Antal Péter perszonális képzőművészeti gyűjteménye

Újratervezés – Re-Planning

Válogatás az Antal–Lusztig Gyűjteményből

Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Nagy T. Katalin

Déri Múzeum – MODEM, 2016

Miért nem hagyott fel a gyűjtéssel akkor és ott, e nagy célokat bevégezve? Hiszen akkor már magáénak mondhatta Rippl-Rónai, Csontváry, Tornyai, Mednyánszky, Nagy István, Vajda Lajos, Korniss, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Bálint Endre, Ország Lili, Román György, Czóbel, Anna Margit és sereg más festő legjobb műveit, nem is beszélve más műtárgyakról, mint például a majdnem teljes Ámos-hagyatékról, amelyben a prózai művek legalább olyan fontosak, mint a képek, képsorozatok. Ország Lilivel, Bálinttal, Anna Margittal egykor folytatott levelezése önmagában is értékes ma már. Hangsúlyozandó, hogy ezek a művészek Antal Péteren kívül nemigen találtak vevőre akkoriban, a hatvanas–hetvenes években.

Nem akarunk ezekkel a sorokkal túlságosan fénylő, világos képet adni egy kétségekkel sűrűn meghintett útról, hanem inkább arra figyelmeztetünk, hogy perszonális gyűjtés soha nincs kétségek, megriadások, visszahátrálások nélkül. Ezek Antal esetében ma már természetesen a múltéi, de ha voltak, ma is benne vannak az anyagban. Különösen azért, mert megismerkedésünk idején, a rendszerváltás tájékán, Antal Péter szinte babonásan őrizkedett gyűjteménye bármely darabjának elidegenítésétől. Ehhez ma már nem tartja annyira magát, mint ahogy gyűjtői köre is kiszélesedett: a mai fiatalokat éppúgy gyűjti, mint a külföld nagyjait. Mindkét bővülés nagyon sok gyötrődést kívánt, és valószínűleg sok fellélegzést is kiváltott; Antal Péter nyitása a jelenre feltétlenül más tónust jelent, mint a korábbi, legtisztábban az „antikvárius” szóval illethető szemlélet. De mások a mai művészeti szcéna alapértékei is, mint voltak harminc-negyven éve! Hogy jogos-e a gyűjtő kitárulkozása a mai jelen előtt, szemben a megkövülő múlt művészetének imádásával, el fog dőlni hamarosan. Magam nem merném megjósolni az összecsapás kimenetelét. De tény, hogy Antal Péter gyűjteménye felkészült egy ilyen összecsapásra.

E nagyszabású gyűjtemény kiállításakor minden a kiállító szándékain múlik. Nagy T. Katalin nem először vállalkozik Antal Péter gyűjteményi anyagának bemutatására, de először vállalta a gyűjtemény teljességének bemutatását. (2007 és 2010 között ötször készíthetett kisebb válogatást az Antal-gyűjteményből.) Mivel azonban nem kellett a gyűjtemény minden egyes részletét bemutatnia – hiszen ehhez egy átlagoló gép döntései is elégségesek lettek volna –, e mostani válogatása tekinthető az Antal-gyűjtemény legreprezentatívabb bemutatásának.

A kiállított anyag természetesen más hatást kelt, mint az albumba foglalt: elsősorban a képek méretezése miatt, amely szabadon váltakozik az album lapjain. Mégis, az album lapjairól is kiviláglanak a legfontosabb mesterek: Anna Margit, Bálint Endre, Vajda Lajos, Tóth Menyhért, Román György, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Czóbel Béla, Kondor Béla, Gaál József – hogy csak néhányat említsek a legnagyobb kedvvel gyűjtött mesterek közül, akiknek kedveltsége biztosan nyomot hagyott Nagy T. Katalin válogatásán. E művészeknek – nyugodt szívvel kimondhatjuk – nem létezik pompásabb válogatása sem magán, sem közgyűjteményekben Magyarországon.

Azok a klasszikus magyar mesterek (Rippl-Rónaira, Csontváryra, Gulácsyra, Ferenczy Károlyra, Rudnayra, Kosztára, Nagy Istvánra, Rétire, Aba-Novákra, Czimra Gyulára gondolhatunk), akik polgári, de nem fejedelmi bőséggel szerepelnek ebben a most bemutatott gyűjteményben, olyan időszakról tudósítanak, amidőn még csak főleg ők szerepeltek a gyűjtő keresőjében. Mondjuk ezt a gyűjtemény derékhadának? Nem javasolnám, mint ahogy az újabb mestereket sem – róluk fennebb szóltam. Egyszerűen arról van szó, hogy ki ezért, ki azért szerepel itt, a legjobbak között. A főbb műjellemzéseket megalkotó, harmincnál is több kortárs műtörténész Aknai Katalintól Zsákovits Ferencig tanúsítja: volt értelme a seregszemlének. A legérdekesebb munkákról tudományos hangon szólnak a szakértők: hol erről, hol arról a szegletről olvashatunk, és mindig érdemleges az, amit megtudunk.

A majdnem egy évig nyitva tartó kiállítás szekcióiból az alapszint az Arc címet viseli; e legnagyobb tömegű képanyag a legnagyobb arányban tartalmazza a klasszikus műveket. Itt kap helyet a három római kori szobor, és a skála egészen Gaál József hatos arcképsorozatáig terjed, felölelve számtalan próbálkozást a festés egyik legnépszerűbb műfajából. Ferenczy Károly, Mészöly Géza, Czigány, Rudnay, Rippl-Rónai, Aba Novák, Nagy István, Czimra, Vajda Lajos, Vajda Júlia, Anna Margit, Korniss, Tóth Menyhért, Kondor, Schaár, Vilt, Birkás Ákos, Köves Éva, Tamási Claudia vagy Arnulf Rainer munkáiban nemcsak az arcképábrázolás megunhatatlan izgalma figyelemre méltó, hanem telibe találó volta is emlékezetes. A második szint Tradíciók néven fut az albumban, ahogy a kiállításon is. Itt már szóba kell hoznom a szekciók egymástól való elhatárolásának kissé mesterséges voltát. E szekcióban is Ámos, Anna Margit, Bálint Endre, Csontváry, Gaál József, Gulácsy, Kondor, Kornis, Mednyánszky, Ország Lili, Radnai, Tornyai, Tóth Menyhért, Vajda Lajos és Vilt Tibor munkái (hozzá jeles sorozatai) között lépdelünk, és e szekcióban is sűrű az arcok ábrázolása. Mitévők legyünk? Soroljuk ezt a szekciót is az előzőhöz, vagy őrizzük meg önállóságát? Itt a külföldi anyagban kevesebb a jeles mai művész, több a névtelen antik szentkép, nem is szólva néhány népművészeti darabról: három ládáról, két székről és egy „női bőrmellesről”, amely egyedül itt tűnik fel.

Még különösebb az ugyanezen az emeleten elhelyezett válogatási részlet címadása: Térben. Noha a képzőművészet legsajátabb, térbeli elhelyezkedését szólítja meg ez a válogatás, mégis inkább bizonytalanságot kelt, semmint megerősítene. Azt hiszem, itt annak az alapvető igazságnak az egyszerű próbájáról van szó, hogy műtárgyakat nem lehetséges másutt elhelyezni, mint térben (és nem lehetséges másutt, mint „időben” – ez lesz a következő szekció elnevezése). Ez a kiállításrészlet mindenesetre főbe kólintja a látogatót Mattis-Teutsch és Vajda Lajos válogatásával, hiszen itt látható az előbbi Lélekvirágok című sorozata, illetve az utóbbi 1938 és 1940 közötti, páratlanul sokatmondó, miközben végtelenül rezignált rajzsorozata – és mintegy ráadásképpen néhány Ország Lili- és Román György-remekmű. Az Időben címet kapó szekció válogatása is bőséges: Anna Margittól Váli Dezsőig számos halott vagy élő magyar festőművész kap benne helyet, de a szekció elnevezésével itt is baj van, hiszen az időbeliség (a megalkotásé vagy a kiállításé) minden egyes műalkotás egyetemleges sajátsága. Itt az óra motívum utal élesebben az időre, de ez is csak elvétve érvényesül. E szekció is külföldi anyag híján marad. Annál több külföldi anyagot tartalmaz a Fiktív modellek című utolsó szekció, amely a kiállítóhely harmadik emeletén kapott helyet. A talányos cím egy Gerhard Richter-idézetre utal, amely az absztrakt képeket tekinti „fiktív modelleknek”: olyan valóságot tesznek láthatóvá, amelynek létezését csupán feltételezzük. (Más kérdés, hogy a műalkotás nagyon is létezővé avatja ezt a valóságot.) Nos, itt számos magyar mű mellett (Korniss, Tót Endre, Károlyi Zsigmond, Keserü Ilona, Maurer, Nádler, Gáyor, Gál András, Haász István, Bernát András) igen sok külföldi beszerzés mutatkozik meg: egyebek között Reigl, Hantaï, Bíró Antal, Gerhard Richter, Sol LeWitt, Herman De Vries, Hermann Nitsch és fiatalabbak munkái. Ezek, az előszó megfogalmazásában, „gesztusos, minimalista, monokróm és konceptualista művek”. Azt kell mondanunk, hogy nemcsak a kiállítási tér sötétben úszó volta és a műalkotások sajátos kiemeltsége, hanem a legfelső szint egyetemlegesen modern légköre is segíti a látogatók felszabadultságának kibontakozását.

A gyűjtő, Antal Péter nem mindig navigált konfliktusmentesen az állami kiállítóhelyek között az elmúlt másfél évtizedben. Nagyon bízunk benne, hogy ezúttal csupa szép emlék maradt mind a gyűjtőben, mind pedig a kiállítóhelyben, hiszen az alkalom páratlannak mondható: egy nagykorúságába lépett gyűjtemény az egyik legkiválóbb magyar kiállítóhelyen mutatkozhatott meg teljes pompájában és később a jelen kötetben. A kurátor, Nagy T. Katalin, számos segítőtársával együtt, derekas munkát végzett. Külön köszönet az albumot nyitó fejezetért, amely perszonálisan is sokat elmond a gyűjtő személyiségéről; habár a végső titkokat ki-ki maga őrzi.