Milyen szempontok alapján érdemes kortárs képzőművészeti gyűjteményeket építeniük a múzeumoknak?

Bencsik Barnabás művészettörténész, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója
Minden gyűjteménynek, múzeumnak a saját pozícióját meghatározva, a saját konkrét helyzetéből kiindulva kell a szempontrendszerét kialakítania és érvényesítenie. 1945 után a szocialista országokban az eltérő kultúrpolitikai hangsúlyok ellenére sem alakult ki sehol szisztematikus kortárs művészeti gyűjtés. A belgrádi Kortárs Művészeti Múzeum az ötvenes évek végén alapított Modern Művészeti Múzeum utódja. Tito Jugoszláviájában alapvetően más volt a modern, pontosabban az absztrakt művészet helyzete, mint a többi szocialista országban. Tito kultúrpolitikájával is hangsúlyozni kívánta elkülönülését a Szovjetuniótól, így a modern művészetek sokkal jobb pozícióban voltak ott, mint például Magyarországon, ahol az absztrakciót nemkívánatos tendenciának tartották. Belgrádnak évtizedeken át megvolt a nemzetközi kapcsolatrendszere, de anyagi források híján mégsem tudtak koherens gyűjteményt létrehozni. Zágrábban az ötvenes években már volt modern művészeti múzeum, de a kortársak gyűjtése itt sem tudott megvalósulni. Csehországban egyáltalán nem volt kortárs gyűjtemény, Romániában sem. Lengyelországban pedig, mivel ott a progresszív művészet szinte mindig ellenzéki pozícióban volt, ennek múzeumi gyűjtése szinte fel sem merülhetett. Kivéve talán Łódźot, ahol igen korán, a 20. század elején művészek kezdtek el kortársakat gyűjteni: a lengyel avantgárd alkotók cseréltek a nyugat-európai kortársaikkal, ezzel sikerült a łódźi múzeum gyűjteményét megalapozni, így ma ez az egyik leggazdagabb kelet-európai klasszikus avantgárd gyűjtemény. A kilencvenes években Ljubljana is elkezdte építeni a saját gyűjteményét, hangsúlyt adva a tágabb régió művészetének. Nem mellesleg új múzeumi épületeket is létrehoztak, és egy komplex intézményrendszert is kialakítottak ezekben az országokban. Zágrábban néhány éve adtak át egy új művészeti múzeumot, Ljubljanában felújították és bővítették a korábbi modern múzeumot, Prágában a Nemzeti Múzeum 20. századi része egy felújított ipari épületbe került, Varsóban pedig évek óta szó van róla, hogy egy svájci építész tervei alapján építsenek egy új kortárs múzeumot. A Budapesti Ludwig Múzeumnak ebben a tágabb regionális összefüggésben kell a gyűjteményezési politikáját kialakítania.
A régióban a Ludwig Múzeumnak egészen kivételes pozíciója van. Peter Ludwig 1989-ben, még a rendszerváltás előtt a magyar állammal kötött megállapodása több tényező szerencsés együttállásának köszönhető. Mindenekelőtt annak, hogy az aczéli kultúrpolitikával tökéletesen egybeesett ez a terv, az elszigetelt kultúrpolitikai helyzet feloldásának szándéka, és a készülő politikai változások is kedveztek a gyűjtemény befogadásának. A házaspár anyagában egyaránt volt nyugat-európai és amerikai pop art, a hatvanas évek alkotásai, nonkonformista szovjet, ellenzéki bolgár vagy az egykori NDK hivatalos művészete. Vagyis annak, hogy ebben a gyűjteményben egyaránt megtalálható Warhol, Baselitz és Jurij Leiderman, szimbolikus és gyakorlati jelentősége egyaránt van. Ez az a kiindulás, ami egyben kontextust és helyzeti előnyt jelent a múzeum számára a kortárs művészet gyűjtéséhez, hiszen így eleve nemzetközi összefüggésbe kerülhetnek a magyar és a közép-európai művészet alkotásai, s ez az a kontextus, amelyet ma már igen nehéz volna megteremteni. Természetesen – elsősorban az utóbbi öt év során – az egykori szovjet blokk országaiban is felismerték ennek a kontextusmegteremtésnek a szükségét, de a Ludwig Múzeum, fogalmazhatok így, tíz év előnyben van. Erre az előnyre támaszkodott már Néray Katalin is, a Ludwig Múzeum első igazgatója, ám ő 1996-ig a múzeum tisztázatlan anyagi helyzete miatt nem tudott vásárolni. De a Kortárs Művészeti Múzeum 1996-os megalapítását követően hasonló elvek mentén tette ezt.
A következő kérdés persze az, hogy mire van lehetőség anyagi értelemben. A jelenlegi élvonalbeli nyugati művészet még a nyugat-európai múzeumok számára is csaknem megfizethetetlen. Valódi esély a jó művek megszerzésére inkább az, hogy a művészektől karrierjüknek abban a szakaszában vásároljunk, amikor még megfizethetők. Ehhez persze folyamatosan követnünk kell a jelentősebb kiállításokat, biennálékat, vásárokat és azokat a galériákat itthon és külföldön, akik kiállítják őket, jó kapcsolatokat kell kialakítani velük, és meg kell próbálni kellő időben vásárolni. A Ludwig Múzeum saját erőből és állami támogatásból gyűjteményez, de abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Ludwig Alapítványtól is kap vásárlási támogatást, s ennek köszönhetően tud megszerezni jelentős nemzetközi műveket. Pillanatnyilag több esély kínálkozik régióbeli művészek munkáinak megszerzésére, nemcsak az árak, hanem a kapcsolatok kedvező feltételei miatt is. Nagyon sok művészt ismerünk a szomszédos országokból, sokszor öt-tíz éves együttműködés előz meg egy-egy vásárlást.
Egy további szempont a hiánypótlás, abban az értelemben, hogy a múzeum gyűjteménye reprezentál egyfajta kortárs művészettörténetet, amelynek előzményei, gyökerei a hatvanas–hetvenes évekre nyúlnak vissza, csakhogy ebből a „történetből” hiányoznak bizonyos láncszemek. Mára a hatvanas–hetvenes évek progresszív művészetének jelentőségét felismerve a nemzetközi érdeklődés az intézmények és a magángyűjtők között is megnőtt régiónk neoavantgárd művészete iránt. Az egyik legjelentősebb kelet-közép-európai neoavantgárd gyűjteményt a bécsi Erste Alapítvány hozta létre. Nemrégiben a pécsi műhely művészeitől nagyobb anyagot vásárolt egy horvát gyűjtő. Ezen a téren erős versenyhelyzettel kell tehát szembenéznünk. Jelen kell lennünk a nemzetközi vásárokon, követnünk kell a galériák mozgását, felismerni a helyzeteket, s mindenekelőtt személyes kapcsolatokat kiépíteni. Előfordul, hogy ha meg tudunk szerezni egy művet, akkor annak a „folytatását” vagy az alkotó más műveit is először nekünk ajánlják fel. Törekszünk arra, hogy a múzeumban kiállító művészektől kerüljenek be a gyűjteménybe is művek. Fontos szempont, hogy nincs műfaji megkötöttség, változatos technikával és médiumban megvalósuló műveket kell megszerezni, még akkor is, ha a gyakorlatiasabb szempontok esetleg a könnyebb megoldások felé vinnének.
A múzeum természetesen kánont épít, ezért pontosan tisztáznia kell a maga számára az alapvető hiányokat és irányokat, azaz hogy milyen műveket szeretne visszamenőleg pótolni, illetve fel kell ismernie a művészeket, akiktől alkotásokat szeretne a gyűjteményében látni. Vagyis a megkerülhetetlen gyakorlati szempontokon kívül van egy elvi, filozófiai kérdés is: mit tekintünk kortárs képzőművészetnek, egyáltalán kortársnak? És ez olyan kérdés, amelyet folyamatosan meg kell vitatni, s a válaszokat folyamatosan felül kell bírálni. Általános recept nincs, csak a tájékozódás, a nemzetközi kapcsolatok építése, az együttműködések és a nyitottság.

Sárkány József művészettörténész, a Jannus Pannonius Múzeum képző- és iparművészeti osztályának vezetője
2011 áprilisában, amikor a közgyűjtemények pénzügyi ellehetetlenülése/ellehetetlenítése immár olyan mértékű, hogy az ország múzeumait alapfeladataik ellátásában akadályozza, különösen nehéz egy muzeológusnak erre a kérdésre válaszolni. Ezért – azt kissé átfogalmazva – nem arra reflektálnék elsősorban, hogy „milyen szempontok alapján érdemes kortárs képzőművészeti közgyűjteményeket építeniük a múzeumoknak”, hanem arra, hogyan őrizzék meg, miképpen fejlesszék kortárs képzőművészeti gyűjteményüket. Ugyanis ismereteim szerint nemcsak Pécsen, de Magyarország más városaiban is nagyfokú látogatói érdektelenség kíséri a kortárs képzőművészeti kiállítások többségét. A Modern Magyar Képtár állandó kiállítása a korszak magyar képzőművészetének kimagasló értékeit mutatja be, néhány ezer fős évi látogatottsága miatt mégis elkeseredett küzdelmet kell folytatnia a bezárás ellen.
Kétségkívül a képzőművészeti muzeológia sajátos területe a kortárs művek gyűjtése és bemutatása. A kiválasztás során egyrészt figyelemmel kell lenni a múzeum mint értékőrző és -közvetítő felelősségére, ugyanakkor nem támaszkodhatunk az idő, mint a „legbölcsebb” segítségére. És még ha a muzeológus napi, eleven kapcsolatban is lenne (nem jellemző) a hazai és a nemzetközi (!) művészeti színtérrel, az értékké válás rendkívül bonyolult és kiszámíthatatlan folyamatának időtényezőjét nem tudja kiküszöbölni. Mégis, fenntartással kezelve a dadaisták száz évvel ezelőtti „minden érték” kijelentését, fontosnak tartom a kiválasztás nem könnyű feladatának a vállalását még akkor is, ha kódolva van a tévedés lehetősége. Egyáltalán nem a szakmai hiúság a legnyomasztóbb, hanem az, hogy elenyésző összegekből – s azokon belül is leginkább pályázati forrásokból – gazdálkodva kell a leghatékonyabb módon a gyűjteményezés feladatát megvalósítani. Muzeológusként gyakran tapasztaltam egy-egy kiállítás anyagának összeállítása közben, hogy már a negyven–ötven évvel ezelőtt készült alkotások közül is mennyi érték vált az enyészetté azáltal, hogy nem került közgyűjteménybe. Szerencsés esetben az alkotó vagy örököse megőrizte őket, esetleg a kevés kortárs magángyűjtemény féltett kincsévé lettek. (A hazai kortárs magángyűjteményezés szűkösségére is utal, hogy tíz- vagy inkább százezres nagyságrendű az az eladatlan műtárgyanyag, amelyek elárvult műtermi raktárakban vagy az örökösök lakásában várják a felfedezésüket. A múzeumok képtelenek ezeket az életműveket átvenni, raktározni, feldolgozni, állandó bemutatásukat megoldani.)
A fentiek miatt beszűkült mozgástérben kénytelen az a néhány hazai közgyűjtemény a feladatának megfelelni, amelyik még nem mondott le végképp kortárs gyűjteményének fejlesztéséről. A „fejlesztés” kifejezést azért nem kell nagyon komolyan venni: tervszerűség helyett inkább az esetlegesség a jellemző. Nem is lehet másképpen pénzügyi források nélkül, hiszen a művek ára a nyomott áras piacon is százezres nagyságrendű. A pályázatokon szerencsés esetben nyert pénz három-négy műtárgy megvételéhez elegendő. Töredéke ez annak a mennyiségnek, amely a hetvenes–nyolcvanas években az állami vásárlások (Művészeti Alap, Lektorátus) révén – egy-egy válogatást követően – a közgyűjteményekbe került. A múzeumi kortársgyűjtemény-gyarapítás fénykorának számítanak ezek az évek. A hatvanas évek legvégén induló művésztelepi mozgalom létrehozta azokat a műhelyeket, amelyekben intenzív alkotótevékenység folyt. Az itt készült művek jelentős hányada a művésztelepek tulajdonába került, ahonnét – általános tendenciaként – a területileg illetékes múzeumok gyűjteményébe vándoroltak. Szerencsés esetben – mint ez a Baranyai Alkotótelepek Siklósi Kerámia Alkotóháza esetében is történt – a műfaj nemzetközileg is jelentős, értékteremtő színtere négy évtizedes működését is dokumentáló, több ezer tételből álló kollekció került közgyűjteménybe, és lényegében ez valósult meg a nagyharsányi szoborpark létrejöttével is. Szomorúan kell ugyanakkor megemlíteni azt a tényt is, hogy napjainkra a művésztelepek többsége egyrészt a fenntartó önkormányzatok vagy a korábban a működtetésük költségviselésében hangsúlyos szerepet vállaló Művészeti Alap gazdasági, pénzügyi lehetőségeinek csökkenése, továbbá a szimpóziummozgalom erejének, fontosságának az elvesztése miatt nem képes azt a szerepet betölteni, amelyet néhány évtizeddel korábban sikeresen vitt. Sem értékteremtésben, sem kísérletezésben, sem a nemzetközi kapcsolatteremtésben. Ezen a téren is erőteljesen hat az individualizálódás, a csoportos, együttes tevékenységet felváltotta a függetlenedés, az egyéni életút építése.
Utóbbi hat a gyűjteményezés másik klasszikus színterére, az egyéni/csoportos kiállítások rendszerére is. Évtizedes múlttal rendelkező szakmai biennálék veszítik el sorban a jelentőségüket. Szempontunkból ez azért rossz, mivel ezek az országos kiállítások – azon túl, hogy áttekintő képet adtak műfajuk pillanatnyi helyzetéről – a műtárgyvásárlásoknak is kiemelt helyszínei voltak. A Janus Pannonius Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe került mintegy 150 kisplasztika és csaknem kétszáz kerámia nemcsak az elmúlt negyven év műfaji változásairól ad képet, de – mivel a díjazott művek megvásárlása elsőbbséget élvezett – izgalmas információt nyújt a díjazást eldöntő szakmai zsűri munkájáról is.
A nagy országos kiállítások hanyatlásának oka csak közvetve anyagi kérdés. A sikeres és a rendezvény rangját jelenlétükkel emelő alkotók többsége számára az érvényesülés, a továbblépés önálló útja a követendő napjainkban. A csoportos megmérettetés, megmutatkozás nekik már nem olyan lényeges. Visszatekintő, nagy életmű-kiállítások megvalósítására törekednek, amelyekre a múzeumok nyitottak lennének ugyan, ám a milliós nagyságrendű költségek komoly gátat állítanak ezen tervek elé. Gátat, hiszen elegendő forrás nélkül nem lehet kutatni, feldolgozni, publikálni a kiállítandó műveket, az alkotói munkásságot – és ezek nélkül szakmailag nem tekinthető múzeumi rangú eseménynek egy tárlat.
A magyar múzeumokra általánosan jellemző és évről évre romló működési feltételek között mindenféle gyűjtőtevékenység, így a kortárs gyűjteménygyarapítás is ellehetetlenült. A múzeumok próbálkoznak ugyan enyhíteni azt a feszültséget, amely leginkább évek múlva válik majd súlyossá a ma elmulasztott értékőrzés következtében. Pécsen a jelen helyzetben leginkább a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karával, illetve annak DLA-képzésével való kapcsolat erősítésével látom lehetségesnek a kortárs múzeumi gyűjtés legalább jelzésszerű megtartását. A diplomamunkák nemcsak az egyetemi képzés dokumentumai, de egy-egy fiatal művész későbbi munkásságára is sok esetben meghatározó erővel bíró alkotások, amelyek, bekerülve a múzeumba, jelentős értékkel gazdagíthatják a gyűjteményt.

Fitz Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárának igazgatója
A Fővárosi Képtár az egyik legrégebben működő hazai képzőművészeti gyűjtemény. A gyűjtés a 19. század hetvenes éveinek végén indult meg, és több megszakítással ugyan, de mindig újra- és újrakezdve többé-kevésbé azonos célokat valósított meg: az éppen adott időszak kortárs művészetét gyűjtötte. Kalandos története során a képtár több helyszínen is működött (a mai Palme Ház a Városligetben, Károlyi-palota, Kiscelli Múzeum), és elhelyezésére több elképzelés is volt, például az 1910-es években a Kálvin tér vagy a 2000-es években a Madách tér.
A Székesfővárosi Múzeum képzőművészeti gyűjtése a várossal kapcsolatos tárgyakra vonatkozott kezdetben: „a város életében kiemelkedő szerepet játszó férfiak arcmásait” vásárolta folyamatosan. Az 1880-as években már elég pontosan tudható volt, hogy a város arculata átalakul. A régi városkép művészeti megörökítésére a városi közgyűlés évi négyezer forintot szavazott meg. Az összeg ész- és szakszerű felhasználására pedig megalakította a Székesfővárosi Képzőművészeti Bizottságot, amely már működésének első évében „polgári arczképcsarnok” létesítését indítványozta, 1884-ben pedig városképpályázat meghirdetését javasolta. A pályázat alapján megrendeltek öt látképet, és megvásároltak hét vázlatot.
A 19. század végén már látható volt, hogy ez a két téma a kor művészetében nem a legfontosabb, így ekkor sokkal tágabban határozták meg a szakmai feladatokat. Az 1892-ben alapított Ferenc József Jubileumi Díj, amelyet a főváros a fiatal tehetségek támogatására hozott létre, lényegében azt a ma is korszerű gondolatot fogalmazta meg, hogy a „jelen művészetét”, azaz kortárs művészetet kell gyűjtenie a főváros művészeti múzeumának. Ez a mai napig érvényes elképzelés a Fővárosi Képtár kiállítási és gyűjtéspolitikájának alapja. A kortárs képzőművészeti kiállításokra olyan művészeket hív a múzeum, akiktől vásárolni kíván, és azokat az alkotásaikat vásárolja meg, amelyek jól beilleszthetők a több mint százéves gyűjteménybe.
Az 1930-as évektől kezdődően a Fővárosi Képtár a magyar művészet legfontosabb gyűjteményévé vált, városközponti elhelyezése – a Károlyi-palota – biztosította a jó látogatottságot, a kor körülményei szerinti ideális helyszínt. Az intézmény, mint a főváros képzőművészeti múzeuma, beleilleszkedett az Európában megszokott városi művészeti múzeumok szisztémájába. Az 1940-es évek végére a magyar művészetet bemutató legnagyobb intézmény lett. 1949-es felszámolásával – 12 532 műalkotás „kvázi államosításával” (hosszú távú, tartós letétbe vonásával, előbb a Szépművészeti Múzeum Országos Képtárába, majd a Magyar Nemzeti Galériába helyezésével) – a várost a mai napig érzékeny kár érte.
A Fővárosi Képtár jelenlegi gyűjteményének újjáteremtése a hatvanas évek elején kezdődött, egyrészt az „államosítás” előtti időszak szellemének újraélesztése jegyében, a régi gyűjtemény kvázi rekonstrukciójával, másrészt az akkor aktuális és érvényes kortárs művészet gyűjtésével. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy annak az időszaknak a kultúrpolitikája mennyire ideológiai alapon állt, tehát a kiállítások, a vásárlás lehetősége – a művészet valós szempontjaival ellentétben – igencsak behatárolt volt. Másrészt viszont kitűnő és bátor muzeológusok, valamint a Kiscelli Múzeum geográfiai helyzete (messze a városközponttól és a figyelemtől) lehetővé tették, hogy a múzeum a kor normáitól eltérően lényegesen szabadabban vásárolhasson olyan alkotóktól, akiknek erre másutt nem vagy kevésbé nyílhatott lehetőségük. Ez azt eredményezte, hogy a hatvanas–hetvenes években a jelenkor művészetének olyan keresztmetszete volt látható a Kiscelliben, ami sehol másutt Budapesten nem volt elérhető, és vidéken is csak Székesfehérváron és Pécsen láthatott hasonlót a közönség.
A nyolcvanas–kilencvenes évektől a Fővárosi Képtár a hazai művészet progresszív irányzatainak bemutatásával foglalkozik, és egyértelműen ez irányítja kiállítási-vásárlási elképzeléseit is. A főváros képzőművészeti gyűjteménye, függetlenül attól, hogy ma már szerencsére több kortárs gyűjtéssel és kiállítással foglalkozó intézmény létezik, meghatározó szerepet játszik a hazai mezőnyben. Így a képtár, bár országos gyűjtőkörű, most is elsősorban a főváros művészetével foglalkozik, még akkor is, ha ez kétségkívül nem művészettörténeti kategória. A képtár szempontjai között az is szerepel, hogy a kiválasztott (megvásárlásra szánt) mű mindenképpen illeszkedjék a már meglévő gyűjteményben karakteresen kirajzolódó folyamatokhoz. A nyolcvanas évektől egyértelműen a hiányok pótlására törekedett a múzeum, és az előző három-négy évtizedből olyan műalkotásokat is igyekezett megszerezni, amelyeknek a gyűjtésére korábban kultúrpolitikai, anyagi vagy más hasonló okokból nem volt mód. A feladat összetett, hiszen a kiállítások többé-kevésbé meghatározzák azt, hogy miként gyarapodik a gyűjtemény. A Fővárosi Képtár kiállításain olyan művészeket, irányzatokat, tendenciákat mutat be, akiknek a műveit a múzeum meg kívánja vásárolni. Ez ma különösképpen nehéz, hiszen nap mint nap újabb tehetségek és irányok tűnnek fel, tehát a nyitottság elve legalább olyan fontos, mint a bizonyított értéké.
A másik jelentős problémát az épület adottságai okozzák: a Kiscelli Múzeum volt kolostorépülete viszonylag kisméretű termeivel, boltíves folyosóival erősen meghatározza az állandó kiállításon bemutatható művek méretét, karakterét. Ezzel szemben az időszakos kiállítások helyszíne, a Templomtér éppen méreteivel, rusztikus nyerstéglafalaival, különös építészeti megoldásaival elsősorban az installációs művészet bemutatására alkalmas; nem véletlen, hogy 1992 óta több mint harminc installációs kiállításnak adott helyet, és ebben a számban nem szerepelnek azok a csoportos kiállítások, amelyek szintén a tér lehetőségeire komponált műegyütteseket hoztak létre. A kiállítás és gyűjtés szoros kapcsolódását ezekben az esetekben két módon lehet megoldani, a művésztől „múzeumi karakterű” más munkát veszünk meg (például Chilf Mária nehezen tárolható, nagyméretű installációja helyett azonos témájú grafikáit), vagy pedig a műegyüttes egy részét, amely képviseli az eredeti mű szellemét (Kicsiny Balázs 23 tengerész című kiállításáról három matrózfigurát vagy Németh Hajnal Összeomlás – passzív interjú című műegyütteséből nem a valódi, összetört BMW autót, hanem a két kisméretű, szintén az installációban szereplő autószobrot és a hanginstallációt a kottaállványokkal).
A gyűjtemény gyarapítására 1994-ben évi kétmillió forintot határozott meg a Fővárosi Közgyűlés, ez a költségvetés azóta némileg csökkent, értékét pedig szinte elvesztette, Ezért az utóbbi négy-öt évben a pályázati támogatásokkal együtt – Nemzeti Kulturális Alap, minisztérium – évi négy-hat alkotás megvásárlására volt csak lehetőség.

Geskó Judit művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni művészeti gyűjteményének vezetője
A Szépművészeti Múzeum modern anyagát a Grafikai gyűjteményben és egy úgynevezett 1800 utáni gyűjteményben őrzi. Ez nincs mindenütt így. A New York-i Metropolitan Museum például csak a közelmúltban vonta össze 1800 utáni gyűjteményeit, a 19. századi, a klasszikus modern és a kortárs művészetet képviselő munkáit, miután vezetői és kurátorai elfogadták azt a tényt, hogy a 20. század elején nem zárult le és nem kezdődött újra a művészetek története. (Werner Hofmann szerint a modern művészet kezdetei egészen a 18. század közepéig, sőt ami a gondolkodásban beállt változásokat illeti, egészen a manierizmusig nyúlnak vissza.)
A múzeumnak az elmúlt hatvan évben folytatott szerzeményezési politikája következtében átfogó antik kiállítása van. Az Egyiptomi gyűjtemény, a Régi Képtár és a szoborgyűjtemény is átalakította vagy éppen átalakítja kiállításait. A Grafikai gyűjtemény százezres állományát időszaki tárlatok keretében mutatja be, s igen gyakran kapcsolja rajzait és grafikáit a festményközpontú kiállítások anyagába. Éppen a korszerű antik kiállítás 1980-as évekbeli megnyitása hívhatta volna fel a figyelmet arra a tényre, hogy a Szépművészeti Múzeumban kiáltó hiány a modern állandó kiállítás. (A Ión csarnokban 1972-ben megnyitott, Passuth Krisztina által rendezett 20. századi kiállítást néhány év múltán lebontották, s ezt követően csak szemipermeábilis kiállításokat rendeztek.) Egy történeti múzeumban, amelyben van egyiptomi, antik, régi festészeti, régi szobrászati és 19. századi állandó kiállítás, elengedhetetlen, hogy legyen a 20. századi és a kortárs műveket bemutató állandó tárlat is. Nemrégiben még azt terveztük, hogy ez a kiállítás a múzeum előcsarnokától balra, az antik kiállítás szimmetrikus párjaként helyezkedhet majd el, a múzeum bővítésének elmaradása miatt azonban az új kiállítás az alagsori teremsorba kerül, a századfordulós kiállítás helyére.
A gyűjtemény modern és kortárs művei gyűjtésének történetéről a közeljövőben megjelenő (a Szépművészeti Múzeum Bulletinjének 112–113. számában), Tóth Ferenc írta történeti összefoglalás szerint a múzeum 1969 és 1977 között 152 modern műalkotást (szobor, festmény), 1978 és 2005 között pedig 358 művet szerzeményezett. A Vasarely Múzeum megalapítása és Bryan Montgomery 1991-es adománya önálló gyűjteményi egységeket is létrehozott. 1986 óta a múzeum mellett működik egy XX. Századi Alapítványnak nevezett közérdekű kötelezettségvállalás, amelyet az Ignotus család utolsó élő tagja, Véghelyi Péter hozott létre, és amely folyamatosan gyűjtött klasszikus modern műveket a múzeum számára (Delaunay, van Doesburg, Le Corbusier, Rodcsenko, Kabakov, Penck, Tatafiore stb.). A kétezres években került hozzánk a hannoveri Marghescu-gyűjtemény anyagának egy része (Tàpies, Alechinsky, Penck stb.).
2005 óta a Grafikai gyűjtemény és az 1800 utáni gyűjtemény szorosan együttműködik. Terveinkben a nagy monografikus kiállítások (Günther Uecker, Hantai Simon), az ikonográfiai kiállítások, a gyűjtéstörténeti kiállítások (Huber-, Majovszky-gyűjtemények) és az úgynevezett kabinet kiállítások (Sean Scully, Lakner László) mellett 2011-ben először adunk majd számot azokról az új szerzeményekről, amelyeket a kilencvenes években létrehozott fotógyűjtemény új fotó- és médiakurátora, Orosz Márton szerzeményezett. 2012 tavaszának kiemelkedő eseménye lesz az a grafikai kiállítás, amelyhez a Grafikai gyűjtemény vezetőjének, Bodnár Szilviának az erőfeszítései révén jutott a múzeum: a St. Gallen-i Erker Galéria és Kiadó a hatvanas–hetvenes és nyolcvanas évek kiemelkedő európai művészeinek (Hans Hartung, Antoni Tàpies, Günther Uecker, Max Bill, Robert Motherwell, Mark Tobey stb.) sokszorosított grafikáit készítette el, s ezekből több száz lapot adott ajándékba a múzeumnak.
Néhány éve munkatársaimmal (Fehér Dáviddal, Orosz Mártonnal és a ma már az ELTE adjunktusaként tanító Gosztonyi Ferenccel) megfogalmaztuk egy a Szépművészeti Múzeumban megrendezendő új állandó kiállítás ismérveit. Leszögeztük, fontos, hogy a kiállítás koncentrált válogatásban mutassa be a gyűjtemény jellegét, hangsúlyait és a főműveket, másrészt szükséges, hogy időről időre átrendezhessük azt. Mindkettő alapfeltétele a múzeumi gyűjteményekben folyó átgondolt – a mindennapi gyakorlati kérdésektől a legújabb elméleti problémákig terjedő – művészettörténeti kutatómunka.
A közép-európai gyűjtemények nagyon ritkán – de leginkább egyáltalán nem – képesek a művészettörténeti folyamatokat állandó kiállításaikon prezentálni. A szükségből azonban erény is teremthető: minden múzeumi gyűjtemény tükre és lenyomata ugyanis önnön gyűjtéstörténetének, valamint a változó múzeumkoncepcióknak. Ez a tény jellegzetes műtárgycsoportokat hoz létre, s ezek kiállításának mondandója többszörös: reagál idekerülésük sajátos történetére és a változó gyűjteményépítő koncepciókra. Egy-egy gyűjtemény aktuális állapotát ugyanis alapvetően meghatározza, hogy milyen elképzelések éltek, illetve élnek az artworld egykori és mai szereplőiben a művészet, a művészettörténet-írás vagy a múzeum szerepéről, feladatairól. Alapszinten ez abban nyilvánul meg, hogy egy már a gyűjteményben levő mű mellé milyen másikat szerzeményeznek (Tàpies képe mellé szobrát, Miró lapjai mellé Hantai korai festményét, Kabakov hetvenes évekbeli munkája mellé nyolcvanas évekbeli sorozatát, Jacobsen szobra mellé Jovánovics reliefjét, Chillida grafikái mellé szobrát, Kenneth Noland festménye mellé Max Cole festményét, Josef Albers műve mellé Aurélie Nemours képét szereztük meg az elmúlt öt évben), illetve milyen mű-párokat állítanak ki. Ezzel ugyanis nemcsak a műtárgyakat, de a gyűjtemény egészét is folyamatosan újradefiniálják, kontextualizálják. Ez jelentős művészettörténeti és művészetelméleti felkészültséget és koncepciózus gondolkodásmódot, valamint a művészettörténeti szakirodalom ismeretét igényli, de ezen túl nagyfokú felelősséggel is jár.
A múzeumnak éppen ezért a mindenkori kortárs tapasztalatokra – legyen azok tárgya a társadalom, a művészet, a múzeum stb. – tekintettel levő, a jelenkori hangsúlyok felelős, kritikai érvényesítésével újra és újra átgondolt, bizonyos időközönként megújított állandó kiállításokat kell bemutatnia. A „historizáló” kiállítási koncepciókat – a „régi” művészetek reprezentációjában is – felváltotta a kortárs tapasztalatokra reagáló állandókiállítás-koncepciók ideje. A mai magyar társadalomnak ezekre egyre nagyobb szüksége van. Werner Hofmann, aki 1993-as budapesti előadása alkalmával megnyitotta a Grafikai gyűjtemény új szerzemények kiállítását, ezt mondta: „Ez a fajta nemzetköziség felülemelkedik a határokon, nem tesz különbséget nyugati és keleti művészet között, éppen ellenkezőleg: találkozásokat keres, keveredést kezdeményez, a határok megszüntetésén fáradozik.”