A Fiumei úti sírkert mint nemlétező múzeum

A közhelyben kifejezésre jutó reménnyel ellentétben a temető nem a végső nyugalom helye, hanem a mindenkori politikai hatalom által uralt kulturális, szimbolikus tér, a folyamatos kisajátítás, újraírás, változás, eltűnés, síremlék-állítás és süppedék-keletkezés terepe. Foucault a temetőt a heterotópia klasszikus példái között említette, tehát olyan helynek tekintette, amely, szemben a kizárólag a szöveg és kép/zelet formáiban létező utópiával, fontos része a társadalmi tereknek, de mégis kívül is van azokon, s így ellen-térként, speciális határesetként lesz fontossá, történetileg megkerülhetetlenül jellemzővé. Azaz a temető a szimbolikus uralom gyakorlásának különösen fontos helyszíne: a „végső nyugalom” rítusainak, építészetének, morális kulturális földrajzának együttese mindig forrásértékű, a kérdés csupán az, hogy mikor melyik tudomány, milyen szemlélet használja fel – és ki – azokat. Ilyen hely a budapesti Fiumei úti temető is, amely nyilvánvalóan mindenkinek mást jelent: van, akinek a főváros egyik legnagyobb működő temetőjét, másnak a nemzet elmúlt évszázadainak fontos történelmi változásainak színterét, emlékezetét, sőt kulturális terét.

A régiség időszakának temetői a paleontológusok, archeológusok zsákmányai: egymás sarkát tapossák a kutatók, akik mind az emberi maradványokat vallatják, eltérő technológiákkal. A Szépművészeti Múzeum látogatói magától értetődőnek, „természetesnek” tekintik, hogy római kori múmiamaszkokat csodáljanak műtárgyakként, s nehezen értenék, ha valaki a sírrablókkal hozná őket bármiféle összefüggésbe. A Nemzeti Múzeum látogatói sem lepődnek meg, ha egy Kr. u. 6. században eltemetett harcos sírját látják az állandó kiállítás részeként, s a muzeológusi koncepciónak megfelelően átléphetnek az üveggel borított sír felett.

Az újkori temetők egy részét – mint az Budapesten is történt, illetve minden esély szerint történni is fog – időről időre a városfejlődés követelményeinek megfelelően egyszerűen bezárják amikor útban vannak, vagy megtelnek: azok tehát éppen úgy eltűntethetőek, mint a modern társadalom bármely más épített eleme. A temetők akkor válnak becsessé, azaz a kulturális emlékezet topográfiájának számontartott helyeivé, ha valamely narratíva szempontjából hirtelen fontossá válnak; számtalan lehetséges oknál fogva. A házsongárdi temető kulturális értéke magyarul vitathatatlannak tűnik, így annak jövőbeli sorsát minden további nélküli direkten identitáspolitikai, stratégiai nemzetpolitikai kérdésként interpretáljuk. Az új sírokban nyugvó halottak etnikai hovatartozásának akkurátus elemzése, azaz a „románok által elfoglalt terület” traumatikus élménye, ez a jól ismert narratíva is nyilvánvalóvá teszi, hogy az adott temető mennyire nem az örök nyugalom, ellenben a poszttrianoni neurózis részeként értendő. Ugyancsak erős fantázia és több évtized kellett annak a felismeréséhez, hogy a határainktól több száz kilométerre lévő sziléziai lengyel város, Oswieczim, Auschwitz-Birkenau néven a legnagyobb magyar temetőként foglalhatja el a helyét a virtuális kulturális földrajzi térképen. Azaz a modern, újkori temetők egy része, különféle okoknál fogva, hirtelen múzeummá válhat, új jelentéseket, interpretációs keretet kap, amely visszamenőleg is megváltoztatja a történetét, a rá vonatkozó elbeszéléseket.

A Kerepesi úti temetővel (Fiumei úti nemzeti sírkert) kapcsolatban, különféle együttállások, változó kontextusok eredményeként, 1871-ben merült fel először annak „nemzeti sírkert”-kénti értelmezésének a lehetősége, s bár ez a változás teljes egyértelműséggel, bürokratikusan soha nem ment végbe, a temető több szempontból mégis annak számított, illetve számít, adandó alkalommal különösen nehéz korszakokban is. A „nemzeti sírkert”, az „Üdvlelde”, azaz a magyar Walhalla, vagy éppen a Pére Lachaise példáját követő normatíva eszméje értelmében a temetőben nyugvó halottak emléke két értelmezési keretben kerül megőrzésre. Az individuális érdemek és a halhatatlanság retorikája – a sírszobrászat és emlékműszobrászat oly kedves formái és témái – itt automatikusan egybeesnek a nemzeti emlékezettel. A „nemzeti sírkert” nem pusztán híres emberek temetkezési helye, mint például azt a Farkasréti temető esetében látjuk, hanem az immanens nemzeti emlékezet színtere, ahol, mint a Walhallában, minden egyéni érdem és élet egyben a nemzeti közösség létének bizonyítéka is. Azaz: olyan önmagát beteljesítő heterotópiával állunk szemben, amelyben sétálva magának a nemzeti emlékezetnek a szó szoros értelmében vett szimbolikus terében állhatunk meg. Ez a normatív eszme éppen oly abszurd, mint amilyen érthető: minden traumatikus élményekkel, történelmi diszkontinuitások között élő kulturális-politikai közösség éppen a közösségi létének ideáltípusát kívánná reprezentálni a nagy nemzeti temetők létében, illetve azok kialakításában. Azaz: a nemzeti sírkert nem más, mint a nemzeti múzeum egyik formája, ha tetszik, változata – az önreprezentáció megkerülhetetlenül fontos helye. Akár a vágyteljesítés színpadának is nevezhetnénk.

Ami viszont messze nem véletlenül van olyan állapotban, mint amilyenben van: a szó szoros és átvitt értelmében romokban. Igazán nem tudjuk, hogy melyik itt az ok és melyik az okozat: a nemzeti elbeszélés elmondhatatlanná válása, vagy a temető romkertté válása, amelyek okozzák és tükrözik egymást. A „nemzeti panteon” a „dísztemető”, a „nemzet első sírkertje” – ezek a retorikai fordulatok részben lefordíthatóak arra a szimbolikus kultúrtájra, ami a temető valósága, azokra az emlékművekre, illetve síremlékekre, amelyek az 1844-es telepítésrajz, tehát a temető struktúrájának megfelelő parcellákat eltérő mértékben jellemzik. Egy másik retorikában fogalmazva: a temető a társadalomtörténet archeológiai rétegeiként is érthető, leírható, pontosan láthatóak az elmúlt mintegy másfélszáz év különféle identitásai, nemzeti önreprezentációi, ikonográfiai példatárai, a modernizmus különböző hullámaihoz, illetve a tradicionalizmushoz való viszonyai. S persze ugyanakkor, amikor a Kerepesi úti temető a nemzeti üdvtörténet színtere, illetve a magyar társadalomtörténet tükre, tehát sűrű leírásra alkalmas heterotópia, ugyanakkor válaszol egy másik, a kollektív emlékezettől nem elválasztható kérdésre: az emberi lény, az antroposz aktuális mibenlétével kapcsolatos reprezentációk mikéntjének alakulására. Az antroposz, az én, másként a self soha nem egy imaginárius, absztrakt térben kerül kimunkálásra, hanem olyan „technológiák” által, mint például a heterotópia – a temető. Azaz a temetőben végignézhetjük, hogyan gondolkoztak az emberi lényről az árkádsor építésének idején, a boldog békeidőkben, mint reprezentált egy másik antropológiát a Munkásmozgalmi Mauzóleum, illetve éppen Antall József síremléke.

Amúgy az 1945 után idetemetett szovjet katonák, majd az 1959-ben felépült „mártíremlékmű”, azaz a Munkásmozgalmi Mauzóleum állapotának kérdésére érdemes külön figyelmet szentelnünk. Mindkét, jelentős részben magára maradt parcella, a síremlékek, illetve az egész emlékmű pontosan reprezentálja az 1989 után megoldhatatlannak bizonyult kérdést: mit jelent a rendszerváltás, illetve rendszerváltoztatás, mit jelent a békés átmenet, mint is foglal állást a mai magyar társadalom az 1945 és 1989 közötti korszakkal kapcsolatban. A temető, tehát a nemzeti sírkert kiemelt pontjain lévő emlékműveket 1989 óta gyakorlatilag senki sem gondozza, azokból több áttemetés is történt, s így ezek az elmúlt húsz évben számos jelentésváltozáson estek át. A Mauzóleum gyakorlatilag a pusztulás szélére került, s így, romként különös, akaratlan múzeummá vált. A nemzeti sírkert gondozói, fenntartói, láthatóan nem tekintik azt az egységesnek elgondolt terület részének, leginkább – a morális geográfia keltette látvány kérlelhetetlenül erre utal – azt szeretnék, ha az láthatatlan lenne. Mindez, pontosan úgy, ahogyan az emlékművekkel oly gyakran megtörténik, nem várt konnotációkat, jelentéseket teremt, illetve asszociációkat kelt. Ugyan ki gondolná, hogy az 1989 utáni társadalom legitimációs válságainak az 1956-os forradalommal kapcsolatos interpretációs képtelenségei milyen világosan olvasható válnak a szimbolikus térben. Azaz: a Nemzeti Sírkert jelenlegi állapota azt mutatja, hogy milyen jóvátehetetlennek tűnő identitásválságok között élünk, milyen képtelenül messze kerültünk attól, amit eleink újra és újra elterveztek. A nemzeti elbeszélés hiánya, a konszenzus hiánya pontosan látható a temetőben, amely így nem más, mint a kortárs társadalomtörténeti múzeumok egyik legkülönösebb és -érdekesebbike. A Munkásmozgalmi Mauzóleumban nyugvó, valaha híres magyarok egységes kizárása a nemzeti emlékezet új paradigmájából – ilyesmit könnyű állítani, de nehéz elfogadható térbeli látvánnyá tenni. Azaz: azért érdemes kilátogatni a Kerepesi úti temetőbe, mert pontosan arra tanít mindannyiunkat, amit csak az anyagi kultúra, a szimbolikus, múzeumi tárgyak révén érthetünk meg, láthatunk be. Egy dolog – s nem különösebben nehéz – a történelmi emlékezet formáiról beszélni, írni, s radikálisan, alapvetően más mindezt szimbolikus politikai terekben látni, annak nyelvére lefordítani. Aleida Assmann nem véletlenül beszél Erinnerungsraume-ról, az emlékezet térbeliségének problémájáról. A temető, mint akaratlan múzeum, mint a kortárs társadalomtörténet dokumentuma, olyan szimbolikus kulturális tér, amelynek interpretációs kérdései éppen a gyűjteménytörténet, a kiállítási stratégia problémáival mutatnak rokonságot.

A magyar múzeumi rendszer ezekben az években komoly öndefiníciós problémákat old meg – remélhetően sikerrel. A szimbolikus reprezentánciós intézmények ugyanis soha nem változatlan, örökkévalónak tűnő terekben állnak, hanem historikusan újraformálódó kontextusokban. Az örök nyugalom színtereinek, a temetőknek az instabil jelentéseiből, a kulturális terek állandó átírásából következő dinamikus mikrotörténelem számtalan áthallást tesz lehetővé a múzeumokkal való foglalkozás során.

A paleontológiai, archeológiai leletek: egykori temetők részletei, évtizedek óta a múzeumok megbecsült darabjai, számtalan identitás-genealógia fontos dokumentumai. Itt az idő, hogy felismerjük a modern temetőket társadalomtörténeti múzeumként, olyan heterotópiákként, amelyek tényleg megtaníthatnak mindannyiunkat az emlékezettörténelem bonyolult összefüggéseire, s elvezethetnek a múlt egyfajta tapasztalatához.

Fiumei úti nemzeti sírkert (Kerepesi temető)

1086 Budapest, Fiumei út 16.

www.nemzetisirkert.hu

Telefon +36-1-323-5100

Nyitva tartás: Január, február hónapokban: 7.30-tól 17.00 óráig

Március hónapban: 7.00-tól 17.30 óráig

Április hónapban: 7.00-tól 19.00 óráig

Május, június, július hónapokban: 7.00-tól 20.00 óráig

Augusztus hónapban: 7.00-tól 19.00 óráig

Szeptember hónapban: 7.00-tól 18.00 óráig

Október hónapban: 7.00-tól 17.00 óráig

November, december hónapokban: 7.30-tól 17.00 óráig