Vonatablak és női test: meghekkelt tárlatok

Mit tehet az a múzeum, amelyiknek esélye sincs, hogy a már-már múzeumtörténeti érdekességként mutogatható állandó kiállítását felújítsa, és nem elégszik meg azzal, hogy legfrissebb kutatásait, eredményeit csak az időszaki kiállításokban, programjaiban, kiadványaiban villantsa meg? Milyen lehetőségei vannak az intézménynek, hogy jelezze: több évtizedes állandó kiállítása nem tükrözi a múzeum jelenlegi szemléletét, módszertani elképzeléseit, gyűjteményezési és kutatási normáit, csupán a lehetőség hiányzik a korszerű múzeumi gyakorlat bemutatásához? Meghekkelhetők-e az állandó kiállítások? Rombolja vagy éppen növeli a múzeum tekintélyét, ha saját maga mer beavatkozni az intézményi üzenet legfontosabb közvetítőjeként aposztrofált állandó kiállítás terébe és tematikájába?

„Egy múzeum, amelynek nincs állandó kiállítása, vagy ha van, az száraz, semmitmondó, nem is nevezhető múzeumnak, és akkor sem lesz képes közművelődési funkcióját betölteni, ha az unalmas állandó kiállítást időszaki kiállítások szakadatlan sorozatával helyettesíti, amelyek azonban tájékoztatási szempontból, jellegüknél fogva, nem alkotnak egységes rendszert” – adta meg kérdéseink egy részére a választ Giovanni Pinna 1980-ban írt Napjaink múzeuma című szövegében. Az első állítással a múzeumok többsége ma is egyetért: kevés olyan intézményt találunk, amely szakított volna az állandó kiállításokra épülő bemutatási gyakorlattal, és olyan gyakran változó gyűjteményi kiállításokban gondolkodik, mint a budapesti Ludwig Múzeum vagy a bécsi Albertina, esetleg Göteborgban a Világkultúra Múzeuma. Sokkal nagyobb bajban vagyunk, ha az állítás másik felét vizsgáljuk. Sérül-e a múzeum
identitása, ha az állandó kiállítás elavulttá vált? Minden bizonnyal igen, hiszen az állandó kiállítások problematikája egyre többeket foglalkoztat: októberben az országos néprajzos muzeológus-továbbképzés többnapos konferenciája is ezek állandóságát és mulandóságát vette célba Székesfehérvárott. Már a konferencia beharangozója felhívta a figyelmet, hogy a múzeumok állandó kiállításai egyrészt a gyűjtemény nyilvánosságában biztosítják a tárgyak hosszú távú, tartós jelenlétét, másrészt a kontinuitást teremtik meg az intézmények időhöz való viszonyában. Az intézményi identitás, a kortárs szakmai követelmények és a forrásszegény magyar gyakorlat metszéspontjait nézve különösen figyelemreméltók voltak azok a bemutatott projektek, amelyek nem vadonatúj kiállítások létrehozását, hanem egy-egy meglévő állandó kiállítás határainak kitágítását jelentették. Ilyen volt a Néprajzi Múzeum mellett a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, amely évek óta él azzal a lehetőséggel, hogy az állandó kiállításként felfogható lakóházainak berendezésébe belenyúl. 2008-ban például a Hetedhét játékév apropóján a Kisalföld tájegység lakóházaiban három időmetszetben otthoni játékhelyzetek tárgybeli lenyomatai válhattak láthatóvá, a Néprajzi Látványtárban pedig időszakosan egy helyen mutatták be a gyűjtemény legújabb játékanyagát.

Az ilyen és ehhez hasonló időszakos megoldások a nemzetközi muzeológiai gyakorlatban sem szokatlanok. Az afroamerikai Fred Wilson 1992-ben, a Maryland Histroical Societynél végzett kutatása után Mining the Museum (Múzeumbányászat) címmel ideiglenesen újrarendezte az állam történetét bemutató kiállítást az 1844-ben alapított múzeumban, hogy a bennszülöttek és a feketék múltjára is felhívja a figyelmet. Wilson egyfajta leletként kezelte a tárlat anyagát. Átírta a tárgyfeliratokat, új tárgyakat helyezett el, megváltoztatta a világítást, a fények irányát, „beszéltette” a festményeket, hogy szóhoz juttassa a láthatatlanként kezelt csoportokat. Vagy ott van Rachel Whiteread, aki a George Orwell 1984 című regényében elhíresült 101-es szobát ékelte be a londoni Victoria & Albert Museum gipszmásolatai közé. Magyarországon az első, koncepciózus kurátori kiegészítés egy időszaki kiállításhoz kapcsolódik: a 2012-ben az új alaptörvény hatálybalépésének alkalmából megrendezett Hősök, királyok, szentek című tárlathoz a Magyar Nemzeti Galéria kurátorai Széljegyzeteket készítettek, hogy a 19. századból származó alkotásokat 20–21. századi művek, hozzájuk kapcsolódó kommentárok segítségével szélesebb történeti kontextusba helyezzék.

Az igazi fordulatot azonban az elmúlt fél év jelenti az állandó kiállítások határainak kitágítása szempontjából. 2015-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum két időszaki tárlatot is nyitott a Képek a gyógyítás múltjából című állandó kiállításán belül. Az idén ötvenéves intézmény állandó kiállításában régóta nem tudja érvényre juttatni azt a modern muzeológiai szemléletet, amely az utóbbi években védjegyévé vált. A külföldön is sikerrel szerepeltetett időszaki kiállításai mellett olyan történeti anyaggal várja a látogatókat, amely látványvilága a kiállítás alapossága ellenére is egy letűnt muzeológiai korszakot idéz: igazi interakció és a tárgyakhoz kapcsolódó sztorik nélkül, fegyelmezett rend szerint tárja a gyűjtemény kiválasztott darabjait a látogató elé. A Semmelweis-emlékszobát, a Szent Lélek patikát bemutató enteriőrök mellett – kubusokkal és oszlopokkal tördelt térben – akváriumokat idéző tárlókban vehetjük szemügyre a nyugati medicina történetének felfedezéseit, jellegzetességeit, az úgynevezett éremfolyosón pedig tárlók hosszú sora kínál csemegét a bogarászásra hajlamos múzeumlátogatóknak. Az 1965-ben átadott kiállítás persze csak szemléletében és főbb látványelemeiben állandó, hiszen már 1972-ben és 1974-ben, majd 1980-ban is változtattak rajta, 1991 és 1992 között felújították, 2004 óta pedig folyamatos mozgás tapasztalható a tárgyak között és a vitrinekben.

Ebbe a világba került be a névadó halálának százötvenedik évfordulója alkalmából a Semmelweis ikon című roll-up kiállítás, amely egy korábbi, műtárgyak bemutatásán alapuló időszaki tárlat alapján készült, hogy a 2015-re meghirdetett emlékév alkalmából a világon minél több helyen hívja fel a figyelmet a híres magyar orvos életművére, emlékezetére, annak változásaira. A legfrissebb kutatások alapján elkészült tíz nagyméretű tabló, mielőtt vándorkiállítássá alakult, az állandó tárlat Semmelweis-tárgyait és magát a szülőházat aktualizálta másfél hónapon keresztül. A történeti kiállítás lineáris bejárási útvonala egy másik, pókhálószerű csapással egészült ki, érdekességet és újdonságot nyújtva azoknak is, aki már korábban is jártak itt.

Alighogy a roll-upok útra keltek, a SOM egészen más gondolat mentén, Drozdik Orsolya: A medikai Vénusz a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban címmel rendezett időszaki kiállítást. Elszakadva saját kutatási területétől, egy olyan kortárs művészeti alkotás előtt nyitotta meg a kiállítótereit és a vitrinjeit, amely az állandó kiállítás egyik emblematikus művére, a 18. században készült anatómiai modellre, a Venus Anatomicára a nőművészet, a feminizmus szempontjából reflektált. A művész saját teste után készített életnagyságú gipszszobor és a hasonló méretű, barokk szépségideált közvetítő, nyitott mellkasával a nyirokrendszer működését ábrázoló viaszmodell, illetve a különböző tárlókban elhelyezett, a műhöz kapcsolódó, szerelmes versekkel díszített ezüstözött tányérok a kritikai gondolkodást, a jelenkor társadalmi problémáit, a gender studiest engedte be a kiállítás terébe. A Drozdik-mű fehérsége, a nőalak határozottsága, lendülete egyszerre hívja fel a figyelmet a nők kiszolgáltatottságára, a férfi- és az orvosi tekintet kíméletlenségére, az állandó kiállításból és a kutatásokból kimaradt női történetekre.

Egészen más utat jár a Néprajzi Múzeum új projektje. A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításban kialakított Ablak műtárgyösvény túllépett az állandó kiállításokba rendezett tárlatokra jellemző ideiglenességen, alkalomszerűségen. Az egész kiállításon végigfutó, egységes gondolatrendszerre, a környezetétől markánsan különváló installációs elemekre épülő projekt hosszú távon kíván együtt élni a sokat kritizált néprajzi anyaggal, installációval. A néprajztudomány kutatási területeire (a viselet, a vallás, a gazdálkodás, az ünnepek stb.) és a rendszerváltás korának eklektikus ízlésvilágára épülő tárlat 1991-ben készült el. Bár hat évvel később felújították, 2011–12-ben pedig megtörtént a tér grafikai korszerűsítése, a tárlaton egyáltalán nem derül ki, miként változott az elmúlt évtizedekben a néprajztudomány látásmódja, a néprajzi muzeológia módszertana. A Néprajzi Múzeum munkatársai, belátva, hogy tervezett költöztetése miatt az állandó kiállítás ebben az épületben már végleges marad, „vízműkék”, perforált fémszerkezetekkel vágtak új kilátópontokat az intézményi munka irányába. A kinagyított vonatablakszerű objektumok időkapuként, dimenzióváltásként ékelődnek a termekbe, hogy majd egy másik nézőpontból újabb ablakot nyissanak. Ebbe pillantva egy-egy tárgyat látunk, mögötte pedig azt a tárgyi környezetet, tematikát, amelyre éppen reflektál a kiemelt anyag. A műtárgyösvény a vasúthoz hasonlóan összekapcsolja az eddig egymással nem kommunikáló különböző néprajzi témákat, éppen úgy, ahogy a bemutatott hagyományos paraszti kultúrát és a jelenkort. A míves viseletekbe öltöztetett bábuk felé egy gördeszkás cipőn keresztül is nézhetünk, beengedve a térbe a kommersz kultúrát és a múzeum MaDok programjának szemléletét. A tárgy rávilágít, hogy az öltözködés és az identitás nemcsak etnikus, hanem szubkulturális alapon is működhet. Egy kerámiaedény kapcsán arról olvashatunk, milyen új információkkal egészítette ki a mezőcsáti fazekasokkal kapcsolatos ismereteket a régészeti módszerek alkalmazása. A hagyományos vásári környezetben elhelyezett similabda pedig egy körhintás család életének kutatásába, dokumentálásába enged bepillantást. A különböző ablakokba elhelyezett tárgyak kaput nyitnak a múzeum etnológiai gyűjteménye, a tudománytörténet, a restaurátormunka, a 20. század társadalmi traumái vagy éppen a börtönök világa felé. Hol a múzeum társadalmi érzékenységét és kritikai attitűdjét, hol újabb módszertani rétegeket, hol az eddiginél szélesebb perspektívát tárnak a látogató elé. Megtörik az állandó kiállítás szűkszavú elbeszélésmódját, és párbeszédet kezdeményeznek a látogatóval. A kiállítás azáltal, hogy vizuálisan is vitát provokál a huszonnégy éves állandó kiállítás állításaival, a látogatót is kritikára, gondolkodásra ösztönzi. Ahogy a többi beékelt kiállítás esetében, ezek a múzeumkritikaként is értékelhető önreflexív gesztusok – még akkor is, ha valami csoda folytán nem forráshiányból fakadnak –, szélesítik a múzeumok interpretációs lehetőségeit, tovább bővítik a már említetteknél jóval frissebb állandó kiállítások hasznosításának lehetőségeit is. Érdemes tehát továbbgondolni őket!