„A művészettörténeti időt bevinni az erdélyi művészeti tudatba”

Több mint fél éve Vécsi Nagy Zoltán vezeti a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központot (Eműk); az új intézmény elsősorban az erdélyi képzőművészek otthona kíván lenni. A központ kiállítótereit a város egykori postaépületében alakították ki, ahol egyfajta szimbolikus térfoglalás is történt: a romániai rendszerváltás előtt az épület legfelső emeletén a volt Securitate lehallgatókészülékei működtek. Az intézményvezető nagy terveket dédelget, és azt vallja, hogy az Eműkben meg lehet mutatni, milyen jelenleg az erdélyi művészet, és milyen utat tett meg 1920 óta. Az Eműk szeptemberben nyitotta meg kapuit a Felezőidő 2 című kiállítással, ebben erdélyi művészek 1965 és 1975 közötti alkotásaiból látható válogatás. A művészettörténész a marosvécsi Kemény-kastély és birtok egyik örököse – a család hivatalosan idén szeptemberben kapta vissza az épületet, amely báró Kemény János tulajdonaként a Helikon irodalmi találkozók színtere volt, így az erdélyi magyar irodalom egyik bölcsőjének is tekinthető.

– Az egyik legjelentősebb erdélyi magyar arisztokrata család leszármazottja. Milyen emlékeket őriz nagyapjáról, báró Kemény Jánosról, illetve skót és görög felmenőkkel rendelkező, Angliában felnőtt nagyanyjáról, Augusztáról?

Általános vélemény szerint nagytatám igazi úriember volt, kellemes, kedves, jó modorú. Nagyon komolyan meg kellett valakinek bántania ahhoz, hogy elveszítse a mindenkinek eleve megelőlegezett bizalmát. Békés ember volt, pacifista: egyebek mellett azért ment teológiára, hogy ne kelljen katonaruhába öltöznie. Mint nagyapa a család minden tagjára figyelő, azt összefogó egyéniség volt. Amíg élt, 1971-ig, a kis kétszobás lakásukban emlékezetes családi karácsonyokat rendezett. Meg volt szervezve, hogy ki mikor érkezik, hogy megy be a csomaggal úgy, hogy ne lássa mások ajándékát, hogy vonulunk be, mit énekelünk. Egy kicsit keveredett az angol karácsony a helyivel, mert nagymamám Angliában nőtt fel, ő skót és görög szülők gyermeke volt. Mi, gyerekek, nem tudtuk, hogy a nagyszüleink első gyereke, Jánoska karácsonykor halt meg, egy akkor még gyógyíthatatlan betegségben – nagyapám azért is szervezte ezeket a szertartásokat, hogy szebbé varázsolva a karácsonyt feledtesse a feleségével ezt a nyomasztó emléket. Az angol vonatkozás abban nyilvánult meg, hogy mindenki kapott olyan ajándékot, ami utalás volt arra, amit elvárt tőle a család: ha valaki nem borotválkozott elég sűrűn, akkor borotvapengét kapott. Mindig volt puding vagy vizes szilva, tehát voltak angol elemei is a karácsonynak. Ezenkívül minden szerdán találkozó volt náluk, Marosvásárhelyen, ahová idős bácsik és nénik jártak, régi arisztokraták; volt ötórai tea, keksz, pletyka, beszélgetés. Nagyapám erkölcsileg akkor is támogatta a fiatal irodalmárokat, amikor már szűkös anyagi körülmények között élt, például Páll Lajos neki mutatta meg az első verseit.

– Az ön fiatalkorát meghatározta ez a kulturális örökség. A Vécsi előnevet Marosvécs iránti tiszteletből vette fel?

Tudom, hogy Vécs mit jelent az erdélyi kultúrának, engem is ez kötelezett arra, hogy a szellemiségét képviseljem. De a névválasztásnak van sokkal prózaibb oka is: amikor publikálni kezdtem, meg kellett különböztetnem magam más Nagy Zoltán nevű, művészetről író szerzőktől. Gyerekkoromban sok időt töltöttem Marosvécsen, de persze nem a kastélyban, mert az akkor már rég nem volt a miénk. A családnak a vécsiekkel megmaradt jó viszonyából adódott, hogy a hatvanas években sok időt töltöttünk a faluban, ahol a szüleim kifejezett kérésére ugyanúgy kezeltek, mint a helybéli gyerekeket. Persze tapasztaltam furcsa dolgokat is, hiszen a nagyapámat úgy emlegették, hogy „a báró úr”. Ő ezt a rangot viszont csak akkor használta, amikor ezzel az előnévvel könnyebb volt jó dolgokat támogatni.

– Édesanyját, Kemény Zsuzsannát hátrányosan érintette a származás, hiszen az akkori rendszer nem engedte meg, hogy egyetemre járhasson. Önnek később volt-e a származása miatt hasonló hátránya?

Egészen a katonaságig ebből semmit sem éreztem, akkor viszont élesen szembesültem ezzel a hátránnyal. Amikor megkérdeztem, hogy hová visznek, mondták, hogy a Duna-csatornához, a büntetőszázadba, ahová a valamilyen okból büntetendő embereket vitték. Végül nem oda kerültem, mert egy ismerősünk átcsempészte a kartonomat egy másik dobozba. Elmondta, az volt ráírva: „arisztokrata fiú, sok külföldi rokonnal”. Édesanyám akkor már egy szerkesztőségben dolgozott, édesapám elismert tanár, festőművész volt, addig én nem szembesültem ezzel a megkülönböztetéssel. De amikor nehéz munka adódott a katonaságnál, akkor mindig engem küldtek árkot ásni vagy építkezni, emiatt nagyon sok helyen voltam katona.

– Szülei, Nagy Pál tanár-festőművész és Kemény Zsuzsanna újságíró 1979-ben autóbalesetben hunytak el, ön és az öccse akkor még nagyon fiatalok voltak. A hatvanas–hetvenes években az önök lakása ahhoz hasonló szerepet töltött be a marosvásárhelyi értelmiségiek életében, mint amit a Helikon-találkozók Marosvécsen az erdélyi íróknak majd’ húsz évig, 1926 és 1944 között…

Igen, a hatvanas–hetvenes években irodalmi-művészeti szalon volt a tömbházlakásunk. Ezt Erdély Lajos is megírta egy cikkben a szüleim halála után. Rendszeres vendégek voltak nálunk képzőművészek, írók, költők; állandó élénk szellemi élet vett bennünket körül. Édesapámnak nagy holdudvara volt, szerették a diákjai – sokan mondják ma is, hogy neki köszönhetik, hogy elismert művészekké váltak. De ennek a „szalonnak” az igazi lelke az édesanyám volt, az ő fiatalkori marosvécsi életformája öröklődött át a vásárhelyi lakásba. Mindennél jobban becsülték a kultúrát és a művészetet: ha valaki egy jó verset írt vagy egy jó képet festett, annak helye volt nálunk.

– A nyolcvanas évek fojtogató légkörében úgy döntött, hogy Magyarországra telepedik át a családjával. A szakmai kihívások vonzották, vagy nem bírta már a diktatúrát?

Nem találtam a helyemet, nem tudtam kialakítani azt az életformát, amit elképzeltem magamnak. Művészettörténész szerettem volna lenni, de azt akkoriban csak Bukarestben lehetett tanulni, oda pedig csak „megbízható” kádereket vettek fel. Arra is kicsi volt az esély, hogy a képzőművészetire felvegyenek. Kirakatrendezőként helyezkedtem el Marosvásárhelyen, később egy gyárban voltam formatervező grafikus, mellette festettem, művészeti cikkeket, kritikákat, vizuális verseket írtam. Megnősültem, aztán jött a dilemma, hogy milyen iskolába fog járni a gyerek, meg az egzisztenciális kérdések. A Mamű (Marosvásárhelyi Műhely) tagja voltam; a kiállításainkat egyik napról a másikra letiltották. Ez volt az egyik ok, amiért – sok nemzedéktársamhoz hasonlóan – én is a kivándorlás mellett döntöttem. Azzal az illúzióval érkeztem 1988 őszén Magyarországra, hogy ott már sokkal szabadabb minden. Nem Budapesten kötöttem ki, hanem Hatvanban. A kilencvenes években elvégezhettem a művészettörténet szakot az ELTE-n; ezt tartom a legfőbb mentségemnek arra, hogy itthagytam Erdélyt. De más fontos tapasztalatokkal is gazdagodtam az ott töltött húsz év alatt. Négy éven keresztül vezethettem egy galériát, akkor tanultam meg, hogy hogyan lehet egy eldugott helyen úgy kortárs képzőművészeti kiállítóhelyet működtetni, hogy arra ne csak a helyiek figyeljenek fel. Büszke voltam arra, hogy tévék, komoly szakmai lapok kerestek meg, ott voltak a kiállításokon egy vidéki, gyári művelődési házban. Nem nagyon ismertek, nem tudták, hogy Nagy Pál fia vagyok, Kemény Jánosról sem tudták, hogy a nagyapám – fel kellett építenem magam, a saját lábamra állnom.

– Mi volt az, ami 2008-ban hazahozta? A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa lett; annak a múzeumnak az életében nagyon fontos volt az elmúlt öt év.

Közben újranősültem, a feleségem farkaslaki, gyakran jöttünk látogatóba, és jött a késztetés, hogy haza kellene költöznünk. Hatvani múzeumigazgatóként a karrierem csúcsán voltam: kiállításokat szerveztem, szaklapokban publikáltam, lexikonszerkesztőként dolgoztam, mégis úgy éreztem, hogy itthon sokkal többet tudnék tenni azért a kultúráért, aminek elkötelezettje vagyok. Szerencsém volt, akkor más téren is megújulás volt az udvarhelyi múzeumban, újszerű elképzelésekkel jött az új igazgató, Miklós Zoltán is (vele készítette interjúnkat lásd: MúzeumCafé 26. – a szerk.). Habár eleinte kételkedett a kortárs képzőművészeti kiállítások hatékonyságában, később meggyőződött arról, hogy a képzőművészetnek is lehet közönségmozgósító hatása.

– Az Erdélyi Művészeti Központ születésénél is ott bábáskodott, majd ön lett az igazgatója. Ez az intézmény hogyan jött létre, miről szól ez az elképzelés?

Régi vágya az erdélyi magyar művésztársadalomnak, hogy legyen egy saját múzeuma. Tulajdonképpen Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt ennek a konkrét cselekvési programmá fogalmazója, én is kaptam – és tudom, hogy sokan kaptunk – tőle levelet arról az elképzelésről, hogy létre kellene hoznunk egy önálló Erdélyi Képzőművészeti Intézményt. Ez a gondolat komoly fogadókészséget és támogatottságot kapott Sepsiszentgyörgyön, az élénk képzőművészeti életet élő háromszéki városban. A szervezést Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója (lásd: MúzeumCafé 9. – a szerk.) vállalta magára. A politikai akarat is megvolt, mind a megyei önkormányzat elnöke, mind a város polgármestere kész volt arra, hogy egy ilyen intézmény létrejöttéhez és működéséhez támogatást nyújtson. Nagy segítséget jelentett, hogy programjainkhoz a Magyar Külügyminisztériumtól is kaptunk forrásokat. Közben létrejött egy művészekből, művészettel foglalkozó szakemberekből álló kuratórium, amelyben Erdély csaknem minden régiója képviselve van, és amely szakmai felügyeletével és kapcsolatrendszerével erősítette a tervet. Már a gondolat megszületésével egy időben érkeztek adományok műalkotások formájában a művészéletművek hagyatékőrzői és maguknak a művészeknek a részéről is.

– Miből áll a művészeti központ alapgyűjteménye?

A gyűjtemény egyelőre negyven-negyvenöt már hozzánk beleltározott és sok, a gyűjteménybe felajánlott, de majd csak később átadandó alkotásból áll. Mivel a Székely Nemzeti Múzeummal szoros együttműködésben képzeltük el az intézmény kiállításainak kialakítását, számolunk annak 1945 utáni jelentős anyagával is.

– Jelenleg az intézmény ideiglenes helyszínen működik – mik a távlati tervei?

Ígéretünk van arra, hogy a jövőben egy új, erre a célra tervezett épületben, autonóm, a jelenleginél lényegesen kibővített tevékenységgel és ennek megfelelő munkatársi létszámmal működő intézménnyé válhatunk. Támogatóink felkérésére szakmai szempontok szerint összeállítottam egy muzeológiai elveket és gyakorlati kívánalmakat tartalmazó koncepcióvázlatot, amely tartalmazza többek között azt, hogy milyen tevékenységeknek, illetve az ezeknek megfelelő helyiségeknek kellene helyet kapnia egy ilyen létesítményben: raktáraknak, foglalkoztatótermeknek. Most valóban ideiglenesen, de egy korszerűen felújított régi irodaházban működünk: a földszinten vannak az irodáink, a raktáraink, valamint két kisebb kiállítóterünk, és ugyanannak az épületnek a harmadik emeleti nagytermében alakítottunk ki egy színvonalas kortárs kiállítóteret.

– Visszatérve a gyűjteményre: milyen szempontok alapján válogat? Milyen művész milyen munkája kerülhet be? Csak magyar, vagy pedig román, illetve más nemzetiségű erdélyi kortárs képzőművészek is?

Gyűjteményünk törzsanyaga alapvetően a romániai magyar művészek alkotásaiból állna össze, 1920-tól egészen napjainkig. De természetesen jelen lennének itt azok is, akik szorosan kapcsolódnak ehhez a kultúrkörköz – vannak vegyes házasságokból származó vagy abban alkotó művészek, és olyanok is, akik magyar alkotói, baráti körben, magyar művészi csoport részeként állítanak ki. Referenciaként is szeretném, ha románok, szászok, más nemzetiségűek, sőt külföldiek művei is a gyűjtemény részei lennének. Most még nehéz erről beszélni, mert ez egy távlati terv, egyelőre fel kell építeni a törzsanyagot. Minden általam és a szakmai kuratórium által fontosnak tartott művész meghatározó műveinek be kellene kerülniük a gyűjteménybe. Arra egyelőre nem látok lehetőséget, hogy műtárgyakat vásároljunk, azt tudom csak elképzelni, hogy célzott programokra szerzünk pénzt. Kiállításokat rendezünk, minőségi katalógusokat adunk ki. Nagyon sok művészről, hagyatékról nincs könyv, album, nem volt hozzá méltó, szakmailag megalapozott kiállítása. Ha adományt fogadunk el, kutya kötelességünknek érzem, hogy ezzel „fizessünk”. De mondhatnám úgy is: elsősorban olyanokat állítunk ki, akik felajánlanak egy-két, a művészetüket jól reprezentáló alkotást. Célunk az intézmény pozitív megítélésének, presztízsének kialakítása. Azt szeretnénk, hogy művészeink és a hagyatékok kezelői úgy érezzék, hogy ez az az erdélyi gyűjtemény, ahol megbecsült helye van a műveknek. Azt remélem, hogy az új, kimondottan az Eműk számára tervezett épületben lesz egy olyan állandó kiállításunk, ahol meg tudjuk mutatni a világnak, hogy milyen az erdélyi magyar művészet. A helyi művészetet a központba helyezve, de köréje építve a velünk együtt élő népek művészetét, modellezve azt a kultúraköziséget, amely a régióra jellemző. A legelső feladatunk az lenne, hogy időrendiséget vigyünk a helyi művészeti tudatba. Hogy mi magunk és a művészek is meg tudják nézni, hogy milyen volt, hogyan alakult a művészetünk az idő függvényében, hogy ne csak nagy egyéniségekben gondolkozzunk. A mostani kiállításunk kapcsán is kifejezetten örülnék, ha valakik arra figyelmeztetnének, hogy 1965 és 1975 között vannak még olyan, innen hiányzó, talán az itt kiállítottaknál is jelentősebb alkotások, amelyeknek itt lenne a helyük. Egy ilyen kritika, túl azon, hogy mutatja, figyelnek a munkámra, számomra azt is jelentené, hogy az illető megértette, hogy a kiállításunk nem az egyes művész-egyéniségek jelenlétéről szól, hanem arról, hogy milyen is volt annak a kornak a szelleme és milyenek voltak annak érvényes kifejezőeszközei. A művészettörténeti időt bevinni az erdélyi művészeti tudatba – ez a pillanatnyilag a legfontosabb szakmai kihívás számomra.

– A megnyitás óta hogyan telik el egy napja a központban? Mekkora teher, illetve felelősség ez a munka? Mekkora szeretet, elhivatottság kell hozzá?

Amit itt végzek, olyan munka, amelyhez legalább másfél ember kellene. A központ gondjaival kelek és fekszem. Mivel nagyon kevesen vagyunk, próbálok arra koncentrálni, hogy minél hatékonyabb legyek. Hogy mivel foglalkozom? Mostanáig el voltunk foglalva a Felezőidő 2 című kiállítással, ami nagyon nagy feladat volt, hiszen a kiállítással egyszerre kellett egy új intézményt létrehozni, egy csomó gyakorlati dolgot kellett megoldanunk, közben szinte egyáltalán nem jutott idő tulajdonképpeni dolgom lényegére, a kutatásra. Most a következő kiállításokra kell koncentrálnom, miközben szeretném kialakítani az alapjait az egyelőre kiállítóhelyként bemutatkozó Erdélyi Művészeti Központ majdani, nem kevésbé fontos lényegét adó kutatóközpont jellegének is. Létre akarok hozni egy komoly szakkönyvtárat, amihez többek között a Szépművészeti Múzeumból kapunk segítséget, de az Új Művészet szerkesztőségéből és a kolozsvári Idea kiadótól is kaptunk adományokat. De fontosnak tartom egy dokumentációs archívum létrehozását is, amihez a művészek hagyatékában lapuló munkanaplókat, vázlatfüzeteket, levelezéseket, korabeli fotókat, cikkeket, katalógusokat, meghívókat, plakátokat, hanganyagokat, filmeket, videofilmeket szeretnénk megszerezni, ha másképpen nem, legalább digitalizálásra. Mi magunk is szeretnénk készíteni fotókat, portréfilmeket képzőművészekről, műtermekről, kiállításokról. Célunk, hogy az ezután jövő művészettörténészek, olyanok, akik kutatni szeretnék az erdélyi magyar művészet történéseit, biztos kiindulópontot találjanak az anyagaink között. Mint kutató tudom, hogy ma nincs nagyon hová fordulni ez ügyben, ennek a hiánynak a pótlását kell felvállalnunk.

– A rendszerváltás óta eltelt negyed évszázad, és most, 2014 őszén vehették birtokba a Kemény család örökösei a marosvécsi kastélyt. Hogyan élték meg ezt a pillanatot? Milyen terveik vannak a kastéllyal?

Kemény János szellemi örökségéhez méltóan szeretnénk hasznosítani, azaz lehetőleg a kultúra szolgálatába állítani. Heten vagyunk örökösök, unokák, minden lépésünket megbeszélés, vita előzi meg. Nem könnyű, mert sokfelé fejlődtünk, nem mindig gondolkodunk hasonlóan, de nagyapánk szellemi öröksége még mindig összetart bennünket. Úgy gondolom, hogy nem nekünk kell feltalálnunk a spanyolviaszt. A hasznosítás mikéntjét nagyapánk a lehető legjobban kitalálta azzal, hogy olyan szellemi légkört teremtett, ahol minden kulturális színnek helye volt. És ha a marosvécsi találkozókon képviselt minden irányzat méltó mai szellemi örököseit egyenként megszólítjuk, akkor nagyon sok embert tudunk mozgósítani, van lehetőségünk a kultúra frontján komoly összefogást teremteni. Sokan túl optimistának tartanak, de vigasztalásul arra gondolok, hogy a nagyapámat is ezzel vádolták. Úgy hiszem, hogy az épület hasznosításának nagyon jó megalapozó lépése volna egy a hely szellemét a határokon túlra is sugárzó, a marosvécsi Helikon irodalmi és kultúrtörténeti emlékét a maga hiteles helyén bemutató kiállítás. Ha a várkastély egyik szárnyát – ez persze csak külsős segítséggel elképzelhető – sikerülne rendbe tennünk, hogy ezt a kiállítást létrehozzuk, akkor meggyőződésem szerint jó úton indulnánk el. De a hely szellemének létezik egy másik vetülete is, amelyre alapozva, azt hiszem, szintén érdeklődésre számító kiállítást lehetne létrehozni, mégpedig a római kori castrum romjai fölé épült, az azóta ezen a helyen történt változásokat megelevenítő, a vár életét bemutató történeti, történelmi kiállítást. Ebben a Maros Megyei Múzeum igazgatója is lát fantáziát, hiszen vannak olyan tárgyak a birtokukban, amik Marosvécsről származnak, és amelyeket megfelelő feltételek mellett ki is állítanának. Ezekben tudnék én szakmai segítséget adni a családnak, másfelől ezekre az adottságokra lehet konferenciaprogramot, idegenforgalmi szolgáltatásokat szervezni, de egyéb ideillő felhasználói tevékenységekben gondolkodva más családtagok is hatékonyan tudnak majd a kastély múltjához méltó hasznosításban részt venni.