak ő ismerte a régi technikát, mert ennek a tanítását felfüggesztették.

Igen, Géberth Andrea. Ő a régi családi hagyományt hozta magával, tudása nélkülözhetetlen volt a középkori festészet és szobrászat anyaghasználata miatt. Voltak fafaragóink, ketten, majd négyen. Velük az elején sok probléma volt, lévén kitűnően képzett mesteremberek, mindent, még az eredetit is szabályosra akartak faragni. Ezzel pedig a jellegzetességeket, az egyediséget szüntették volna meg. Hónapokig tartó érvelésünket és kompetenciánkat végül is elfogadták, mert megértették, hogy más a szemlélete az alkotónak, más a restaurátornak és megint más a mesterembernek, az eredeti megőrzése viszont szent dolog.

Végül hány év munka után készült el a most is látható kiállítás?

Már a Szépművészetiben elkezdődött a tervezés a hetvenes évek legelején, még Radocsay Dénes idején, amikor rendeztek egy kiállítást a régi magyar anyagból, de akkor még nem mertek oltárokban gondolkodni. Amikor a gyűjteményt felvitték a Galériába, elindult a kutatás, hogy az eredetihez hangolhassuk a kiegészítéseket. Meg kellett keresni, hogy melyek az autentikusan gótikus részletek. Meg kellett tanulni a gótikus szerkesztéseket, az ikonográfiát, mindent, és természetesen megismerni a még eredeti helyükön maradt emlékeket. Emlékszem, amikor Trabanttal mentünk Erdélybe, majd a Felvidékre, tanulmányozni a szepességi szárnyasoltárokat. A trónteremben való elhelyezésen is sokat gondolkodtunk. Bártfán – ott maradt fenn a legtöbb oltár – értettük meg, hogy milyen elrendezés szerint lehet a legoptimálisabb látványt nyújtani, tudományos igényt biztosítani, a kronológiát megtartani. 1975-ben nekiláttunk az érdemi munkának Gerevichné és Mojzer vezényletével, majd jöttek a fiatal művészettörténészek: Jávor Anna, Buzási Enikő, Poszler Györgyi, Mikó Árpi. Mindenkinek új volt a feladat, de ilyen lehetőség másoknak egész életükben nem adatik meg, hogy felépítsenek valamit a semmiből. A földszinti öt terem 1979-ben készült el, majd ezt követően 1982-ben a szárnyasoltárok kiállítása is megnyílhatott a trónteremben. Valamennyivel nőtt közben a hely – itt építik most a kisszebeni főoltárt – az erdélyi oltárokat a következő kisebb terembe helyeztük el, fölöttük a gogánváraljai kazettás mennyezettel. Azt tudni kell, hogy időközben megnyílt a schallaburgi Mátyás király-kiállítás, egy kis „főpróbaként”, odavittünk két teljes oltárt és több táblaképet, szobrot, faragványt, és amikor ezek visszakerültek, rendeztük meg az immár harmincnégy éve álló Gótikus szárnyasoltárok című kiállítást. Ez nemcsak nekünk, hanem a magyar muzeológiának is egy hőskorszaka volt.

Sorban nyíltak meg az állandó kiállítások az új Galériában. Gondolom, ez folyamatosan adott munkát a restaurátoroknak.

A földszinti gótikus anyag, amit most újrarendeztek fekete háttérrel, az volt az első állandó kiállításunk. 1978-ban Jávor Annával rendeztünk közösen egy Kracker János Lukács-kiállítást: kölcsönkértünk képeket, rajzokat, és melléjük tettünk néhányat a kalocsai román kori kövekből. Volt belőle vita, hogy hogyan kapcsolódik össze a kettő. Miután megnyílt a kiállítás, mindenki belátta, hogy a román kori faragványok és a barokk festmények nemcsak eltűrik egymást, hanem így együtt felemelő ünnepélyességet sugároznak. Végigjártuk Kracker helyszíneit, végigfényképeztük diára, és a kiállításon ment egy vetítő, folyamatosan forgatva a hatvan-hetven képet. Ezt követően elkezdtük a barokk kiállítás előkészítését.
A minisztérium biztosított pénzt, és a Művészeti Alap menedzselte a restaurátorokat. Akkor dolgoztuk ki azt a zsűrirendszert, amely a mai napig működik. Hibásan hiszik sokan, hogy ennek célja minőség-ellenőrzés, teljesítésigazolás vagy számonkérés. Ez a restaurátori munka módszertanának egy nagyon fontos része. A célja megkeresni a legjobb, legkíméletesebb megoldást, ami szakmai konzultáció eredménye. Ez azt jelenti, hogy a kollégákkal, művészettörténészekkel közösen egyeztetünk a helyreállítás módszeréről és mértékéről, arról, hogy a műtárgy szempontjából mi a legkedvezőbb megoldás. Úgy működik, mint az orvosi gyakorlatban a konzílium. Nem azért ül össze két-három orvos, hogy számon kérjék egymás felkészültségét, hanem hogy a közös tudással a legjobb diagnózist állapítsák meg. A nyolcvanas évek derekán megnyílt a reneszánsz kőtár. Az állandó kiállítások mellett fontos időszaki kiállításokat is rendeztünk, jelentősebbek a Thyssen–Bornemissza-gyűjtemény, a Spanyolok az újvilágban című spanyol–amerikai kiállítás, amelyet Bécsből hoztunk át, és volt az évtized második felében egy nagyon fontos kiállításunk hétszázhúsz műtárggyal, a Nemzeti Múzeummal közösen: Főúri ősgalériák, családi arcképek. A festményeken ábrázolt díszruhákat, ékszereket, fegyvereket, szőnyegeket megtaláltuk más múzeumokban, ezeket ki is állítottuk a képek mellett. A korábbi kiállításról, amit Bécsből hoztunk át, igen sok vitrin itt maradt, ezeket mind fel tudtuk használni e célra. E kiállítások rengeteg restaurálást igényeltek, de a rendezésben is oroszlánrészt vállaltam.

Miért ment át végül a Szépművészeti Múzeumba?

Mojzer Miklós hívott el azért, mert itt akkor nem volt restaurátor osztály. A nagy képlopás után egy kicsit felbolydult a múzeum, mindenki piszkálta a másikat, kitört a káosz. Azt találták ki, hogy minden osztálynak legyen saját restaurátora, ebből az lett, hogy a „te restaurátorod”, az „én restaurátorom”. Mojzernak az volt az álma, ami most talán a Szabolcs utcában létrejön, hogy legyen egy önálló osztály, restaurátor ügyrenddel, követhető programmal, korszerű felszereléssel. Volt ellenállás, hogy például maradjon önálló a grafikai műhely, legyen független az antik részleg. Mojzer törekvése részben sikerült, részben nem. Az akkori osztályvezető kollégám, az elődöm pedig gyomorfekélyt kapott egy év alatt, így végül elhívtak engem. Átjöttem, mert megtisztelő volt a feladat, és messzemenően egyetértettem a restaurátor osztállyal kapcsolatos elképzeléssel. Rögtön belecsöppentem az állandó kiállítások rekonstrukciójának előkészítésébe. A múzeum épülete felújítás alatt állt, ennek nyomán nagy volt a műtárgymozgás. Mojzer rengeteg jó döntést hozott, például azzal, hogy külföldre monstre kiállításokat utaztatott, a kiválasztott művek tizenöt-húsz százalékának restaurálását a kölcsönző fél finanszírozta. Egy minisztériumi döntés miatt a közalkalmazott restaurátorok létszáma négy személyre apadt, ezért a munkaerőhiányt pótolni kellett. Működni kezdett a szerződéses rendszer, ha jogászi szempontból néha nem is, szakmai szempontból mindenképpen sikersorozat volt. 2001 és 2003 között hetvenegy külső restaurátorral szerződtünk, hatvan-hetven millió forintot szedtünk össze pályázatokból, támogatásokból. Nagyon sok innováció született az idők során, így a klímadoboz program, vászonhordozó konzerválási eljárások, lézertechnika alkalmazása a restaurálásban stb. Táblaképeket napjainkban csak klímadobozzal eresztünk ki a múzeumból, de már a múzeumon belül is csak ily módon ajánlott kiállítani. A vászonhordozó viaszgyantás dublírozását kíméletes kezelési módok sokasága váltja fel, így a hatékonyság és az eredeti megőrzése fokozott hangsúlyt kap a kutatók nagy örömére.

A Munkácsy-trilógia hatalmas festményeinek restaurálásában is részt vett. Milyen állapotban látta először a képeket?

A Golgota 1992-ben érkezett Magyarországra. A nyolcvanas évek végén árverezték a Sotheby’snél, szerintem akkor kellett volna megvenni, végül egy amerikai-magyar kereskedő vette meg, kegyeletből. Elhozták letétbe a Nemzeti Múzeumba, végül a Galériába szállították. Megérkezett két hatalmas ládában, hiszen harminc négyzetméternyi festményről van szó. Kibontottuk, nagyon büdös volt, vastagon állt rajta a penész. Rettenetesen nézett ki. Összeültünk heten-nyolcan, restaurátorok, művészettörténészek, megvan róla a jegyzőkönyv. Bereczky azt mondta, hogy gyorsan vigyük el, mert megfertőződik az egész állomány. Mojzer befogadta az akkor még nem átadott, tehát munkaterületként működő Pergamon Csarnokba. Kiterítettük, fél évig szárítgattuk, préselgettük, óvatosan, hogy ne okozzunk kárt benne. Szó szerint locsogott a víztől. Szerencsére nem kellett nagy beruházás a restauráláshoz, mert egy évvel korábban a Ión Csarnokban dolgoztunk a két nagy Fontebassón, amelyek nemrégiben Fehérvárcsurgóra kerültek, ezekhez készítettünk mozgatható lépcsőket. A Golgotáról tudni kell, hogy a trilógia egy másik darabjával, a Krisztus Pilátus előtt című alkotással együtt 1907-ben átvészelt egy tűzesetet az akkori tulajdonos, John Wanamaker faházában. Amikor a ház kigyulladt, hogy mentsék a műveket, kivágták a keretből, így zuhantak is egy nagyot. Az akkori tudás szerint restauráltatták 1907 és 1911 között. A méteres szakadásokat próbálták foldozgatni, megtisztítani a képeket a koromtól. Amikor lezuhan egy ekkora vászon, komoly ütés éri, de nem tehettek mást. Csontváz lett, ezért újrafestették. Minden húsvéti időszakban kiállították Wanamaker áruházában, az állandó hurcolás megviselte. A feltárás során megtaláltuk a biztos Munkácsytól származó részeket, azon a kormot, fölötte a belefestéseket és tíz réteg lakkot. Miután engedélyt kaptunk rá, letisztítottuk az eddig átfestéssel takart képet. Rengeteg értékes rész került elő, így sikerült Munkácsy ecsetvonásainak nagy részét hitelesen bemutatni. A háttér volt rosszabb állapotban, mert azt festette a művész bitumennel. Amikor restaurálták, hogy ne peregjen tovább, leragasztották papírral, a dublírozás során pedig vasalták, ettől megolvadt a bitumen, beleragadt a papír. Ahol megpróbálták kivakarni, ott jött a festék is, ahol nem, ott a papírrétegeket barnára festették. Felvetődött a kérdés, hogy hol lehet ezt kiállítani. A Nemzeti Múzeum azt mondta, hogy a Galéria a kompetens, a Galéria pedig a mérete miatt nem tudott mit kezdeni vele. A debreceniek elkezdtek lobbizni a képért, mert az Ecce Homo már náluk volt. 1993 nagypéntekén vittük át a Nemzeti Múzeumba. Sírtak az emberek. Aztán ment tovább Debrecenbe. Amikor 1995-ben a Krisztus Pilátus előtt megérkezett, ugyanezeket a vizsgálatokat elvégeztük, de sokat segített, hogy a történetet akkor már ismertük. Visszatérve a Szépművészetiben töltött éveimre, hadd említsek még egy számomra fontos eseményt, mégpedig annak a bizonyos Tiziano-képnek az újrafelfedezését, ami egy sikeres együttdolgozás és együttgondolkodás eredménye volt. Két művészettörténész, Lengyel László és Tátrai Vilmos, valamint én mint restaurátor szívós kutatómunkával igazoltuk a szerző sajátkezűségét. Ez egyben ünnep is lett. Baán László főigazgató úr megbízta Tátrai Vilmost, hogy a centenáriumi kiállításon a Tiziano-kép legyen a főszereplő. Az én dolgom volt a Tiziano Madonnái kiállításon bemutatni a kép kutatási, azonosítási és restaurálási műveleteinek fotódokumentációit, valamint a TV2 által készített harmincperces filmet.

Említette, hogy kezdetben nem volt osztály, most pedig egy egész központ létesül a Szabolcs utcában. Részt vesz az előkészítésében?

Már nem, ez a fiatalok dolga legyen, de javasoltam a kollégáknak, hogy szívleljék meg a Magyar Restaurátorok Egyesületének ajánlásait, Etikai Kódexét, és vegyék figyelembe azt az ügyrendet, ami alapján ez ideig működtünk. Sikerrel szabályoztuk a tevékenységünket, mert sok külsőssel dolgoztunk a három-négy közalkalmazott mellett, akik az alaptevékenységet sem képesek ellátni ebben a létszámban. Elég, ha csak a külföldi utaztatásokra előkészítendő művek mennyiségét vesszük számba. Gondolnunk kell olyan speciális feladatokra, amelyekre a Szabolcs utcai műhely fel kell készüljön. Ilyenek voltak például azok a munkák, amelyeket terven kívüli szolgáltatásként más közgyűjtemények és műemlékek részére teljesítettünk, amelyekhez a Szondi utcai műhely biztosított munkaterületet a külsős kollégáknak. A Szépművészeti Múzeum raktárából, a Magyar Nemzeti Galériából és a Nemzeti Múzeumból öltöztettük fel a Gödöllői Királyi Kastélyt, vittünk műveket Ozorára letétbe, a Szondi utcai műhelyben hoztuk rendbe a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának műveit, mert ott nincs csapat egy ilyen munkához. A fertődi Esterházy-kastélyba is mentek képek letétbe, az edelényi kastélyba is, mindet elő kellett készíteni a szállításra és a kiállításra.

A pályán eltöltött négy évtized alatt mennyire változtak a trendek?

Javuló tendenciát látok, egyre kevesebb a megélhetési restaurátor, és egyre többen tekintik hivatásnak, akik megfontoltabban dolgoznak, és kíméletesebb módszereket választanak. A szemlélet változott, ez nagyon fontos. Ahogy a jó szabó szokta, aki háromszor mér, és egyszer vág. Ha a restaurátor nem a legjobb megoldást választja, azzal nagyobb bajt okozhat. Ma már általánosan elterjedt módszernek kellene lennie a fotótechnikai vizsgálatnak, ami nem jár fizikai beavatkozással, és azonnal ellenőrizhető a kezelések, beavatkozások eredménye. Még a Szépművészeti Múzeum sincs teljesen felkészülve erre, pedig néha alig filléres dolgokról van szó. Amikor elkészült a Szondi utcai műhely, létrehoztuk a Thesaurus Universalis Alapítványt, amely a többi között a műszerek beszerzését szolgálta jó ideig. Ugyanezt csináltuk az egyetemen, ahol a Donátor Alapítvány közreműködésével biztosítjuk az oktatást elősegítő műszerek megvásárlását, tanfolyamok megtartását. A szemléletváltozáshoz nagymértékben hozzájárult az 1992 óta működő Restaurátor Kamara, mely egyesület alapító elnöke vagyok. Egyre felkészültebb restaurátorokat bocsát ki az egyetem, amellyel együttműködési megállapodást kötöttünk, aláírásával hitelesítette Baán László főigazgató és König Frigyes rektor úr. Ennek a társadalmi összefogásnak és szakmai hozzáállásnak a restaurálandó tárgy megismerését kell szolgálnia, különben nem tudhatjuk, hogy a beavatkozás káros lesz-e vagy hasznos. Vannak dolgok, amikhez csak megfontolás után ajánlott hozzányúlni, nem kell befejezni egy képet a művész helyett, és nem kell vélt és valós hibáit szolgai módon kijavítani. Egy restaurátor dolga megvizsgálni és rendbe tenni a művet, és állapotát megismerve javaslatot tenni a további sorsáról, ez nagy felelősség, mert ha lemondok egy képről, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy kidobtam a szemétbe. A restaurátor feladata tanulmányozásra, további raktározásra vagy bemutatásra alkalmassá tenni a rá bízott műtárgyat állapotától és értékétől függetlenül. Ehhez a restaurátori módszertan számtalan lehetőséget biztosít. Ez a feladat, vagyis megkeresni a legjobb megoldást amelyhez egy hasonlatot tudnék mondani: „Bármely megrongálódott mű restaurálása egy virágoskert szeretetteljes gondozására emlékeztessen. Itt is, ott is perdöntő, hogy mit hagyunk meg érvényesülni, mit virágozni, élni.” Az egyetemről kikerült kollegák többsége felkészült e probléma megoldására, és reményeim szerint egyszer a Szabolcs utcai restaurátor központban is kialakul egy magas színvonalú szellemi műhely, ahova örömmel jár a szakember, mert erős a motivációja.

Szentkirályi Miklós 1943-ban született Kocsordon. Gyermekkorát Marosvásárhelyen töltötte. 1968-tól 1973-ig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festő szakos hallgatója, 1974-től a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanul, ahol 1977-ben végez festő-restaurátorként. Már tanulmányai alatt bekapcsolódik az újonnan alakult Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Osztályának munkájába, ahol 1990-ig dolgozik. Ezt követően a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora és osztályvezetője, 1992-ben a Magyar Restaurátorkamara alapító elnöke. Kiemelt munkái közé tartozik a középkori szárnyasoltárok és a Munkácsy-trilógia darabjainak restaurálása, Tizianónak a Szépművészeti Múzeum által a közelmúltban megvásárolt alkotásának a rendbetétele. Munkásságát 1991-ben Munkácsy Mihály-díjjal, 2013-ben M. S. mester díjjal ismerik el.