„A tudományos igazságot nem lehet szavazással eldönteni”

Matskási István parazitákról, dinókról, ökör-körről

MúzeumCafé 45.

A történelmi korszakoktól, politikai változásoktól függetlenül mindig hányatott sorú, albérletből albérletbe vándorló Természettudományi Múzeum nemzetközi szakmai reputációjához kétség sem férhet, a gyermekes családoknak pedig megkerülhetetlen program, ha a szabadidő eltöltésének valamely hasznos formáját keresik. Abból, hogy a politikai vezetők nem tekintették stratégiai kérdésnek a múzeum helyzetét és problémáit, az intézménynek számos előnye és hátránya származott. Matskási István személyében a tudósigazgató és a menedzser-igazgató típusa szerencsésen keveredik, talán ezért is tudott évtizedekig háborítatlanul megmaradni az intézmény élén. Az eredetileg parazitológus nyugalmazott főigazgatóval a Matskásiak történelmi szerepéről és erdélyi gyökereiről, a szerencsés időben szervezett távol-keleti expedíciókról, a rendszerváltás okozta változásokról, a dinók és múmiák vonzerejéről, a múzeumvezetőkből álló legendás „Ökör-körről” és a múzeum soha véget nem érő otthonkereséséről beszélgettünk.

 

– A Matskásiak történelmi család, ősei évszázadokig szerepet játszottak Erdély történelmében. Mit jelent ez önnek, és milyen emlékek maradtak Erdélyben?

Az akkoriban a Krassó-Szörény vármegyei Karánsebes környékén élő Matskási család Nagy Lajos királytól kapott nemességet. Mivel a család alapvetően nem volt gazdag, középnemesek voltak, éppen ezért számos tagja választotta a katonai pályát, többekről történelmi könyvek is említést tesznek, mint például a Köpeczi Béla által szerkesztett Erdély története. A török nyomás elől beköltöztek Erdély szívébe, Székelykeresztúrra. Az odavalósi Matkásiak az 1848-as szabadságharc idején is szerepet játszottak, mert ha Petőfi nem is, de Bem József a szomorú segesvári csata előtt a kastélyukban szállt meg. Matskási Antal főhadnagyi rangig vitte a szabadságharcban, őt utána be is börtönözték egy időre. Az összes erdélyi nagy családdal, a Telekiekkel, Bethlenekkel, Mikókkal rokonságba kerültünk. A székelykeresztúri múzeumban vannak műtárgyak a családi kriptából. Felmenőim egy időben Görgényszentimrén bérelték az Almássyak kastélyát, amelynek életében fontos szerepet játszottak a medvevadászatok. Maradtak fenn képek, amelyek az ott vadászó Rudolf trónörököst és a walesi herceget, a későbbi Edward királyt ábrázolják, akik szintén odajártak vadászni. A korabeli lapok is publikálták Klösz György fotóit, az egyikről készült másolat ma látható a hatvani vadászati múzeumban, rajta Matskási István nagyapámmal, nagyurak társaságában. Miután ezt a kastélyt a magyar állam megvásárolta Rudolf trónörökösnek nászajándékul, a dédapám építtetett egy másikat Radnótfáján. Az édesapám ott született, de Trianon miatt – a munkatábor fenyegetése elől – gyorsan el kellett jönnie; eladott mindent, és Magyarországra költözött. A kastélynak sajnos csak egy kisebb darabja maradt meg, nagyon elhanyagolt állapotban.

 

– Szokott a család visszajárni Erdélybe, tartják a kapcsolatot az ottaniakkal?

A közeli rokonság nem maradt ott, de sokat járunk vissza a nagyszülők sírjához, rendbe hozattuk, és a helyiek is nagyon fontosnak tartják, hogy a történelmi családok emlékeit ápolják. Mielőtt édesapám eljött, a helyi református közösségnek ajándékozott egy 1700-as évekbeli harangot, ez ma is megvan, Matskási-harang néven. Tudtuk, hogy Papfalván, Kolozsvár mellett, ami szintén a család egyik ágának volt a birtoka, volt egy családi kripta, amit természetesen feltörtek, de abból is meg lehetett még valamit menteni. Két erdélyi fiatal a közelmúltban végigjárta a nem túl ismert erdélyi családi kriptákat és kúriákat, erről könyvet is írtak, ebben szerepel ez a kripta is.

 

– Egy kapcsolatot már találtunk a családi medvevadászat és a természettudomány között. Önnek személy szerint honnan ered az állatvilág iránti érdeklődése?

Minden gyerek szereti a természetet, mindenki fog lepkét, gyűjt bogarat, ásványokat, csak nálam meg is maradt ez a szenvedély. Édesanyám orvos volt, az apám tisztviselő, rendszeresen kirándultunk. Sok minden érdekelt, a régészet, a műemlékvédelem és a néprajz is, de a természettudomány nyert. A származásom okozott ugyan problémákat, de nagy károkat nem szenvedtem, és a politikai változások mindig szerencsés időszakban jöttek. 1956-ban végeztem az általános iskolát, az év elején még azt tanácsolták, hogy tanuljak inkább szakmát, mert esélyem sincs gimnáziumba kerülni, de a tanév végén, nyáron már gond nélkül folytathattam a tanulmányaimat az Apáczaiban. Az egyetemre biológia-földrajz szakra felvételiztem, ahová először persze „helyhiány miatt” nem vettek fel, majd mégis bekerültem, és azzal a kis csúszással nagy veszteség nem ért. A két szak mindent lefed, ami a természettudományokhoz szükséges, a biológiához hozzátartozik a kémia és némi fizika, a földrajz része a geológia, földtan, ásványtan, kőzettan. Mivel kutató biológus szerettem volna lenni, amikor volt mód egy szakra váltani, rögtön váltottam, jóllehet a tanári diplomám is megvan. Szakbiológusként végeztem, tanár szakkal együtt.

 

– Árulja el, hogy lehet kedvet kapni ahhoz, hogy valaki a parazitákkal foglalkozzon?

Ez a véletlennek köszönhető, mert eredetileg valamilyen élettani-biokémiai területre készültem. Az elhelyezkedés 1965-ben, amikor végeztem, úgy zajlott, hogy megjelentek az egyetemen azoknak az intézményeknek a vezetői, amelyek ajánlatokat tettek a végzősöknek. A többség tanárként helyezkedett el, de volt egy-egy kutatói álláshely is, engem pedig megkerestek a Természettudományi Múzeumtól, hogy szeretnék-e náluk dolgozni. Nyilván szerepet játszott a dologban, hogy jól tanultam, de az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia segítségével akkor jött létre a múzeumban egy parazitológiai kutatócsoport, ahogy mi hívtuk, hivatalosan „gyűjtemény”, ami korábban nem létezett. A parazitológiai kutatás nem volt előtérben Magyarországon, bár tanították az állatorvosi egyetemen, nyilván az orvosin is, de a zoológiai parazitológia korábban nem létezett. Újdonság volt Magyarországon, a világon is jelentős fejlődésnek indult ez a tudományág, ezért szimpatikusnak találtam a lehetőséget. Az Akadémia akkoriban nagyon támogatta a múzeumot, magam is akadémiai státussal kerültem a múzeumhoz. Sokáig meg is maradtam ezen a területen, a belső élősködő férgek egyik csoportjával, a mételyekkel foglalkoztam. Minden gerincesben előfordulnak mételyek, itt, a múzeumban a vadon élő gerinces állatokban előforduló belső élősködő férgekkel foglalkoztunk és foglalkozunk ma is. Ezt a területet kaptam meg.

 

– Hogyan nézett ki a múzeum 1965-ben?

Meglehetősen szétszórtan működött, amit sajnálatos módon a mai napig is elmondhatunk az intézményről. A mi múzeumunk, mint számos többi, a Nemzeti Múzeumból mint anyaintézményből nőtt ki, a gyűjteményezés és a kutatás azelőtt a Nemzeti Múzeum keretén belül indult meg, Természetiek és Kézműtaniak Tárának nevezték a 19. század első felében. Ebből aztán szép lassan gyarapodott a gyűjtemény, de csak az 1930-as években vált önállóvá, már Természettudományi Múzeum néven. Még a hatvanas években is ott működött az Ásvány- és Kőzettár, az Őslénytani Tár, és ott rendeztük a kiállításainkat. Sajnos ott égett le 1956-ban a korát messze megelőző Afrika-kiállítás, amelyet a technikáját illetően világviszonylatban is a legjobbak között tartottak számon. Az Állattár már korábban kinőtte a Nemzeti Múzeumban neki fenntartott helyet, először egy Szentkirályi utcai lakóházba, később, 1927-ben a Baross utcába költözött, és azóta is itt működik a főigazgatói irodával és az adminisztrációval együtt. A Növénytár az MTA központi épületéből a Vajdahunyadvárba, onnan a Könyves Kálmán körútra, az egykori Széchenyi Gimnázium épületébe költözött, és ma is ott található. 1994-ben született egy kormányhatározat, amely a Ludovika épületét jelölte ki a Természettudományi Múzeum egyesített gyűjteményeinek és kiállítóhelyének otthonául, az egykori Lovarda épületével együtt. A Nemzeti Múzeumban lévő gyűjteményeink ekkor átkerültek a Ludovika épületébe. Volt még egy épületünk a Bajza utcában, az egykori csodálatos Jókai-villában, ahol az Embertani Tárat helyezték el, ami 1945-ben alakult meg, ez is a Ludovikába költözött. Most három helyen vagyunk, de voltunk már öt helyen is.

 

– Tett egy kitérőt az Akadémia egyéb intézeteiben és szerveinél is.

Az Állatorvostudományi Kutatóintézetbe kerültem 1974-ben, tehát lényegében az akadémiai státusom maradt, és ugyanezen a területen dolgoztam tovább, csak egy másik intézetbe mentem át, egy nyugdíjba vonult parazitológus kolléga pótlására. Kicsit persze más volt a feladat, mert itt nem kapott hangsúlyt a gyűjteményezés, az akadémiai kutatómunka kicsit más jellegű. A múzeumban az volt a feladatunk, hogy tárjuk fel az ország parazitológiai faunáját. A természettudományban persze értelmezhetetlen az országhatár, a természet nem veszi figyelembe a politikai egységeket. A kutatás kiterjedt a Kárpát-medencére, de a múzeumunk világgyűjteménnyel rendelkezik, a délkelet-ázsiai gyűjteményünk a legnagyobb a világon. Múzeumi feladat a gyűjtemény felállítása, ennek érdekében élősködő szervezeteket is gyűjtöttünk az expedíciókon, gyűjtőutakon, ezeket többnyire boncolással nyerjük ki a gazdaállatból, és tartósító folyadékban őrizzük a mai napig.

 

– Merre járt ezekkel az expedíciókkal?

Nem jártam nagyon sok helyen, de Vietnamban és Koreában többször is megfordultam. A szocializmus időszakának egyik nagy előnye volt, hogy a szocialista országok között éltek kutatócserére, tudományos érintkezésre vonatkozó egyezmények, amelyek számos szempontból hasznosak voltak a tudománynak. Például olyan országokkal kötöttek minket össze, mint Mongólia, Vietnam, Észak-Korea, ahová a bölcsészek nemigen jelentkeztek, hiszen kevesen foglalkoztak ezekkel a nyelvekkel és kultúrákkal, így sok üres hely maradt a természettudósok számára. Ráadásul mivel a nyugati kutatók nem juthattak be, ezek a feltáratlan, a külvilág elől elzárt területek aranybányát jelentettek nekünk. Amit mi ott találtunk, a világ tudománya számára volt új. Ma a világon a legteljesebb zoológiai gyűjtemény a Koreai-félszigetről nálunk van, mert csak Észak-Koreába összesen tizenhét expedíciót indítottak magyar természettudósokkal. Később Észak bezárult előttünk, Dél viszont kinyílt, így ott folytathattuk tovább a kutatást. Aki ma a Koreai-félsziget állatvilágáról valamit meg akar tudni, annak ide kell jönnie a Baross utcába, az erről a világon bárhol megjelenő katalógusok a mi gyűjteményeinken alapulnak. Évente hatvan-nyolcvan külföldi kutató keresi fel a gyűjteményeinket. Persze azok az állatok, amelyekből az élősködőket kinyerjük, kétszer hasznosulnak, hiszen az élősködők alkoholban tartósítva bekerülnek a parazitológiai gyűjteménybe, a gazdaállat csontváza, koponyája, bőre pedig a többibe. Mondhatnám, hogy a befogott állatról minden bőrt lenyúzunk, amennyit csak le lehet. A Természettudományi Múzeum erős kutatási intézmény több kutatási területen, volt olyan év, hogy kétszáznál több tudományos közleményt publikáltunk, ezek elsöprő többségét angol nyelven.

 

– Nem járta végig a ranglétrát a múzeumban, tulajdonképpen státusban először főigazgatóként dolgozott itt.

Előtte azért az Akadémián volt még egy munkaköröm, a Magyar Tudományos Akadémia Központi Hivatala, ahová 1978-ban kerültem a természettudományi főosztályvezető helyettesének. Ez egy tudományos irányító szerv, bár a tudományt irányítani nemigen lehet, de szervezni, a hátterét biztosítani kell. Az Akadémia élettudományi kutatóintézeteinek mi voltunk a főhatósága. Közben megmaradt a laboratóriumom, kaptam asszisztenciát, szerencsére a gazda és a parazita szervezet kapcsolatával összefüggő kutatásaimat tudtam folytatni. 1986-ban onnan kerültem vissza a múzeumba főigazgatónak. )

 

– Miért éppen önt jelölték ki erre a pozícióra, hiszen akkor már nem is a múzeumban dolgozott? Akkor még nem pályázat útján választották a múzeumi vezetőket.

Kaszab Zoltán akadémikus volt a korábbi főigazgatónk, a világ egyik legelismertebb bogárkutatója, ő akkor már hatvankilenc éves volt, a következő évben nyugdíjba kívánt vonulni. Házon belül nemigen találtak embert, engem pedig ismertek, hiszen fél lábbal akkor is itt voltam a múzeumban, amikor szervezetileg máshol dolgoztam. Az akadémiai munka menedzseri munka volt, meglehetős vezetői gyakorlatra tettem szert, és rálátásom volt a hazai tudományos munka egészére, kitekintéssel az Akadémia valamennyi területére. Ezt tartották az erényemnek azok, akik visszahívtak, elsősorban Kaszab Zoltán.

 

– A természettudományi talán nem olyan érdekes a politikának, mint egy művészeti vagy egy történeti múzeum. A rendszerváltás mennyiben érintette az intézményt?

Valóban, egy nemzeti múzeum életét mindig befolyásolják politikai szelek, a természettudományokat viszont nehéz politikai szempontból befolyásolni, a természet törvényei nagyon erősen objektívek. Az, hogy mi a tudományos igazság, azt nem lehet szavazással eldönteni. A minisztériummal mindig furcsa volt a kapcsolatunk. Inkább egyfajta tudományos intézetnek tartottak minket, kevésbé múzeumnak, mindig egy kicsit távol is tartották magukat, nem igazán értették, hogy mi folyik itt nálunk. Szakmai téren soha semmilyen nyomást, befolyást nem tapasztaltunk. Én magam rossz ember voltam, nem volt titok, hogy tagja voltam az MSZMP-nek, ami biztosan szerepet játszott 1986-ban a főigazgatói kinevezésemben. Tudós is, ért az irányításhoz, párttag is, nem volt rossz hármas. 1990-ben persze hátrányommá vált, nem szerették a minisztérium magasabb rangú vezetői, hogy egy párttag vezeti az intézményt, de megint a természettudomány sietett a segítségemre, mert az ideológia kevéssé képes a szakmai folyamatokat befolyásolni. Amikor változott a rendszer, Andrásfalvy Bertalan miniszter felszólította a főigazgatókat, hogy mondjanak le, mert be akarták vezetni a pályázati rendszert, hiszen addig életfogytig tartott egy főigazgatói megbízás. Valamennyien le is mondtunk, kiírták a pályázatokat, valamennyien pályáztunk, de nem mindenkinek fogadták el, és nem szakmai, hanem politikai érvek alapján. Az én pályázatomat elfogadták.

 

– Bereczky Lóránd szerződését jó darabig nem írták alá, csak megbízással folytathatta a munkát a Magyar Nemzeti Galéria élén. Aztán az övét is aláírták.

Mert közben változtak a dolgok, Mádl Ferenc lett a miniszter, aki más típusú ember volt, az Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságnak volt a főtitkára a szocialista időkben, másképpen látta a szakmát és az emberi viszonyokat, mint a korábbiak. Ezért írták alá aztán Bereczky Lóri vezetői kinevezését is, az elfogadott pályázata alapján. Én is pályáztam, többször is, hiszen ötévente kellett pályáznom, de mindig sikeresen tettem.

 

– A múzeumvezetőből rendszerváltó miniszterelnökké előlépett Antall Józseffel milyen volt a kapcsolata? Mennyire ismerték egymást?

Akkor ismertem meg, amikor főigazgató lettem, hiszen Antall az Országos Múzeumi Tanácsnak volt a titkára. Bemutatkoztam, de már tudott rólam mindent, nagy barátsággal fogadott vissza a múzeumi körökbe. 1989-ig mindig barátságosan beszélgettünk, amikor találkoztunk, 1990 után, miután politikai pályára lépett, már éppen csak megnyitókon futottunk össze, legfeljebb egy köszönés erejéig.

 

– Meséljen az Ökör-körről! Mi volt ez tulajdonképpen, és kik voltak a tagjai?

Természetesen nem ezen a néven indult, ezt magunknak adtuk egy idő után. A múzeumok vezetőiből egyfajta baráti kör állt össze, és fehér asztal mellett ültünk le azzal a céllal, hogy szakmai kérdésekről beszéljünk, egyeztessünk, és persze pletykálkodjunk, híreket cseréljünk. A legnagyobb szervezője Szikossy Ferenc volt (akkor a Munkásmozgalmi Múzeum, később a Legújabbkori Történeti Múzeum főigazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese – a szerk.), aki nem sokkal a kinevezésem után meghívott ezekre a beszélgetésekre. Akikre biztosan emlékszem: Bereczky Lóri a Galériából, Fodor István a Nemzeti Múzeumtól, a helyettese, Kovács Tibor, Merényi Ferenc, majd Mojzer Miklós a Szépművészeti Múzeumból, a műemléki területről például Mendele Ferenc, Villangó István és Selmeczi László a minisztériumból, de mindig csatlakoztak az aktuális közgyűjteményi osztályvezetők, főosztályvezetők. A vidéki igazgatók közül Németh Péter jut hirtelen eszembe Nyíregyházáról. Az Ökör-kör 2010 körül fejezte be a működését. Az állandó személyi változások miatt fokozatosan fellazult a csoport, egyre kevésbé lett szakmai a beszélgetés. Hozzáteszem, az eredeti cél az volt, hogy lehetőleg ne tapossunk egymás lábára. Van egy torta, egy költségvetési keret, amit fel kell osztani, nyilván nem lehet egyformán, de durva dolgok ne történjenek, már amennyire van befolyásunk a dolgokra. Ne küzdjünk egymás ellen ugyanazért a szelet tortáért. A közösségnek ez a feladata egyre inkább kopott, a végére ilyen kérdés már nem került napirendre, de az információáramlás, a pletyka megmaradt.

 

– Hogy nézett ki egy ilyen találkozó? Milyen gyakran és hol jöttek össze?

A nyári hónapok kivételével havonta találkoztunk, többnyire egy étteremben. Elég sokat végigjártunk, mert ahogy mentek fel az árak, mindig kerestünk egy elviselhetőbb árú helyet. Voltunk a minisztérium vendégházának az éttermében a Maros utcában, voltunk Újpesten, a Rákóczi úton, sokfelé. Amikor elszálltak az árak, akkor úgy döntöttünk, hogy valamelyik múzeumban találkozunk, ételt, italt rendelni nem volt probléma. Voltunk a Galériában, a Szépművészetiben, nálunk is, Szentendrén a Skanzenben. Meg kell valljam, a végére olyan ellentétek is kialakultak a társaságban, amelyeket nem lehetett elsimítani, a bomláshoz többek között ezek is vezettek.

 

– Visszatérve a múzeumhoz: a tudományos kutatásról már beszéltünk, de egy múzeumnak közönségre is szüksége van. A dino- és múmiaőrület a rendszerváltással jött?

Az őrület mindenképpen, de ezek a kiállítások tudományosan is fontosak. Egy belépő fiatal munkatársnak a szakmai közvélemény előírja, hogy szerezzen tudományos fokozatot. Volt olyan, hogy nálunk több tudományos fokozattal rendelkező munkatárs dolgozott, mint összesen a többi országos közgyűjteményben. Emellett viszont soha nem szorult háttérbe a közönségszolgálat. Említettem a sajnos leégett Afrika-kiállítást, amelynek a maga korában a csodájára jártak, de ma sem tudnánk jobban megcsinálni azokat a diorámákat. A kollégák folyamatosan publikáltak népszerű tudományos folyóiratokba ismeretterjesztő írásokat. Ami változott: a nyugati példákra építve egyre fontosabb lett, hogy a közönség számára múzeumpedagógiai programokat kell szervezni. A hatvanas években a vetélkedő volt a divat, sokat szerveztünk mi is. A közönség felé való nyitásról beszélnek, de hát mikor volt zárva a közönség előtt egy múzeum? Idővel nagyon komoly versenyhelyzet alakult ki a múzeumok között, és az egyéb intézmények között is, meg kellett dolgoznunk a látogatókért. A közönség a múzeumot nem a tudományos munka felől ismeri, hanem a kiállításon keresztül, és ha nem kap elég programot, akkor azt hiszi, hogy itt nem történik semmi. A hangsúlyok egyértelműen eltolódtak a rendszerváltást követően. A szabadidő eltöltésének mára millió módja lett, és akkor nem feltétlenül az internet előtt töltött időről beszélek. Hogy magunkra vonjuk a figyelmet, a kiállításokat attraktívakká kellett tenni. A dinoszaurusz természetes választás. A Jurassic Park című film megjelenése egybeesett a mozgó dinoszauruszok kiállításával fenn a Várban.

 

– Ez volt az, amikor a Legújabbkori Történeti Múzeum még a Budavári Palotát lakta, de már itt kereste a helyét a Ludwig Múzeum.

A Legújabbkori már kifelé ment, a Ludwig még nem költözött be, így a megüresedett területre Szikossyval egyeztetve bevonultunk. Négyszázezren látták a kiállítást, méghozzá a legrosszabb szezonban, január–februárban, amikor azt kellett megoldanunk, hogy mit kezdjünk az órákig a fagyban sorban álló emberekkel. Később is többször visszatértünk a dinoszauruszokhoz, és mindig beváltak. Minden alkalommal hozzátettünk valamit tudományosan, mert máshogy a házon belül sem lehet eladni a dolgot. Még a mozgó dinoszauruszok mellé is próbáltunk valamit megmutatni a hazai kutatásokból, noha akkor még nem volt ismert az iharkúti lelet, de megvoltak a Nopcsa Ferenc által a Hátszegi-medencében feltárt leletek. Az ezekhez kapcsolódó interaktív játékok szintén az ismereteket próbálják átadni. A váci múmiák felfedezése óriási tudományos szenzáció, nem győzzük hangsúlyozni, sokkal több mint érdekesség. A leletekből tudományos, biológiai, történelmi, szociológiai, társadalomtörténeti, néprajzi ismereteket lehet nyerni az emberre vonatkozóan. Olyannyira izgalmasak, hogy néhány belőlük bejárta a fél világot, Észak-Amerikát Los Angelestől Bostonig, annak a kiállításnak a keretében, ami most nálunk látható. A mi eredeti múmiakiállításunk inspirálta a mannheimi múzeumot, amelyik ezt a projektet kitalálta és megszervezte: több országból, több múzeumból szedték össze egy utazó kiállításra a legizgalmasabb múmialeleteket.

 

– Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy megoldódik a múzeum elhelyezésének kérdése.

Amikor megszületett a kormányhatározat a Ludovika átalakításáról, még sok intézmény működött benne, a vendéglátó-ipari vállalattól a tornatermen keresztül az ELTE-ig. Először nem volt szó a Lovardáról, hiszen az Alfa moziként a Budapest Film tulajdonában volt, de amikor leégett, már nem kellett nekik. Rossz nyelvek szerint a mi kezünk volt a dologban, valójában a benne lakó hajléktalanok okozták a tüzet gondatlanságból. 1996-ban nyílt meg a Lovardában az első birtokba vett és átalakított múzeumrész, de akkor már a főépületben is zajlottak a felújítási munkálatok, az Ásvány- és Kőzettár a Nemzeti Múzeumból átköltözött oda. Rajtunk volt a nyomás, mert a Legújabbkori Múzeumnak már be kellett költöznie, ezért a Múzeum körúton is belefogtak egy rekonstrukcióba. Nem volt olyan nagy baj, mert ez a helyzet segítette a Ludovika felújítását. Lépésről lépésre, több ütemben folytatódott a költözés. Az volt a nagy terv, hogy a múzeum alapításának kétszáz éves évfordulójára, 2002-re befejeződik a rekonstrukció, az akkor egy nagyon távoli időpontnak tűnt. Nem ment olyan könnyen, hiszen rengeteg pénzt kellett erre előkeríteni. Az első ütem 1996-ban zárult, a második ütem, a tetőtér beépítése 2000-re fejeződött be, 2004-ben megnyílt a föld alatti nagy kiállítótér a kínai tollas dinoszauruszokkal, 2006-ban költöztünk ki végleg a Nemzeti Múzeumból, amikor az Őslénytani tár is elhagyta az épületet, aztán jött a válság.

 

– Ezután jött az új lakó, az egyetem. Tulajdonképpen mi történik most a Ludovikában?

2011-ben született döntés a Nemzeti Közszolgálati Egyetem megalapításáról és elhelyezéséről, ami persze ránk is vonatkozott. A tetőtérben most mi vagyunk, a magasföldszint és az alagsor egyik felében szintén, a közbeeső két szinten az egyetem, a jövő pedig úgy lesz, hogy az egész épületet az egyetem kapja. Talán a föld alatti raktárakban maradhatunk, mert azzal az egyetem nem tud mit kezdeni. Csaknem tízmillió műtárgyból, ahogy mi mondjuk, példányból áll a gyűjtemény, ebben a tekintetben az ország legnagyobb közgyűjteménye a miénk, persze nem lehet összehasonlítani a képzőművészeti gyűjteményekkel. De a maga területén Európában az ötödik és a tizedik hely között helyezkedik el, vagyis a világ számára is nagy gyűjtemény ez. Valahogy meg kell őrizni, helyet kell neki adni. Ebben az épületben, itt, a Baross utcában több millió rovart tárolunk, és nemcsak hogy nem alkalmas a hely erre, de meg is telt. Hogy mi lesz a múzeum sorsa, hol fog kikötni, ezzel ma senki sem foglalkozik. Hozzáteszem, ez az átmeneti és bizonytalan állapot az egyetemnek sem jó, szinte naponta vetődnek fel műszaki és biztonsági problémák. Sok pénz volt a felújítás és a költözés, tíz és fél milliárdot befektettek bele, ami ennél jóval több, hiszen az első egymilliárdot még 1996-ban fizették ki, az ma van kétmilliárd is. Ha innen mennünk kell, akkor, ha nem is teljesen, de elvész ez az összeg, és megint nincs egy nemzetközileg rendkívül számon tartott intézménynek helye, otthona. Volt egy mondás nálunk, hogy amikor már a konnektorok elhelyezést tervezzük, akkor biztosan le fog állni a folyamat, annyi terv született már, és annyi nem valósult meg a múzeum történetében. Amikor fogadjuk a külföldi kutatót, pár éve még őszinte csodálattal és irigységgel nézték a kondicionált, modern labort, a felkínált kutatóhelyet, most pedig legfeljebb a könyvtárban tudunk neki egy asztalt adni. Nem tudom, meddig lehet ezt húzni.