Múmiával, denevérrel kezdődött

Régóta, amióta csak megpillantottam, szerettem volna belelapozni az Állattár első, ősi leltárkönyvébe, kíváncsiságból is és a közreadás vágyával is. Kukkantsunk be együtt a Magyar Természettudományi Múzeum Ludovika téri, kívül málladozó falú, bedeszkázott ablakú épületének padlására! Pókhálóról, vastag porról szó sincs! Denevérek, baglyok sem fognak minket megriasztani, bár van itt belőlük bőven a belül teljesen felújított padlástér légkondicionált raktáraiban. De most nem miattuk jöttünk, hanem egy nagyalakú, vastag kötetért, amelybe 1821-től jegyezték be a gerinces állatok gyűjteményében történt gyarapodást. Akkor hát itt az alkalom, nézzük mit rejt az 1821-ben megnyitott gyűjteményjegyzék.

A leltárkönyv táblázatai kézzel vannak kitöltve. A fejlécek: No. – Name/Név – Stück – Patria – Anmerkung/Jegyzetek. Bájos jelzés ez a reformkori Magyarország viszonyairól: német, latin és magyar szavak keverednek itt (a magyar nyelv csak 1844-től lett hivatalos). Eleinte a legtöbb rubrika üres maradt, ellenben a német jegyzeteket magyarul is megismételték (és viszont). Lássuk először az emlősök jegyzékét!

No. 1. Mumia aegyptiaca – Translata ad ca–meram antiquitatum. Azaz egyiptomi múmia, amelyet (nem tudni, mikor) átadtak az Antikvitások gyűjteményének. Sajnos a könyvből erről a tárgyról több nem derül ki. Az viszont máris igen, hogy hiába volt Széchényi Ferenc tudatos gyűjtési tevékenysége, hiába jött létre a Nemzeti Múzeum természetrajzi gyűjteménye a 19. században, amikor a felvilágosodás előtti „csodakabinetek”, kuriózum-gyűjtemények ideje lejárt, a fejlődéstörténet lépcsőit nem sikerült átugranunk nekünk sem. Egyébként ez a múmia lehetett akár egy egyiptomi ember múmiája, de akár egy macskáé is. No. 2. Vespertilio auritus in Spiritu – ist auf-gestellt/fel van állítva. A 2. számú emlős egy hosszúfülű denevér volt. Ma már nincs meg – de van másik ötezer denevérünk. Kutatójuk, dr. Csorba Gábor leheletfinom hálóval vadászik rájuk erdőszélen, vagy barlangokban, és évente ír le új fajokat a Távol-Keletről. No. 3. Canis familiaris – debebat die 20ta Junii 824 abjici (Házi kutya – 1824. június 20-án eltávolítása elrendeltetett). No. 6. Canis vulpes – Kiselejtezték 1887-ben. Dr. Szunyoghy. Ez a ravaszdiról szóló rövid bejegyzés mindjárt két jeles elődöt is előcsal a múlt homályából. A beíró, Szunyoghy János, 1954-től volt az Emlősgyűjtemény vezetője, az 1956-os rettenetes tűzvész utáni pótlásokra kiküldött Afrika expedíció tagja, akinek joga volt saját kézírásával bejegyzést tenni az akkor már másfél évszázados kötetbe. A másik, néven nem nevezett személy Horváth Géza, az Állattár igazgatója volt évtizedeken át. Az ő nevéhez fűződik az addig véletlenszerűen bővülő, sok „kuriózummal” gyarapodó, a férőhelyet kinövő gyűjtemények első komoly revíziója. Ám Horváth nevét nem ez tette híressé. A bor, a szőlő már akkor is fontosabb volt a múzeumi gyűjteményeknél, ő pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett a szőlőpusztító filoxéra elleni módszer megtalálásában.

A harmadik oldalon a Madárgyűjtemény leltára kezdődik. No. 2. Falco assifragus m. ist Aquila albicilla – Petényi halála után molyokkal telve lévén kamrájából kidobatott. Nem csak ez a rétisas ment tönkre. Ilyen bejegyzés sajnos szép számmal található a négyszáztizennégy, zömmel Magyarországon honos madárfajhoz tartozó példányok mellett. A II. Világháborúig nem létezett totális rovarirtó-szer, amivel igazán hatásosan védekezni lehetett volna a kártevő molyok és múzeumbogarak ellen. Nemcsak a természettudományos muzeológusok gondja volt a bőrre, tollra, szőrre, fára éhes rovarok serege; tudjuk, Xántus Jánosnak is problémát okoztak a néprajzi gyűjteményben.

A következő évből többféle, eredetük szerint bejegyzett anyagot találunk, így például a Dreher István családja által adományozott hetvenhárom koponyát (férfi és nő, mén és kanca, szarvasmarha, juh, kecske mellett fácán, varjú, galamb, mókus, sün, denevér koponyáját).

Az 1824-ik évi szerzemények cím alatt már egyedi gyarapodási eseményeket találunk.

Zerge Pongrácz Imre Kapitány úrtól; Elvadult Oláh disznó Glasz Mátyás pesti disznó=kereskedő urtól; Csodaszülött bárány Talapp Jósef pesti mészáros urtól (Átadatott a m. kir. állatgyógyintézetnek 1863-ik évben); Szép uszkár=kutya Seidt sebestyén pesti köszörüs urtól; Potykák Schuster Vincze pesti halász urtól

Várostörténeti szempontból is érdekes adatok ezek: ki milyen mesterséget űzött az akkor még különálló Pesten? És miért csak Pestről adakoztak? A bejegyzések arról is árulkodnak, hogy a magyar közönség, a friss polgárság ki akarta venni a részét a Nemzeti Múzeum gyarapításából. Ki-ki azzal járult hozzá, amivel tudott. És gyűltek a különlegességek: Kigyász sasnak lába nyíllal Nagykőrös városa elöljáróitól; lövetett pót-haraszti erdőben (ma Csévharaszt), Czethal oldalbordája Gróf Königsegg Ferencz urtól, Különös alakú házityúk tojás Thomka cs. kir. főhadnagy urtól, madártojások, gyomor-labdacsok (bárányokból, hentesektől), Rendkívüli nagyságú ember-húgykő (Wachtel Dávid doktor úr ajándéka), Egy ölnyi hosszú narvál-agyar (köztudomásúan az unikornis szarvának vélték).

1834-ben találjuk első nyomát Frivaldszky Imre balkáni érdeklődésének (tizenegy hüllő ad Szlivno, et in Rumelia collecta). Ez annak a jele, hogy az Állattár már tudatosan is gyűjtött külföl-dön, nemcsak véletlenül bekerült példányokat fogadott be. 1836-ban már magyarországi településneveket is találunk a nagyon gondos zoológus, Petényi János Salamon által gyűjtött példányokhoz beírva: Rákos-Csabai erdő, Tisza-Földvár, Sóvári zárvölgy. A gyarapodás is egyre tudatosabbá vált. Mus pratensis Báró Ocskay Ferencz urtól – Ez csak egy fejér egér volt borlélben (borszeszben). Bezzeg egy évtizeddel korábban még jó volt a Fehér egér Zimmermann Jósef pesti kalapos urtól! Az 1846-os szerzemények között volt három példány földikutya, amelyek közül kettő a Washingtoni Smithson (sic!) Intézetnek küldetett 1867-ben. (A földikutya igazi ritkaság, vakond módra élő rágcsálónk.) A tengerentúli tudományos kapcsolatról árulkodó bejegyzés is jelzi: az Állattár nagykorúvá vált.