Hortesznaht, Rer és más pesti múmiák

A Szépművészeti Múzeum 2011-ben átfogó kutatási programot indított (Budapest Múmia Projekt) a gyűjteményében őrzött négy mumifikált test vizsgálata céljából, ezzel csatlakozva a világ múzeumaiban az utóbbi évtizedekben folytatott modern múmiakutatásokhoz.

A múmia szóval leggyakrabban az ókori Egyiptomból származó, speciális konzerválási és balzsamozási eljárások révén tartósított emberi testek kapcsán találkozunk. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a múmiák csoportjába sorolható minden olyan emberi és állati maradvány, amelyekben a természetes lebomlási folyamatok emberi beavatkozás vagy különleges környezeti tényezők hatására egy adott fázisban megállnak, és a test szövetei nagyobb részt konzerválódnak, megtartva ezzel a test eredeti formáját. A szélsőséges környezeti hatások révén, külső beavatkozás nélkül mumifikálódott testeket természetes múmiáknak nevezzük. A környezet ilyen konzerváló tényezői közé tartozik a meleg száraz (predinasztikus múmiák Egyiptomban), illetve a hideg száraz (eszkimó múmiák Grönlandon, múmiák a Pazirik kultúra fejedelmi sírjaiban), a savas és oxigénhiányos környezet (lápmúmiák Skandináviában és a Lindow-mocsárban) vagy a jég konzerváló hatása (a „jégember” az Ötz-völgyből). Az úgynevezett mesterséges múmiák emberi beavatkozás révén konzervált maradványok, amelyek eddig ismert legidősebb példáit a Kr. e. 6. évezredből a mai Chile területéről származó Chin-chorro-kultúra múmiái jelentik, legismertebb csoportját pedig az egyiptomi múmiák alkotják.

Az egyiptomi állam megalakulását megelőző korszakokból származó (Kr. e. 5–4. évezred), a sivatagi homokba ásott sírgödrökbe helyezett holttestek a száraz és forró klíma révén természetes úton konzerválódtak. Ezek a múmiák, amelyek a homokdűnék vándorlása révén hamar felszínre kerültek, jelenthették az előképet az első emberi beavatkozással tartósított egyiptomi testek elkészítéséhez, bár vannak arra utaló nyomok, hogy mesterséges mumifikálási eljárásokat már jóval az államalapítást megelőző időkben (Badari [Kr. e. 4400–4000 körül] és Nagada IIa–b [Kr. e. 3500–3200 körül] temetkezések) használtak.

A mesterséges konzerválási eljárás módszerei a kora dinasztikus korszaktól kezdődően indultak jelentős fejlődésnek, amikor az első fából készült ládakoporsók, valamint az épített sírok megjelenésével a holttestek természetes mumifikálódásának lehetősége megszűnt. A ma ismert mumifikálási eljárás fokozatosan alakult ki és szilárdult meg az Újbirodalom korszakára (Kr. e. 1550–1069), csúcspontját pedig a Harmadik Átmeneti Kor idején (Kr. e. 1069–664) érte el.

Habár a halottak testének konzerválása az egyiptomi temetkezések legfontosabb fundamentumát jelentette, mégis kevés olyan korabeli írott forrást (Rhind Mágikus Papirusz, Balzsamozás Rituáléja Papiruszok, Balzsamozók Archívuma Hawarából) vagy képi ábrázolást (Pepi-Anh sírja Meirben [6. dinasztia], El-Hibe-i késő kori koporsók a Roemer-Pelizaeus Museum gyűjteményében) ismerünk, amelyek a mumifikálás rituáléjának részleteit feltárnák. Az egyiptomi mumifikálás módszerének legrészletesebb leírását Hérodotosznak (Kr. e. 484 körül–425 körül) köszönhetjük (A görög–perzsa háború II, 85–88.), akinek beszámolói feltehetőleg személyes élményeken alapultak.

A modern múmiakutatások eredményei és az ókori auktorok leírásai (Hérodotosz mellett Szicíliai Diodórosz) alapján a mumifikálás alapvetően két fázisból állt: a test megtisztításából és újraformázásából. Az első fázisban eltávolították a belső szerveket, megtisztították, majd nátronoldatba helyezve dehidratálták a testet. Ezt követte a konzervált test üregeinek kitöltése (a test alakjának megőrzése céljából), a különböző anyagokkal történő balzsamozás a fertőzések elhárítására és a test aromatizálására, majd a test textilpólyákba történő betekerése, azaz a bandázsolás. Az elhunytakat a mumifikálást követően a megfelelő múmiadíszekkel és sírmellékletekkel ellátva, koporsóba zárva sírkamrájukba helyezték, és rendszeres halotti áldozatok révén biztosították túlvilági fennmaradásukat. A halandók elől lezárt sírkamrákat azonban gyakran már rövid idővel a temetést követően felnyitották az elsősorban a nemesfémekből és más értékes anyagokból készült sírmellékletek után kutató sírrablók, így az örökkévalóságnak szánt múmiák újra napvilágra kerültek.

Amikor Egyiptom területét 639-ben Amr ibn al-Ász (573 körül–664) vezetésével arab seregek hódították meg, a mumifikálás ókori szokása már nagyrészt feledésbe merült, a múmiákat pedig a sírfosztogatások révén hagyományos kontextusukból kiszakítva fedezték fel az arab megfigyelők, akik a balzsamozás során használt természetes gyanták miatt idővel megfeketedett mumifikált testeket a Perzsia területén több helyen ismert bitumennel azonosították. A bitumen a természetben is előforduló kőolajszármazék, amelyet már az ókor folyamán gyógyhatású szerként tartottak számon, és előszeretettel alkalmaztak például hályog és lepra gyógyítására, valamint fogfájás és sebek kezelésére. Az arab világban e félreértés nyomán előszeretettel alkalmazott úgynevezett múmiapor híre az arab orvosi munkák latin fordításai nyomán Európában is elterjedt. A múmiákat általában még Egyiptomban porrá törték, vagy kisebb darabokban szállították Európába. Nincs pontos adatunk arról, hány múmia végezte a középkori európai farmakológia áldozataként, de számuk a becslések alapján is több száz, akár több ezer lehetett. Habár már korán hallatták hangjukat a múmiák gyógyászati használatát kétségbe vonó szkeptikusok, a 16. században például a híres francia orvos Ambroise Paré (1510 körül–1590), az egyiptomi mumifikált holttestek gyógyszerként való használata a 19. század végéig megmaradt. Az 1668-ban alapított híres Merck gyógyszercég 1889-es gyógyszerkatalógusában még olvasható az „eredeti egyiptomi múmiapor” (Mumia vera Aegyptica) elnevezésű gyógyszer.

Az egyiptomi múmiák a 16–17. század folyamán a patikák polcai mellett az anatómiai gyűjteményekben is megjelentek Európában. Az 1593-ban alapított leideni Theatrum Anatomicum gyűjteményében például már 1621-ben találunk egyiptomi mumifikált testet. A tudományos érdeklődés idővel a mumifikált testek eredeti jelentésére is kiterjedt, így váltak a múmiák gyógyhatású szerekből és anatómiai szemléltető eszközökből egy ősi kultúra és túlvilághit sajátos emlékeivé. A legkorábbi kutatókat elsősorban a mumifikálás addig csak az ókori auktorok leírásaiból ismert misztikus szokásának megismerésére hajtotta.

Ekkor alakult ki a múmiakutatásoknak a 20. század kezdetéig alkalmazott legáltalánosabb módszere, az úgynevezett múmiaboncolás, amelynek során a múmiákat megszabadították textil bandázsaiktól, a kicsomagolt testeket pedig felnyitották. Az első ilyen múmiaboncolást Európában Wrocław város gyógyszertárában, 1658-ban lengyel orvosok végezték, Egyiptomban pedig 1698-ban Benoit de Maillet, XIV. Lajos konzulja alkalmazta legkorábban ezt az eljárást.

A múmiák iránti, a reneszánsszal kibontakozó és megerősödő, tudományos indíttatású érdeklődés a korszakban létrejövő nagy nemzeti gyűjtemények kialakulása során is éreztette a hatását. A British Museum Sir Hans Sloane adományozása révén megalapozott gyűjteményébe már a múzeum megnyitását három évvel megelőzően, 1756-ban, William Lethieullier hagyatékának részeként került egyiptomi múmia.

A múmiakutatások igazi fordulópontját azonban Napóleon 1798-ban Egyiptom meghódítására indított hadjárata jelentette. A hadsereget egy tudósokból álló expedíció kísérte el az ország részletes, az ókori emlékművekre is kiterjedő feltérképezése céljából. A tudományos expedíciót dokumentáló Description de l’Égypte című mű köteteinek hála Európa fokozatosan kezdte megismerni Egyiptom földjét, amely az utazó elit kedvelt célállomása lett. A múmiák, mint az egyiptomi kultúra jellegzetes és szinte korlátlan számban jelen lévő hordozói, kedvelt szuvenírtárgyakká váltak a kor utazói számára, és szinte kötelező kiegészítői lettek az európai szalonok és könyvtárak gyűjteményének egy-egy egyiptomi utazás mementójaként.

Az Európába áramló múmiák révén a 19. század folyamán virágkorukat élték a múmiaboncolások, amelyeknek egyik legtapasztaltabb mestere Thomas Pettigrew volt. Pettigrew, a viktoriánus Anglia elismert orvosa 1833-tól kezdve tartott rendszeresen nyilvános, a korabeli társasági élet kiemelt érdeklődésével övezett, előadásokkal egybekötött múmiaboncolásokat, amelyek eredményei hozzájárultak az általa megjelentetett első tudományos értékű összefoglaláshoz a mumifikálás ókori szokásáról (T. Pettigrew, History of Egyptian Mummies, London 1834).

A 19. században Magyarországon is fellendült az ókori egyiptomi emlékek gyűjtése, és megjelentek az első múmiák is az országban. Az utazók és műgyűjtők kollekciói mellett a század folyamán kialakult nemzeti közgyűjtemények közül a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum rendelkezett egyiptomi anyaggal. A hazánkban őrzött ókori egyiptomi emlékek integrálására 1934-ben került sor, amikor a fent említett gyűjtemények mintegy 1200 egyiptomi műtárgyának egyesítésével a Szépművészeti Múzeumban az Antik Gyűjtemény részeként létrejött egy egységes ókori egyiptomi kollekció.

A gyűjteményegyesítés révén, a Magyar Nemzeti Múzeumból került a Szépművészeti Múzeum birtokába a budapesti múmiakutatási projektben vizsgált múmiák közül kettő. A később 51.2079-es leltári számon regisztrált férfi múmia („kicsomagolt múmia”) esetében az átvételi dokumentumok alapján nem lehetett rekonstruálni a test Nemzeti Múzeumba kerülését megelőző történetét. A múmia állapotából (bandázsok hiánya, a bal lágyéknál ejtett vágás felszakítása) ítélve azonban feltételezhető, hogy a múzeumi gyűjteménybe kerülését megelőzően a mumifikált test átesett a korban divatos múmiaboncoláson. A második, ép pólyáiban és eredeti kartonázs díszeivel együtt megmaradt női múmia (ltsz. 51.2080, Hortesznaht múmiája) a hozzá tartozó aranyozott arcú koporsóval (ltsz. 51.2097/1-2) együtt került a gyűjteménybe. A temetkezési együttes korábban a Bécsben élő magyar festőművész és műgyűjtő, Delhaes István tulajdonát képezte. Delhaes hagyatéka 1901-ben bekövetkezett halálát követően a magyar államra szállt. Az ókori műtárgyak és velük együtt az egyiptomi múmia és koporsója a Nemzeti Múzeumba került.

1951-ben a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye újabb múmiával gazdagodott, amelynek modernkori történetét a Budapest Múmia Projekt kutatásai révén sikerült rekonstruálni. Egy férfi mumifikált testét („szombathelyi múmia”) és a hozzá tartozó koporsót (ltsz. 51.637-8) 1951-ben a Savaria Múzeum a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium épületének (korábban Premontrei Gimnázium) történelem szertárából szállíttatta Budapestre, a Szépművészetibe. A temetkezési együttest Kunc Adolf csornai prépost vásárolta 1896-ban Rupprich Gusztáv radegundi fürdőorvos segítségével és a kairói német konzul, Carl August Reinhardt közvetítésével, majd ugyanebben az évben adományozta egykori alma materének, a Premontrei Gimnáziumnak.

A Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteménye a második világháborút követően nagyobb részt magángyűjtemények, a többi között Platz Bonifác ciszterci szerzetes kollekciójának 1963-ban történt megvásárlása révén gyarapodott. Ennek a gyűjteménynek a részét képezte a Budapest Múmia Projektben vizsgált negyedik mumifikált test, egy női múmia (ltsz. 63.10-E, Rer múmiája), amelyhez ebben az esetben is hozzá tartozott az eredeti festett díszítésű, múmia alakú koporsó (63.9-E/1-2). Az egészben maradt négy múmia mellett a múzeum Egyiptomi Gyűjteményében őriznek egy aranyozott múmiafejet (ltsz. 61.13-E), egy múmia bal kezét (ltsz. 73.1-E) és egy roncsolódott mumifikált testet is (ltsz. 87.3-E).

A királyi múmiákhoz kötődő szenzációs régészeti felfedezések és a tudományos módszerek rohamos fejlődése a 20. század elejére új korszakot nyitott a múmiakutatásban. Ezt a folyamatot elsősorban az orvosi képalkotó eljárások megjelenése és fejlődése segítette, amelyek révén lehetővé vált a korábban a mumifikált testeket elpusztító múmiaboncolások helyett a testek belső részleteinek roncsolásmentes vizsgálata. A Wilhelm Conrad Röntgen 1895. december 28-án kelt cikkében leírt diagnosztikai módszert már 1896-ban alkalmazták az egyiptológiában, amikor Walter König a frankfurti Senckenberg Museum gyűjteményében őrzött múmiákról készített röntgenfelvételeket. A korabeli egyiptológia legnagyobb alakja, Sir William Matthew Flinders Petrie szintén korán, már 1898-ban alkalmazta Röntgen képalkotó módszerét múmiák vizsgálatában. A mumifikált testeken végzett röntgenvizsgálatok az 1960-as és 70-es években váltak igazán elterjedtté, amikor Peter H. K. Gray a nagyobb brit és európai gyűjtemények mumifikált maradványait, a michigani egyetem radiológusai pedig a Kairóban őrzött királyi múmiákat vizsgálták röntgentechnikával.

A röntgensugaras képalkotásnak a múmiák vizsgálatában azonban volt egy kiküszöbölhetetlen hátránya: az egyetlen nézőpontból egy síkra vetített kétdimenziós felvételen a test egyes rétegeiben elhelyezkedő jelenségek egymásra vetülve, egymást gyakran kitakarva jelentek meg. Az egyiptomi múmiák esetében a mumifikálás során nagy mennyiségben alkalmazott sűrű anyagok (gyanták, olajok) különösen megnehezítették a felvételek kiértékelését. Ezt a problémát küszöbölte ki az 1970-es években megjelenő új orvosi képalkotó módszer, a hagyományos röntgensugárzáson alapuló számítógépes tomográfia (CT). A test hossztengelyére merőleges irányú sugarakból álló CT-felvételek lehetővé tették a test szeletről szeletre történő vizsgálatát. A szeletek speciális számítógépes programok segítségével háromdimenziós képpé alakíthatók, így a testek nagy felbontású térbeli modelljei is elkészíthetők.

A Budapest Múmia Projekt során a Szépművészeti Múzeumban őrzött négy múmia (Hortesznaht és Rer múmiája, valamint a „kicsomagolt” és a „szombathelyi múmia”) CT-vizsgálatai 2011. március 8-án és 29-én, a Szépművészeti Múzeum és Semmelweis Egyetem között létrejött hosszú távú együttműködési szerződés alapján az egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján, dr. Karlinger Kinga vezetésével zajlottak. A múmiákról készített radiológiai felvételek a mumifikálási technika elemzésének valamint az antropológiai vizsgálatoknak az elsődleges forrásai.

A történeti embertan a régészeti korú emberi maradványok kutatásával foglalkozó tudományág, amely elsődlegesen a csontok morfológiai és metrikus jellegzetességeit vizsgálja. A múmiák antropológiai kutatásának mérföldkövét az egyiptológiában Grafton Elliot Smith ausztrál orvos munkája jelentette, a többi között a Kairóban őrzött királyi múmiák feltérképezésével. A történeti embertan tudományán belül a paleopatológia foglalkozik a történeti korú emberi maradványok kóros elváltozásaival. A múmiák kutatásában a paleopatológiai vizsgálatok fejlődéséhez az antropológiai kutatások mellett hozzájárult Armand Ruffernek, a kairói egyetem bakteriológiai professzorának a munkája, aki az ókori szövetek rehidratálásának módszerét kifejlesztve megnyitotta a szövettani vizsgálatok lehetőségét a múmiakutatásokban. A Budapest Múmia Projekt antropológiai vizsgálata a Természettudományi Múzeum kutatója, dr. Fóthi Erzsébet vezetésével zajlott.

A múmiák CT-vizsgálatai jelentik az antropológia egyik speciális rekonstrukciós eljárásának, a koponyáról készített arcrekonstrukció módszerének az alapját. A 19–20. század fordulóján kialakult szobrászi arcrekonstrukciós módszert az 1970-es évektől használják az egyiptológiában. A Budapest Múmia Projekt keretében a Természettudományi Múzeum Arcrekonstrukciók Gyűjteményének vezetője, dr. Kustár Ágnes formázta meg Hortesznaht eredeti arcvonásait.

A modern múmiakutatások módszertanához a roncsolásmentes vizsgálatok mellett az úgynevezett invazív módszerek is hozzátartoznak, amelyek során a múmiák testéből parányi mintát vesznek. A múmiakutatásokban a kezdetektől központi kérdés a mumifikálás módszerének megismerése, így a balzsamozásnál használt anyagok meghatározása. Már 1825-ben, brit kémikusok révén sor került egy Leeds városában őrzött múmia balzsamozásánál használt anyagok kémiai anyagvizsgálatára. Az 1920-as években Alfred Lucas brit vegyész átfogó analitikai és experimentális kutatásai jelentették a következő mérföldkövet ezekben a vizsgálatokban. Az elmúlt évtizedek múmiakutatásaiban a mumifikálásnál használt anyagok meghatározására számos analitikai módszert kipróbáltak, ezek közül a különböző spektroszkópiai és tömegspektrométeres eljárások a legelterjedtebbek. A Budapest Múmia Projekt keretében a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet munkatársa, Sándorné Kovács Judit a Fourier-transzformációs infravörös spektrofotometria (FTIR) módszerét alkalmazta a négy mumifikált test textil bandázsainak és bőrének felszínéről, valamint csontbiopsziás tű segítségével a testüregből vett minták kémiai elemzésére.

Törlet- és levegőminták elemzésén alapul a múmiák mikrobiológiai vizsgálata, amelynek elsődleges célja a múmiákon található mikroorganizmusok meghatározása és az esetleges aktív fertőzések felismerése és elhárítása, így ezek a kutatások a múmiák múzeumi állagmegőrzésének fontos módszerét jelentik. A Budapest Múmia Projekt esetében ezt a feladatot az Országos Környezet-egészségügyi Intézet kutatója, dr. Magyar Donát vezetésével végezték el a kutatók.

A múmiák kutatásának egyik sarkalatos kérdése a datálás. A múzeumokban őrzött egyiptomi temetkezési együttesek korának meghatározásában a múmiákhoz tartozó koporsók tipológiai és stilisztikai alapon történő keltezése, illetve a feliratok epigráfiai elemzése általában biztos támpontot jelent. Ezt egészítheti ki a mumifikálás módszerének CT-felvételek segítségével történő elemzése. Amennyiben ezek a kutatások, a koporsó és egyéb temetkezési mellékletek hiányában nem végezhetők el, vagy nem nyújtanak szilárd kronológiai támpontokat, akkor a régészetben széles körben alkalmazott szénizotópos kormeghatározási módszer is felhasználható. Radiokarbon vizsgálatokat a múmiák esetében ritkán alkalmaznak, elsősorban azért, mert a konzerválási eljárások és a balzsamozásnál használt természetes anyagok nagyban csökkenthetik az eljárás hatékonyságát. A Budapest Múmia Projekt keretében azonban két múmia esetében is sikeresen alkalmazták a kutatók ezt az abszolút kormeghatározási módszert, amelyhez csontbiopsziás tű segítségével vettek mintát a testek csontállományából. A minták izotópos vizsgálatát és az eredmények kalibrálását a bécsi VERA-Laboratorium Institut für Isotopenforschung und Kernphysik kutatói végezték dr. Eva Maria Wild vezetésével.

A Budapest Múmia Projekt első fázisában elvégzett tudományos vizsgálatok eredményeképpen sikerült a kutatóknak a Szépművészeti Múzeumban őrzött négy egyiptomi múmia kutatástörténetének felvázolása, legfontosabb antropológiai adatainak, a mumifikálás módszerének, illetve a temetkezések térbeli és időbeli kontextusának meghatározása. A kutatás során azonban számos olyan kérdés vetődött fel, amelyek az egyes alkalmazott eljárásokon belül további kutatásokat, akár egy-egy problémára fókuszáló kisebb kutatási projekt elindítását, illetve új tudományos módszerek, például szövettani vizsgálat vagy DNS-analízis bevonását igénylik a jövőben.