Üvegszemek pillantása a trófeatárban

Mágnesként vonzza a tekintetet a látvány: a szakrális tér, a falakat borító állatkoponyák és agancsok, a gótikus üvegablakok, az oszlopok, a festett boltozat és a négy, paravánnal elválasztott jelenet, növényekkel és kitömött állatokkal: tavasz, nyár, ősz, tél. Drámai pillantás: ahogy a jelenetbe rendezett őzpreparátumok üvegszemmel pillantanak a falra és állványra aggatott szarvastrófeákra a vörösmárvány borítású gótikus kastélycsarnokban. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum vadászati állandó kiállításának központi termében a múzeum trófeagyűjteménye és az állatok eredeti élőhelye találkozik egymással egy ehhez komponált múzeumi tájban. A szövegeket teljesen nélkülöző térben a megértés egyetlen eszköze a látvány „olvasása”. Látványraktár és dioráma.

De jól áll-e vajon a karcsú formákat kedvelő középkori gótikának a hegyes állú és kecses agancsformájú állatkoponyák sora? Világos-e a mai tekintet számára, hogy a Mezőgazdasági Múzeumot alapításától befogadó városligeti Vajdahunyad vára egy muzealizálódott múzeum, amely erős és kifejező 19. század végi múzeumeszmét konzervál? Gondolunk-e a vadásztrófeákat és élőhelyeket egymáshoz illesztő múzeumtörténeti térben arra, hogy az elmúlt száz évben megváltozott az emberek viszonya a vadászathoz, az erdei vadvédelemhez, az erdőgazdálkodáshoz, a zsákmányállatok múzeumi bemutatásához? És eszünkbe jut-e ebben a színpadi térben elgondolkodni vadászat és magyar mezőgazdaság kapcsolatáról?

Ma, amikor egyre több szó esik a Liget Projektről, a Városligetbe újonnan tervezett múzeumokról, az 1896-os millenniumi kiállítás parkszerkezetéről és élményfogyasztásra épített kiállítási struktúrájáról, egyre erősödik a szakmai hiányérzet a Mezőgazdasági Múzeum mai missziójának megfogalmazásával kapcsolatban. A Liget Projekt több idősíkot illeszt vissza a parkba, és egyre gyakrabban hivatkozik a millenniumi kiállítás eszményére, a korabeli angol tájképi parki szabadidő-kínálatra és kulturális élményfogyasztásra. A Műcsarnok és a Műjégpálya mellett a Mezőgazdasági Múzeum az az intézmény, amely a – millenniumi alapítási lázon túl – a rendezvény sikerének köszönheti létét, az ideiglenességét követően hosszú távú elhelyezését. A Vajdahunyad vára olyan 19. századi hely és gondolat, amely nemcsak szakmai, hanem várostörténeti és urbanisztikai szempontból is a Liget Projekt autentikus eleme lehet. De ehhez az (akkor) ezeréves Magyarország építészettörténetét gyűjteménybe és kollázsba rendező Alpár Ignác-féle épület mellett a múzeum gyűjteményét és bemutatási módjait is kritikus elemzés tárgyává kell tenni.

A múzeum állandó tárlatai maguk is gyűjtemények: a mezőgazdaságról a millennium időszakában kialakított elképzelésről, amelyben a vadászat, az állattartás, a halászat és az agrártermelés összefüggéseiben nemcsak egy agrárország akkori képe, hanem az intézményesülő néprajztudomány és a mezőgazdasággal természettudományi és ipartörténeti szempontból foglalkozó más diszciplínák szerepe is látható. Ahogy az épület is egy különös, hibrid tér, az állandó tárlatok is vegyítenek különböző korokat és trópusokat, és máig őrzik az alapításkori múzeum eszméjét. 1987-ben nyílt meg a Magyar Mezőgazdasági Múzeum vadászati állandó tárlata, amely kisebb változtatásokkal ma is látható. A majdnem harmincéves állandó kiállítás hasonló gondokkal küzd, mint a Magyar Zsidó Múzeum idén márciusban bezáró harmincéves, eminensen judaikákat kiállító állandója vagy a Néprajzi Múzeum huszonöt éves, a hagyományos paraszti kultúrát bemutató állandó tárlata. A kiállítások mindegyikére igaz, hogy enciklopédikus múzeumi gondolkodáson alapulnak, formailag időtlenséget és változatlanságot sugallnak. A Mezőgazdasági Múzeum 20. századi kiállítási történetében mindig fontos téma volt a vadászat. A képen látható kiállítótér a múzeum világhírű trófeagyűjteményére helyezi a prezentációs és tartalmi hangsúlyt. Az elrendezésben az időrend és a típusokba rendezés egyaránt érvényesül. Ez a grammatika folytatódik a terem – a képen csak felvillanó – saroktermében, a gótikus csarnok kápolnaapszisában, ahol világelső magyar szarvastrófeák sorakoznak a félköríves „szentélyben”. A trófeák a múzeum gyűjteményének reprezentatív darabjai. A „szakrális” tér másik hangsúlyos kiállítási eleme a dioráma: amely mint 19. századi prezentációs forma az autentikus élmény és a hűséges környezet megteremtésének eszköze, és épp ez a kettősség a lényege: a múzeumi tér elidegenítő világába emelni élményszerűen az eredeti kontextust. A gótikus csarnok négy fő diorámája évszakok szerint tagolódik. A festett hátterek mint paravánok választják el egymástól a pódiu-mokat, a térszeleteket pedig nem keretezi vitrinszerű üvegfal. Egyszerre járunk egy vadászkastélyban és egy természettudományi múzeum élőhelyeket illusztráló kiállítási enteriőrjében. A két szféra (a kastély és a múzeum) „versengését” a gótikus építészeti környezet a kastély irányába billenti. Ha nemcsak az elmúlt harminc, hanem az alapítástól számított több mint száz év távlatából nézünk ugyanerre az elrendezésre, akkor felismerjük benne a világkiállítások 19. századi, inspirálóan eklektikus, élménygazdag világát.

A főúri vadászat és a természetrajzi gyűjtés 19. századi aranykora ér össze a térben, ezek együttes szerepeltetése sem előzmény nélküli a Vajdahunyad várában. A vadászati téma már annak idején, a millenniumi kiállításon is szerepelt, ahol a trófeák és a diorámák együtt léptek porondra. Az 1899-ben lebontott ideiglenes épület a 20. század első éveiben tartós anyagokból újraépült. Az 1907-ben nyíló új múzeumot Ferenc József nyitotta meg, és miután ő császári fensége híres vadász volt, nagy figyelmet szenteltek az ország első vadászati állandó kiállítására: „A vadászati kiállításon a preparátumok nagyméretű diorámákban helyezkedtek el, a falakat a mennyezetig telerakták különböző méretű trófeákkal – a kor látogatói-nak igazán impozáns, dekoratív látványt nyújtott. Egy olyan korszakról van szó, ahol elsősorban a vizualitásra törekedtek, így érthető, hogy a kiállítások szövegei igen szerényre sikerültek. Címek, kép- és tárgyfeliratok voltak csupán, magyarázó szövegek nem szerepeltek.” ¹

1 A Magyar Mezőgazdasági Múzeum vadászattal kapcsolatos ki-állításait bemutató elemzés. Villangó-Török Ivette: Preparátum, dioráma, műtárgy. Szépirodalmi Figyelő, 2014/4 72–81.; az idézet helye: 74–75.

Az 1907-ben nyíló új múzeum új vadászati állandó kiállításának leírása a mai prezentációra is pontosan illik. Az akkor új mű tehát egy hosszú történet indítója. A múzeum és az állandó tárlatok első nagyobb felújítása 1934-ben kerítettek sort: lényegi változás nem történt, kicsit levegősebb és informatívabb lett a tér. A második világháború jelentette az első nagyobb változást: a bombázások és a fosztogatás miatt sérült épületben a felújítások után csak 1950-ben nyílt meg a vadászati állandó – első kiállításként. Az ötvenhatos forradalomban belövéseket kapott az épület, csak 1958-ban nyitották meg újra. A sérülések, felújítások és kiállításnyitások 20. századi történetében a vadászati állandó biztos pontot jelentett: mindig megnyílt, mindig láthatók voltak a trófeák és az újraépített diorámák. Az 1978 és 1984 közötti nagyszabású épületfelújítás után 1987-ben nyílt meg az a tárlat, amely ma is látható, és aminek központi gótikus terme továbbra is a trófeás, diorámás, szövegmentes megoldást preferálja.

A történeti és múzeumi időn átrohanva látható: a Magyar Mezőgazdasági Múzeum vadászati állandó kiállításának központi tere egy több mint százéves múzeumi látványvilágot archivál a mai nézők számára. A tér kritikai olvasása és elemzése különös múzeumi időutazást tesz lehetővé. A gótikus csarnokban ma is látható az a 19. századi alapítóeszme, melyen a múzeum alapul. Ez egy olyan múzeumtörténeti státus betöltésére teheti alkalmassá az intézményt, mint az oxfordi Pitt-Rivers Museum. Az érintetlenül hagyott tér viszont csak egy roppant reflexív múzeumtudományi térben állja meg a helyét. E tér ma felfogható tanulmányi tárként: amely nemcsak egy gyűjteményt, hanem egy kiállítási prezentációs formát mutat meg – látványként, abból a korból, amikor a múzeumi raktár és a kiállítás még nem vagy csak alig vált el egymástól. És ez a forma már több mint száz éve látható itt. A hely, az intézmény, a múzeumi gondolat és a látogatói tekintet találkozik a térben, ahol egy téli tájba állított üvegszemű őzek nézik természetrajzi tekintetükkel a vadászkastély falára aggatott, zsákmánnyá vált fajtatársaikat. A modern múzeumtörténet egy eredetmítoszában állunk, amely könnyedén válhatna a magyarországi múzeumtörténet önreflexív feltárásának legizgalmasabb pontjává, Magyarország legnagyobb múzeumi projektjének keretében.