A pápai Esterházy-kastély ősgalériája

Egy portréegyüttes különös története

MúzeumCafé 51.

A pápai Esterházy-kastély ősgalériája ritka példája az 1945 után múzeumba került, majd eredeti helyén, bár nem teljesen eredeti környezetében, ismét felállított festménysorozatnak. A főúri ősgalériákból nem sok maradt meg épen és teljességében a történelmi Magyarországon, ezért különös jelentősége van a hét évtized után újra együtt látható képegyüttesnek.

Az Ősök csarnokaként emlegetett térben elhelyezett képek a kastélyrekonstrukció szakmai programjának részeként kerültek vissza az épületbe, amelynek helyén a 15. században a Garaiak építettek várat, amelyet később erődítéssel vettek körül. Georg Braun és Franz Hogenberg Civitates Orbis Terrarum című, 1572 és 1617 között megjelentetett városlátkép-sorozatának Pápát ábrázoló színezett rézmetszetén a várat és a települést körülvevő erődítésrendszert láthatjuk, az előtérben karóba húzott katonák emlékezetes jelenetével.

Az uradalomnak és a várkastélynak 1626-ban lettek az Esterházyak a tulajdonosai, 1740–1750 körül Esterházy Ferenc (1683–1754), Mária Terézia tárnokmestere volt a kastély ura. Franz Anton Pilgram (1699–1761) jeles osztrák építész kapta az újjáépítés feladatát. A Fő tér hátsó részén, a plébániatemplom tengelyében, szabadon álló, U alaprajzú, egyemeletes, rizalitokkal tagolt barokk kastélyépület, a hozzá tartozó két őrházzal s az istálló-kocsiszín épületével az ő tervei szerint készült el. A késő barokk főúri rezidencia berendezése az 1945-től 1956-ig terjedő időszakban, amikor orosz laktanya volt, szinte teljesen megsemmisült, az Ősök csarnokának képei szerencsére a Nemzeti Múzeumba kerültek.

A kastély fokozatos felújítása az 1990-es évek közepén kezdődött el. 2009 és 2011 között elkészültek a kutatási eredményekre alapozott építészeti, belsőépítészeti, kertépítészeti komplex tervek, amelyek a 18. századi terek helyreállítását tűzték ki célul. Megkezdődött a régészeti, művészettörténeti és restaurátori kutatási program. A helyszíni kutatásokon túl a rendelkezésre álló inventáriumok, archív fotók is sokat segítettek a rekonstrukció munkálataiban. A második ütemben a Norvég Alap finanszírozásából az északi szárny emeletén alakítottak ki egy barokk-rokokó teremsort 2011 végéig. A 2015-ben átadott harmadik ütemben európai uniós támogatással a kastély komplex, környezetbarát üzemeltetését lehetővé tevő turisztikai célú rehabilitációja és családbarát szolgáltatásokkal történő fejlesztése 2,2 milliárd forintból valósult meg. A rekonstrukció építészeti szempontból arra törekedett, hogy ahol lehetséges, a 18. századi térstruktúrát állítsák helyre, hitelesen, a részletekre is kiterjedően, ahol nem, ott a 19. században kialakított terek maradtak meg, és ezek közé tartozott az Ősök csarnoka is. (A teljes programból a kastély pincéjének és a 16. századi kazamatának a helyreállítása, a kovácsoltvas kapu, kerítés és a park rekonstrukciója, a volt váristálló hasznosítása van még hátra.)

Az emeleti terek berendezésének alapjául a kastély 18. századi inventáriuma szolgált (Gróf Esterházy Károly Múzeum, ltsz: 63.203), valamint egy Esterházy Tamás által megrendelt, 1927-es fotósorozat. A még Esterházy Károly püspök életében, 1796-ban felvett inventárium ellenőrzéseként készült 1799 márciusának második felében az, amelyet a múzeum gyűjteményében őriznek.

A festőrestaurátori kutatások szerint az ősgaléria eredetileg a kastély délkeleti tornyában volt elhelyezve. Az olajképeket a falra megfestett képkeretekbe akasztották. Erre utalnának a képek körvonalában sűrűn egymás mellett található szeglyukak. Meglehetősen szokatlannak tűnik a vászonra festett olajfestmények effajta elhelyezése, és első átnézésre a restaurátori dokumentációkban nem is tűnnek fel erre utaló, ezt igazoló megjegyzések. Alaposabban végignézve őket ha a megjegyzések nem is, a képek maguk utaltak arra, hogy mégiscsak ilyen sajátos, különleges módon lettek a falra rögzítve a korai ősgaléria egyes alkotásai. Esterházy György 2000–2001-ben Kovács Zsuzsa által restaurált portréján (olaj, vászon, 148,5 × 116 cm, ltsz. 53.67), amely a kisebb méretű, négyszögletes képen belül ovális, feliratos keretben elhelyezett képmás, a vászon vakkeretről történő lebontását követően aranyszínű (sárga) festett díszkeret került elő, sűrű szögezésnyomokkal. Ez pedig a falkutatás során feltárt nyomokat látszik igazolni. A keretezés rendszerében a fentebb elhelyezett kisebb képek alatt az életnagyságú képek szerepeltek, ezeken azonban nem találhatók hasonló díszfestés- és szögezésnyomok.

Találhatók viszont Michael Millitz (1725–1779) később, 1750–60 körül festett képein hasonlók, ugyanilyen arany (sárga) festett díszkeret a vászon szélén, a sűrű szögnyomokkal. (Esterházy Pál Antal, olaj, vászon, 146 × 113 cm, ltsz. 53.74) Vajon a hagyomány, a korábbi képek gyakorlata ösztönözte a festőt arra, hogy ezt az ő korában már talán szokatlannak, „régimódinak” tűnő módszert alkalmazza? Vagy a megbízói kérték erre? Nehéz ma választ adni erre. 1864 és 1871 között Esterházy Pál végeztetett korszerűsítési munkálatokat. Ekkor készültek az úgynevezett Nádor Terem északi nagy kőablakai, az Ősök csarnoka a déli folyosón lett kialakítva, előtte az udvar felé a kőbaluszteres erkély a díszes kőkeretes kijárattal, és ekkor építettek egy szintet mindkét toronyra. A 2009 és 2015 közötti rekonstrukció eredményeképpen e 19. századi térbe – mely akkor kapta az Ősök csarnoka elnevezését – kerültek vissza bizonyos képek, amelyek restaurálása másfél évtizeden át folyt. A festmények egy része 1650 és 1690 között keletkezett, de, az ősgalériákra jellemzően, jó ideig további darabokkal egészült ki a képegyüttes. 1694-ben a várleírásban tizenegy portré szerepel a családfát ábrázoló festmény mellett. (Ezeknek helye lehetett a délkeleti torony?)

A 18. század folyamán még két alkalommal gyarapodtak az ősgaléria képei. Az 1730-as évek végén és az 1740-es években Ferdinand Oswald, majd az 1750-es és 1760-as években a már említett Michael Millitz alkotásaival bővült a festményegyüttes. Az 1799-es kastélyleltár így már huszonkilenc festményt említ, amelyből huszonnégy a kastély délkeleti tornyának emeletén kialakított, biliárdszobának nevezett teremben volt elhelyezve, amelyet a rekonstrukció során, 2014-ben sikeresen azonosítottak. A 19. század második felében több művész képeivel gyarapodott a galéria. Az ősgaléria a mai helyére, a jellegzetesen historizáló elnevezésű Ősök csarnokába minden bizonnyal gróf Esterházy Pál elképzelései szerint, az 1860–70-es években, a teljes kastély felújítását és modernizálását magában foglaló nagy ívű tervek részeként került.

A kastély 20. századi leltárai és egy 1927-ben készült fotóalbum alapján megállapítható, hogy az ősgaléria a kastély három emeleti folyosóján lett elhelyezve, s ekkor már negyvennégy képet tartalmazott. A kastélyt 1945-ben megszálló szovjet katonaság ebből a negyvennégy festményből harminchetet hivatalosan visszaszolgáltatott a tulajdonosnak. A festmények a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága révén 1949-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban kerültek. Később az ősgaléria három képe magántulajdonban bukkant fel, ezek közül egyet a Magyar Nemzeti Múzeum, egyet pedig a Magyar Nemzeti Galéria vásárolt meg, egy pedig jelenleg is magántulajdonban van. A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában jelenleg a raktárban őrzött képek közül ötvenegy ábrázolja az Esterházy család tagjait, és negyvennégy közülük egyszerre került be a gyűjteménybe, 1949-ben. Csak négy évvel később, 1953-ban leltározták azonban a Pápáról származó festményeket.

Az Esterházy-ősgaléria rekonstrukcióját Mithay Sándor múzeumigazgató vetette fel még az 1970-es években. A Magyar Nemzeti Galériában 1988-ban megrendezett Főúri ősgalériák című kiállításon kerültek először a pápai ősgaléria képei a közönség elé, kilenc restaurált darabot állítottak ki. A kilencvenes években, illetve 2000-től Pápa Város Önkormányzata segítségével folytatódott a festmények restaurálása, 2011-ben nyolc, 2014-ben tíz újabb festmény restaurálása és három kép másolása fejeződött be. A mostani, újra elhelyezett Ősök csarnokában az eredeti huszonhat kép helyett harmincnégy látható (tizennyolc+tizenhat) a Nádor Terem előtti folyosószakaszon. Az enteriőrökbe is kerültek a szemmel láthatóan egykor az ősgalériához tartozó képek. A Nemzeti Galéria 1988-as tárlatának képei közül öt látható most Pápán: gróf Esterházy Antal ifjúkori képmása, gróf Esterházy Ferenc, gróf Esterházy Ferencné Thököly Kata, gróf Esterházy János és gróf Esterházy Lászlóné Batthyány Eleonóra képmásai. Ismerjük viszont az elmúlt két évtizedben restaurált, ide tartozó és a Nemzeti Múzeumba kerülő festményeket. Nem ismert viszont, hogy végül miért éppen a most látható képek kerültek a 21. századi ősgalériába – az archív fényképek alapján érzékelhető, hogy bizonyos esetekben törekedtek a 19. századi állapot visszaállítására, több alkalommal azonban más képek kerültek a sorozatba, ami azért kevéssé érthető, mert az odaillő portrék megvoltak-megvannak.

Gróf Esterházy Antal (1676–1721) ifjúkori képmása ma is a 19. században kialakított helyén látható (olaj, vászon, 187,3 × 117,3 cm, ltsz. 53.62). A festményt meglehetősen régen, 1987-ben restaurálta Szentkirályi Miklós, ekkor új vászonra is került. 1963 és 1969 között a tatai Kuny Domokos Múzeumban volt kiállítva. A 17. századi portrék közül ez már az Esterházyak második nemzedékének egy tagját ábrázolja, hiszen Antal Esterházy Ferencnek, a grófi ág alapítójának volt egyik fia. A kuruc tábornagy jelentős szerepet játszott a törökellenes harcokban, még a Héttorony börtönét is megjárta, majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához csatlakozva lett tábornagy. A fejedelmet követte Lengyelországba, majd Rodostóba – ott is halt meg. Képmása nem tartozik a legjobbak közé, a korábbi század hagyományait és festői megoldásait követi.

A pápai ősgaléria 19. századi elrendezésében – akárcsak a 21. századiban – két sorban helyezték el a képeket: alul az egész alakos, nagyméretű portrék, fent a kisebb, ovális keretben megfestett térd- illetve derékképek. Ilyen kisebb festmény Esterházy János portréja (olaj, vászon, 144 × 113 cm, ltsz. 53.80), amelyik feltételezhetően ma is a 19. századi helyén látható. Rózsa György és Cennerné Wilhelmb Gizella szerint a két különböző alakú képsorozat két különböző ősgalériához tartozott, amelyek csak a 19. században kerültek össze. Ez akár igaz is lehetne, ha az első ősgaléria helyén a falkutatás nem éppen ugyanilyen elrendezést tárt volna fel. Az alkotók is mások voltak, ami e kép esetében különösen feltűnő, jóllehet másolatról van szó. A 18. század második felében festett képmás az Esterházy Pál nádor által megrendelt Trophaeum (Trophaeum Nobilissimae ac Antiquissimae Domus Estorasianae… Viennae, 1700) 98. számú rézmetszet illusztrációjának másolata, de festőisége, könnyed és finom részletei a reprezentatív barokk portrék megoldásait idézik. Ezt a képet két alkalommal is restaurálták, egyszer még a 19. században, az 1820-as években (erről a hátoldalán lévő cédula tudósít), és 1986-ban Hernádi György, már a Nemzeti Galéria-kiállításra előkészülve.

Gróf Esterházy Lászlóné Batthyány Eleonóra portréja ugyanott látható ma is, mint a 19. században (olaj, vászon, 185,3 × 120,3 cm, ltsz. 53.63). A kép 1987-es restaurálása ez esetben is az MNG-kiállítással kapcsolatban történt, Zsámboky Orsolya munkája volt. Ez egy „klasszikus”, egész alakos ősgaléria-portré, az udvari portréfestészet stiláris sémáit és eszköztárát ismétli.

Esterházy Ferenc (olaj, vászon, 148,5 × 115,5 cm, ltsz. 53.70) és Esterházy Ferencné Thököly Kata (olaj, vászon, 190 × 119,3 cm, ltsz. 53.59) képmásai hasonlóképpen a kiállítás alkalmából lettek restaurálva, Kovács Zsuzsa, illetve Takácsné Szabó Marianne munkájaként. A kétezres évektől restaurált képek közül láthatjuk ma gróf Esterházy Ferenc (olaj, vászon, 191 × 121 cm, ltsz: 53.60) és Drugeth Györgyné Esterházy Mária (olaj, vászon, 184 × 112 cm, ltsz: 53.6) portréit, mindkettő fontos része a pápai anyagnak. Az előbbi a 19. századi átfestés után, Král Éva restaurálása nyomán (2001) visszanyerte eredeti formáját. A pápai festmények közül nem ez az egyetlen, amely a historizáló átfestés (amit akkor inkább javításnak tartottak) után kapja vissza eredeti küllemét. Ugyanez történt Esterházy Mária képmása esetében, és a restaurálási dokumentáció (Kovács Zsuzsa, 2001) előtte-utána fotói lenyűgöző erővel illusztrálják a változásokat. Ezek a képek az átfestés és rendkívül rossz állapotuk miatt nem is szerepeltek az 1988-as kiállításon. Ami azért is fontos volt, mert elindította a rekonstrukció, a képek visszakerülése és persze restaurálásuk folyamatát. A kétezres évek restaurálásai közül nem került vissza Pápára Michael Millitz Esterházy Pál Antalt ábrázoló képe (olaj, vászon, 146 × 113 cm, ltsz: 53.74, Kovács Zsuzsa restaurálta, 2001–2002), Esterházy György képe (olaj, vászon, 148,5 × 116 cm, ltsz: 53.67, Kovács Zsuzsa restau-rálta, 2000–2001), valamint Ferdinand Oswald Esterházy Dániel portréja (olaj, vászon, 182 × 123 cm, ltsz: 53.49, Kovács Zsuzsa restaurálta, 2000–2001).

Külön periódus az ősgaléria-portrék történetében, amikor már azonosíthatók a művészek. Michael Millitz, a divatos osztrák portréfestő számos magyarországi főúri család megbízásának tett eleget, képei szerte az országban megtalálhatók közgyűjteményekben is. Ferdinand Oswaldról az Archiv für Geographie, Historie, Staats- und Kriegskunst 8. kötetének 370–371. oldalán találhatunk életrajzot, a pozsonyi festők említésekor.

A pápai ősgaléria épületrekonstrukcióhoz kapcsolódó, 21. századi visszaidézése hosszú folyamat eredménye, amely részben a restaurálási munkát jelentette. Látható tehát most egy sajátos összeállítású 21. századi ősgaléria, és van számos restaurált, de Pápára (még) nem került, valamint nem kevés, a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzött, részben restaurált, részben átfestett, rossz állapotú kép. Az ősgaléria rekonstruálása a képeivel foglalkozó szakemberek régi vágya. Azonban épp a jelenlegi történész-igazgató minden részletre kiterjedő összefoglaló tanulmánya (Nagy-L. István: Az Esterházy Ősök Galériája a pápai kastély leltáraiban és a rekonstrukció lehetőségének kérdése. In: Hermann István–Karlinszky Balázs–Varga Tibor László [szerk.] Corde aperto: Tanulmányok Kredics László nyolcvanadik születésnapjára. Veszprém, 2012. 223–242.) érzékelteti, milyen problémákkal kell megküzdeni ehhez a feladathoz. A most látható összeállítás sok szempont, valamint a források figyelembevételével történt, de mégiscsak egy új, 21. századi ősgaléria-rekonstrukció.

A 19. század második felében, de még a 20. század elején is nem ritkán előfordult, hogy a főúri festménygyűjtemények, ősgalériák képeit átrendezték. Ennek lehetett különleges oka is – mint a parnói tűzvész, amelynek eredményeképpen alakult ki többé-kevésbé mai formájában a betléri Andrássy-kastély ősgalériája –, de pusztán a historizáló ízlés, a múlt újraélesztésének vágya, esetleg a családtörténeti érdeklődés is eredményezhette ezt. És nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a vélekedést sem, amelyről éppen az 1988-as kiállítás katalógusában Rózsa György és Cennerné Wilhelmb Gizella írtak, hogy a kastély barokk berendezésében a 19. századi elképzelésekkel ellentétben sokkal szabadabban kezelték a képek elrendezését, amelyeket a kastélyok reprezentatív tereiben mindenhol elhelyeztek, s ezen az elhelyezésen időről időre változtattak. Ezért fogalmazták meg a jeles kutatók azt a feltételezést, hogy a 19. századi formájában nem is létezett Pápán a 18. században ősgaléria. Persze ők még nem voltak birtokában annak, amit az épületrekonstrukció restaurátori kutatásai azonosítottak, ám a délkeleti torony képei ettől még alkothattak egy kisebb együttest, amelyhez tematikusan további képek csatlakoztak a további terekben.

Nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy ezek az ősöket bemutató képek egy reprezentatív műfaj emlékei. A jórészt a 17. században kialakult, a családtagokat bemutató képmások egy nagyon konzervatív típust képviseltek, amely keveset változott az évszázadok során. Nem mellesleg az alkalmazott festők sem voltak mindig a legkiválóbbak, ami szintén nem szolgálta a magas minőségű művek létrejöttét. Még ahol megmaradt a kastélyok eredeti berendezése, ott sem mindig kézenfekvő, hogy az enteriőrök évszázadokkal korábban is hasonlók voltak. A dokumentumok hiányában sok helyen nehéz, szinte lehetetlen rekonstruálni az enteriőrök, az ősgalériáknak nevezett festményegyüttesek képét. Ehhez rengeteg kutatás szükséges, amire a pápai képek története is jó példa.

Köszönettel tartozom Nagy-L. Istvánnak, a pápai Esterházy Károly Kastélymúzeum igazgatójának és Boros Katalinnak a szakmai segítségért.