Értékeket is ment, nem csak tároló a raktár

„Leletet találtam, mit tegyek vele?” – ez a kérdő mondat sok régészeti gyűjteménnyel, ásatási joggal rendelkező múzeum honlapján szerepel. Az intézmények általában erre adott válaszaikban hívják fel a figyelmet arra, mit is kell tenni, ha régészeti leletek kerülnek elő kertásás, faültetés vagy bármilyen más földmunka közben. A régészeti lelőhelyek, leletegyüttesek nagy része ugyanis a véletlenek köszönhetően válik ismertté a tudomány számára.

Más értelemben ugyanakkor ezt a kérdést sokszor feltehetik maguknak a múzeumok munkatársai is, utalva a múzeumok raktározási, archiválási és kutatási problémáira.

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a régészeti leletek – ugyanúgy, mint más tudományágak műtárgyai, gyűjteményei – őrzésére a legmegfelelőbb hely a muzeális intézmény. Ennek oka nem a múzeumok kiváltságos helyzete vagy a régmúlt tradíciója, hanem sokkal inkább az a hétköznapi magyarázat, hogy itt állnak rendelkezésre azok a szakemberek – kollégáink –, akik a tárgyak meghatározását, tisztítását, konzerválását szakszerűen el tudják végezni. Ezen szakértő kezek hiányában a leletek hetek, hónapok, de néha akár napok alatt is teljesen tönkremehetnek, megsemmisülhetnek.

Az emberiség történetének nagyon rövid szakasza kutatható írott források alapján, a korábbi korszakokat csakis más tudományágak segítségével, a többi között éppen a régészeti leletek és lelőhelyek összefüggésében lehet rekonstruálni. Hihetetlen felelősség nehezedik tehát mindenkire a már feltárt és megismert, de természetesen a még ismeretlen, kutatatlan lelőhelyek és tárgyak megőrzése terén is. Minden beavatkozás, ami a tudományos módszereket nélkülözi, valójában megsemmisíti az emberiség történetének egyik szeletét, így az információk örökre és visszavonhatatlanul elvesznek.

A hazai múzeumoknak kiemelt feladatuk a régészeti tudomány művelése, ezen belül a kutatási területükön lévő emlékek gyűjtése, őrzése és azok tudományos feldolgozása. Ma Magyarországon csaknem hatvan muzeális intézmény rendelkezik régészeti gyűjteménnyel, régészeti anyagot bemutató kiállítóhellyel. A hazai múzeumok régészeti gyűjteményeinek történetét megismerve világossá válik, hogy a legtöbb ilyen gyűjteménynek az alapját a 19. század második felében elvégzett gyűjtések adták, amikor a régészet iránti érdeklődés központba került.

A 21. században a múzeumok egyre hangsúlyosabb szerepet töltenek be a közművelődésben, így a régészeti leletek is új megvilágításba kerülnek. Az állandó és időszaki kiállításokon túl új lehetőségek nyíltak a látogatók előtt a régészeti kincsek feltárására a múzeumok raktárbázisaiban, látványtáraiban. A régészeti raktárbázisok őrzik az adott terület régészeti gyűjteményének jelentős részét, optimális esetben itt folynak a feltárások utómunkálatai, a tudományághoz tartozó természettudományi vizsgálatok, a régészeti forrásanyagok kutatásai. Ezek a helyek nem egyszerűen „csak” raktárként, hanem régészeti kutatóbázisként is működnek. Kiállítótereikben a látogatók megtekinthetik a régészeti leletek egy részét, bemutatható a legújabb régészeti munkák eredménye, az aktuális kutatások lezárásával újabb és újabb időszaki kiállítások nyílhatnak meg. Ezeken az új típusú muzeális színtereken a látogatók betekintést nyernek a régészeti háttérmunkába, bővebb információhoz juthatnak az ásatások közben előkerült leletanyagról, mint korábban a kiállítások és kiadványok révén, amelyek csak a töredékét tehették mindezeknek közkinccsé. A terepi feltáró munka sokszor hátráltató tényezőként, „sorscsapásként” jelenik meg a közvélemény számára. A régészeti gyűjtemények és a régészeti kutatás testközelivé tétele láthatóbbá és elfogadhatóbbá teszi azt a tényt, hogy a régészet fontos kulturális tényező, ami segít megismerni múltunkat, elődeink szokásait és életmódját.

Magyarországon az utóbbi évtizedekben merült fel az igény a régészeti raktárbázisok kialakítására. A muzeális intézmények számára világossá vált, hogy ezek a fejlesztési projektek elengedhetetlen esélyt jelentenek a tárgyraktározás feltételeinek javítására. A nagy beruházások – autópályák, gyorsforgalmi utak, kereskedelmi és ipari bázisok építése – soha nem látott tudományos lehetőséget kínálnak a régészek számára. Kérdés azonban, hogy mi történik a több tízmilliós nagyságrendben előkerülő leletek korszerű raktározásával és tudományos feldolgozásával. Az ásatási tevékenység aránytalanul felgyorsult, mindez a törvényi változásokkal várhatóan még fokozódik is. A régészeti raktárbázisokba és a gyűjteményekbe áramló lelettömeg nyilvántartása csak ritkán képes lépést tartani az ásatások ütemével. Ezt nemcsak a tudományos kutatás sínyli meg, hanem azzal is számolnunk kell, hogy a földben, viszonylag stabil környezetben lévő leletek a kiemelés közben akár végzetes károsodást is szenvedhetnek. Maga a régészeti feltárás és a leletmentés csak a jéghegy csúcsa, a munka nagy része ezután következik: a leleteket restaurálni, dokumentálni, feldolgozni és mindenkor hozzáférhetően raktározni kell. Raczky Pál professzor nem kis malíciával fogalmazta meg, milyen következménnyel járhat, ha mindez elmarad: „Kétszer dolgoznak a régészek, egyszer a leletmentő ásatáson, úgy tíz év múlva pedig lapáttal a múzeumok raktáraiban. Megfelelő raktározás híján ugyanis tönkremennek a leletek.” A régészeti gyűjteményeket nem elég raktározni és az esztétikusabb darabokat bemutatni, mivel a régészeti tudományos munka egésze akkor nyer értelmet, ha ezeket a gyűjteményeket fel is dolgozzák, megkutatják. Ma már nyilvánvaló kell legyen mindenki számára: a leletraktározás nem tárolási, hanem műtárgyvédelmi, azaz értékmentő feladat! A nyilvántartó és feldolgozó munkának nagyobb megbecsülést és elismertséget kell szerezni. Egyrészt biztosítani kell a megfelelő szakembergárdát és a pénzügyi hátteret, másrészt a társadalom, a látogatók felől történő visszajelzés fórumát kell megteremteni. Ha mindez optimálisan működik, a régészeti gyűjtemény valódi forrásértékként jelenhet meg a tudományban, az oktatásban és a közművelődésben. A folyamat eleje és vége sok esetben már egészen jól működik: a régészeti raktárbázisok elfogadható szintű raktározási és tudományos feldolgozási lehetőségeket nyújtanak, a látogatók számára a muzeális intézmények sokszínű és fantáziadús múzeumpedagógiai és közművelődési programokat kínálnak. A folyamat középső része, az adatok nyilvántartása, archiválása és azok komplexen történő tudományos feldolgozása sok esetben viszont akadozik az idő- és pénzhiány miatt. Ne felejtsük el, hogy a régészeti gyűjtemény nemcsak a fizikailag megfogható tárgyakat jelenti, hanem azt a tudást is, ami ezeket a tárgyakat a környezetükben el tudja helyezni. Évtizedek múltával szinte lehetetlen a felhalmozott dokumentumok között eligazodni: a régészeti tárgyak elszakadhatnak a dokumentációjuktól, aminek során esztétikai értékük megmarad ugyan, de tudományos szempontból értéktelenné válnak. A lelet és annak lelőhelye, megtalálásának körülményei együttesen képezik a kutatandó anyagot. A mai régészeti ásatások végrehajtásának jogosultsága pedig újabb megoldandó feladatot ró a kutatókra. A régészeti feltárást végző szervezet és az előkerülő régészeti tárgyakat őrző intézmény nem mindig ugyanaz. A tudományos munkát végző kollégák feladata, hogy az összetartozó puzzledarabokat egymás mellé tegyék, és ezzel egységes kép alakuljon ki az ország különböző pontjain elért tudományos eredményekből. A leletek optimális raktározása kevés, ha a feldolgozásukra, a bennük rejlő információ megismerésére nincs lehetőség.

A nyugati példák ebben az esetben csak részben követendők, de a környező országokban lévő vidéki múzeumok gyakorlatát megismerve talán idehaza is optimálisabb megoldásokra törekedhetünk. Szerintem követendő példa a közművelődési szakemberek intenzív bevonása az intézmények életébe, aktív részvételükkel érezhetően megnyíltak a múzeumok elefántcsonttornyai a látogatók előtt. De a válság óta egyre szorítóbb pénzhiány, a gyűjteményekkel foglalkozó tudományos munkatársak befolyásának csökkenése a muzeális intézményekben egy idő után kiüresedetté teheti a nagyközönség előtti megjelenést. Újabb tudományos régészeti eredmények nélkül viszont nincs lehetőség múltunk ezernyi izgalmas részletének feltárására és azok jobb és szélesebb körű hozzáférhetővé tételére, ami csakis a közművelődési feladatokat ellátó kollégákkal együtt, közösen képzelhető el.

Minél gazdagabb egy régészeti gyűjtemény, minél több tárggyal rendelkezik egyes korokból, annál inkább megismerhetjük a múltunkat, és ezek az ismeretek – ahogy ezt László Gyula professzor is mondta – a maguk helyén egyediek és pótolhatatlanok. Ha csak a legutóbbi húsz évében történt technikai fejlődésre gondolunk, korábban elképzelhetetlen vizsgálati módszerek állnak ma a régészet rendelkezésére, újabb és újabb lehetőségek nyílnak a kutatás előtt. Éppen ezért minden, még a megkutatott és archivált leletek megőrzése és sérülésmentes raktározása is elengedhetetlen a jövő tudományos munkái számára. A régészeti gyűjtemények napról napra több száz, néha több ezer darabbal gyarapodnak – mindez terheli a régészeti raktárak kapacitását, az épületek befogadóképességét. Ismerünk olyan külföldi példákat, például Ausztriában, ahol több helyen kényszerűségből vidéken, távol a várostól, központi raktárbázisokat alakítottak ki a különböző gyűjteményi anyagok tárolására. A szomszédos Landesmuseum Burgenland régészeti raktárbázisa juthat elsőként eszünkbe, ahol számunkra is érdekes Kárpát-medencei leletegyüttesek sokaságát őrzik, de a leletek vizsgálata a raktárak és a kutatóhelyek távolsága miatt hihetetlenül komplikálttá és bürokratikussá vált. Mindez hatalmas terheket és felelősséget ró az intézményre és a fenntartóra: tovább kell gondolni minden gyűjtemény helyzetét és „jövőképét”. A jelenlegi ismereteink szerint a cél egy virtuális, mindenhonnan elérhető régészeti raktár, archívum lehetne. Az összehangoltabb múzeumi adatbázisok fejlesztése rohamléptekkel halad előre, és az újabb pályázatokkal a múzeumoknak is lehetőségük nyílik ebben a folyamatban intenzíven részt venni.

Zárszóként szeretném a jól ismert, sokszor előcitált, de igen gyakran elfeledett ICOM-idézetet emlékezetbe idézni: „A múzeum egy olyan állandóan működő intézmény, amely az ember és környezete létének kézzel fogható bizonyítékait gyűjti, azok állagát megóvja, bemutatja és kiállítja őket tudományos, oktatói és szórakoztató célzattal.” Mindez világosan jelöli ki a mai mú-zeu-mok társadalmi feladatát.