Milyen szakmai lehetőségek vannak Magyarországon szisztematikus régészeti feltárások elindítására és megnyugtató befejezésére?

Zsidi Paula régész, a Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeumának igazgatója

Magyarországon a 19. század utolsó évtizedeitől kezdődtek azok az ásatások, amelyeket már mai értelemben is rendszeres régészeti feltárásként kell értékelnünk. Céljuk a lelőhelynek – a korszak feltárási módszere szerinti – lehető legteljesebb megismerése volt, és a lehető legtöbb, a kor számára értelmezhető lelet gyűjtése. Ilyen céllal és módszerrel indultak az aquincumi kutatások, és vidéken is számos helyen láttak hozzá fontos lelőhelyek kiásásához, például Sopron–Burgstall, Gáta, Szőny–Brigetio vagy Szombathely–Savaria római kori városok kutatása, Keszthely–Fenékpuszta temetőjének ásatása. Ezek a tudományos ismeretszerzés céljából indult, megszakításokkal, de vissza-visszatérően végzett ásatások tették ki a régészet „hajnalán” a feltárások legnagyobb részét.

Mára a helyzet alapvetően megváltozott. A kutatási célú ásatások (a jogszabályokban – 2001 LXIV. Tv. 7. § 30. – tervásatásként meghatározva) jelentik azt a kutatási tevékenységet, amit nem köt a beruházások, fejlesztések idő- és területkorlátja. A kutató jó eséllyel tűzheti ki maga elé a lelőhely komplex feltárását a lehető legnagyobb hozzáférhető területen. Az ilyen jellegű feltárások azonban, szemben a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti munkákkal, a terepi munkának csak kisebb hányadát teszik ki. Az Ásatási Bizottsághoz benyújtott feltárási engedély iránti kérelmek statisztikája alapján megrajzolható, hogyan alakul a tervásatások aránya az elmúlt időszakban. 2000-ben a háromszázkilencven beadott kérelemből száztizenkettő vonatkozott tervásatásra, 2008-ban a nyolcszázötvenhét beadott kérelemből csak negyvenegy, 2014-ben pedig – a beruházások csökkenésével – a beadott kétszázharmincöt kérelemből százhat. A számok jól mutatják: ha megnő a kötelezően ellátandó feladat, az az intézmények kapacitását leköti, ha kevesebb a feltárást igénylő beruházás, akkor megnő a kutatási célú terepi régészeti munkák száma.

Az arány alakulását természetesen még több tényező is befolyásolja. Függ a feltáró intézmény jellegétől, azaz attól, hogy a megelőző feltárásokhoz kapcsolódó feladatellátásban az adott intézménynek van-e és mekkora szerepe. Az egyetemek és kutatóintézetek tevékenységében általában nagyobb szerepet kapnak a tervásatások, míg a múzeumoknak elsősorban a jogszabályban előírt, a beruházásokhoz kapcsolódó feladatukra kell koncentrálniuk. A történeti városmagok esetében sokszor az is a tervásatás gátját jelenti, hogy a lelőhelyek részben vagy egészen fedettek, így ezekben az estekben a beruházásokhoz kapcsolódó megelőző feltárások jelentik az egyetlen lehetőséget a tudományos információk megszerzéséhez. Budapesten tipikusan csak egy-egy szűkebb, beépítetlen terület alkalmas tervásatásra. Ilyen például az aquincumi polgárváros területének egy része. Itt az elmúlt években is folyt munka, kis intenzitással, ügyelve, hogy a kiásott terület helyreállítására és a leletanyag muzeológiai és tudományos feldolgozására ütemesen kerüljön sor.

Míg a fejlesztéshez kapcsolódó régészeti feltárások pénzügyi forrásáról jogszabály gondoskodik, a finanszírozás nagyobb problémát a tervásatások esetében jelent. Utóbbinál ha megvan a tudományos kutatási program, a feltáró intézmény rendelkezik kapacitással és a feltárási engedély igényelte valamennyi feltétellel, a legnagyobb problémát a költségek biztosítása jelenti. A költségvetést elvileg többféle forrásból fedezheti az intézmény. Ritkán áll rendelkezésre saját intézményi vagy a lelőhely szerint illetékes önkormányzat által biztosított forrás. A legtöbb esetben a jogszabályban nevesített és a régészeti feltárások végzésére jogosult intézmények, múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek sincsenek abban a helyzetben, hogy kutatási célú feltárásokat saját költségvetésből finanszírozzanak, így saját forrás híján pályázati pénzekhez kell forduljanak. Van néhány hazai intézmény, amely nemzetközi pályázatokon vagy nemzetközi együttműködés keretében tud kutatást végezni. Ezek a források többnyire személyes ismeretség vagy jó szakmai kapcsolat, illetve korábbi szakmai sikerek és elismertség nyomán nyílnak meg. Ilyen módon finanszírozott projektek például Keszthely–Fenékpuszta lelőhely feltárása és közzététele, vagy a százhalombattai tudományos program.

A hazai pályázati forrásoknak két nagy „kútjuk” van: a kevesebb projektet, de hosszabb időn keresztül, nagyobb összeggel támogató Országos Tudományos Kutatási Alapprogram (OTKA), és az évenként kiírt, több pályázatot, de kevesebb összeggel támogató Nemzeti Kulturális Alap (NKA). A kutatóintézetek, egyetemek általában jó eséllyel pályáznak nagyobb összeget az OTKA többévi kutatást elősegítő programjain. Gyakran azonban nem elég egyetlen forrás. Egy-egy feltárás teljes költségvetésének finanszírozása sokszor komoly pénzügyi manőver. Ugyanis a régészeti feltárás alatt ma már nemcsak a terepi munkát értjük, hanem a lelőhely feltárást követő megóvását, az előkerülő leletanyag konzerválását, az eredményeknek a nyilvánosság és a tudomány számára való hozzáférését is.

Az NKA örökségvédelmi kollégiumának pályázatai elsősorban a veszélyeztetett lelőhelyek védelméhez, feltárásához, állagmegóvásához nyújtanak inkább gyorssegélyt, mint hosszabb kutatásra elég forrást. Ugyanakkor az NKA évenkénti támogatással járul hozzá olyan fontos lelőhelyek rendszeres kutatásához, mint Zalavár, Brigetio, Fenékpuszta, Ópusztaszer. A kis összegű (maximum hárommilliós), de rendszeres támogatás azonban nem azt jelenti ezekben az esetekben sem, hogy minden évben jut a feltárásokra. Az NKA által támogatott pályázatok esetében egyre nagyobb számban jelennek meg azok a kutatások, amelyek a lelőhely-felderítést, a településszerkezeti kutatásokat, a topográfiai kutatásokat célozzák, elsősorban roncsolásmentes vizsgálatokkal. Ezek a kutatások nagymértékben járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a települések és a települési infrastruktúra, közútfejlesztés és a közműhálózat fejlesztése minél pontosabb adatokat kapjon a régészeti lelőhelyek elhelyezkedéséről, és így a „régészeti” kockázat csökkenjen egy-egy beruházás során.

A tervásatásoknál az előzetes kutatási program kidolgozása alapvető követelmény. Ebben és költségvetésében tervezni kell a feltárás közben előkerülő leletanyag megőrzésének, feldolgozásának és a tudományos eredmények folyamatos közzétételének feladatát is, valamint a lelőhely feltárást követő rendezését is. Kiemelten fontos, hogy a feltárást követően a lelőhely állagmegóvásáról is gondoskodjanak. Sok helyütt ma is látszanak a korábbi feltárások által elhagyott, a lelőhelyet kiszolgáló gödrök nyomai.

Végül a lelőhelyfeltárások egy speciális „fajtáját” kell említeni: a kutatást a régészeti gyűjtemények raktáraiban. A múzeumok többsége tele van a korábbi évtizedekben feltárt (részben a megelőző feltárások, de sokszor a tervásatások) feldolgozatlan anyagaival. Egy részük olyan állapotban van, hogy nem kutatható, egy részük pedig a tudomány számára hozzáférhető ugyan, de nem publikált. Csak egyetlen adat: a Magyar Nemzeti Múzeumban (az adatot Tomka Gábornak köszönöm!) a KÖSZ, majd a NÖK terepi tevékenysége nyomán kétszázharmincnyolc régészeti lelőhely (!) kiásott anyaga, mintegy kétszázhúsz köbméternyi leletanyag vár a feldolgozásra, értékelésre – egyelőre gyakorlatilag forrás híján! De hasonlóan őriz feldolgozatlan anyagot a Budapesti Történeti Múzeum és a vidéki múzeumok is. Az adatok ismeretében felmerül az igény arra, hogy az új lelőhelyek felszínre hozása mellett legalább ugyanekkora költséget kellene a már kiemelt leletek feldolgozására fordítani. Sajnos azonban erre a célra nincsenek pályázatok.

A fentiek alapján felvetődik a kérdés, hogy a tervásatásokra rendelkezésre álló forrás sok vagy kevés, vagy talán a források struktúráján kellene változtatni? A régészt hajtja a megismerés, a felfedezés kíváncsisága, de az örökségvédelem szempontjai önmérsékletre figyelmeztetik a kutatót. Az ellentétes érdekek átgondolt és tudományos szempontból indokolt kutatási programok és jól megválasztott módszerek mentén oldhatók fel. Ugyanakkor arra is figyelemmel kell lenni a jelen kor kutatóinak, hogy a lelőhelyek nem kiapadhatatlan forrásai a régészeti örökségnek, ezek kutatásában – különösen az emblematikus lelőhelyek esetében – lehetőséget kell hagyni a jövő generációinak is.

Lassányi Gábor régész, a Magyar Régész Szövetség elnöke

A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év volt – állítják sokan – a magyar régészet aranykora, hiszen a nagy autópálya-építésekhez és más beruházásokhoz kapcsolódóan több mint tízmillió négyzetméternyi felszínen volt lehetőség ásatásokat végezni, ebből kifolyólag jelentős pénzügyi források jutottak a múzeumokhoz. Ez az állítás azonban csak részben igaz: a nagy felületű, feszített tempójú, módszereiben, határidejükben folyamatosan kompromisszumok közé szorított megelőző feltárások látványos eredményei nem válthatják ki a precíz régészeti alapkutatásokat és kutatóprogramokat. Ti miből ástok? – tettem fel a kérdést néhány kollégámnak; az alábbiakban igyekszem rövid körképet adni tapasztalataikról.

Régészeti kutatási projektek finanszírozására az elmúlt időszakban elsősorban két költségvetési forrás állt rendelkezésre. Az első és legnagyobb a 2015-től a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal részét képező Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA), amelynek régészeti és magyar őstörténeti zsűrije hagyományos költségvetésű és nagy összegű kutatások, valamint posztdoktori pályázatok finanszírozása felett dönt. AZ OTKA régészeti tárgyú projektekre fordítható forrása évről évre változik. 2012-ben öt, 2013-ben hat, 2014-ben mindössze három normál, tíz–huszonöt milliós, kettő-négy éves kifutású munkára biztosított keretet. Nagy értékű, interdiszciplináris és nemzetközi együttműködésű, azaz harmincöt–hatvan millió forint költségvetésű kutatás 2012-ben kettő, 2013-ban egy, 2014-ben három indult. A fenteken túl 2012-ben egy, 2013-ban kettő, 2014-ben egy posztdoktori kutatás kapott tíz–húsz millió forint értékű támogatást, ami elsősorban fiatalabb kutatók számára biztosít saját fizetést és kutatási költségeket, általában egy-két évre. Az OTKA pályázatainak túlnyomó többségét az utóbbi években egyetemi tanszékek, illetve az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézete nyeri el. Ez részben annak köszönhető, hogy jelenleg kevés múzeumi intézmény képes régészeti területen dolgozó kolléga munkakapacitását többéves kutatási programokkal terhelni. Egy fiatal kutató átlagos éves három–négymillió forint bruttó bérköltségével számolva jól látszik ugyanakkor, hogy egy sikeres OTKA-pályázat is csak abban az esetben nyújthat megfelelő pénzügyi hátteret egy három–négy éves kifutású kutatási programnak, ha az abban részt vevő tudományos csapat bérét más forrásból biztosítják.

A másik pályázati forrás, amit meg kell említenünk, a Nemzeti Kulturális Alap Régészeti és Örökségvédelmi Kollégiuma, amelynél viszont az egy-egy évre pályázható összeg jóval szerényebb. Itt korábban maximálisan négymillió forint, 2015-től pedig legfeljebb hárommillió forint értékben lehet pályázni régészeti lelőhelyek feltárására. Ez az összeg elsősorban a múzeumok munkatársai számára kínál kisebb, helyi kutatásokra lehetőséget, és csak más NKA-pályázatokkal kombinálva teremthet lehetőséget régészeti lelőhelyek, műemlékek bemutatására is. Ebben az évben az NKA tíz projekthez nyújt egy-két milliós támogatást.

Jól látszik tehát, hogy a régészeti kutatások finanszírozására fordítható állami keret nemzetközi léptékkel mérve meglehetősen szűkösnek mondható. De a négy évre szóló húsz–harminc milliós költségvetésű OTKA-projektek éves szintű tizenöt–húszezer eurós pénzügyi háttere sem nyújthat lehetőséget olyan széles spektrumú kutatások végzésére, mint amilyenek ideálisak lennének.

Tekintettel arra, hogy az elmúlt évtizedekben számos természettudományos vizsgálati eredmény alapvető tanulsággal járt a régészeti kutatásban, egy-egy projekt tervezésénél ma már elengedhetetlen az interdiszciplináris kutatások bevonása, amelyek azonban sokszor nagy mértékű költségtöbbletet jelentenek. Ezt azonban a hazai pályázati lehetőségek csak részlegesen képesek biztosítani. A problémát jellemzően nagyobb nemzetközi projektekben való részvétellel tudják megoldani a hazai kutatóhelyek. Jó példa erre az Oross Krisztián által vezetett OTKA-program, amely a Balkán és Közép-Európa érintkezési övezetének korai földművelő közösségeit kutatja a Balaton és a Dráva között. A projekt az MTA BTK Régészeti Intézetének újkőkori kutatócsoportja által folytatott, több programon átívelő, hosszú távú kutatás részét képezi. A régészeti leletegyüttesek feldolgozásával párhuzamosan már korábban is olyan abszolút kronológiai, bioarcheológiai és archeometriai vizsgálatok történtek jórészt Bánffy Eszter, az intézmény korábbi tudományos igazgatóhelyettese kezdeményezésére, amelyek azonos lelőhelyekről vett minták tematikusan egymásra épülő adatsorait eredményezték. A különböző programokhoz köthető természettudományos vizsgálatok gyakorlatilag folyamatosak, ilyen módon szerves részévé válhattak a kutatócsoport tevékenységének a partnerintézmények bevonásával, elsősorban brit és német egyetemek, kutatóintézetek együttműködésével.

Megemlítendő egy másik sikeres kutatási projekt is: a Visegrádi Alap támogatásával, valamint helyi mecénások segítségével 2013–14-ben lezajlott a nagy késő rézkori halomsírokat kutató Yamnaya Impact Project a Debreceni Déri Múzeum szervezésében, ebben lengyel, cseh, szlovák, magyar, valamint angol kutatók vettek részt. A Dani János által koordinált munka során a Kr. e. 3300–2600 közé keltezhető, a Kárpát-medencébe betelepült nomád népcsoporthoz tartozó, szinte elpusztult sírdombokat vizsgáltak a régészek. A projekt keretében archeogenetikai, valamint radiokarbonos vizsgálatokra is volt lehetőség.

Szintén megoldást jelenthet régészeti kutatások finanszírozására turisztikai fejlesztési források bevonása, úgy ahogy a bugaci Felsőmonostor feltárása esetében láthattuk. Ehhez a projekthez a fő anyagi forrást a magyar–szerb IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program jelentette. A Rosta Szabolcs, a kecskeméti Katona József Múzeum vezetőjének irányításával 2011-ben megindult kutatás nagyon látványos és tudományos szempontból is egyedülálló eredményeket hozott. A projekt keretében feltárt, a tatárjárás korában elpusztult dél-alföldi monostort, illetve több későbbi középkori építményt bemutatóhellyé alakították át.

Talán még nehezebb a helyzet, ha valaki külföldi régészeti expedíciót tervez. Major Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője számos, elsősorban a keresztes hadjáratok korával foglalkozó projektet vezetett Szíriában, Libanonban, legutóbb pedig az iraki Kurdisztánban kezdtek új munkába. Tapasztalatai szerint ezekre a területekre ma szinte lehetetlen állami pályázati forrást találni, így ezeknél a munkáknál az egyetem támogatása mellett elsősorban csak a területen befektető cégek, mint például a Mol, vagy kisebb magánszponzorok pénzügyi segítségét kell kitartó munkával összekalapozni.

Láthatjuk tehát, hogy a mai pályázati lehetőségek között nehézségekbe ütközhet az a fiatal kutató, aki régészeti terepi és feldolgozó kutatásához pénzügyi forrást keres. Ennek a problémának a feloldásához mindenképpen kívánatos volna egy új örökségvédelmi alap felállítása, amelyhez a megelőző feltárásokra befolyó – sajnos egyre szűkülő – összeg néhány százaléka és a hatósági illetékek jelenthetnék a rendelkezésre álló forrást.

Ritoók Ágnes régész, szakmuzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum

A rendszeres régészeti feltárás egy már ismert lelőhely kutatását jelenti. Célja, hogy választ találjon a korábbi eredmények alapján megfogalmazott, az anyagi és szellemi kultúrára, egy település történetére vonatkozó kérdésekre. A megelőző feltárásokhoz képest itt az egyes jelenségek és az összefüggések részletes, alapos helyszíni vizsgálatát, elemzését és értékelését a határidők szorítása nem akadályozza. A terv megvalósítása megfelelő pénzügyi támogatás függvénye, hiszen az ásatás – mint minden tudományos alapkutatás – költséges. Anyagiakra már a különböző törvények és rendeletek által előírt számos engedély és dokumentum megszerzéséhez is szükség van, de a tételek között általában a legjelentősebb a bérköltség. Csökkentése a csupán „kosztot-kvártélyt” biztosító régésztáborok szervezésével, „ajándék” közmunkások és/vagy a kötelező gyakorlatukat töltő régészhallgatók alkalmazásával lehetséges ugyan, de a lehetőségeknek határt szab a lelőhely jellege, infrastruktúrája és a helyi önkormányzat vagy civil szerveződés, illetve a jelentkezők hozzáállása. Az utóbbi években néhány lelkes magánszemély (cégként) is felbukkant a kutatások támogatói között, de a költségek fedezetét általában pályázatokon (többnyire NKA) elnyert támogatás biztosítja – így a Magyar Nemzeti Múzeum zalavári feltárásáét is.

Huszonkét ásatási idényt töltöttem Zalavár–Várszigeten, a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA BTK Régészeti Intézet közös ásatásán, ahol több mint tíz éve élvezzük a NKA támogatását. Az alábbiakban az itt szerzett tapasztalatokat foglalom össze. Az utóbbi évtizedek nagy, összefüggő felületek feltárása révén immár a településszerkezet változásai is felvázolhatók. A kutatás során eddig elért eredmények örömteli visszajelzése, hogy a NKA Építőművészet- és Örökségvédelmi Kollégiuma a zalavári kutatási pályázatot évről évre támogatja. Az évenkénti pályázati kötelezettség és az azzal járó, több intézmény számos aktájából összeadódó – természetesen a hatályos törvényeknek és rendeleteknek megfelelő – adminisztráció idő- és munkaigénye azonban néha túlzottnak és feleslegesnek tűnik. (Azonos lelőhely esetén például megmagyarázhatatlan, hogy miért kell újra és újra kitölteni az úgynevezett lelőhelybejelentő adatlapot.) Nehézséget jelent a viszonylag magas kötelező önrész (harminc százalék), amelybe azonban nem számolható el annak a munkatársnak az időarányos bére, aki a pályázat megvalósításának idején teljes munkaidejében ennek a feladatnak a megvalósításán fáradozik. Különösen súlyos az utóbbi két évben alkalmazott megszorítás, hogy a bérköltségek közül az egyszerűsített foglalkoztatást a NKA nem támogatja. Mivel a megbízásos jogviszony feltételei nem teljesíthetők a „mezei munka” idején (a napi munkaidőt a régész határozza meg, a munka ütemének megfelelően jelöl ki újabb és újabb feladatot, anélkül hogy teljesítési igazolást állítana ki az előző befejezéséről stb.), így a szükséges munkaerőt csak vállalkozó („emberkereskedő”) biztosíthatja. Ez pedig a bérköltséget – még kedvező szerződési feltételek esetén is – legalább ötven százalékkal növeli meg, ami azt jelenti, hogy azonos költségráfordítással kevesebb ember rövidebb ideig dolgozhat a feltáráson, ami komolyan megnehezíti a kitűzött célok elérését.

A pályázaton elnyerhető támogatás Zalaváron általában öt-hathetes terepi munkát tesz lehetővé. Az új leletek restaurálása 2010-ig követte az ásatások ütemét. A feltárásban részt vevő intézmények szervezeti változásai és a nyugdíjazások következtében fellépő szakemberhiány miatt azonban a munka ma a korábbinál lassabban (sőt a kerámia „tömegárut” tekintve inkább akadozva) halad, megnehezítve az eredmények közkinccsé tételét akár kiállítások, akár kiadványok formájában.

Ami a feltett kérdést illeti: egy-egy épület, kisebb erődítés vagy temető feltárása „belátható időn belül” „megnyugtató módon” befejezhető. A terepi kutatás ütemezését segíthetik az úgynevezett roncsolásmentes vizsgálatok (a légi felvételektől a talajradarig).A felvételeken kedvező feltételek esetén (rövid életű, egyrétegű település) épületek, vermek, árkok, sírok azonosíthatók. Zalavár azonban a 830 évek végétől egészen 1702-ig különböző intenzitással ugyan, de folyamatosan lakott volt. Erődítése a műholdfelvételen is megjelenik, de azon belül a megismételt talajradar-felvételek csak megerősítették az eddigi feltárások és terepbejárások megállapításait: a tizenöt hektáros területen régészeti jelenségek tömege található. Ezek időrendjét, rendeltetését csak tényleges feltárás nyomán lehet meghatározni. A lelőhely kiterjedése, jelentősége, összetettsége, régészeti jelenségekben és leletekben való gazdagsága tehát több évtizedes további kutatás lehetőségét indokolja. Ez az idő egy-egy településrész feltárásával rövidebb szakaszokra bontható, de kívánatos lenne az évenkénti bizonytalanságot több évre átnyúló, nagyobb támogatást nyújtó pályázati rendszerrel felváltani. A jelenlegi feltételeket pedig úgy alakítani, hogy az elnyert összegeket ne munkaerő-közvetítő vállalkozók támogatására, hanem a pályázati cél megvalósítására lehessen fordítani – a lehető legkedvezőbb kondíciókkal.

Számadó Emese régész, a Komáromi Klapka György Múzeum igazgatója; Borhy László régész, akadémikus, az ELTE BTK dékánja; Bartus Dávid régész, az ELTE Régészettudományi Intézetének adjunktusa

A Komáromi Klapka György Múzeum igazán kivételes helyzetben van a tervásatások tekintetében. A múzeum és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézete ugyanis 1992 óta folytat szisztematikus régészeti feltárásokat Komárom/Szőny-Vásártér lelőhelyen, a római kori Brigetio polgárvárosában. A feltárást kezdetektől fogva Komárom Város Önkormányzata támogatja, az erre megítélt összeg 2014 óta a 2013. január 1-jétől városi intézményként működő múzeum költségvetésében található; ezt megelőzően – amíg a múzeum a megyei múzeumi szervezet tagjaként megyei fenntartású volt – az erre a célra a városi költségvetésben elkülönített pénzösszeget a város támogatásként adta át a megyei múzeumnak. A város mellett 2006-tól a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja a feltárást, a két helyről kapott összeg a terveink szerinti egy hónapos feltárás költségeit fedezi.

A Komárom/Szőny-Vásártér-feltárást a múzeum és az intézet szakemberei végzik a római koros régészhallgatók részvételével, akiknek ez ily módon a kötelező szakmai gyakorlatuk, ahol – kéthetes turnusokban váltva egymást – megtanulhatják az ásatás gyakorlati tudnivalóit. Ezzel a konstrukcióval mindkét partner jól jár: a múzeum évről évre gyarapodik a feltárt leletekkel, az intézet hallgatóinak pedig biztosított a terepi gyakorlat és a leltározás megismerése is, mivel ez a folyamat a hivatalos tanórák keretében részben az Ókori Régészeti Tanszéken zajlik, akárcsak a térinformatikai munka, amelyet az Archeometriai és Régészetmódszertani Tanszék munkatársai végeznek. A leletanyag tudományos feldolgozását a múzeum és az intézet szakemberei mellett, az ő irányításuk segítségével szintén részben a hallgatók végzik egyetemi szemináriumi foglalkozások, diplomamunka és doktori disszertáció keretében.

Az 1992 óta folyó közös munka miatt a két intézmény az egyéb komáromi régészeti feladatokban is évek óta együttműködik. Egy ilyen közös munka eredményezte az újabb terv-ásatást, amely a tervek szerint 2015 őszén indul (a cikk megírásakor még csak a feltárás előkészítő munkái zajlanak) Komárom/Szőny-Dunapart lelőhelyen, a római kori Brigetio katonavárosában. A területen a Komárom–Almásfüzitő árvízvédelmi öblözet árvízvédelmi biztonságának javítása projekt keretében végeztünk 2014-ben régészeti megfigyelést, majd 2014. augusztus 4. és október 31. között megelőző feltárást. Ekkor tízezer-kilencven négyzetméter területet humuszoltunk le, amelyből hétezer-hatszáztizenkilenc négyzetmétert tártunk fel, összesen nyolcvannégy objektummal és háromszáznyolcvanegy stratigráfiai egységgel. A feltárt objektumok kora zömmel a római korra esik, sikerült azonban feltárnunk kora vaskori objektumokat (házak, sírok, vermek, kemencék) is. A feltárás legnagyobb eredménye azonban egy római kori fürdőkomplexum volt, amelynek előkerült eddig száznyolcvan padlófűtésoszlopa, a caldariuma és a frigidarium egy medencéje.

Az idei évben, 2015. augusztus 31. és november 30. között tervásatás formájában a Miniszterelnökség támogatásával folytatjuk a feltárást. Terveink szerint a tavalyi évben előkerült fürdőépülettől (amelyet a Miniszterelnökség támogatásával 2014 végén, a feltárás befejezését követően ideiglenes védőtetővel láttunk el) keleti irányba nyitunk szelvényeket, összesen hatszáz négyzetméter nagyságú felületen, hogy a tavalyi humuszolás során a fürdőtől keleti irányban jelentkező, sűrűn beépített terület egy részét megkutassuk.

Az összehangolt múzeumi és intézményi munka keretében szakszerűen vezetett régészeti munka eredményeit rendszeresen publikáljuk szakfolyóiratokban, a 2001-ben létrehozott Acta Archaeologica Brigetionensia című múzeumi kiadványban (amelyet a város és az NKA támogatásával jelentetünk meg egy-egy brigetiói anyagcsoport tematikus feldolgozását követően), közzétesszük a múzeum időszaki régészeti kiállításain, illetve az értékesebb és egyedibb leletek esetében az állandó kiállításban.

Alapvető törekvésünk, hogy ne csak a már „kész” tárgyakat, hanem magát az ásatás folyamatát, helyszínét is megismertessük a nagyközönséggel, ezért 2001-től kezdve minden évben megrendezzük a Nyílt nap a Vásártéren című programot, amelynek keretében a helyszínen bemutatjuk az éppen aktuális ásatást és annak eredményeit. Emellett 2009-ben a Lidl áruház építését megelőző feltárás eredményeit, a brigetiói polgárváros egyik temetőjét is bemutattuk, 2014. október 29-én pedig a gáton rendeztünk nyílt napot, amelyen mintegy hétszáz érdeklődő vett részt az ország minden tájáról, hogy megtekinthessék a római fürdő páratlan szépségben megmaradt romjait.

Eredményeink, sikeres tevékenységünk a korábban említett szakmai-publikációs és az ásatásokkal összefüggő közművelődési tevékenységen túl természetesen a (mindennek az alapját jelentő) rendszeres (!) támogatásoknak köszönhető, amely esetünkben Komárom Város Önkormányzata, a Nemzeti Kulturális Alap és az egyetemen keresztül az Országos Tudományos Kutatási Alap részéről kapunk évek óta.