Romokból lett kis falu a város közepén

Dragonits Tamás kilencvenkettedik évében jár, és még mindig aktív, de azért tudja, hogy az élet véges, ezért nem várt a szerzőre: 2014-ben Szem-tanúság címmel megírta és magánkiadásban megjelentette mindazt, amit ő tud a budai Várnegyed történetéről. És sokat tud róla. 1954 óta budavári lakos, és a háború után az egyik legfontosabb alakja volt a Várnegyed újjáépítésének. Az ország viharos történelmének kiemelt helyszíne az építész életében az a „falu”, ahol élete nagy részét leélte. A vele való beszélgetés közben az a benyomásom támadt, hogy a Várnegyed összes épületét kívül-belül ismeri. De ő ezt túlzásnak tartja, szerinte csak majdnem mindegyiket.

Hogyan lett építész, miért választotta ezt a pályát?

Tizennyolc éves koromban fogalmam nem volt, mihez kezdjek, szerteágazó érdeklődésem volt. Nem voltam könnyű gyerek, többször váltottam iskolát, mire eljutottam az érettségiig, már az elemi iskolát is két helyen végeztem. Először apám beíratott a Damjanich utcai Reichsdeutsche Schuléba, ám amikor kaptam egy pofont a tornatanártól, megvártam a kellő pillanatot, és hátulról belerúgtam. Hatalmas igazságérzetem volt. Természetesen balhé lett belőle, az igazgató úr behívatta apámat, és felajánlotta, nem rúg ki rögtön, ha év végén elvisz máshová, így kerültem át a Julianna Református Elemi Iskolába, ami holland támogatással működött. Ott már sikeresebben beilleszkedtem, olyannyira, hogy amikor Julianna holland trónörökös meglátogatta az iskolát, engem választottak ki a köszöntésére, és a végén még egy puszit is kaptam tőle a fejemre. Jó tanuló voltam, csak rossz gyerek. Szüleim elvittek egy képességfelmérésre, ami nem mai divat, akkoriban is létezett. Jómódú családból származom, apám a Gázgyár igazgatójaként jól keresett, és fontosnak tartotta a megfelelő iskoláztatást. Szóval tízéves koromban ezen a képességvizsgálaton megállapították, hogy tulajdonképpen mindenre alkalmas vagyok, ha nem is kiváló, de elég jó szinten, egyedül a katonai pályát nem javasolják, mert trehány vagyok, és nincs bennem semmi tekintélytisztelet. Ehhez képest a soproni katonai iskolába jelentkeztem, becenevén a Zögereibe. Kemény felvételi vizsga volt, nehéz volt bekerülni, három ilyen katonai gimnázium is működött az országban, Pécsett, Sopronban és Kőszegen, mely utóbbit Ottlik Géza olyan pontosan leírt, de a többi is ugyanilyen volt. Ezek akkor menő helynek számítottak, nehéz volt felvételt nyerni, de nekem kitűnően sikerült a felvételi vizsgám, és apám hiába mondta, hogy már beíratott a pesti piarista gimnáziumba, és a soproni felvételit csak próbának szánta, Sopron mellett döntöttem. Hamar megbántam, de három évet lehúztam ott, és két sáv, két gombos jó tanulónak számítottam, aztán végképp elegem lett a légkörből, eljöttem, és a pesti bencéseknél érettségiztem. Itt érkezünk oda, amivel kezdtem, hogy nem tudtam, merrefelé induljak. Apámnak volt egy nagybátyja, Szvetlik Mátyásnak hívták, aki Yblnél is dolgozott, majd ő tervezte többek közt a Diósgyőri Vasgyár dolgozóinak lakótelepét, a templommal együtt. Tehetős ember volt. Gondoltam, ez az, ami nekem kell, és elmentem a Műegyetemre, ahol ki volt írva az építészfolyosó bejáratánál: „ Előbb dolgozzon az ész, aztán alkosson a kéz” – ez is tetszett. Akkoriban felvételi nélkül lehetett beiratkozni, és aki nem felelt meg az első évben, az kibukott. Mi is háromszázan kezdtük, a másodévre viszont már csak százan iratkoztunk be. Soha nem lehettem volna építész, ha az matekpéldákon múlik. Az építésznek elég, ha érzi, mi az, ami erőtanilag megvalósítható, maga a számítás a statikusok dolga, de ez persze csak mentegetőzés. Az egyetemen, a középiskoláimhoz képest, nagy szabadság volt. Kezdetben főként a „Gellért tanszéket” látogattam, de egyszer csak felhívták a figyelmemet, hogy az ókori építészeti rajzot már be kellett volna adni. Megijedtem, és megrajzoltam, elég szépen és gyorsan. Mondták, ijedségre nincs ok, mert a tanszéken János bácsi, a pedellus öt pengőért beveszi az elkésett rajzokat, tízért „jó” osztályzatot is ad, jelest nem lehet nála vásárolni. Október végén jártunk, még nem volt alkalmam a tanszemélyzetet megismerni, úgyhogy amikor az előtérben belebotlottam egy idősebb bácsiba – lestrapált fehér köpeny volt rajta –, odaadtam neki a rajzot és az öt pengőt, mire rám nézett: „Tudja ki vagyok?” János bácsi a pedellus – válaszoltam. „Nem, én Pista bácsi vagyok, az adjunktus.” Ennek a kínos incidensnek köszönhetem az építészettörténeti jártasságomat és végső soron a műemlékvédelmi pályafutásomat, mert nagyon készültem minden vizsgára. Pázmándi Istvánnal, a történet Pista bácsijával pedig később munkatársak lettünk a Köztiben.

Az egyetemen abba az évfolyamba járt, amelyiket a háború vége felé kivittek Németországba. Hogy történt ez?

Az utolsó két évfolyam hallgatóit összehívták az Aulába, megjelent a kormány egyik képviselője, és elmondta, az ország nagy része romokban hever, a háború után szükség lesz ránk az újjáépítésnél, ezért elvisznek minket az ostrom elől, Breslauban folytatjuk a tanulmányainkat, és a végső győzelem után majd hazatérünk, és újjáépítjük az országot. Aki nem jelenik meg a Keleti pályaudvaron, az felkoncoltatik. SAS-behívót kaptunk mindannyian, tanárok, diákok egyaránt. Ugyanez lezajlott az orvosi egyetemen is. 1944. december 8-án reggel 7-re kellett megjelennünk, és éjfél felé járt, amikor elindult velünk a vonat. Továbbtanulásunk Breslauban körülbelül egy hónapig tartott, majd elkezdődött a menekülésünk a front elől. A történetről több könyv is megjelent, Papp Gábor Zsigmond pedig két dokumentumfilmben is feldolgozta. A harmadéves építészhallgatók százfős csoportját Dániában érte a háború vége, én magam Svédországba mentem, ahol a svéd betonútépítő vállalat vezérigazgatójának farmján béresként takarítottam a borjúistállót, és megtanultam svédül, majd az Északi-sarkkörhöz közeli Umeában dolgoztam fél évet egy építészirodában, ahol kerestem annyi pénzt, amivel hazatérhettem. 1947. március 15-én érkeztem vissza.

Miért jött haza, miért nem maradt Svédországban?

Az nem megy, hogy az ember hazavágyik, de máshol él. Mindenki, aki a kollégáim közül így tett, előbb-utóbb láthatóan küzdött ezzel a problémával. 1946 augusztusában kaptam először hírt arról, hogy a családtagjaim életben vannak, ez is hazahúzott. Visszatértemkor befejeztem az egyetemet, ám addigra az eredeti elképzelésem, miszerint létrehozok majd egy kivitelező vállalatot, inaktuálissá vált. A maszek világ megszűnt, elhelyezkedtem a Fővárosi Tervező Irodában (Főti amiből később Buváti lett), a romos épületek helyreállításával foglalkozó csoportnál, ami a Budapesti Városháza épületében működött, Preisich Gábor volt az igazgató, főleg pesti épületekkel foglalkoztunk. Az EMKE-ház homlokzatát részben az én terveim alapján állították helyre, ami számomra nagy élmény volt. A Rákóczi út–Nagykörút sarkán lévő bérház felméréséhez (ahol az Éjjel-nappali Közért működött később), a bádog sarokkupolára egy gumitalpú cipőben másztam fel mindenfajta biztosítókötél nélkül, amiből látható, hogy az ifjúság ideiglenes testi zsenialitás, amit kis szerencsével túl lehet élni. Egy év múlva felállítottak egy osztályt kifejezetten a műemlékek helyreállításra a Főtinél. Csemegi József vezetésével költöztünk fel a Várba, az Úri utcába, annak az épületnek az alagsorába, ahol a későbbiekben a Lektorátus működött. 1951 januárjában áthelyeztek minket a Közti IV. Irodájába, a Dísz térre. Ezt idősebb Janáky István vezette, aki a budai Vár munkáin kívül a Miskolci Műegyetem épületeinek tervezésével és egyéb új épületek tervezésével is foglalkozott, az irodája felépítése is ezeknek a feladatoknak felelt meg, azaz műemlékesek és újat tervező építészek dolgoztak benne.

A Várnegyed városrendezési tervének elkészítését a Közti a Vátival együttműködésében készítette, a projekt vezetésével Papp Imrét, a Váti főmérnökét bízták meg. A munkálatok 1951-ben kezdődtek, először felmérésekkel, majd az alaprajzok térképszerű összerajzolásával. Közben hosszú eszmecserék során körvonalazódott, milyen célok felé menjünk. A rendszerint estébe nyúló beszélgetéseken Genthon István, Voit Pál, Kisléghi Nagy István, Schoen Arnold, Gerő László, Papp Imre, Seitl Kornél, Gerevich László, Borsos László, idősebb Janáky István, Zakariás Sándor és idősebb Entz Géza vet részt, akik így hirtelen eszembe jutnak, és a beszélgetések során alakult ki az 1954-re elkészült rendezési terv programja. Metzner Lajos, az Erdélyből átjött építész lett a célok kijelölésének halk szavú, de erős akaratú kulcsfigurája, aki végül is szinte saját maga csinált magából vári tervfőmérnököt, és aki a későbbiekben a tényleges munkák beindulása után döntő szerepet vitt. Óriási adománynak érzem, hogy ezeken a beszélgetéseken én is jelen lehettem, tanulhattam, figyelhettem, hozzászólhattam. Inspiráló, évekre muníciót adó, tanulságos és jó hangulatú esték voltak. A beszélgetőtársak közt akadtak, akik megbízatásuk szerint a Királyi Palotával is foglalkoztak, de ezek az összejövetelek kizárólag a Várnegyedről szóltak.

Milyen állapotban volt ekkor a Várnegyed?

A háború után Márai Sándor azt írta a naplójában, hogy a budai Várnegyed helyreállításához tíz évre is szükség lesz. Végül ötvenöt év telt el, mire az utolsó épületmaradványt is helyreállították. 1945-től 1947-ig tartott a törmelékhalmok elszállítása egy, az Úri utcában, a Bástyasétányon, a Palota úton és a Mikó utcán kiépített csillepályán a Vérmezőre. Hatalmas érték lehet ott a föld alatt, majdhogynem érdemes lenne ásatásokat folytatni. A teljesen romos egykori Esterházy-palotában, (ahol most az iskola áll és a Gulyás Zoltán tervezte lakóház) a Várgondnokság raktárat rendezett be a romokból kimentett és még felhasználható anyagokból. Ajtó, ablak, fürdőkád, szaniterek, csövek, falburkoló anyagok stb., ezekből kaphatott ingyenesen az, aki vállalta egy-egy ingatlan lakhatóvá tételét, s ezzel bérleti jogot is lehetett szerezni. Egy barátommal közösen 1953-ban mi is belevágtunk a lakásépítésbe, azóta is itt lakunk. Eredetileg egy társbérleti lakást újítottunk fel, amit aztán megosztottunk, mert építésre nem, de leválasztásra pénzügyi támogatást is adtak. A vári lakások a rendszerváltáskor is önkormányzati tulajdonban maradtak, nem lehetett megvenni őket, egy 1996-os önkormányzati határozat szerint a bérleti jog átszállhat a közvetlen törvényes utódra. Napjaink-ban az önkormányzat a bérleti jogok megvásárlására törekszik, hosszú távú céljuk lehet olyan bérlakások kialakítása, amelyeket piaci áron lehet hasznosítani.

Említette ezeket a brainstorming jellegű beszélgetéseket. Hogyan lehetne összefoglalni a végeredményüket? Milyen célokat fogalmaztak meg a felújítás kapcsán, és mennyire szólt ebbe bele a pártvezetés?

A történelem során folyamatosan épült és pusztult a város, nekünk viszont meg kellett határozni, hogy a helyreállításokkal milyen célt követünk. Legfontosabb elvként az egységes képet és léptéket fogalmaztuk meg, amihez a legalkalmasabbnak a török megszállás után kialakult egyemeletes barokk házsor mutatkozott. A későbbi nagyméretű épületeket is ehhez a léptékhez próbáltuk közelíteni, ami azért volt könnyű mert romosak voltak, de konzekvensen nem lehetett érvényesíteni ezt az elvet. A közbeiktatott nagyobb épületek főleg a 19. század második felében épültek, részben a hivatalok, részben az azokban dolgozók lakásai számára, gyakran középkori eredetű épületek bontásával nyert telkeken. A háború utáni visszabontásokból, mint például a Szentháromság téri volt Pénzügyminisztérium (később a Magyar Művelődés Háza ) épületének új megjelenéséből olyan előnyök is származtak, mint a tér léptékének megváltozása, a Mátyás-templom hangsúlyosabbá válása. Az emeletek visszaépítése, amiről most sok szó esik, kifejezetten előnytelen lenne, könnyű meggyőződni róla, ha a tér háború előtti és jelenlegi állapotáról készült fényképeket összehasonlítjuk. Visszatérve a céljainkra: mi olyan élhető városrészt akartunk, ami tulajdonképp város a városban, és ahol mindenféle szolgáltatás, cipésztől a szabóig, valamint a várbeli lakosság ellátásához szükséges boltok megtalálhatók, emellett építészetileg egységes, a benne lakók kényelmesen élhetik életüket, ebben a belvárostól földrajzilag elszeparált, de közlekedésileg könnyen megközelíthető negyedben. A Várnegyed rendezési tervébe a felső vezetés nem szólt bele, az építészek vitáztak egymás közt, aminek a végén kialakult ez az álláspont. Felmerült már akkor is egy múzeumváros, műemlék jellegű skanzen gondolata. A prágai Hradzsinnál inkább efelé indultak, én viszont gyakran hallottam a külföldiek felől olyan visszajelzést, hogy itt nálunk a Várnegyedben úgy érzik, közelebb kerülnek a helyi lakossághoz. Kétségtelen, hogy az itt lakók életében is van valami műemlék jellegű, erősen lokálpatrióták is, de mégiscsak élik itt a normális, hétköznapi életüket.

Tehát az volt a cél, hogy aki itt, a várfalon belül él, annak ne kelljen feltétlenül lemenni a városba?

Nekem volt két olyan évem, amikor nem is mentem. Itt volt a munkám tárgya, a munkahelyem, és itt laktam. De máskor is leginkább a színházi előadások és a hangversenyek miatt jártam le a városba.

Meséljen még Metzner Lajosról, milyen szakember volt és miért éppen ő lett a központi figurája a felújításnak?

Most adtam oda az esernyője fogantyúját az önkormányzatnak, hogy legyen egy tárgyi emlékük tőle. Nagyon szerettem őt, sajnos csak két és fél évig tudtunk együtt dolgozni, megismerkedésünkkor már a hatvanas évei vége felé járt. Szigorúságának köszönhetően sokan „áldott rossz emberként” emlegették a háta mögött, de mi, a közvetlen munkatársai tiszteltük tudását és szívósságát. A régit idéző megjelenés érdekében ügyelt a legapróbb részletekre is, minden kivitelezést személyesen ellenőrzött, kitűnően rajzolt, hatalmas szakmai tudással bírt. Tulajdonképp minden hivatalos megerősítés nélkül nevezte ki magát a „Vár tervfőmérnökének”, elérte, hogy minden várnegyedbeli építési tervhez szükségeltetett a jóváhagyása. Amikor beteg lett, kórházba került, én lettem helyette a mindent aláíró ember, a „főmérnök”. Olyannyira nagy hatalom volt ez, hogy az 1956-os földrengéskor átjött hajnalban az egyik szomszédom: „Főmérnök elvtárs, tessék leállítani a földrengést.” 1957-ben a főváros vette át a Várnegyedet, és akkor a Vátinál át akartak helyezni a palota felújításához, de nem vállaltam, nem akartam részt venni azokban az átépítésekben és bontásokban.

Hogyan értékeli, mennyire tudták a gyakorlatban is megvalósítani mindazt, amit a papíron megterveztek?

A Várnegyed rendezési terve, amit végül is 1954-re fejeztünk be, mindent összevetve hatalmas munka volt. Tematikája nemcsak az épületek felújítását foglalta magában, hanem a közlekedést, a közműveket, az utcabútorokat, a burkolatokat, sőt a növényzetet is. Sziluett-terv is készült. Felhasználtunk hozzá, amit csak felleltünk, régi térképeket, levéltári anyagokat, művészeti ábrázolásokat, a Budapest Műemlékei sorozat első kötetét és természetesen a saját helyszíni felméréseinket. A nyomda 1956-ra készült el a dokumentációval, a forradalom kitörésekor a Közti lépcsőházában tornyosult az anyag, és fizikailag teljesen megsemmisült. Ez volt az egyik oka annak, hogy bár mindannyiunkban megmaradt a terv, mégsem hatott igazán, és amikor a főváros vette át a Várnegyed ügyeit, egészen más szemlélettel, 1957-től teljesen elfelejtődni látszott az általunk megálmodott polgári negyed. Ugyanakkor a Várnegyed politikailag nem volt fontos, az elvégzett munkák a tervezőktől és a kivitelezőktől függtek, a nagypolitika sokáig nem tartotta rajta figyelő szemét. Falu volt a város közepén, őket az új ipari városok érdekelték. A Királyi Palota persze másik ügy, hiszen annak szimbolikus jelentősége volt mindig is. A Várnegyedben jó ideig pusztán állagmegóvás zajlott. Én javasoltam, hogy ha nincs mindenre pénz, akkor a homlokzatokat újítsuk fel, mert még megvannak azok az elemek, amelyek alapján hitelesen lehet megcsinálni, úgyhogy zajlott egy ilyen homlokzatfelújítási program, amivel a városképet gyorsabban lehetett javítani. A háború előtt előrelátó emberek végigfényképezték a homlokzatokat, ráadásul egy kétméteres mérőrúd odahelyezésével, így a méreteket is láttuk, ezekhez a felvételekhez azonban nehezen lehetett hozzájutni. Sok falkutatást végeztünk az Országos Műemléki Felügyelőség engedélyével. Ahol nem volt tervtári dokumentáció (ilyen csak az 1700-as évektől létezett egyáltalán) ott másképp nem juthattunk információkhoz az épület múltjáról, sok esetben ez volt az egyetlen lehetőség. Megtanultunk néhány, a korábbi várnegyedi építkezéseknél jellemzően használt anyagot, mint például a sóskúti Vorzug, a helyi puha mészkő egy mára a bányából már kifogyott verziója, egykor ebből készült a legtöbb lábazat. Mi is ragaszkodtunk a puha mészkő lábazathoz, fontosnak tartottuk ezeket a részleteket. Általában a régit esetlegességeivel együtt igyekeztünk megtartani, és ragaszkodtunk az eredeti anyagokból megtartani, visszaépíteni, amit csak lehet.

Milyen volt a kapcsolat a műemlékvédelemmel?

Annak idején úgy tanultuk az egyetemen, hogy a historizmus értéktelen dolog, a szecesszió pedig förtelmes ízléstelenség. Mire rájöttünk ennek tarthatatlanságára, eltelt egy kis idő. Az 1949-ben elfogadott alkotmányban már szerepelt műemlékvédelmi passzus, ennek ellenére nagy volt a káosz. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány műemlékvédelemmel foglalkozó szervezetet, az állandó átalakulások azonban akadályozták a tényleges műemlékvédelmi munkát, a többi közt a felfogások és hatáskörök különbözősége miatt. Tehát időrendi sorrendben a műemlékvédelem kérdéseivel foglalkozó szervezetek a következők voltak: a Közmunka Tanács MMOK (Múzeumok és Műemlékek Országos Központja), Országos Műemléki Hivatal, Műemlékek Országos Bizottsága, Építészeti Tanács, végül az Építési és Városfejlesztési Minisztérium felügyelete alatt létrejött Várgondnokság alakult át Országos Műemléki Felügyelőséggé (OMF) 1958-ban. A Főti utódjából, a Buvátiból pedig kivált és önállóan kezdett el működni a Fővárosi Műemlék Felügyelőség. Műemléki vonatkozásban a Várnegyed speciális terület. Nagy vita övezte, hogy az üres telkeken a régieket másoló házak vagy modern épületek épüljenek. A hatvanas években sorra jelentkeztek azok a nagy magyar építészek, akik úgy érezték, nekik itt le kell tenni a névjegyüket. Az volt a baj, hogy olyan épületeket is, amiket nyugodtan meg lehetett volna menteni, lebontottak, csak azért, hogy legyen hely az újnak. Az újonnan felhúzott épületek közt voltak sikerültebbek és kevésbé sikerültek, például a Pintér Béla tervezte Hilton még akkor is kitűnő munka, ha felsőbb utasításra az eredeti tervet két emelettel meg kellett emelni, ami nyilvánvalóan helytelen intézkedés volt. A Várnegyed minden olyan épületet, amely őszintén a korát tükrözi, még akkor is, ha gyengébb, magába tud fogadni, de ha elkezdenek régi motívumokkal díszíteni új házakat, és az utcai homlokzatokat nem főhomlokzatok szerint képezik ki, teszem azt kamraablakot tesznek rá, akkor ezek idegenek és bántók lesznek. Az elpusztult épületekről való másolat készítése pedig kétségessé teheti a megmaradt műemlékek hitelességét.

Említette, hogy 1957-ben át akarták helyezni a palota felújítását végző osztályra a Köztiben, és nem vállalta el. Kapcsolata mégsem szakadt meg a Várnegyeddel a Vátiban sem. Mesélne erről az időszakról?

Amikor a Váti műemléki irodáját vezettem (1958-tól), munkatársaimmal az egész ország területén dolgoztam műemlékekkel. Nem szakadtam el teljesen a Várnegyedtől, de innentől kezdve csak konkrét megbízásokban vettem részt, később nyugdíjasként még Farkas Máriával és Cser Istvánnal közösen egyik készítője voltam a Várnegyed tetőtereinek beépítési lehetőségeivel foglalkozó tervnek, amelyben mindössze tizenegy tetőtér-beépítési lehetőséget ajánlottunk, a terv bírálati jegyzőkönyvében azonban az áll, hogy legyen tilos a tetőterek beépítése. Ma már nem ilyen merev az álláspont, ami véleményem szerint helyes. Sokat küzdöttem a hetvenes években a közművezetékek cseréjéért a Várnegyedben, ezzel még a háború után sem törődött senki, és azért, hogy a homlokzatok színezésénél a műanyag alapú festékek helyett használjanak mészfestékeket és cement nélküli vakolatokat, emiatt egy időben a „meszes” előnevet is rám ragasztották. Továbbra is a Várban laktam, részt vettem mindenféle bizottságok munkájában, egy ciklus erejéig a rendszerváltás után önkormányzati képviselő is voltam. Magánkiadásban megjelent könyvemben fontosnak tartottam minden egyes házról, amelynek felújításához közöm volt, valamiféle információt leírni, akár a ház történetéről, amit megtudtam, akár a felújításának körülményeiről.

A göteborgi egyetemtől díszdoktori címet kapott. Hogyan tudtak élők maradni a svédországi kapcsolatai?

Az ötvenes években értelemszerűen nem lehetett nyugati kapcsolatokat fenntartani. 1972-ben a Svéd Építéstudományi Intézet vezetője idejött látogatóba egy városépítési problémákkal foglalkozó delegációval, és a Vátiban előszedtek engem, mint svédül tudót a fogadásukra, és jártam velük az országot. Később visszaadtuk ezt a látogatást, munkakapcsolatok alakultak, ezek során évi két alkalommal látogattuk egymás intézményeit. Kölcsönösen megismertettük egymást műemlékvédelmeink megválaszolt, illetve megválaszolatlan kérdéseivel. Az időközben hetvenöt főre duzzadt komplex műemléktervezési irodánk egész országra kiterjedő munkásságát ismerhették meg a svéd kollégák, ennek köszönhettem a göteborgi Chalmers Műszaki Egyetem meghívását előadások tartására a magyar műemlékvédelem helyzetéről. 1988-ban díszdoktori oklevelet kaptam tőlük.

Pályafutását itthon is sokféle díjjal jutalmazták.

Szakmai és állami díjakat ítéltek nekem, többek közt Ybl-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagi fokozatát is, ám igazán megrendítő az, amikor az ember már a barátairól elnevezett díjakat kap, mint ahogy én a Gerő László-díjat, akivel nagyon jó barátságban voltam, együtt dolgoztunk az egri vár megmentésén.

Mi a véleménye a műemlékvédelem mai helyzetéről?

Van véleményem, de félek, nem elég megalapozott, mert a fősodorból már kiestem. Egy szemléleti változást mégis felemlítenék: ma az épületeket olyannak szeretnék látni, mint ami éppen most készült el, mi pedig szerettük volna megmutatni rajtuk az idő múlá-sát. Nekünk nem az volt a véleményünk, hogy minden patina piszok, amit el kell távolítani, mert egy középkori kő csak akkor középkori, ha az akkori mester keze nyoma rajta van, ha átfaragjuk a felületét, akkor az már mai. A kopott falépcsőn is fel lehet menni, amíg nem válik veszélyessé. Egyébként a célok és a lehetőségek áttekintése és pontos mérlegelése a legfontosabb.

Dragonits Tamás (1924) 1949 óta vett részt a budai Várnegyed helyreállításában, először tervezőként, majd mű-teremvezetőként, 1954 és ’57 között a Várnegyed tervfőmérnöki teendőit is ellátta. Főbb munkái a Várnegyed helyreállításán kívül a pesti Duna-parthoz csatlakozó területek városrendezési terve, az egervári, siklósi és sárvári vár helyreállítási terve, az esztergomi bazilika homlokzatának helyreállítása, a Debreceni Református Kollégium rekonstrukciója, Veszprém város műemlékileg védett területének rendezési terve. Több fővárosi és minisztériumi tervbíráló bizottság tagja volt, az ICOMOS (Nemzetközi Műemlékvédelmi Bizottság) alapító tagja. 1990 és ’94 között
I. kerületi önkormányzati képviselő. Legfontosabb díjai: Ybl Miklós-díj, Reitter Ferenc-díj, Forster Díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagi fokozata. Az I. kerület díszpolgára.