Reménytelen félreértés: múzeum a Duna-gáton
Danubiana meulensteen art museum, Dunacsúny
MúzeumCafé 11.
Különös, társadalmi térben és politikai időben rekedt múzuem a Danubiana Dunacsúnyban. Sokféleképpen lehet értelmezni, s el lehet gondolkozni azon, hogy szándékos volt-e az akarat, miszerint múzeumot kell létrehozni a magyar-szlovák kapcsolatokat egykor alapjaiban meghatározó vízilépcső-vitáinak dunacsúnyi gátszakaszán; másrészt nyilvánvaló a szándék, hogy jelet kell hagyni a múltból úgy, hogy közben mégis el lehessen takarni annak részleteit. Ám ez a megközelítés, meglehet, éppen az ellenkező hatást váltja ki, és távolodást jelent attól az alapvető szándéktól, amely egy múzeumot éltet és működtet. A kérdés magától adódik: létezhet-e egy múzeum az ökológiai, a nemzetállami szempontok, mozgalmak, sértettségek, racionális problémák és irracionális félelmek különösen sűrű szövetében. És ha igen, sikerül-e vajon megtölteni tartalommal – olyannal, amiért érdemes kiautózni, kibiciklizni, kikocogni a Duna gátjára. A Danubiana fontos kordokumentum, úgy, ahogyan ott áll, kiállítóterének kialakítása azonban nem feltétlenül példaértékű – illetve…
Az elmúlt évtizedekben a változó művészet- és múzeumfogalmaknak, illetve mindezzel szoros összefüggésben a kulturális reprezentáció urbanisztikai dimenzióinak folyamatos reflexiója nyomán a múzeum intézménye és építészete egyaránt új jelentésre és jelentőségre tett szert. A múzeumok legváratlanabb, -szokatlanabb helyeken történő felbukkanása szoros összefüggésben áll az azokkal kapcsolatos társadalmi várakozásokkal, reményekkel. A múzeum immár nem pusztán műtárgyakat őriz, illetve kutatja azok történetét – a klasszikus 19. századi funkció mellett, gyakorlatának részeként, megjelent a saját kultúrtörténetére való aktív reflexió is. Azaz a társadalmi ténnyé vált reprezentációk önmagukban is múzeumi kérdéssé váltak: a tárgy és az installáció közötti határok leomlása pontosan ennek a felismerésnek köszönheti a létét, ahogyan az ideiglenes és állandó kiállítások közötti distinkciók eltűnése is összefüggésben áll a múzeumi önreflexió történetével. Azaz a múzeumok nem pusztán arra alkalmasak, hogy bemutassanak különféle traumákat, s ideális esetben segítsenek oldani is azokat, hanem gyakran már maga az intézmény is a különféle társadalmi-kulturális feszültségek oldásának reményében jön létre.
A Danubiana múzeumot 2000-ben nyitották meg Dunacsúnyban, egy mesterséges gáton, a Bős-Nagymarosi vízilépcső programjának részeként: a víztároló közepén, a duzzasztáshoz szükséges radikális tájátalakítás részeként kialakult különös világban. Azaz a Danubiana múzeum közvetlen és tágabb földrajzi kontextusa nem más, mint a traumatikus politika színtere, az ökológiai, nemzetállami szempontok, mozgalmak, sértettségek, racionális problémák és irracionális félelmek különösen sűrű szövete. A duzzasztott folyó végtelen tava éppoly mesterséges „táj”, mint maga a gát, amelyen az épületet elhelyezték: azaz mérnöki-politikai építmény, ahol az ökológiai/nemzetpolitikai viták tárgya szolgál közvetlen kontextusként. Nyilvánvaló, hogy ennek a múzeumnak a létrehozása szoros összefüggésben áll azzal a mélyen érthető, igen emberi és feltétlenül tisztességes elképzeléssel, amelynek megfelelően az intézmény léte, sorsa, identitása, illetve múzeumi programja viszont szoros összefüggésben áll az eredettel: tehát a sokrétű traumával, amelyet oldani, feledtetni és részben felülírni a Danubiana hivatása. Ne felejtsük el azonban, hogy ebben a különös, a múzeumokkal kapcsolatos elvárások, remények szinte abszurd megváltástörténetté alakuló elbeszélésben a térrel azonos szerepet játszik a duzzasztógátakkal létrehozott mesterséges tó létrehozása, majd az egész félbehagyott vízilépcső-építés óta eltelt idő. Mindenekelőtt: ha a látogató Magyarország felől érkezik, akkor Rajkánál a volt határátkelőn át indul el Dunacsúny felé, amely egyébként autón kívül szinte semmilyen közlekedési eszközzel nem megközelíthető – kivéve a biciklit. (Szlovákia felől a helyzet kicsit jobb, Pozsonyból húszpercenként indul egy autóbusz.)
A rajkai határállomás fennmaradt olcsó, igénytelen irodaépületei, a használaton kívül került, semmitmondó modern betontömbök között megállás nélkül haladhat át az autós: kivéve, ha Dunacsúny, a Danubiana felé tart, s elgondolkozik azon, hogy a nemzetállamok romjai között vezet az útja. Így aztán megáll, s elgondolkozik annak a politikai keretnek a sorsán, amely egykor a két országot a térben megjelenítette. A nemzeti kultúra integritása nyilván még ma is több szempontból érvényes, de azért mégis van valami jelentése a koszos, alig kiolvasható Rajka feliratnak, illetve a mindig felhúzott, rozsdás sorompónak, amelyen még épphogy felismerhetőek a nemzeti trikolor színei. A nemzetállam félmúlttá válása bizony a Danubiana közvetlen kronotoposzának az egyik jelentést orientáló mozzanata, amely igen nagy mértékben befolyásolja annak lehetséges mozgásterét, küldetését.
A múló történeti idő politikai jelentésváltozásának másik, a múzeum közvetlen közelének kontextusát determináló összefüggés: az egykor katonai-logisztikai műveleti terület, a vízierőmű-építészet által teremtett táj kinyitása a civil lakosság előtt, s annak új használata. Dunacsúny ma a pozsonyi lakosok kedvelt szabadtéri pihenő, illetve aktív sportolási terepe: jó időben biciklisták százai tűnnek fel a gátakon. S akkor még nem beszéltünk a görkorcsolyával érkezők, a joggingnak, illetve a nordic-walkingnak hódolók törzseiről: ez a környék a középosztály sportmegszállottjainak paradicsoma, akik kedvéért az eltérő vízmagasságokat kihasználva még mesterséges rafting-pályát is kialakítottak. A puszta gátakon, az akaratlanul is mintegy a németalföldi táj paródiájaként ható, végtelen horizontok között sportoló ezrek látványa, ez a Marc Auge, a francia antropológus által oly pontosan leírt szupermodern tér, a nem-hely: a non lieu ad „otthont” a Danubiana múzeumának. Amely múzeum összes lehetséges használati formáját, küldetését mélyen meghatározza mindez: látogatói jelentős részben csak autóval érhetik el, s nyilván elsősorban a sportolni igyekvők vetnek egy pillantást a mesterséges gát végén feltűnő épületre, illetve a körülötte kialakított parkra, amely egyben szabadtéri szobor-bemutatóként is szolgál. Az épület, Peter Zalman műve, a „beszélő építészet”, a plakáttá tett épületek hagyományát követi, s ennek megfelelően egy hajó, pontosabban egy antik evezős gálya formáját idézné fel. Aki magából az igen didaktikus formából azonnal nem értené meg, nem ismerné fel a tér szimbolikus üzenetét, azok kedvéért ott van az „evezőket” idéző, az épület külső oldalának támaszkodó fekete oszlopsor. Mint minden direkt szimbolikus díszlet-épület, úgy ez a múzeum-architektúra is kockázatos vállalkozás, hiszen egyrészt eleget kell tennie a választott kulturális idézet, a térbeli geg követelményeinek, másrészt ki kell elégítenie a funkcionális elvárásokat. Minthogy a Danubiana egész küldetése a traumatikus tér architekturális terápiája, ezért az erős szemantikai üzenet éppúgy egyfajta funkcionalitás, mint a műtárgyak elhelyezésének gyakorlati kérdése. A felnagyított hajóforma, tehát az ívelt falak nyilván okoznak némi zavart a fehér kocka tradíciójához képest, de mindez önmagában még nem lenne akadálya annak, hogy a Danubiana sikeres múzeumként működhessen. Persze a látványos szimbolikus építészeti megoldások, az egybenyitott szintekből adódóan a folyamatosan ugráló léptékek, illetve a túl sok fénnyel való folyamatos küzdelem számos gyakorlati kérdést vetnek fel. Persze – eltekintve a klasszikus, zárt tereket teremtő hagyománytól – minden erőteljes architektúrájú, szimbolikus múzeumépület hasonló problémákra vezet a Musée d’Orsay-tól Hans Hollein Frankfurt am Mainban álló Modern Múzeumáig, amely nyilvánvaló előképe ennek az épületnek is.
Azonban a múzeumépület szimbolikusságából adódó problémák jóval szerényebbek a gát non-lieu-jéből adódó kérdéseknél. A víztároló múzeumi kontextusként a politikai tér kizárólagosságát jelenti. Ez a múzeum nem egy város sűrű szövetében, párhuzamos kulturális használatok között létezik, hanem egy politikai-ideológiai térben: a semmiben, áradó fényben, s bizony itt minden hiba, félreértés, apróság azonnal felnagyítódik. A múzeumbolt kínos giccsei, a 60-as, 70-es évek szellemének sokszorosított grafikái, illetve a Taschen olcsó sorozatai elbizonytalanítják a látogatót.
S akkor még nem beszéltünk a múzeum állandó gyűjteményének milyenségéről, a szlovákiai mértékkel mérve is komolyan vehető anyag hiányairól, ami az építészeti megformáltságnál sokkal kínosabb kérdések sorát veti fel. A Meulensteen-gyűjtemény bizony felejthető, az épület körül látható szobrok egy része ugyancsak kellemetlen benyomást kelt. A mesterséges gát finoman nyírt gyepén, a víztükrök között a modern művészet kései példányai, a „szimbolikus” köztéri konstrukciók inkább hatnak szívszorítóan, mintsem felemelően. Peter Pollag, a múzeumért áldozatosan küzdő művész maga lelkes amatőr, elég rémes grafikus-festő, sajnos semmi több. A jóindulatnak azonban nem sok köze van a kortárs művészethez. Az idén tavasszal látható volt A tolerancia művészete című kiállítás világos példája ennek a reménytelen helyzetnek. Száz szlovák és száz magyar művész nehéz időkben együtt tett tanúbizonyságot arról, hogy milyen fontos is nekik a kiállítás címe: a türelem, a kölcsönös nagyrabecsülés eszméje. S ez így is van rendjén. Csakhogy ettől még nem lesz jó a kép, hiszen mind a magyar, mind a szlovák művészek alkotásai között éppúgy található volt jeles munka, mint az egész koncepciót hiteltelenítő amatőr giccs.
A Danubiana múzeum fontos kordokumentum – úgy és ahogy ott áll. Dokumentuma a múzeummal kapcsolatos túlzott reményeknek, téves elvárásoknak. Fontos forrásként, lokális anekdotaként szolgál mindazok számára, akik ennek az intézménynek az kultúrtörténészei lesznek egykor.
Danubiana Meulensteen Art Museum Dunacsúny-gát
www.danubiana.sk
Telefon: +421-2-6252-8501
E-mail: danubiana@danubiana.sk
Nyitva tartás: május 1.-szeptember 30.: 10-20 óráig, október 1.-április 30.: 10-18 óráig, hétfőn zárva. Belépődíj: felnőtt: 4 euró, diák és nyugdíjas: 2 euró, családi jegy: 10 euró