Történeti és módszertani rétegek

Ládák, sublótok, vetett ágy, bútorok, tükör, rengeteg lakástextil, öltözetek, kosarak és edények az egyik oldalon, népviseletes pár pappal, egy faragott padokkal, úrasztallal, szószékkel és kazettás mennyezettel berendezett templomtérben a másik oldalon. Sem az udvar, sem a templombelső nem valódi tér, hanem múzeumi enteriőr, a szereplők pedig öltöztetett bábuk a Néprajzi Múzeum A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállítás esküvői termében.
Az elrendezés, a dramaturgia és a kontextusteremtő fotóhasználat már önmagában jó terep a sűrű leírásra és értelmező elemzésre, ha ez kiegészül az installációt körülvevő múzeumi tér, illetve az installációba illesztett friss kommentár összefüggéseinek feltárásával, akkor megírható a kiállítótér archeológiája.

Érdekli-e látogatót, hogy hány éves egy állandó kiállítás? Fontos-e felhívni a néző figyelmét arra, hogy a tér, amiben áll, nem volt mindig múzeum? Tud-e érdemben reflektálni egy intézmény arra, hogy az állandóság nem kizárólagos része az intézményi működésnek, hogy az eltelt húsz-harminc évben megváltozott a gondolkodása: gyűjteményről, kiállításról, a múzeum és a tudomány kritikai szerepvállalásáról? Alkalmas-e egy több mint húszéves kiállítás arra, hogy műelemzésen túl múzeumtörténeti és múzeumtudományi gondolatok sűrűsödési pontjává váljon?

A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállítás 1991-ben nyílt meg (főrendező: Selmeczi Kovács Attila). A huszonöt éves mű első felújítása 1997-ben volt, majd 2011–2012-ben készült el a tér grafikai korszerűsítése (ekkor cserélték le a teremszövegek egyesével, műanyagból öntött betűit grafikai táblákra; grafika: Gerhes Gábor). Viszont a kiállítás tárgyai és térszerkezete nem változott 1991 óta. ¹ A magyar paraszti lét 19. század végi, 20. század eleji kultúráját bemutató kiállításon átgondolt tárgyválogatás érvényesül (talán ez a mű legnagyobb erénye), jellemző rá a lineáris, de fragmentált történetmesélés, amely a társadalmi és kulturális összefüggések feltárása helyett a néprajzi tudás enciklopédikus bemutatására törekszik. A kiállított tárgyak így leginkább illusztratív szerepben vannak. A befogadást erősen nehezíti a patinássá vált installáció, amely látványában meghatározza és uralja a teret. Ezért valóban jogos a kérdés: fontos-e tudatosítani a nézőben, hogy a tér, amiben éppen áll, eredetileg nem kiállítási terem, és az épület, amiben jár, nem volt mindig múzeum?

A Kossuth téri Igazságügyi Palotát Hauszmann Alajos tervezte 1891 és 1893 között, és a kor (millenniumi ünnepségek) felfokozott építési lázában roppant gyorsan, 1893 és 1896 között el is készült a reprezentatív, római barokk épület. ²

A központi aula köré szervezett épületstruktúra, a monumentális épületszobrokkal díszített nagy tömegű épület következetesen szolgálta és szimbolizálta a funkciót: a bírósági működést. A forma és funkció összhangja 1896 és 1948 között volt jellemző. Ezt követően funkcióváltás következett, majd megosztás és átalakítás. 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja Munkásmozgalmi Intézete költözött az épületbe, ami 1953-tól déli és északi szárnyra osztva működött. Az északi épületrész, amelyben ma a Néprajzi Múzeum is található, múzeummá alakult, és ezt formai átalakítások is követték. 1953 és 1957 között a Magyar és Nemzetközi Munkásmozgalom Történeti Múzeuma, majd 1957-től a frissen alapított Magyar Nemzeti Galéria működött a palotában. Bár 1959-ben döntés született a Galéria Budavári Palotába költözéséről, ez csak bő tizenöt év múlva valósult meg, 1975 őszén nyílt az első Galéria-kiállítás a várban. A Néprajzi Múzeum 1973-tól költözött a Kossuth téri épületbe, ahol 1975-ben nyílt az első kiállítása. A funkcióváltás, a ki- és beköltözés, az átalakítás és a megosztott térhasználat a múzeumtörténet szempontjából fontos szempontok. Hiszen a múzeumban még ma is vannak terek (aula, díszterem, emeleti tárgyalók), amelyek formailag tükrözik a bírósági működést, de vannak funkciók, amelyeket ki kellett alakítani a múzeumi hétköznapokhoz: mint például a kiállítóterek, a raktárak és a műhelyek. Kiállításra alkalmas, egymásba nyíló tereket az egykori irodák és tárgyalók összenyitásával lehetett létrehozni. És már meg is érkeztünk az első emeleti állandó kiállítás esküvői termébe.

Ezt a termet a Magyar Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum is az eredeti forma megtartásával, de kiállítótérként használta. Viszont a tér léptéke és az épületdíszek ma is láthatók. Az eredeti terem az épületszárny legnagyobb tárgyalója volt. A tárgyalók egyedi karakterrel rendelkeztek, de azonos volt bennük a hatméteres belmagasság, a falak tölgyborítása és a tölgyfa bútorzat. A Galéria idején a falburkolatot egyszerűbb lábazatra cserélték, a Néprajzi Múzeumból pedig ezek a belsőépítészeti elemek már eltűntek. A falak és a födém stukkós díszítése viszont eredeti formájában látható. A Magyar Nemzeti Galéria idejében a padló még parketta volt, a Néprajzi Múzeumban már szürke márvány. Tehát fokozatosan változott a belsőépítészeti kiképzés, de az alapkarakter felismerhetően megmaradt. Ez a tér a Galéria képcentrikus művészeti múzeumi modelljében lényegében használható volt: a festészeti állandóról 1974-ben készült fotón látható, hogy a kazettás falszerkezeten a képek elhelyezhetők voltak, a művészettörténeti diskurzus és a terem vizuális rendje viszonylag koherens volt.

Az 1991 óta álló néprajzi állandó tárlat kalotaszegi esküvőt ábrázoló termét viszont egészen különös térbeli, vizuális és kulturális összecsúszás jellemzi. Érzékelhető, hogy a térre fordításban az alkotók nem vállalták a tér adottságait. Inkább elszenvedték. Így eltakarták. A nyitott és üvegezett részeket tartalmazó, paravánszerkezetű vitrinsor adja a kiállítás architektuális közegét (látványtervező: Fekete György). Ez egyfelől kitakarja az építészeti elemeket (falak, átjárók, ablakok), másrészt tompítja a díszítések formai megoldásait. A hátterezés és takarás mint kiállítási nyelv viszont (abszurd módon) épp a díszes tárgyaló terében válik láthatóvá: a két textúra közötti különbség felerősíti a széttartást. A vizuális diszkrepanciát a takarás banalitásán és zsákvászonos naturalitásán túl egy újabb kompozíciós eljárás is erősíti: az enteriőr jobb oldali részén ugyanis nemcsak egy háromfalú, szemből nyitott enteriőr látható, hanem egy befejezett födémű, kazettás plafonú templombelső. Ház a házban. Az eredeti tér stukkós háttere, a takarásra létrehozott paravánszerkezet és a valósághűség látszatát keltő, födémmel fedett enteriőr hármasa viszont nemcsak teljesen kioltja egymást, hanem láthatóvá teszi azt a módszertani rést, ami a tárgyak és a jelenségek eredeti/használati és mesterséges/múzeumi kontextusa között húzódik. Ez egy különös köztes tér, a tudományos gondolkodás helye, a jelentések szétszálazására alkalmas közeg. Nézzünk rá egy másik szemüvegen vagy ablakon keresztül!

2015 nyarán kommentárral bővült a tér: ami vizuális, tartalmi és módszertani reflexiókat tartalmaz, így segíthet a terem jelentésrétegeinek feltárásában. Persze jogos a kérdés: nincs-e már a kiállítótérben így is túl sok réteg, kell-e újabbal bővíteni azt? A kommentár az ABLAK műtárgyösvény című, muzeológiai munka (koncepció: Frazon Zsófia; rendezés: Lackner Mónika és Frazon Zsófia) egy állomása (lásd Berényi Mariann írását az MC40-ben). A műtárgyösvény – koncepciója szerint – egyrészt oldja az állandó kiállítások tételezett állandóságát, és számol a tudás és a kutatás változékonyságával – ami egy huszonöt éves mű esetében különösen fontos gesztus. A kiállítás tizenhárom pontján láthatók megállók, egy-egy újabb tárgy, muzeológusi szöveggel, a kiállítás eredeti látványától szignifikánsan különböző installációs keretben (látványterv: Szentirmai Farkas Zsófia). Az illesztések célja, hogy kinyissák az egyes termek témáját: új tudásokat, megközelítéseket és tárgyakat emeljenek a térbe. Ebben az értelmező közegben jelenik meg a hozomány és az esküvő témánál egy díszes festett láda és szövege (szerzők: Kiss Margit és Lackner Mónika). A múzeumi, kutatási gesztus, amit a nyitott fedelű, üres láda illeszt a látottakhoz – a restaurálás és a rétegvizsgálat módszerén keresztül –, alapvetően szerkezeti és archeológiai. A menyasszonyi láda gyakran több generációt is kiszolgált. Előfordult, hogy a férjhez menő lánynak az esküvő előtt újították fel az anyja ládáját, melyen csak a dátumot és nevet festették át. Az átörökítésnek lehetnek személyes, de nem ritkán gazdasági okai is: nem volt elég pénz új láda készíttetésére. A presztízsjavak esetében érvényesülő hétköznapi racionalitás, ennek feltárása igazi tudományos kihívás. A konkrét láda esetében ezt a munkát K. Csilléry Klára, a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményének akkori vezetője végezte el. 1961-ben vásárolta a ládát egy budapesti magángyűjtőtől. A ládán 19. század végi kalotaszegi díszítmény volt, de a tulajdonos neve alatt olvasható 1768-as évszám jelezte, hogy a láda jóval korábbi lehet. A restaurálás során eltávolították a felső festékréteget, alóla színes, barokkos virágdíszítmény került elő. A díszítmények vizsgálata pedig felszínre hozta: „hogy festésének stílusa, a virágok formája és kompozíciója meglepően közeli rokonságot mutat a kalotadamosi református templom azonos időszakból származó festett famennyezetének, karzatának és padjainak festésével. E templomi művek készítői a Kalotaszegen és környékén működő festőasztalos-család tagjai, Umling Lőrinc és fiai voltak. Hamarosan arra is fény derült, hogy az eredeti szépségében helyreállított kelengyésláda nem volt társtalan a múzeum gyűjteményében.”

A láda tehát nemcsak azért illeszkedik a térbe, mert a jobb oldali templombelső eredeti elemeit is ugyanez az Umling család festette, hanem azért is, mert egyfelől megmutatja a tudás, a kutatás és a feltárás értelmező mechanizmusát, másfelől metaforává és muzeológiai gesztussá tesz egy elsőre „csak szép” kelengyeládát. A „nemcsak csodálni, gondolkodni róla” elv kiállítási alkalmazása felnőttnek tekinti a látogatót, és nemcsak az egyes tárgyak szemlélésére, hanem az összefüggések és áthallások észrevételére is bátorítja. Arra, hogy vegye észre egy tér különös alakváltozatait, fejtse meg az egymásra rétegződő korokat és diskurzusokat, lássa a teret, amelyben áll, és merjen kérdéseket megfogalmazni. Az ABLAK műtárgyösvény megállói a többi közt erre bátorítják a látogatókat.

Alkalmasnak érzünk-e egy, korszerűségéből sokat vesztő, de örökségként ma is meglévő állandó kiállítást arra, hogy múzeumtörténeti és múzeumtudományi gondolatok sűrűsödési pontjává is váljon? Van-e értelme a tér kifordításának, az installáció értelmező olvasásának? A bírósági tárgyalóból kialakított kiállítótér, az egymást váltó intézmények sora, a társadalomtörténeti, a művészettörténeti és a néprajzi muzeológia eltérő paradigmái, a műemléki és múzeumi funkció dialógusa és diszkrepanciája, a múzeumi tárgyak bemutatásának architektúrája és a kortárs kommentár egyszerre van jelen a térben. Ez könnyen okozhat zavart, rendetlenséget és kuszaságot. Mégis ezek türelmes szétszálazása talán a múzeumi gondolkodás legizgalmasabb tevékenysége. A tudás archeológiája.

1. A kiállítás katalógusa: Selmeczi Kovács Attila–Szacsvay Éva (szerk.) A magyar nép hagyományos kultúrája. Budapest, Néprajzi Múzeum 2003.
2. A Igazságügyi Palotáról, illetve a Néprajzi Múzeum épületváltásairól: Granasztói Péter–Sedlmayr Krisztina–Vámos-Lovai Zsuzsanna: Átváltozások. Palotából múzeum. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2012 (KépTár 3.).