Vonz-e újabb látogatókat a múzeumba, vagy a bemutatás lehetőségeit bővíti, ha nyílt városi térben rendez kiállítást egy intézmény?

Frazon Zsófia etnográfus, muzeológus, a Néprajzi Múzeum tudományos titkára

Amikor egy múzeum kortárs tárgykultúrával dolgozik, akkor archiválási gyakorlata alapvetően alakítja át tárgy és múzeum viszonyát, pusztán azáltal, hogy a múlt és az esztétikai kategóriák „túlhangsúlyozása” helyett a jelenkori társadalmi kapcsolódásokat helyezi az előtérbe, azt hozza be a múzeumba. Amikor viszont egy múzeum kilép az épületéből, és a kortárs város nyílt tereiben dolgozik, akkor a társadalmi kapcsolódásoknak egészen más mintázatuk alakul ki. Ennek a munkának az új látogatói közegek megnyerése, illetve a kiállítási bemutatási módokkal való kísérletezés egyaránt feladata és lehetősége, de egyes esetek ennél komplexebb alakzatot is ölthetnek.

A Néprajzi Múzeum 2014 őszén négy hónapig működtette a VII. kerületi Lövölde téren a MaDok LABOR-t. A házon kívüli működés nem előzmény nélküli a múzeum történetében. Az intézmény rendszeres résztvevője kulturális fesztiváloknak: nemcsak programokkal, hanem kiállításokkal is. És készült már kiállítás a Millenáris Központ egykori Mars-expedíciójának plafonsínen sikló kabinjában. Ezeknek a projekteknek az volt a lényegük, hogy olyan közegekben jelenjen meg a múzeumi tudás, amelyekben amúgy többnyire nincs jelen. A múzeumi tudás múzeumon kívüli, városi terekben való jelenléte egyáltalán nem szokatlan jelenség. Ami viszont nem általános a kísérletekben: hogy a múzeum valóban múzeumi és ne fesztiválnyelven szóljon a nézőhöz. Ennek a nyelvnek a kidolgozása a városi terekben való múzeumi jelenlét talán legnagyobb kihívása.

Ha ebből a perspektívából tekintünk a MaDok LABOR tevékenységére, akkor módszertani előzményének az EtnoMobil 2.0 – kiállítás, fotóműterem, archívum című utazó, a mozgás és mobilitás kulturális és társadalmi dimenzióit fragmentumaiban bemutató lakókocsis tárlat tekinthető (lásd: MúzeumCafé 26. – a szerk.), amelyet 2011 nyarán indított útjára a múzeum. A projekt a MaDok-program keretében és széles intézményi együttműködésben valósult meg, az üzemeltetést pedig muzeológus és múzeumpedagógus együtt biztosította. A tíz négyzetméteres, kiállítótérré alakított lakókocsiban „valódi” kiállítást láthatott a közönség: műtárgyakkal, múzeumi prezentációval, vitrinekben, bőséges szövegkörnyezetbe ágyazva. A múzeumi tudás közvetítésében lényeges elem volt a moccanás (ez esetben a témaválasztás és a bemutatás közege kölcsönösen erősítette egymást), de ami még ennél is fontosabb volt: hogy a kiállítótér nem múzeumi illusztrációt, hanem múzeumi műtárgyakat, minimalista múzeumi eszközkészlettel megvalósított kiállítást és múzeumélményt szállított helybe. A térre és vizuális nyelvre fordítás szakmai szempontból kihívásnak számított: a kurátor és a látványtervező számára egyaránt. De az üzemeltetésben a látogatókkal kialakított dialógus alapú kommunikáció pedagógiai elemei is hangsúlyosak voltak. Tudományszakok (muzeológia és múzeumpedagógia) és szakemberek (muzeológus és múzeumpedagógus) dolgoztak együttműködésben. Ezt egészítette ki a múzeumi funkciók legláthatatlanabbika: az archiválás. Az utazó kiállítást a látogatók ugyanis kiegészítették saját tárgyaikkal és történeteikkel, amelyek archívumként kapcsolódtak a kiállításhoz.

A MaDok LABOR beépítette az addigi tapasztalatokat a munkába, de túl is mutatott azokon. A térrel való kísérletezés mellett a városi térrel kialakított kétoldalú viszony létrehozása is cél volt. A belső tér kialakítása – ami egy Lövölde téri épületnek az utcafront felé üvegfelülettel nyitott, emeleti helyiségeiben történt – a térszervezés (a tereprendezés és a felújítás) és az installálás (egy nem tipikus múzeumi tér létrehozása) szempontjából is kihívás volt. A magántulajdonban levő, ideiglenesen szatellit-galériává alakuló városi tér múzeumi funkciókkal való belakása – a nemzetközi tendenciákat is tekintve – egyre népszerűbb, a kulturális újrahasznosítás stratégiájára épülő vállalkozás. A helyszínválasztásban a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) Lakatlan projektjével kooperált a múzeum.

A Néprajzi Múzeum patinás neve elsőre meghökkentőnek hatott a Lövölde téren. Az itt lakók nyitott Facebook-csoportjában olvasható volt hozzászólásként, hogy eddig sok minden volt már a téren: szappangyár és kupleráj, cukrászda és gyógyszertár, szépségszalon is, de múzeum még soha. A belső (kiállító) és a külső (városi) tér adottságait is szem előtt tartva készült el a négy hónapig tartó időszakban két kísérleti kiállítási projekt a LABOR-ban. A falakon 270 centiméter magasságban kijelölt „galériatérben”, a térre néző utcafronti, földig ablakos falán a tér minden pontjáról láthatóan a következő szavak jelentek meg grafikus arculati elemként: emberek, tárgyak, történetek, hétköznapok, gyűjtemény, archívum, múzeum. A fogalmak azokat a tartalmi elemeket tükrözték, amelyekkel a kiállítások dolgoztak. Az első projekt, a TÁRGYMUTATÓ című prezentáció élőben láthatóvá tette a múzeum weboldalán addig csak virtuálisan megtekinthető A hónap kortárs műtárgya sorozatot, amelyben olyan, jelenkori gyűjteményi tárgyak szerepeltek, amelyek diskurzusba emelése kapcsolódott az egykori használók társadalmi és kulturális viszonyaihoz. A tárgyak interpretációjában fontos volt az interpretáló kurátori szöveg, amely minden esetben a tárgyak összetett jelentéstartományára reflektált kérdések felvetésével és kritikus hangon. A tárgyak kiállítási térben való elrendezése újabb jelentésréteggel bővítette a websorozatot – a csak térben látható összefüggések miatt. A kiállítás egyénileg és csoportosan is látogatható volt, egyetemi órák és szabadegyetemi sorozat egészítette ki a működését. A nyitva tartásban – ahogy a fizikai környezet kialakításában is – egyetemista önkéntesek segítették a múzeum munkáját. A projektben a városi jelenlét, a nyitottság és a fizikai környezet javítása fontos szempont volt. A második, MÚZEUMHÁLÓ című kiállítás ugyancsak együttműködésre épült: nyolcvan résztvevő tárgyainak és szöveges interpretációinak adott teret a LABOR. Az alkalom Fejős Zoltán hatvanadik születésnapja volt, aki múzeumigazgatóként nemcsak a kortárs múzeumi kutatások, hanem a Néprajzi Múzeum társadalmi múzeummá alakításában is elkötelezett szakember.

A MaDok LABOR kísérlet volt a városi térbe lépésre, a nem múzeumi tér alakítására, az együttműködésre, a dialógus alapú múzeumi munkára, a szabad gondolkodás és a nyitottság képviseletével. Beleállni a térbe, otthonos, demokratikus múzeumi teret kialakítani, újrarendezni a hierarchiát, bővíteni az elért társadalmi rétegek számát, és mindezt muzeológusként, korszerű múzeumi nyelven tenni – ezek voltak a legfontosabb megfogalmazott célok.

Rostás Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese

A kortárs muzeológia egyik pregnáns, sokfelé tapasztalható jelensége, hogy a múzeumok saját épületüktől függetlenül, a városi köztérben hoznak létre kiállításokat. A gyűjtésre, gyűjtemények gondozására, feldolgozására létrejött intézmények egyszer csak elhagyják a burkot, a speciálisan nekik tervezett vagy részükre átalakított házakat. Veszélyzónába kerülnek, ha úgy vesszük: a saját épület mindig ab ovo biztosítja a jól megszokott értelmezési kereteket, hiszen ezek a házak az adott múzeumot jelképezik, azt képviselik a városi térben. Sok intézmény egyenesen a saját otthonának sematizált képét választja logójául. Épület és gyűjtemény szinte összeolvadnak, a gyűjtemény, illetve a kiállítások hatása szinte prekondicionált, és a pavlovi reflexhatás létrejöttének lényeges összetevője a sokszor lenyűgöző, markáns építészeti környezet.

„Hazai pályán” a múzeumok begyakorolt minták szerint végzik a tevékenységüket, és a látogató is fújja a menetrendet: pénztár-ruhatár-katalógus/vezető-kiállítás-shop-ruhatár-kijárat. Ezt az unalomig ismert rituálét próbálják felfrissíteni a világ intézményei, új interface-t, új találkozási pontokat keresve merészkednek „idegenbe”, azaz hoznak létre a megszokottól eltérő környezetben és módszerekkel kiállításokat. Kísérleteznek világszerte a múzeumok, és a „kísérlet” szó szinte sugallja, hogy ezeket a kitelepüléseket laboratóriumoknak hívják. Hogy a laboratórium gondolata, ez a hívószó olyan elképesztő sebességgel süvített végig a teljes múzeumi szcénán, annak talán a szóban rejlő, azzal konnotált izgalmas tartalom, a mágia lehet az oka. A múzeumok mégiscsak hasonló forrásvidékről erednek, mint a laboratóriumokban folytatott természettudomány maga. A kuriozitások, varázslatos furcsaságok, a világ minden tájáról összeszedegetett élőlények és tárgyak, művészeti és technikai alkotások kabinetjei, a kora újkori arisztokrácia jellemző gyűjteményei sok tekintetben az alkímia, az örök élet és a gazdagság mágikus praktikájának műfajtársai voltak.

A múzeumi lab olyan csipetnyi kiállítás, amely valami mögöttes, a maga teljességében megismerhetetlen hálózatról, rendszerről ad hírt. Ahogy az alkimista laboratóriumában is sok minden összefüggés feltárul, de az igazi titkok – amelyet esetünkben maga a felmérhetetlen múzeum rejt – soha. Ettől is lehet izgalmas a kihelyezett múzeumi kiállítás. Ez indítja a múzeumokat laboratóriumok kihelyezésére a városi térbe; azt a reményt táplálják, hogy a „kinti” néző vágyik majd „benti” látogatóvá válni. Akit „odakint” a laboratóriumban sikerült kollaboránssá tenni, az a hálózat részévé válik, a múzeum vonzáskörébe kerül.

A BTM története már eleve egy „kitelepüléssel” kezdődött: az 1896-os Millenniumi Kiállításon Budapest kiállítási pavilonjában a robbanásszerű fejlődésen átment főváros közelmúltjáról, a városegyesítéstől eltelt szűk negyedszázadról rendeztek tárlatot. Az ekkor már majd tíz éve tervezgetett várostörténeti múzeum létrehozásához ez adta a döntő lendületet: a városvezetés megvásárolta a mai Olof Palme Házat a Városligetben, ahol 1900 és 1907 között rendezték be a Fővárosi Múzeumot.

A BTM a városi közösségi térben éppen száz évvel a Millenniumi Kiállítás után jelent meg először. A várostörténet kiaknázása mint identitásképző, mint a polgári öntudat formálója a szocializmus éveiben szigorú keretek közé szorult: a városlakók közös múltjaként értelmezett várostörténet, a mindenkit igazán érintő témák a múlt feldolgozását kontroll alatt tartó átpolitizáltság miatt köztéren nemigen jelenhettek meg. Ezzel a helyzettel szakított a városvezetés 1996-ban, amikor a Millenniumi Földalatti megállóiba oda illő paravánokat készíttetett, hogy azokon a várostörténeti múzeum készítsen kiállításokat a millecentenáriumi ünnepségsorozat keretében. A földalattit ekkor újították fel, méghozzá műemlékvédelmi tudatossággal. Egy addig a várostörténet-írás és a kicsit önjáró, köldöknéző muzeológia világában, egy szinte éteri akadémiai térben mozgó múzeumi intézmény lehetőséget kapott a város lakóival lefolytatott közvetlen dialógusra. A Schiffer János kezdeményezésére létrejött első földalatti Budapest-történeti kiállítást F. Dózsa Katalin rendezte. Tizenegy földalatti-állomáson tizenegy évszázad várostörténete: ez volt az alapötlet. A próbakiállításon a kilencvenkét paravánt kétszázötven fénykép, festményreprodukció és térkép töltötte meg, sőt még külön vitrineket is kihelyeztek, amelyekben műtárgymásolatok voltak láthatók. A kurátor számára világos volt, hogy nem plakátokat, nem a földalatti retrofotós dekorációját kell megteremtenie, hanem valami múzeumszerűt. Figyelembe vette, hogy a peronon tartózkodók nem tudatos látogatók, csak várakozás közben nézegetik a kiállítást, vagy éppen a mozgó járműből pillantanak oda egy-egy másodpercre, és hogy mindig legfeljebb csak egy állomás egyik oldalát nézik meg.

Az újfajta tárlat sikert hozott. A városvezetés egy évre rá újabb kiállítást készíttetett a BTM-mel, ezúttal a város-egyesítés 125. évfordulójára. Ezen a kiállításon jelentkezett először az az azóta többször megismételt módszer, amely szerint a tablók anyaga szorosan kapcsolódik az egyes állomások környékéhez, az adott építészeti környezethez. Ilyen volt a 2003-ban megnyílt Pesti építkezések állomásai, amelyből jól sikerült könyv is készült, vagy a tavalyi Ybl-bicentenáriummal kapcsolatos Az Unger-háztól a királyi palotáig című tablósorozat, amely ma is látható.

Ettől a hagyományos várostörténeti tematikától merészen különbözött a 2001-ben Gerő András ötletére Aczél Eszter Krisztina által létrehozott A XX. század ujjlenyomata című kiállítás. Itt egy, a „házban”, azaz a Vármúzeumban párhuzamosan futó tárlat reprováltozata volt látható, amelyhez „hírességek” és az utca emberei kölcsönöztek egy-egy tárgyat, amely az ő 20. századukat fejezte ki. Ez volt az első olyan kitelepülés, amely számot vetett azzal a ténnyel, hogy a múzeum „odakint” szükségképpen a hirdetési felületek világában találja magát, olyan vad és hangos társak között, ahol csak valami igazán szerethető, azonnal szíven találó vizuális élmény érvényesülhet. Ebből a felismerésből táplálkozott az a gondolat, hogy a Kiscelli Múzeum budapesti panorámaképeket bemutató kiállításával párhuzamosan egy hatalmas 1885-ös budapesti panorámafotó kerüljön ki a Városháza Károly körúti palánkjára, hangosan hirdetve a múzeum azóta is érvényes szlogenjét: „város – emlékezet – közösség”. A városi térben ugyanis a várostörténeti múzeum immár saját magát is megpróbálja definiálni, mint azt az intézményt, amely a várost az emlékezetközösség, azaz a saját identitása megteremtéséhez segíti.

Végvári Tamás közgazdász, múzeummenedzser, a Szépművészeti Múzeum titkárságvezető-helyettese

Az attól függ… Hadd keressem a választ két saját és egy londoni példa segítségével.

A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria 2013-ban Barcelona egyik rendkívül forgalmas tengerparti sétányán mutatkozott be huszonhat emblematikus mesterművének élethű reprodukciójával. A jelentős szponzori támogatásnak köszönhetően első osztályú reklámhordozó-felületeken megvalósított Art on the Street from Budapest című utcai tárlat 2014-ben Madrid egyik központi terén is látható volt. A barcelonai installációt a polgármesteri hivatal józan becslése szerint egy hónap alatt csaknem egymillióan látták, vagy legalábbis vették észre. Turisták, futók, kutyasétáltatók, munkába igyekvő helyiek és zsebtolvajok, mindenki, aki arra végezte rendes napi tevékenységét, kapott egy múzeumi díszletet, és turistáskodhatott, futhatott, kutyát sétáltathatott vagy zsebtolvajkodhatott benne zavartalanul. Vagy egy-egy percre használhatta: beléphetett az installáció nyolc kockájának egyikébe, hogy a rohanó Barcelona közepén hirtelen egy intim, letisztult múzeumi térben találja szemben magát Munkácsy, Rippl-Rónai, Leonardo, Raffaello vagy éppen El Greco alkotásaival a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiből. Aki nem engedett a váratlan műélvezet adta lehetőségnek, és idő vagy érdeklődés híján együtt rohant tovább a katalán várossal, az lehet, hogy éppen Bortnyik Sándor Az új Évája alatt nem olvasta el az ismertető szöveget, de az utcai múzeum és a sok helyen szereplő nagyméretű „Budapest” szavak biztosan nem maradtak észrevétlenek neki sem.

A címben feltett kérdés könnyebbik felére reagálva tehát az egyből világos, hogy ezek az utcai tárlatok a bemutatás lehetőségeit mindenképpen bővítették, hiszen ilyen összeállításban és városi környezetben teljesen máshogyan és másokat szólíthattak meg gyűjteményeink műtárgyai, mint a múzeumi falakon belül. „Gondoltad volna, hogy Budapest ilyen csodás műkincseket rejt? Gyere és nézd meg az igaziakat!” – szólt a kiállítás üzenete. A külföldön rendezett szabadtéri kiállítás esetében a kérdés nehezebben megválaszolható része a látogatók vonzása. Mert bár a két spanyolországi kiállítást a becslések szerint összesen csaknem 1,4 millió ember látta, ez a szám a múzeum szigorú értelemben vett, a jegyeladások alapján mért éves látogatószámára (intézményünk összes kiállítóhelyének 2013-ban mintegy 885 ezer látogatója volt) kimutatható hatást mégsem gyakorolt. Nem szigorú értelemben tekintve viszont rekordmennyiségű látogatót vonzott a múzeum egy élethű másolatokból álló ingyenes időszaki kiállítására…

A Szépművészeti Múzeumnak van azonban itthoni városi térben megvalósított kiállításon szerzett tapasztalata is, amelyet a múzeum falainak közvetlen tőszomszédságában, a városligeti Csónakázótavon rendezett. Az Art on Lake című tárlat is városi térben valósult meg, ahol a parkba látogató családok és kirándulók (csónakázók) huszonöt magyar, illetve nemzetközi kortárs művész erre az alkalomra készült installációját láthatták. Itt is lehetett véletlenül a kiállításba botlani, a hídról észrevenni azt, de el is lehetett merülni benne, körbecsónakázva a víz felszínén (és alatta-felette) lebegő tárgyakat. Az Art on Lake a spanyolországi utcai tárlatokkal szemben egy önállóan is értelmezhető, igazi kortárs művészeti kiállítás volt, amelyet a múzeumban nem lehetett volna megrendezni. Azaz a klasszikus múzeumi bemutatás lehetőségeit mindenképpen bővítette. Hogy vonzott-e új látogatókat a múzeumba, az megint értelmezés kérdése. Ha ugyanis úgy kérdezzük, hogy a kiállítás által a múzeum (a művészet) megnyert-e magának embereket, akik az installációk között csónakázva emlékezetes élménnyel lettek gazdagabbak, akkor a válasz: igen, sokat.

Persze a „falakon kívül” meghatározás definíciója sem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik. A Tate számára például az értelmezés jócskán túlmegy a fizikailag érzékelhető városi téren. A londoni múzeum korábban sem konzervatív kommunikációs megoldásairól volt híres, de az egyik legújabb ilyen innovatív kísérlete egészen elképesztően ötvözi a szabadtéri kiállítások és a virtuális tér használatát. A kiállítóhely tavaly kialakított egy együttműködést a Minecraft online számítógépes játék fejlesztőivel, amelynek során az idei évben nyolc darab, a gyűjteményben található emblematikus festményhez jelentet meg egy-egy különálló és ingyenesen letölthető virtuális világot. A fiatal kamaszok körében egyik legnépszerűbb játékban a virtuális városi térbe épített digitális Tate múzeumépületében a falakon lévő műalkotásokba lépve egy-egy, az eredeti műtárgy által ihletett képzeletbeli világ tárul elénk. A több mint százmillió (!) felhasználó így kalandozhat akár az André Derain The Pool of London című festménye alapján inspirált londoni folyóparton vagy a futurista Christopher Nevinson The Soul of the Soulless City ihlette New Yorkban is. A festmény-világokban a játék rendes szabályai szerint mozoghatunk, közben szinte észrevétlenül tudva meg részleteket az adott kép történetéről és alkotójáról. A Minecraft-pályák létrehozásával a Tate nem titkolt célja, hogy a játékosok és a műtárgyak virtuális találkozása nyomán létrejövő kapcsolattal a fiatalokban felkeltsék az érdeklődést az igazi múzeum és az igazi kép megtekintése iránt is.

Bár lehet, hogy a Tate virtuális szabadtéri kísérletét nem kell mindenkinek követnie, az biztos, hogy a múzeumok értékközvetítő tevékenysége ma már nem korlátozódhat az intézmények falain belülre. A fő tevékenységek (gyűjt, gondoz, hozzáférhetővé tesz) természetesen mindig is a múzeumok épületeiben fognak maradni, de egyre erősebben kell azon dolgozni, hogy oda be is találjanak a látogatók. A Szépművészeti Múzeum 2018-ig tartó bezárása számunkra különösen jó alkalmat teremt az olyan múzeumon kívüli megjelenési formák, csatornák kereséséhez, amelyek segíthetik az állandó és az időszaki kiállításaink iránti érdeklődés fenntartását vagy felkeltését. Az egyik ilyen forma mindenképpen a városi szövetbe ágyazott kiállítás, amelynek a segítségével – ha jól csináljuk – sikeresen tudunk eljutni a múzeum iránt kevésbé érdeklődő vagy nehezebben megszólítható célcsoportokhoz. A váratlan helyeken felbukkanó projektjeinknek, de a nyári táborokra, családi napokra és időszaki kiállításra csábító plakátoktól a virtuális térbe kilőtt blogokig és videókig minden megjelenésünknek azt az üzenetet (is) kell közvetítenie: „Látod milyen izgalmas dolgokra képes a művészet? Gyere, nézd meg idebent is, milyen nagyszerű dolgok vannak!”

Császtvay Tünde irodalomtörténész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese

Mikszáth Kálmán írja egy helyen, hogy: „…amint lassan-lassan oszladozni kezdett az ámulat, eleibe tolakodott az emlékezet. S ami régen történt, azt most mind hozzáidomították ahhoz, amin ma csodálkoztak. Mert most már visszájárul fordult a dolog. A mai jelenet nem volt megérthető a múltakból, vették hát fundamentumnak a mai jelenetet, s amire visszaemlékeztek, azt építették hozzá ehhez. S így már tökéletesen összevágott.”

Valami ilyesmi történt tavaly, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum hat helyszínes országjáró körútra indult a Múzeum•kör•út elnevezésű projektjével. Egy tizennyolc méter átmérőjű gömbsátor és előtte a múzeumot idéző, stilizált, hatalmas dór oszlopok, valamint két óriási, vetített betű (M és N) installációegyüttesében egy furcsa, nehezen behatárolható műfajú virtuális-vizuális attrakció valósult meg. Több felületen egy belső karzattal is bővített, belül teljes fekete fedésű teret hoztunk létre, amit különböző animációs és fénytechnikai apparátusokkal olyan kiállítási és programhelyszínné alakítottunk, amelyben eredeti műtárgyakból, műtárgymásolatokból komoly vizuális tartalommal gazdagított kiállítást hoztunk létre. Hogy az elsötétített belső tér a koncepciót megtartó és átadó, egymásra épülő elemekből álló, egységes és erős üzenetű helyszínt teremtsen, és ne valami mindenhol mozgó, villódzó és vibrálóan szédítő, a látogatóknak nehezen értelmezhető, egymást kioltó részekből álló vásári mutatványt hozzon létre, biztos elméleti alapozottság, letisztult kurátori koncepció, átgondolt szerkezeti váz és kiváló látványtervezői munka kellett.

A végeredmény látványos siker lett: a bemutatót több tízezren látták, sőt az egyik helyszínen százezernél is több lett a látogatószám. Bárki belépett a félgömbbe – ahogy Mikszáth fogalmazott – „eleibe tolakodott az emlékezet”, hiszen a kiállítás anyaga a történeti múlthoz és jelenhez, a Nemzeti Múzeum múltjához, nagyon hangsúlyosan jelenéhez – és reményeink szerint – jövőjéhez kapcsolódott. De pontosan ahogy Mikszáth írta: „ami régen történt, azt most mind hozzáidomították ahhoz, amin ma csodálkoztak”, hiszen a történeti múlthoz és az arról elmondani kívántakhoz „idomítottuk hozzá” a 21. századi látványt és az MNM új megmutatkozásának eszközeit. Ahogy Mikszáth a jelenből nem megérthető múltról, az emlékezésről és a jelenből „visszaépített” múlt emlékezetéről szólt, úgy mi is a mából építkeztünk visszafelé, a múltat mai látványvilággal és technikával, mai elméleti szempontrendszerre építve, mai tudományos és szakmai megközelítéssel építettük meg, és új, rendhagyó helyszíneken (például a Szigeten) jelentünk meg vele, hogy a magyar történelemről, a Nemzeti Múzeumban őrzött kincsekről, a múzeum új próbálkozásairól, egy igazi élő, a jelenlegi kihívásokat is érzékelő múzeumról meséljünk.

A válaszhoz, azaz az egyik érvényes válaszhoz azonban hosszabb és bonyolultabb út vezet. Hiszen vajon tényleg az tekinthető-e a kiállítás egyetlen sikerének, hogy egy országjáró körúton sok ezer látogató egy kitüntetett alkalommal egyszer megnézte az MNM rendhagyó múzeumi bemutatkozását? Ha jól tettük a dolgunkat, a múzeumi félgömb valami egészen más, hosszú távú, jövőépítő múzeumpolitika eredményeinek az alapjait teremtette meg, túllépve azon az elsődleges célon, hogy a városi térbe helyezett megmutatkozás növelje a múzeum kiállításainak hatását, valamint hogy egy hosszabb távú és bizonyos városi struktúrateremtő erővonalak mentén igazi MNM-brandépítő hatást eredményezzen.

Miközben a társadalom- és a bölcsészettudományi diszciplínák mindinkább komoly elméleti szaktudományi iskolázottságra építkezve folytatják vizsgálódásaikat, addig a muzeológiai produkciók és kiállítások esetében ez még korántsem tekinthető általánosnak. Pedig ezeknek a tudományos eredményeknek a felhasználása és azok relevanciája a kiállítások koncepciójának megalkotása közben – még ha nem is egyenes és azonnal megfeleltethető módon, és a látogatókban nem feltétlen tudatosítva, de megéreztetve és azok hatását kihasználva – képes jócskán felerősíteni a remélt szakmai üzeneteket és azok hatását is, és a ránk hagyományozott, az őrzésünkre bízott műtárgyak leírás-regisztrálás-bemutatása helyett a jóval bonyolultabb szerkezetű, értelmező kiállítások felé mozdítja el a múzeumi produkciókat, miközben hosszú távú, a múzeumot mint stratégiai ereje teljében működő intézményt, sőt mint városstrukturáló szereplőt tudja pozicionálni.

A kiállítás külső és belső terének kitalálása során a teret a tér antropológiájára vonatkozó vizsgálatok szerint alakítottuk ki, a Nemzeti Múzeum szakrális terét egy nagyon is 21. századi, hangsúlyozottan nem szakrális, azaz deszakralizálódott térben idéztük fel, azaz alkottunk úgynevezett heterotópiát, vagyis a „normális” terektől, intézményektől eltérő kivételes helyet, intézményt. Megalkottunk egy modern, a szakrális helyet mégiscsak megidéző, mégis egészen másfajta szakrális teret, amelyben sokféle minőség: privát és nyilvános, családi és társadalmi, kulturális és haszonalapú, a munka és a pihenés terét is megteremtettük.

A válaszom tehát az, hogy azzal, hogy a Nemzeti Múzeum félgömbje önálló társadalmi entitásként, a legmodernebb elméleti felkészültségre alapozva igazi városalakító és összetett társasági helyszínként jelent meg, és így a városi terek jellemzőit minden tekintetben kielégítette (a városi terek a nyilvános tér részei; mindenki számára mindenkor hozzáférhetők; az utcák és utak hálózatába illeszkednek, e hálózaton belül csomópontokat képeznek, a megállapodás, tartózkodás helyszínei; a gyülekezés, a közösségi ügyek képviseletének, nyilvános rendezvények színterei, a közösségi emlékezet hordozói), valamint a legszélesebb körű látogatókört behíva ismerőssé tette, a legtöbbet tette, amit ma múzeum tehet: mindenki számára kinyitotta annak a lehetőségét, hogy szórakoztató módon, egy sokfunkciós társasági helyszínen közelebb jusson ahhoz, hogy megkereshesse, megfogalmazhassa, ki is ő valójában, mi adja a saját identitását. Ebben az önazonosság-keresésben, amit mindenki, akár tudja, akár nem, de életének minden percében végez, az MNM-félgömb egy apró kollektív élményt is adott, és – remélem – egy láthatatlan, de talán soha el nem múló közösséget teremtett minden látogatójával. És ha ez így van, és a jövőben ez a mélyen szunnyadó kollektív élmény a következő években dinamizálódni is tud, és valóságos látogatókat is hoz a Nemzeti Múzeum szakrális terébe, akkor majd elmondhatjuk Mikszáthtal: „S így már tényleg minden tökéletesen összevágott.”