Ki kell hozni mindenkiből az éber, értő jelenlétet

Ötödször ült össze ez év elején lapunk szerkesztőbizottsága és szerkesztősége, hogy az előző év legkülönfélébb múzeumi teljesítményeit összevetve eldöntse, kinek ítéli oda a 2014. évi MúzeumCafé Díjat. Mint ez így ötödik alkalommal már sokak előtt ismert lehet, a döntés fő szempontja, hogy kinek a munkáját ítéli a grémium a maga szakterületén a leginkább előremutatónak, példaértékűnek, mások által is követésre ajánlhatónak. A döntés értelmében idén az elismerést Dabi-Farkas Rita, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum múzeumpedagógusa kapta meg a megértési nehézséggel élőknek szóló múzeumi programok kitalálásáért és koordinálásért. A MúzeumCafé 39. számában már mi is nagyobb felületet szenteltünk a múzeumok akadálymentesítési programjának, ezzel is aláhúzva a kérdés kiemelkedő fontosságát. Most viszont inkább a díjazott személyiségét szeretnénk bemutatni, azt a szakembert, aki a legnagyobb hazai kortárs kiállítóhelyen létrehozott integrációs programok mögött áll. Mert nem árt újra és újra tudatosítani: az intézmények eredményeit valójában a bennük dolgozók munkája, szíve, mindennapjai adják össze. A Ludwig Múzeum kortárs gyűjteményéből kifolyólag eleve jó lehetőséggel bír a fiatalok megszólításában, de persze nem mindegy, kik és milyen szellemiséggel találják ki, hogy mi történjék az oda látogatókkal. A képzőművész végzettségű múzeumpedagógus tizenhárom éve dolgozik a Ludwigban. Hűsége és kitartása kiderül az évszámokból, kreativitása és gyógyító ereje pedig azonnal evidenssé válik, amint elkezd vele beszélgetni az ember.

Hölgyeim és Uraim!

Ötödször gyűltünk össze, hogy Kalla Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténész-muzeológusa; Gyarmati Zsolt történész, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatója; Sasvári Edit művészettörténész, a Kassák Múzeum vezetője és Népessy Noémi, az Óbudai Múzeum igazgatója után ismét átadjuk valakinek a MúzeumCafé Díjat.

De kezdjük a legelején. Amikor 2007-ben körvonalazódni kezdett egy lap, amelyik nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy a hazai múzeumok lehetőleg minél megkerülhetetlenebb szakmai fóruma legyen, a tervezésben részt vevők koncepcióként többek között a következőket fogalmazták meg: „A MúzeumCafé elsődleges célja, hogy olyan kiadvány legyen, amelyik tartalmában és formájában is egyaránt folyamatosan előre mutat, követésre érdemes külföldi és hazai múzeumszakmai példákkal ismerteti meg olvasóit, olyan itthoni, illetve külföldi múzeumokban dolgozó szakembereket szólaltat meg, akik munkásságukkal a lehető legelőremutatóbb múzeumelméleti szemléletet ültetik át a gyakorlatba, és így időről időre segítenek közösen megfogalmazni a múzeumok előtt felvetődő szakmai kérdésekre a lehető legkorszerűbb, legadekvátabb válaszokat.” A lap azóta is ebben a szellemben jelenik meg, kéthavonta, több mint százhúsz oldalon, ebből – a külföld érdeklődésére is számítva – nyolcon minden egyes anyagának angol nyelvű összefoglalóival. A lap tartalmával azonos fontosságúnak tartott, a hazai sajtóban mindenképpen egyedülálló arculatát 2009-ben aranyfokozatú Pro Typographia díjjal és az Év Magazinja elismeréssel tüntették ki, 2011-ben pedig a magazin elnyerte a European Design Awards bronzmedálját, valamint az amerikai Creativity International Award három kategóriájának aranyérmét; utóbbinak köszönhetően a MúzeumCafé maga is „műtárgy” lett, hiszen egy példánya bekerült a phoenixi Design Museum kiállításába.

Amikor 2010-ben a lap szerkesztősége, szerkesztőbizottsága és kiadója úgy döntött, hogy megalapítja a MúzeumCafé Díjat, akkor az is azonnal egyértelmű volt, hogy annak odaítélésében is a magazin készítése során alapvetőnek tartott szempontok legyenek az elsődlegesek, vagyis hogy a hazai múzeumi szakmából minden évben egy olyan személy kapja meg az elismerést, aki bármilyen múzeumi munkájában ugyanazt az előremutató, újszerű, általunk is követésre érdemesként ajánlott múzeumi szemléletet valósította meg a maga szakterületén, mint amit mi is elsődlegesnek tartunk a lapcsinálás folyamatában.

Ennyit tehát a lapról és – egyelőre – a díjról, és akkor még pár szót elöljáróban arról is, hogy miért döntöttünk úgy, hogy minden évben éppen márciusban adjuk át a MúzeumCafé Díjat. Mint az nyilván minden szakmabeli előtt ismert, az első magyar állami kiállítási intézmény, a Nemzeti Múzeum megalapításának hivatalos dátuma 1802. november 26.; ez volt az a nap, amikor Habsburg–Lotaringiai Ferenc József Károly, 1792. március 1-jétől Ferenc néven magyar király, 1792. július 14-től II. Ferenc néven német-római császár aláírta azt az okiratot, amellyel a gróf Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott tárgyakból létrehozta a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényianát, azaz a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtárat – és egyben múzeumot, hiszen az alapítólevélben mind a két intézménymegnevezés szerepel. Mi azonban mégsem ekkor, vagyis az első hazai múzeum hivatalos megteremtésének novemberi évfordulóján adjuk át a díjunkat, hanem márciusban, méghozzá azért, merthogy ebben a hónapban – sajnos a pontos nap megjelölése nélkül – kelt Széchényi Ferencnek az a levele, amelyben a gróf először fordult az uralkodóhoz, hogy az engedélyezze számára a nemzet javára történő adományozást, vagyis a múzeum-alapítást. Mi ugyanis ezt az első lépést, az ötlet, a terv megszületésének első nyilvános megjelenését tekintjük a Nemzeti Múzeum létrejöttére irányuló legfontosabb gesztusnak, annak az első és ezért talán a legfontosabb lépésnek, amelynek nyomán egyáltalán létrejöhetett az első magyar múzeum, majd később a magyar múzeumok hálózata, a magyar muzeológia. Hiszen ahogyan a MúzeumCafé egész koncepciójának, ennek nyomán a MúzeumCafé Díj odaítélésének is ez az „előremutatás”, a kezdeményezőkészség a legfőbb kritériuma; ennek alapján dönti el a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség, hogy mi kerüljön a lapba, és ennek alapján dönti el a kuratórium azt is, hogy kinek ítéli oda minden évben a lap által alapított elismerést.

És akkor ezen a ponton hadd soroljam fel, hogy kik is voltak azok, akik a 2014. évi MúzeumCafé Díjat kiérdemlő szakember személyéről döntöttek. A kuratórium munkájában a lap szerkesztőbizottságának tagjai: Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója; György Péter esztéta, egyetemi tanár, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója; Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a Műcsarnok tudományos munkatársa és Török László régész, nubiológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; valamint a lap szerkesztőségéből Basics Beatrix, Berényi Marianna, Gréczi Emőke, Lévay Zoltán és Martos Gábor vettek részt.

A fenti grémium a 2014. évi MúzeumCafé Díjat Dabi-Farkas Ritának, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum múzeumpedagógusának ítélte oda a megértési nehézséggel élőknek szóló múzeumpedagógiai programok kitalálásáért, megvalósításáért és koordinálásáért.

Dabi-Farkas Rita 1977-ben született Békéscsabán. Az általános iskolát rajz tagozaton végezte, majd Szegeden járt művészeti középiskolába, hogy aztán – egyéves kitérőt követően – a Képzőművészeti Egyetemen az intermédia, majd a festő és tanár szakon is diplomát szerezzen. 2002 óta dolgozik a Ludwig Múzeumban, előbb az archívumban, majd 2005-től a múzeumpedagógiai csoportban.

A Ludwig Múzeum − Kortárs Művészeti Múzeum Múzeumpedagógiai Osztálya 2009-ben kezdett el a múzeumi akadálymentesítéssel foglalkozni. A közbeszédben az akadálymentesítés elsősorban a mozgássérültek mindenhová eljutásának megoldását jelenti, a múzeumi akadálymentesítésen azonban ennél sokkal többet értünk: azt, hogy minden múzeum minden kiállítása bármilyen hátránnyal élő ember számára is lehetőség szerint ugyanazt az élményt, tapasztalást, tudást tudja nyújtani, mint az ép látogatóknak. (Hogy ezt a kérdést a MúzeumCafé szerkesztősége is mennyire fontosnak tartja, arra bizonyíték, hogy tavaly egyik számunkat ennek a szerteágazó témának szenteltük.) A Ludwig múzeumpedagógusai évek óta szerveznek tárlatvezetéseket vakok és gyengénlátók részére, készítenek nekik és velük tapintható tárgyakat, hirdetnek rendszeresen Tapintható rajzversenyt, amelyre óvodások, általános és középiskolák diákjai pályázhatnak. Emellett évről évre újabb és újabb fejlesztéseket valósítanak meg a megértési nehézséggel élőknek szóló szakmai programok területén. Integrált Családi Délelőttjeik 2011 januárjától várják az ép és sérült fiatalokat és családjaikat; ez a programsorozatuk 2012-ben elnyerte a Múzeumpedagógiai Nívódíjat. Ezeknek a foglalkozásoknak a keretében Dabi-Farkas Rita a vele azonos nevű Farkas Rita grafikusművész-tanárral, Mag Krisztina képzőművész-tanárral, Hajdú Franciska múzeumpedagógussal és Scholtz Krisztina gyógypedagógussal Down-szindrómás, autista, oxigénhiánnyal született vagy más okokból értelmi akadállyal élő óvodás és alsó tagozatos gyermeket fogad szüleikkel és ép testvéreikkel különböző kreatív fejlesztő programokon.

Ebben a nagyon fontos munkában további előrelépés volt az az elsősorban Dabi-Farkas Rita által kidolgozott és koordinált új programsorozat, amely tizennégy év feletti, megértési nehézséggel élő fiatal felnőtteknek szól, amelyben a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum mellett már a Kiscelli és a Mezőgazdasági Múzeum is részt vesz (előbbiben Sziray Zsófia, utóbbiban Divós Borbála múzeumpedagógusok dolgoznak együtt Ritával), és amelynek első foglalkozását 2014. január 14-én tartották. A programok résztvevői Onódi Ágnes gyógypedagógus szervezésében a „Csalogány” Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthonból érkező fiatalok, akiknek az egyik foglalkozáson készített munkáiból néhányat mi is bemutattunk a már említett tavaly februári számunkban olvasóinknak.

És akkor engedjék meg, hogy ezen a ponton még egyszer visszatérjek a MúzeumCafé Díjra, de ezúttal már magára a tárgyra, amelyet a díjazottnak átadunk. Tervezője, lapunk művészeti vezetője, Salát Zalán Péter elgondolása szerint a MúzeumCafé Díj egy kortárs műtárgy: egy olyan, a lap méretével pontosan megegyező plexitömb, amelyben – a lap színes nyomtatása során használt négy ofszet-nyomólemezre utalva – négy párhuzamos síkban „lebegve” különböző geometriai formák adják ki a MúzeumCafé-brand „védjegyét”, a lap minden számának hátsó borítóján megjelenő tipográfiai mintát.

A díjnak – amely minden évben Paizs László szobrászművész fia, Paizs Csaba és műhelye, a PlexiAWARDS kivitelezésében készül – évente más-más színösszeállítása van, ami valamilyen módon kapcsolódik a díjazott személyéhez. A mostani négy szín – a szerkesztőség felkérésére – Onódi Ágnes, a Csalogány Iskola gyógypedagógusa és Sziray Zsófia, a Kiscelli Múzeum múzeumpedagógusa által vezetett két kreatív foglalkozás során, az ott készült egyik munka alapján választódott ki, két olyan foglalkozáson, amelyen a Dabi-Farkas Rita által elindított programban is részt vevő értelmi sérült fiatalok kifejezetten ennek a négy színnek a kiválasztása céljából vettek részt. És akkor, ha megengedik, innen idézek Onódi Ágnesnek és Sziray Zsófiának a foglalkozásokat leíró szövegéből, merthogy ez sokat megmutat abból a munkából, ami a díjazott foglalkozássorozatot is jellemzi: „A díjban is megjelenő formák egy négyzetbe foglalt körből és annak felezéséből származtathatók. A térbe ezt átfordítva egy félbevágott gömb felületeként, annak belső részeként és közepeként értelmezve a motívumokat adódott az ötlet, hogy mindez egy gyümölcs héjaként, húsaként és magjaként is felfogható. Ez a diákok számára is konkréttá és érthetővé tette az elvont geometriai fogalmakat. Az első foglalkozáson ebből kiindulva hétköznapi és különleges gyümölcsöket néztünk, tapintottunk és ízleltünk meg közösen, segítségül híva minden érzékszervünket a megismeréshez. Majd egy rövid, irányított imagináció során elképzeltük, hogy egy különleges szigeten sétálva egy kettévált gyümölcsöt találunk a földön, aminek környezetét, a díjban negyedikként megjelenő színt is alaposan megfigyeltük. Ezután tempera alapszínekből mindenki kikeverte és megfestette a képzeletében megjelent, különleges formájú és színű gyümölcsöket. A második alkalommal színes kendőket magunk köré tekerve a térben is megjelenítettük a »magot«, az ezt körülvevő »gyümölcshúst«, a »héjat« és végül a környezetet, cserélgetve a szerepeket és a színeket is. Végül a korábbi alkalommal készült munkákból az elemeket kivágva és variálva új színkombinációkat hoztak létre a fiatalok, ragasztással és festéssel. Az elkészült munkák közül végül velük közösen, szavazással választottuk ki Molnár Réka alkotását, amelynek a színei a díj geometriai motívumaiban megjelennek. A diákok lelkesen vettek részt a foglalkozásokon, és talán számukra is öröm, hogy maga a díj örökre megőrzi kreativitásuk és közös munkájuk emlékét.”

Mi pedig – amellett, hogy nagyon köszönjük minden résztvevőnek ezt a segítséget az idei díj kitalálásában – még azt is reméljük, hogy bár a kiírás értelmében a MúzeumCafé Díjat minden évben csak egyetlen személy kaphatja meg, azért Dabi-Farkas Rita mellett az ő díjára mások is büszkék lehetnek. Büszkék lehetnek mindenekelőtt azok a múzeumpedagógusok, gyógypedagógusok és művészek – jó néhányuk neve elhangzott már ebben a laudációban –, akik Rita mellett aktív részesei, alakítói ezeknek a foglalkozásoknak. Büszke lehet a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Hemrik László vezette Múzeumpedagógiai Osztályának valamennyi munkatársa, akik maguk is rendszeres résztvevői az ilyen és hasonló foglalkozásoknak, és akik nyilván valamennyien ugyanazt a szellemiséget képviselik, ami Dabi-Farkas Ritának is segített a díjazott programsorozat megtervezésében. Büszke lehet azután az elismerésre a múzeum valamennyi munkatársa, akik munkájukkal a hátteret adják a múzeumpedagógusok tevékenységéhez. És végül büszke lehet a múzeum minden vezetője, akik segítik őket abban, hogy ezt a hihetetlenül fontos munkát ilyen színvonalon végezhessék.

De mert a tavaly elindított új program megvalósításában a legnagyobb szerepe a zsűri szerint mégiscsak Dabi-Farkas Ritának volt, így ennek alapján megalapozottan találtuk őt méltónak a 2014. évi MúzeumCafé Díjra.

Elhangzott a 2014. évi MúzeumCafé Díj átadásán, 2015. március 25-én a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban

– Érdekes adatokat tartalmaz az életrajzod. Legalább három élet fut benne párhuzamosan: egy művészpálya, egy jóga- és gerinctorna-oktatói, konduktori és a múzeumpedagógusé; mindhárom konzekvensen fejlesztve. De ezen túl is találtam olyan különleges adatokat, miszerint színházi zsinóros, felsőgép-kezelő és berendező végzettséget is szereztél. Ez azt jelenti, hogy a színház is érdekel, vagy amibe belekezdesz, abból le is vizsgázol?

Békéscsabán születtem, Szegedre jártam művészeti középiskolába, és amikor nem sikerült az első felvételim a Képzőművészeti Egyetemre, a dekoratőr suliban gondoltam eltölteni egy évet. De nem tetszett, kimaradtam, januárban viszont indult egy új képzés, ami színháztechnikusi képesítést adott, elkezdtem arra járni. Engem valójában minden érdekel. Kicsi koromtól kezdve szerettem tanulni, azon kevés diák közé tartoztam, akiknek minden tantárgy ugyanolyan fontos volt. Hamar megértettem, hogy az egyik kiegészíti
a másikat, és csak mindegyik megértésével jutunk el a nagy egészhez.

– Azt mondod, minden érdekelt – de mikor vált világossá a képzőművészet prioritása?

Mindig is az volt. Nem volt kérdés, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni, pusztán az változott évente, milyen foglalkozás keretei között. Egyszer divattervező akartam lenni, máskor keramikus. Az általános iskolát rajztagozaton végeztem tűzzománc és szobrász szakon, a középiskolában grafikus voltam, az egyetemen pedig festő és intermédia szakra jártam egyszerre. Középiskolásként nyaranta művésztelepekre jártam, szerettem az akadémikus oktatást preferáló művészeti szakközéptől eltérő hozzáállással találkozni. A középiskola első félévében mindannyiunknak meg kellett tanulni szabad kézzel egyenes vonalat húzni, folyton kockát rajzoltunk. Egyszer csak észrevettük, hogy bár már mindannyian tudunk szép egyforma egyenes vonalakat húzni, de menet közben egy csomó mindent elveszítettünk az egyéni színeinkből. Akkor a festésben találtam meg a szabadságot, ezért is jelentkeztem az egyetemen festő szakra. Maurer Dóra vett fel, aki rögtön az első alkalommal megkérdezte, nem akarok-e bejárni az intermédiás órákra is, mert szerinte az passzol a gondolkodásomhoz. És valóban, az intermédia jobban otthonommá vált, mint a festő tanszék, ott találkoztam a férjemmel, az összes barátommal. Maurer Dóra sokat adott nekem, emberileg és mesterként is mindig támogatott.

– Tiéd lett az intermédia tanszék legjobb diplomamunkája? Miről szólt?

Az érdekelt, mi történik, amikor valaki kapcsolatba kerül egy műtárggyal. Képzőművészként hamar kiderült mindannyiunk számára, hogy a társadalom nem tartja valami sokra ezt a tevékenységünket, a többséget ez egyáltalán nem érdekli. A művésznek nincs megbecsült státusa, leginkább csak rácsodálkoznak, hogy jé, ilyen fura csodabogarak is vannak? A múzeumpedagógiai programokban is, ha élő művésszel foglalkozunk, mindig megmutatom a fényképét: tessék, így néz ki, ne egy százéves bácsikát képzeljenek el festősapkában. Rendre meg is döbbennek. Visszatérve a diplomamunkámhoz: már akkoriban azon töprengtem, miként lehetne a képzőművészetet közelebb hozni az emberekhez, elvégre mégsem csak magunknak csináljuk. Egy inteface-t kerestem, ami alkalmat ad a közönség bevonására. A képzőművészet mellett a másik terület, ami nagyon érdekel, a tánc, a torna, a jóga, a mozgással, légzéssel való gyógyítás. Egyébként az én fejemben ez nagyon egyben van a képzőművészettel is. Az alapgondolat arra épült, hogy a légzés során az emberek nem tudnak határt szabni az egymás közti interakcióban. Mindenki lélegzik, és nem tudhatod, nem is befolyásolhatod, melyik részecskét fogod beszippantani, talán éppen azt, amit én kilélegeztem. Egy légzés alapján működő interface-t akartam létrehozni. Kórházi légzésfigyelővel próbáltam dolgozni, de nem lehetett kimenő jelet produkálni. Oda jutottam, hogy nekem kell tervezni egy szerkezetet, amelyikben a jel (a légzés) fogása és a felfogott jel digitális jellé alakítása volt a feladat. Kívülről a bordakosár változása látszik a légzésnél, így hát olyan övet szerettem volna csinálni, ami ezt a mozgást tudja mérni. Nem akarom hosszasan húzni, a lényeg az, jó sok kerülőutat bejártam, míg a végén megvalósult installáció egy kör alakú fülke lett, ami intimitást biztosított, ugyanakkor alakjával a teljességet idézte, és belül egy öv mérte a néző légzését. Ennek a ritmusa szabályozta, milyen videomunkák jelentek meg a képernyőn. A videókat szintén képzőművész férjem készítette, és én szerepelek rajtuk. Egyszerre három szakot végeztem az egyetemen, mellette ezerfélét dolgoztam, tornát tanítottam, takarítottam, folyton fáradt voltam, előfordult, hogy evés közben ülve elaludtam a széken. A férjemet mindig izgatta a véletlen, szeretett ilyen snitteket felvenni, így ha valami fura történt velem, ő azt rögzítette. Ezeket a videókat tettük bele a rendszerbe, valahogy úgy, mint a meditációnál: minél lassabb a légzés, annál inkább befelé indultál el, ennek megfelelően a lassú légzésre intimebb, mélyebb, furcsább videók indultak el, a gyorsabb légzésre pedig felszínesebb videókon keresztül lehetett velem megismerkedni.

– Mi érdekel mostanában művészileg, illetve mennyire van időd a saját művészpályádat is építeni a múzeumpedagógia és a többi munkád mellett?

Állandó időhiánnyal küzdök, a művészpályám stagnál. Abbahagyni sosem fogom, erre születtem, de manapság a megélhetésre hajtok. Nehezíti a helyzetemet, hogy közalkalmazotti státusban, a jelenlegi munkakörömben, lakáshitellel terhelve nincsenek kiugrási lehetőségek. Nem panaszként, tényként mondom ezt a magyar valóságról. Miközben ez a múzeum sok szempontból nagyon jó nekem, kortárssal foglalkozunk, amivel én önazonos vagyok, és a felszereltségével is kevés intézmény vetekedhet. De nem lesz velem baj, megoldódik majd a művészpályám is, és akárhogy lesz, amivel most foglalkozom, az is része az életemnek, nem tudom kiiktatni. Bármit csinálok, az éber, értő jelenlétet próbálom meg kihozni az emberekből.

– Hogy kerültél a Ludwigba?

Sorsszerűen és elkerülhetetlenül. Tizennyolc éves korom óta eltartom magam, mindig dolgoztam a tanulmányaim mellett. Tudták rólam ezt a tanszéken, ezért amikor Szipőcs Kriszta digitalizálási munkákra kért tőlük egy hallgatót, engem javasoltak. Visszajeleztem, hogy érdekel ugyan a dolog, de a vizsgaidőszak miatt csak egy hónap múlva tudnék elkezdeni dolgozni. Azt hittem így másnak fogják adni a munkát, de csodák csodájára megvártak, pedig nem is láttak. Ez tizenhárom éve történt, azóta itt dolgozom, tíz éve vagyok státusban. Vicces, hogy az egyetemen az első kortárs magyar művészet órán, amikor Beke László kiosztott témákat, amikből fel kellett készülni, nekem már akkor is a Ludwig Múzeum jutott. Erre értem a sorsszerűséget: sosem én választottam, de mindig ide lökött valami.

– És mi vezetett a múzeumpedagógia felé?

Kezdetben – még a Várban, Néray Katalin igazgatása alatt – az archívumot kezdtem rendezni, diákat digitalizáltam. 2005-ben, amikor ide költöztünk, kezdett el a múzeumpedagógia fejlődni: Hemrik László vezetésével osztály alakult, de a csapatában nem volt képzőművész. Még a digitális archívum szobájában ültem, de már belefolytam az itteni dolgokba is, hétvégi programokat, műhelyeket szerveztem. Aztán Fehér Zsuzsa kommunikációs vezető áthívott, és akkor formálisan is átjöttem a múzeumpedagógiára.

– Kinek az ötlete volt az integrált múzeumpedagógia, és mikor, hogyan kezdődött?

Akkoriban a múzeumpedagógia nem volt ilyen széles körű, mint most. Mára minden pályázatban található ilyen jellegű program, evidencia a látogatóbarát múzeum. Az ötleteimet a szociális beállítottságom határozta meg a kezdetektől, aztán vagy megvalósultak, vagy nem. Például szerettem volna összehozni egymást nélkülöző korcsoportokat, akiknek pedig szükségük lenne a másikra: nagymamák és unokák, öregek és fiatalok. A hiányokat nézem a társadalomban, hol vannak betöltendő űrök. Az integrált programok kialakítása az akadálymentesítéssel függ össze. A szentendrei Skanzen Érted?! – Értem!? – Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat múzeumainkban képzésén megismerkedtem számomra meghatározó szakemberekkel, így Onódi Ági gyógypedagógussal. A megértési nehézségekkel küzdők világára kapcsolódtam rá, egyszerűen ott nagyobb hiányokat érzékeltem, mint másutt. A hétvégi családi délelőttöket szervezem, mióta itt vagyok, gondoltam arra lesz a legegyszerűbb ráépíteni az integrációt, végül is mi különbség van – azon túl persze, hogy minden. Egy másik Farkas Ritával, a névrokonommal, aki öt évvel utánam végzett a képzőn grafikus szakon, kezdtük el. Féléves próbaidőt jelöltünk meg, addig nem is hirdettük, mi hívtunk csoportokat bentlakásos intézményekből, és folyamatosan kértük a kísérő gyógypedagógusok visszajelzését. Felvettem a kapcsolatot az ÉFOÉSZ-szal (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége) is, hogy minél többet tudjak az ilyen gyereket nevelő családokról. A társadalomnak nincs megtanítva, kik ők, és hogyan kell velük bánni, a szülők, akiknek ilyen gyerekük születik, pedig meg vannak riadva, és gyakran egy életen keresztül nem tudják feldolgozni, hogy ép gyereket szerettek volna, és nem az született. Néhány hónap alatt kiderült, az empátia a legfontosabb, a módszerek, apró nüánszok megtanulhatók. Tartalmi részben nincs különbség a korcsoportok között, hiszen pont itt vannak a korlátaik, a nagyobbaknál megjelenik a szerelem, a férfi-nő kapcsolatok valamilyen formában, de szinte ugyanúgy kell bánni velük. Az integráció nem várt akadályba ütközött az elején. Általános reakció volt, hogy a szülők nem akartak megértési nehézséggel küzdő gyermekükkel az épek közé menni, ezért havonta két alkalom közül az egyik egy időben, de térben teljesen elhatárolódva zajlik az épektől, a másiknál az alkotás rész közös. Biztosítottuk a választási lehetőséget és a kezdeti merev határok mára már sokat lazultak, a gyerekek keverednek.

– Kialakult egy közösség is?

A gyerekek várják a foglalkozásokat és az egymással való találkozást. Tavaly történt egy eset, ami igazolja, hogy valóban kialakultak szálak. Rendszeresen jár hozzánk egy kisfiú, csak a fejét tudja mozgatni, a beszéd is nehezére esik, de gyönyörűen énekel. A családja tudomást szerzett egy amerikai műtéti lehetőségről, de nem rendelkeztek elég pénzzel. Megkérdeztem az igazgatónőt, kérhetek-e a levelezőlistánkon segítséget, és két hét alatt összegyűlt a teljes összeg. Elmentek Amerikába, és a műtét javított az állapotán. Nagyon jólesett, hogy az anyuka mert hozzám fordulni.

– Mi volt számodra a legtanulságosabb az integrált múzeumpedagógia bevezetése kapcsán?

A társadalmi szerepvállalás fontossága. Az utóbbi időben többször kértek fel cikkírásra, szerkesztettem egy munkafüzetet is, és mindannyiszor végig kellett gondolnom, mit is csinálunk, és mi lehet ennek a haszna. Egyre jobban úgy gondolom: a megértési nehézséggel küzdő nemcsak azt jelenti, hogy valaki nem ép állapottal született, hanem a társadalmi hatások is okozhatják ezt az állapotot. A megértési nehézségekkel élőket a társadalmunk úgy kezeli: nem képesek semmire. Általában az egyik szülő feladja a pályáját, az egész életét a problémának szenteli, vagy beadják a gyereket intézetbe, mert nem tudják vállalni a nehézségeket. Ezek a sztenderdek határozzák meg azt is, mi van az emberek fejében, de ha lehetőséget adunk rá, a kép át tud alakulni. A Down-szindrómások szeretőképessége, az oxigénhiányosok lelki érzékenysége nagy kincs, sokféle lehetőség van a „hasznosítására”. Megérzik, ha bajod van, együttérzőbbek mindenki másnál. A múltkor egy kisfiú ép barátja elesése láttán zokogni kezdett, hogy megsérült a barátom. Valójában neki jobban fájt. Ez az érzékenység például jó hatással lehet depresszió esetén. Meggyőződésem, hogy a különböző társadalmi csoportok összehozásából csak jó sülhet ki. Olvastam valahol, hogy a társadalom egészsége ott érhető tetten a legjobban, hogyan bánnak a hátrányban lévőkkel, milyen szerepet adnak nekik a társadalomban. Ezeket a családokat támogatni kellene, figyelni rájuk. Vállalhatatlan, mennyire nem kapnak támogatást, és nem csak az anyagiakra gondolok. Sok esetben hátrányos helyzetű családba születik ilyen gyerek, vagy ott lesz ilyenné. Az oktatásban kellene megtanítani, milyen képességeknek kell a birtokában lenni szülővé váláskor, vagy mit tegyünk, ha idős szüleink válnak demenssé.

– Mit gondolsz a legnagyobb eredménynek az eddigi munkádban?

Már nem kell előre szólni a teremőröknek, hogy ilyen foglalkozás lesz. Nem szükséges előre felkészíteni őket, még sincs az arcukon a régi szörnyülködés: „úristen, mi folyik itt?”, mint amikor Onódi Ági csoportjával először bementünk a terembe. A szegregált foglalkozás is integrált abban az értelemben, hogy beintegrálódnak ebbe a közegbe. A teremőrök és a látogatók ellenállása elmúlt.