Rézkori leletek restaurálása

Noha az igazi „nagyberuházások”, például az autópálya-építések mindeddig elkerülték Hódmezővásárhely határát, az elmúlt évtizedben a megelőző időszakokhoz képest jóval nagyobb volumenű régészeti munkálatokat kellett elvégeznünk. Ennek következményeként a Tornyai János Múzeum régészeti gyűjteménye több mint a duplájára növekedett. Az őskor viszonylatában elsősorban a hagyományosan is kiemelten gazdagnak számító újkőkori és rézkori leletanyag mennyisége nőtt számottevően. A legjelentősebb kutatások a 47. számú főút Hódmezővásárhely és az algyői Tisza-híd közötti szakaszának négysávosra bővítéséhez kapcsolódtak.

Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanya lelőhelyen 2002-2003-ban más korszakok települései mellett egy középső rézkori, a bodrogkeresztúri kultúrához tartozó településrészlet is előkerült egy – a korszakban jelenleg ritkaságszámba menő – kúttal. A telep szélén, alacsony fekvésű területen ásott, közel négy méter mély, béleletlen, úgynevezett földkútból – amelyet egy zsaluszerkezetet segítségével, a talajvíz folyamatos szivattyúzása mellett bontottunk ki – előkerültek a felfüggesztésre alkalmas, feltehetően vízmerés közben beleesett edények is: nyolc úgynevezett tejesköcsög-alakú edény, egy csőtalpas korsó és egy merítőedény töredéke. Mivel ágasfa nyomát jelző cölöplyuk nem került elő, gémeskútról nem lehet szó. Valószínűleg a legegyszerűbb, emelőszerkezet nélküli vízkiemelést használták: a merítőedényekre kötelet erősítettek, a kötél másik végére kisebb követ kötöttek ellensúlyként, majd a kötelet átvetették egy keresztgerendán és így húzták fel a vizet. Két edénynél is megfigyelhettük, hogy miután az egyik fülük letört, a perem alatt a testüket egy-egy kerek lyukkal átfúrták, hogy a fül helyett a lyukba tudják fűzni a felfüggesztő-zsineget. Tehát a sérült edények utólagos javítása is azt a célt szolgálta, hogy azok továbbra is vízmerésre legyenek alkalmasak. A középső rézkori településrészlet jelentőségét elsősorban az adja, hogy a bodrogkeresztúri kultúra emlékanyagát napjainkig főként temetőkből és kincsleletekből ismerjük. Hódmezővásárhely határában mindössze egyetlen településen (Szakálhát, Bakay tanya) folyt ásatás 1935-ben.

A lelőhely nyomvonalba eső további részének feltárását 2008 tavaszán végeztük el. Ekkor került elő a korai rézkori tiszapolgári kultúra tizennégy zsugorított csontvázas sírból álló, szabályos, soros elrendezést mutató temetőrészlete. Az elhunytak mellé 2-13 darab edényt, ételmellékletet és a férfisírokba kőeszközöket helyeztek. Az egyik női sírban rézkarikákból álló fülbevaló-pár és csontgyöngyökből készített karkötő került elő. Úgy tűnik, hogy a területen egy hosszabb ideig tartó rézkori megtelepedéssel kell számolnunk.

A nagy felületű feltárásokon előkerülő, rendkívül nagy mennyiségű leletanyagok, amelyek jelentős része kerámia, a régész- és a restaurátorszakmát egyaránt komoly kihívás elé állítják. A kopáncsi lelőhely kapcsán a restaurátori munkát már a terepen el kellett kezdenünk. A középső rézkori kútból a talajvíz szintje alól kellett kiemelnünk a vízmerőedények többségét. A víz az alacsony hőmérsékleten égetett kerámiák vázszerkezetét hidrolizálta, s könnyen lebomló, máladékos alapanyagot eredményezett. A vízzel való telítettség miatt biztosítanunk kellett az edények fokozatos akklimatizációját, eközben még a teljes kiszáradás előtt kellett elvégeznünk a restaurálás tisztítási és konzerválási feladatait.

Más jellegű problémákkal találkoztunk a rézkori temető feltárásakor. A sírok többsége kevéssé mélyedt az altalajba és erősen bolygatott volt. A felső réteg bolygatottságához nagymértékben hozzájárult, hogy a területet erdőség borította, s emiatt a fák gyökerei keresztül-kasul szabdalták az objektumokat a mélyben. Sok esetben „átszőtték” a síredények alapanyagát is, gyengítve mechanikai megtartó képességüket. Tovább nehezítette feladatunkat, hogy a meszes, lúgos altalaj a homok és víz jelenlétében nagyon kemény talajréteget hozott létre a meggyengült kerámiaedények körül. Emiatt a tárgyak kiemelését „in situ” kellett elvégeznünk. A restaurálási feladatokat ebben az esetben is fokozatos akklimatizálás mellett végeztük, mert az edények felszínén hagyott karbonátos réteg a teljes száradást követően sérülés nélkül eltávolíthatatlan réteget képzett volna a tárgyakon. Az összehangolt terepi és restaurálási munkának köszönhetően a rendkívül rossz megtartású, legtöbb esetben erősen sérült síredények döntő többségét (összesen negyven edényt) sikerült megmenteni.