A Nagy Háború a Hadtörténeti Múzeumban

Magyarország a Nagy Háborúban 1914–1918 címmel nyílt meg hosszú kutatómunka után a világháborús katonák által alapított HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum új állandó kiállítása. A tárlat azon túl, hogy az intézmény első világháborús megemlékezéssorozatának egyik legfontosabb állomása, kilép a múzeumépületben látható kiállítások sorából vizuális és tartalmi szempontból egyaránt. A friss kutatási eredmények mellett a látogatók a kiállítás több pontján belehelyezkedhetnek a magyar katonák és a hátországi állampolgárok szerepébe, és a hadi eseményekkel párhuzamosan maradandó képet kaphatnak a háborús mindennapokról.

A budai Vár északnyugati szegletében emelkedő HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) Magyarország a Nagy Háborúban, 1914–1918 című, májusban nyílt állandó kiállítása akár határkő is lehetne az intézmény történetében. A múzeum létrejötte szorosan az első világháborúhoz kapcsolódik: születésnapjának 1918. november 16-át tartjuk, a gyűjtemény és a levéltár alapítói – Aggházy Kamil ezredes és Gabányi János vezérőrnagy – maguk is harcoltak a háborúban. Az alakuló hadimúzeum első felhívásában a harctérről visszaérkező és a hátországi parancsnokságokat, magánszemélyeket szólították meg, hogy a háború eseményeinek későbbi feldolgozására alkalmas iratokat, naplókat, följegyzéseket, leveleket, fényképeket, muzeális értékű tárgyakat „megbízható megőrzés végett minél előbb átadni szíveskedjenek”. Gabányi egyúttal az ezredtörténeti gyűjtemények fenntartásának, fejlesztésének, felállításának szükségességére, a begyűjtött műtárgyak leltározásának fontosságára is felhívta a figyelmet.

A gyorsan gyarapodó gyűjtemények 1929-ben költözhettek a mai helyükre, a Nándor laktanya klasszicista épületébe. A múzeumi kiállítások rendezése szempontjából nem éppen szerencsés épület szimbolikus ereje egyedülálló: a terület fontos szerepet játszott Buda 1686-os ostromakor, majd itt állt az a Gránátos kaszárnya, ahol a jakobinus összeesküvés halálraítéltjeit őrizték, a Kapisztrán téri épületegységet 1847-ben adták át, az első világháború alatt pedig egy bosnyák gyalogezred állomásozott a laktanyában. Ugyancsak szimbolikus, hogy az 1937-ben megnyitott állandó kiállítás anyagát és az evakuált gyűjteményt, valamint a múzeumépületet a második világháború során jelentős veszteség érte. A súlyos károk ellenére az intézmény 1948-ban már méltóképpen vett részt a szabadságharc centenáriumának megünneplésében. A Honvédelmi Minisztérium fenntartásában lévő laktanya azóta is rendületlenül őrzi a harcászat és a hadászat eszközeit és a hozzájuk kapcsolódó tudást. A múzeum állandó kiállításaiban a magyar hadtörténet és a magyar fegyveres erők történetét tekintheti át a látogató – jelenleg 1815-től 1968-ig – főleg felszerelésükön, fegyverzetükön, dokumentumaikon és elismeréseiken keresztül. A kurátorok viszonylagos ideológiai csendben egy olyan hadsereg múltját ábrázolják, amelynek arctalan csoportjából hőstettekkel, felfedezésekkel, technikai újításokkal emelkednek ki ikonikus magyar katonák. A display a színes falak, az enteriőrök ellenére is a fegyelem és a rend erejét közvetíti, amelyet áthat a haladás, a tudományos osztályozás és a kronológia retorikája.

Vajon hogyan illeszkedik ebbe a rendszerbe egy olyan új állandó kiállítás, amely egy számunkra tragikusan végződő háborút mutat be, és amely centenáriumi emlékezetének deklarált célja, hogy túllépjen a vesztesek–győztesek kettősségén, valamint a háború politika- és hadtörténeti vonatkozásain. Elvárható-e egy hadtörténeti múzeumtól, kutatóközponttól, hogy az egyén és a társadalom szempontjából is érzékeny kiállítást hozzon létre? Számíthatunk-e arra, hogy a honvédelmi tárcához tartozó intézmény módszertanába beépüljön a kritikai személet? Egy évtizedek óta megszokott elbeszélésmódot gyakorló múzeum képes-e arra, hogy a haza, a bajtársiasság, az önfeláldozás, az erő fogalma mellett az európai társadalom megváltozott struktúráira is reflektáljon, kilépjen azok közül a keretek közül, amelyek az első világháború bemutatásának hagyományaihoz kapcsolódnak? Milyen módon tud egy ilyen intézmény a saját kutatási területén és gyűjteményén keresztül úgy szólni, hogy a kiállítás ne csak a küzdelmekről, a hadszínterekről, az epikus csatákról, a hősökről és az áldozatokról, valamint a haditechnika történetének bravúros fejlesztéseiről, annak pusztításairól, borzalmairól valljon?

A két évvel ezelőtt az első világháború múzeumi emlékezetét prognosztizáló cikkünkben ¹ Kovács Vilmos, a múzeum parancsnoka, az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság tagja olyan új állandó kiállítást ígért, amely alapos kutatómunka után úgy mutatja be a magyar katona hősiességét, veszteségeit, hogy a hátország életét, annak változásait sem hagyja figyelmen kívül. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum tehát egy olyan kísérletbe kezdett, amely az Osztrák–Magyar Monarchia és Magyarország hadtörténete szempontjából meghatározó négy év bemutatásán keresztül a múzeum eddigi kiállítási gyakorlatába is újdonságokat hoz. Mindezt úgy, hogy ezt a hiányzó négy évet egy idő-rendre épülő, klasszikus elbeszélésfolyamba építi.

Az a látogató, aki ismeri a múzeum kiállításait, az előcsarnokban konkrét jeleket kap, hogy nem a korábban megszokott kiállításra vált belépőjegyet. A kasszában felhívják a látogató figyelmét, hogy a jegyen található kódra később szüksége lesz a multimédiás alkalmazások használatakor. Hasonló meglepetés a szóróanyagok egységes arculata, valamint a kiállítás bejáratánál található vörös neoncső látványa. A boltívekkel tagolt, szűkös folyosó oldalába beépített, hátulról megvilágított szürke falfelület szintén arra utal, hogy olyan kiállítást láthatunk, amely „kilóg a sorból”. Aki viszont ezt a kiállítást látja először a HIM-ben, annak csalódnia kell: a neonnal átszőtt design nem lesz része a kiállítás narratívájának, az újdonság másban rejlik. A múzeum kezét megköti a műemlék épület egymásba nyíló, méretében és elrendezésében ismétlődő teremsora és a meglévő kiállítások felépítése. A kurátorok (Baczoni Tamás, Sallay Gergely) és a tervezők (Szabó Emese – grafika, Molnár Ferenc – látványterv) ezt a hátrányt többféle installációs, múzeumi prezentációs eszköz bevetésével igyekeznek feloldani, úgy, hogy a sokféleséget tartalmi és formai ismétlődés teszi értelmezhetővé.

A Nagy Háború évei egy hangsúlyos prológus és egy kevésbé kidolgozott epilógus között egy-egy termet kaptak úgy, hogy a tematika az emeleten látható „Ferenc József zászlai alatt” – Magyarország hadtörténete 1868 és 1914 között tárlat most megújult utolsó termeihez is kapcsolódnak. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének történetét bemutató három kiállítótér után az új első világháborús kiállítás célja nem csak az, hogy a fent megismertetett hadsereget „akcióban” is láttassa. Erőteljesebb szándék, hogy az osztrák–magyar hadsereg kötelékébe tartozó magyar katona hősiessége, küzdelme, mindennapjai, az őt támogató hát-ország is láthatóvá váljon. A nyitány Szarajevó, a befejezés Párizs, a városok neve éppúgy egy a terem középpontjában álló világító, tárlóval ellátott információs oszlopon emelkedik ki, mint az egy-egy termet meghatározó évszámok. Az évszámokhoz, illetve a nyitó és a záró helyszínhez vaktérkép kapcsolódik, alatta pedig az egyik oldalon egy-egy speciális tárgyat, tárgycsoportot, a másik oldalon Ferenc József, majd IV. Károly történelmi jelentőségű hadparancsait fedezhetjük fel. A teremről teremre visszatérő elem körül azonban mindenütt másféle tagolással, elrendezéssel találkozunk. Amellett, hogy az adott év hadi eseményeiről mindig találunk áttekintést, valamennyi tér más, sokszor a háború egészére vonatkozó témák mentén fonja össze a számtalan irányból érkező szálakat. A termek belső oldala élményszerű – sokszor enteriőr jellegű – feldolgozást nyújt, a külső egy-egy műtárgy-kompozícióra épül, a kettőt a gyűjtemény gazdag anyagának tematikus csoportjai kötik össze. Az időszalag, a kronológia így csak a haladási irányt adja meg, miközben a bemutatott tárgyak különböző problémákra reflektálnak.

A Szarajevó Teremben a casus belli mellett központi téma a bevonulás, a propaganda, a hazafiság tárgyi megnyilvánulásai, az erőviszonyok és az első megszorítások. A középpontban azok a legkülönbözőbb tárgyak jelennek meg, amelyek az „Imádkozik a király” motívumra épülnek. A következő egységben az 1914-es év bomlik ki, az évszámhoz kapcsolódó kiemelt tárgy egy amuletté alakított srapnel-golyó, amely egy olyan főhadnagy hagyatékából került be a múzeum gyűjteményébe, akit ez a lövedék sebesített meg a háború első heteiben. Míg itt a tüzérség és a lovasság kerül fókuszba, addig az 1915-teremben már a különböző fegyverekre, egyenruhákra, kellékekre és a przemyśli hadi eseményekre helyeződik a hangsúly. Itt a központi tárgyegyüttes az orosz frontról küldött nyírfakéreg-levelezőlapok gyűjteménye, a hátországgal – például a nők megváltozott szerepével – foglalkozó 1916-os teremben pedig az egyre bővülő jegyrendszer tárgyi emlékei. Egy amputációt okozó gránátrepesz jelképezi 1917-et, készült itt egy lövészárok, láthatók a frontélet tárgyai, a haditengerészet és a légjáró csapatok emlékezete.

Meglepő módon az 1918-as teremben kapott helyet IV. Károly 1916-os koronázása, amely a hadifogság, elismerések, sapkajelvények, valamint az összeomlás bemutatása mellett szokatlan megoldás. Egyetlen magyarázat, hogy ez az aktus nem 1916-hoz kapcsolódva jelenik meg: így a trónörökös ellen elkövetett merénylettel kezdődő prezentációt az 1918 novemberében a trónjáról lemondó uralkodó alakja zárhatja. Ezután a Párizs Teremben már csak a veszteségekkel, az ország új térképével, az emlékezettel, a gyásszal szembesülhetünk. A központi tárgy egy olyan medál, amelyben a családi legendárium szerint Bitskey István hadapród édesanyja fia hamvait hordta. A fajsúlyos tárgyak ellenére az itt felállított vetítőterem miatt beszűkülő térből hiányzik a legjobban, hogy a múzeum nem emeli be a kiállításba a saját múltját, hiszen magának az intézménynek a megszületését is felfogatjuk a Nagy Háború emlékezetének egyik első, jelentős pillanataként.

A tematikus csomópontok és a kronológia mellett még egy meghatározó szál szövi át az elbeszélést, sőt alapvetően ez rajzol igazán új mintázatot az intézmény kiállítási szövetébe. Ez pedig a háborúban harcoló ember, a katona. A kiállításban egy vagy akár több tárgyon keresztül tíz férfit ismerhetünk meg alaposan, akik között találunk előkelőt, hőst és négy átlagembert, akiknek a története pont emiatt válik a kiállítás fontos elemévé (a nők egyelőre csak általánosságban jelennek meg). A kiállításnak éppúgy fontos része Ferenc Ferdinánd főherceg 1908 M tüzércsákója, mint a Przemyśl hőseként tisztelt Tauszig Aladár tábori pilóta kitüntetései vagy Biza Lajos tábori főesperes, akinek a hagyatéka a tábori lelkészek szerepét idézi. A történetek alapján a katonák hősiességén, áldozatvállalásán túl érzékelhetővé válnak az egyéni sorsok és élethelyzetek.

A tárgyválogatásnál ez a szempont akkor is lényeges maradt, amikor nem került ki egy katona portréja. A múzeum százezres nagyságrendű első világháborús gyűjteményéből a kurátorok úgy válogattak tárgyakat, hogy azok az adott tematika mellett önmagukban is érdekes történeteket hordozzanak. A rövid, hatásosan megírt szövegek az egymás mellett bemutatott kitüntetéseket is érdekessé tudják tenni, mivel mellettük elolvashatjuk, milyen konkrét haditettekért kapta őket tulajdonosuk. Mindezt a kiállításhoz kapcsoló kutatások is elősegítették, a muzeológusok nemcsak a tárgyak állagmegőrzésére, bemutatására helyeztek hangsúlyt, hanem bővítették, felderítették a gyűjtemény tárgyaihoz kapcsolódó információkat is. Így sikerült többek között a számos hadi sikert elkönyvelő Báró Arz Arthur vezérezredes és a magyar katonák által József apánkként emlegetett József Ágost főherceg tárgyi emlékeit beazonosítani.

Az emberi arcok csak akkor válnak a kiállításban „sokasággá” (és nem tömeggé), ha annak szerepe van az elbeszélésben. A tárlat egyik legerősebb drámai eleme az a három portréegyüttes, amely keretezi a kiállítást. A második teremben a magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezred arcképcsarnokának különböző rangú katonáit ugyanabban a méretben festették meg, a jókedvű tisztek bizakodóan néznek a jövőbe, nem látják előre hol végzetes, hol dicsőséges jövőjüket. A kiállítás közepén a hadifestőként működő Halász-Hradil Elemér portréképeire lehetünk figyelmesek, ahol a katonák már rohamsisakban feszítenek. A tárlat egyik zárópontja a hősi halottak arcképcsarnoka, ahol a festményeken a magyar királyi szatmári 12. honvéd gyalogezred elhunyt katonáinak portréi mellé adataikat, halálozásuk helyét, okát is beillesztették.

A megható, súlyos és olykor bonyolult történeteket hordozó tárgyak, a teremsor közepén berendezett, pihenőként is használható hátországi kávéház, az enteriőrök, az interaktív elemek ellenére a kiállítás nem sorolható a színes-szagos, borzongást és félelmet keltő tárlatok közé. Annak ellenére, hogy a kurátorok szellemi értelemben közel engedik a látogatót kutatásaikhoz, a kiállítótereket hidegnek, mértéktartónak érezzük. Ennek oka az lehet, hogy a vitrines és a bábos-enteriőrös bemutatási mód nem szervesül. Az enteriőröknél – az állomás, a harctér, a lövészárok, a hadiüzemben dolgozó nők és a különleges, epikus tárgyakat is felvonultató hadifogolybarakk – a sterilitás érzete általában tovább erősödik. A lövészárok inkább installáció, ahol a kihúzható fiókokban a harctér személyes emlékezetének, hitéletének lírai megnyilvánulásait fedezhetjük fel. Az árok végében báb-katonák, fegyverüket félretéve falatoznak, utalva arra a gazdag anyagra, amelyből megérthetjük, miként játszottak, sportoltak, szórakoztak, egyáltalán éltek túl a katonák két tűzharc között. A hátország életét összefoglaló térben két női munkás tölt puskatöltényeket töltőkeretbe, a bábuknál azonban sokkal átütőbb a háttérben látható felnagyított fotón látható asszonyok, lányok sora. A hadifogolybarakkban sem érezzük át a magyar katona kilátástalan élethelyzetét. Itt is inkább egy tárlókat összekapcsoló hangulatkeltő díszletben találjuk magunkat, ahol el kell fogadnunk, az eredeti valóság mindörökre elmúlt, nem lehet naturalista módon rekonstruálni, és a muzeális kiállítás mindig csak
az interpretáció jelenünkhöz és helyzetünkhöz kötött formája. A kecskeméti Katona József Múzeum Hazatérnek 1914–2014 című kiállításában, ahol főleg magángyűjteményekből összeszedett tárgyegyüttesek, enteriőrök bemutatásával arra törekedtek, hogy a háború borzalmai átélhetővé váljanak, vagy a Várkert Bazárban most is látható Új világ született. Európai testvérháború 1914–1918 tárlatában, ahol főleg a különböző érzékeket megszólító látványelemekkel igyekeznek a világ-égést megtapasztalhatóvá tenni, a kurátorok más utat választottak. A Hadtörténeti Múzeumban egyértelművé válik, ebben a kiállításban a történész hangja nem narráció, nem törekszik a bemutatott korba röpíteni a látogatót, hanem a kurátor saját nézőpontjából, saját nyelvén, azaz az eredeti tárgyakon és történeti kutatásain keresztül szólal meg. ² Ez a fajta elbeszélésmód viszont sokkal hitelesebben hallatszik a kiállítás vitrinrendszerében. A kiállítás alkotói olyan üvegkeretet rendeltek a tárgyegyüttesek mellé, amelyek kompozíciói esztétikai értelemben is jelentőséget nyertek. Persze maguk a vitrinek is jelentést kapnak: a kiemelt személyek sötétszürke, a hátország témái lila, a központi tárgyak sárga háttér előtt tűnnek fel, bontakoznak ki. A tárgyak elhelyezése, párosítása, szembeállítása, kiválasztásuk oka egyértelműen kiderül a kiállítótérben, kapcsolatuk, jelentéseik sokszor felülírják a tárlókban látható tárgyak primer üzenetét. Ilyen megoldás többek között az a fal, ahol az installációnak köszönhetően összehasonlíthatóvá válnak az 1914 előtt és után jellemző fegyverek, vagy ahol láthatóvá válik, hogyan szürkülnek el és válnak olcsóbbá, célszerűbbé és használhatóbbá az egyenruhák, illetve ahol egymással szemben állnak az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségeseinek és ellenfeleinek a tárgyai. A vitrinek narratív kirakattá változnak, amelyek a gyűjteménybe és a történelemtudományba invitálják a nézelődőt.

Ezekben a kompozíciókban a prezentáció és az interpretáció szempontjából lényeges szerepet tölt be a múzeum önmagában hatvanezres első világháborús fotógyűjteménye is. A képek részben a gyűjtemény részét képező forrásként, részben viszont múzeumi tárgyként segítik a bemutatást. A képek ugyanakkor ki is lépnek ebből a kontextusból, és a megértést, empátiát elősegítő illusztrációvá válnak. ³ Hol az enteriőr hátterét adják, hol az eredeti kompozícióból kimetszve, az életnagyságúra kinagyított emberi alakok a bábuk szerepét veszik át. A multimédiás eszközökön található fotógaléria ugyanakkor a kiállítótérből a gyűjtemény gazdag anyagába kínál továbblépési lehetőséget. A három funkció határozottan és következetesen elkülönül egymástól, a látogató magabiztosan tájékozódik a fotók által szőtt jelentéshálók rendszerében. A korszakot bemutató vagy épp a korszakból származó archív filmek sem bonyolítják a helyzetet. A tárlatban folyamatosan vetített felvételek mellett a kiállítás végén a Tábori-Mozgóként eredeti elemeket tartalmazó plakát hirdeti, hogy egy ajtó mögött nézhetjük meg – a teremőr segítségével – a témával foglalkozó stúdióbeszélgetéseket, dokumentumfilmeket, archív felvételeket és a Limanova 1914 című animációs filmet.

A fotók abban a multimédiás alkalmazásban is fontos szerepet játszanak, amely átélhetővé teszi az adott kort. A kiállítás tematikájához hasonlóan itt is a kor embere a kulcsszereplő. A belépőjegyen található kód segítségével hat férfi és két női életpálya közül választhatunk, ahol időnként súlyos döntéseket kell hoznunk, ettől függ további sorsunk. Az itt található kvíz, térképkirakó és egyenruha-párosító mellett alaposabb ismertekre tehetünk szert a digitális térképasztalokon, ahol nem ólomfigurákat mozgathatunk, hanem a már említett képgaléria mellett a háború történetében, a hadtestek, a hadszínterek elhelyezkedésében mélyedhetünk el. Hasonló jelentőségük lehet a kiállításban itt-ott elhelyezett, továbblépést biztosító QR-kódoknak, illetve A Nagy Háború öröksége című kemény táblás kötetnek, amely a kiállítás száz tárgyához, tárgycsoportjához rendel izgalmas történeteket, fotóanyagot.

Nagy kérdés, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum új kiállítása mennyire tölti be a társadalmi emlékezet funkcióját. A kiállítás kilép a hadi események, a hadtörténet területéről, ezek mellett előtérbe kerül a vasút, a posta, a művészek háborús tevékenysége a Sajtóhadiszálláson, sokat foglalkozik a hátországgal, a katonák mindennapi életével, a katona és hozzátartozói kapcsolatával, a gyásszal, a nők megváltozott szerepével, az egész társadalmat érintő kihívásokkal. Az állandó kiállításban a múzeum gyűjteményén és néhány kölcsönzött tárgyon keresztül kiemelt szerepet kap a családi és a magánemlékezet, a bajtársiasság. A tárlat egyik izgalmas pontja, hogy a przemyśli erődért folytatott harcokat az ott küzdők fennmaradt emléktárgyain keresztül mutatja be. Ez lehet az ott megjelent Tábori Újság, egy pipafej, hátbőröndből készült szükségsapka vagy épp annak az emlékműnek a kicsinyített mása, amelyet Sződy Szilárd szobrászművész 1932-ben a bajtársak megbízásából a Przemyśl erődjében hősi halált halt magyar katonák emlékére készített.

Ha elfogadjuk, hogy a múzeumi gyűjtemény, tárgyegyüttes nem csupán tetszőleges tárgyak halmaza, hanem egy meghatározott valóság dokumentuma, társadalmi értékek képviselője, valamint egy korszak tudományosan hitelesített bizonyítéka, amely specifikusan reprezentálja a történeti összefüggéseket, akkor az is elfogadható, hogy ezek a tárgyak a kiállítás kon-textusában betölthetik a társadalmi emlékezet funkció-ját. ⁴ Azzal, hogy a HIM lehetővé tette, hogy az osztrák–magyar hadsereg különböző képviselői kilépjenek az ismeretlenség homályából, és elmondják saját törté-netüket a hozzájuk tartozó tárgyakon keresztül, még akkor is érzékelhetővé teszik az általuk felvetett problémákat, ha a kiállítás a kritikai látásmódot sajnos teljes mértékkel mellőzte. Bár a múzeumalapítók és az 1918-as múzeumalapítás körülményei nem kaptak helyet a kiállításban, Gabányi János a múzeum weboldalán is olvasható szempontjai maximálisan érvényesültek: a kiállításban látható tárgyakat nemcsak beleltározták, hanem mindent megtettek, hogy egyik se legyen egy a sok
millióból, a tárggyal kapcsolatos minden ismeret – és ezzel az általuk hordozott üzenet, értelmezés lehetősége is – az utókorra maradjon.

1. Berényi Marianna: „Mélységes szeretettel, magasztaló hálával.” Az első világháború emlékezete a világ és Magyarország múzeumaiban. In: MúzeumCafé 41. 2014/3., június–július.
2. Friedrich Waidacher: Az általános muzeológia kézikönyve. Metamuzeológia, történeti muzeológia, elméleti muzeológia. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet. Bp. 2011. 159.
3. Vö. Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei. Gondolat 2011, 158–202.
4. Vö. Waidacher 108.