Mi történik a Magyar Fotóművészek Szövetségének felbecsülhetetlen értékű vagyonával?

Keleti Éva, Bánkuti András, Tímár Péter, Gecser Ottó a Magyar Fotográfiai Alapítványról és a budapesti fotómúzeumról

A Múzeum Café 64. számában közöltünk interjút – Lesz Budapesten fotómúzeum címmel – Baki Péter fotóművésszel, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójával, aki egyben a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke is. A cikk megjelenését követően Keleti Éva Kossuth-díjas és Prima Primissima-díjas fotóművész levelet írt szerkesztőségünknek. Ebben jelezte: a fotószakma képviselői közül jó néhányan másként látják a honi fotószakma helyzetét, mint Baki Péter, s hogy teljes legyen a kép és teljes körű a nyilvánosság tájékoztatása, szeretnék ők is kifejteni a véleményüket – egyebek mellett – a Magyar Fotográfiai Alapítvány, annak felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, illetve a kecskeméti és a Budapestre tervezett fotómúzeum kapcsán is. Mivel akkor már a következő lapszámunk nyomdába tartott, helyszűke miatt Keleti Évától csak néhány soros észrevételt tudtunk megjelentetni a 65. számban azzal: természetesen később meghallgatjuk azokat is, akikről Keleti Éva említést tett. Ezért is találkoztunk négyükkel: Keleti Éván kívül Bánkuti András és Tímár Péter Balogh Rudolf-díjas fotóművészekkel, Gecser Ottó közgazdásszal, aki több mint húsz évig volt a Magyar Fotográfiai Alapítvány kuratóriumának elnöke. Beszélgetésüket Karácsony Ágnes jegyezte le, és a mielőbbi megjelenés miatt online adjuk közre. (A cikkhez a fejlécben mellékeltük az előzményeket, a Baki Péterrel készített interjút és Keleti Éva írásos reagálását is arra. S még valami: szerkesztőségünk elkötelezett abban, hogy az esetleges félreértések, szakmai viták tisztázódjanak.)

 

MC: Amikor megbeszéltük ezt a találkozót, Keleti Éva már a telefonban mondta: ahhoz, hogy megértsük, miért aggódnak a magyar fotográfia jelene és jövője miatt, vissza kell mennünk 1991-ig, amikor a Főfotó tárgyalójában elhatározta a fényképész szakma, hogy létrehozzák a majdani fotómúzeum anyagi, szervezeti hátterét biztosító Magyar Fotográfiai Alapítványt.

Gecser Ottó: Valóban minden ott kezdődött, amikor létrejött a Magyar Fotográfiai Alapítvány, amelyet – mások mellett – az egykori Fényszöv elnöke és a Magyar Fotóművészek Szövetsége alapított.

Tímár Péter: A fotográfiai múzeum ügye sokkal régebben kezdődött, de most induljunk el a Magyar Fotóművészek Szövetsége 1956-os megalapításának dátumától. A felsőfokú fotográfiai oktatás megteremtése mellett a múzeum létrehozása volt a legfőbb igény, amit a Szövetség folyamatosan napirenden tartott. Tett is ezért a Fotótörténeti Gyűjtemény létrehozásával, gyarapításával, gondozásával. A gyűjtemény voltaképpen épület és minden más technikai feltétel nélküli „múzeum” és fotográfiai kutatóbázis lett: az összegyűjtött, az elkallódástól, enyészettől megmentett műtárgyvagyona felbecsülhetetlen értéket képviselt.

MC:  Ezt nem érzékelte az akkori kulturális kormányzat?

T.P.: De, lassacskán kezdték érezni a felelősséget, mit is jelent, hogy ez a műkincsvagyon teljesen méltatlan körülmények között van. Születtek is a kormányzat részéről erőtlen, fél szívvel megtett lépések: felvetődtek elhelyezési javaslatok, például Pásztor János Szüret utcai műteremvillája, amire – eredeti szakmám szerint építészmérnök vagyok – én készítettem részletes múzeumtechnológiai és programtervet. Előbb-utóbb valamennyi ötlet komolytalannak bizonyult. Akkor lépett a Magyar Televízió nyilvánossága elé Katona István, a Magyar Fotóművészek Szövetségének akkori elnöke, és bemutatta az őrzött kincsek értéke és az elhelyezés körülményei közötti ellentmondást.

MC: Katona István ’89-ben interjút adott a televíziónak, és elmondta, hogy a szövetség hatalmas fotógyűjteményének nincs helye sehol, nincs hol kiállítani, mert az addigi különböző ígéretekről kiderült, egyik sem megvalósítható. A Bács-Kiskun megyei tanácselnök erre felajánlotta múzeumnak a használaton kívüli kecskeméti zsinagógát.

T.P.: Igen, ugyanis Katona József születésének bicentenáriumára készültek – egyebek mellett a kecskeméti színház és környéke rendbetételével. Közvetlenül a színház mellett állt egy omladozó ház, eredetileg fogadó, majd a zsidóüldözésekig ortodox zsinagóga, amelynek használatáról-fenntartásáról az alig néhány túlélő a hazaérkezése után lemondott. Ez a ház tehát üresen állt. Itt találkozott össze a Fotóművészek Szövetségének és Kecskemét városának, a megyének az érdeke, s indult el a Magyar Fotográfiai Múzeum építése. Ennek költségeit a Művelődési Minisztérium, illetve Bács-Kiskun megye és Kecskemét városa állta. A művelődési kormányzat pedig konkrét ígéretet tett arra, hogy a majdani múzeum működési költségeit folyamatosan biztosítják úgy, hogy a szükséges összeget évről évre beépítik a Fotóművészek Szövetségének költségvetésébe.

MC: Nem így lett?

T.P.: Nem. Mire az épület elkészült, éppen túl voltunk a rendszerváltáson is. Az új kormányzat talán jóhiszeműen, mindenesetre nagyon naivan azt képzelte: levetheti a válláról a kultúra finanszírozásának gondját, mert a magántőke ugrásra kész ennek a szerepnek az átvételére. Az új minisztérium már hallani sem akart a fotográfiai múzeum korábban megígért támogatásáról, legfeljebb arra lettek volna hajlandók, hogy azt belepaszírozzák az éppen haldokló megyei múzeumi hálózatba. Hetek alatt az összes művészeti szövetség – és például az összes művészeti folyóirat is – teljes létbizonytalanságba, a felszámolás közvetlen veszélyébe került. A zavaros időszakban gyorsan megfogalmazódtak olyan szándékok is, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetségének belülről való szétverésével valakik meg akarják szerezni a gyűjteményt és a könyvtár állományát. 1991-ben történt ez, én abban az időben a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkára voltam. Katona Istvánnal nagyon erős lépési kényszerben voltunk tehát, és egyetlen lehetőségként – a kulturális szféra akkori sok más szereplőjéhez hasonlóan – egy alapítvány létrehozását láttuk. Ebben volt segítségünkre a Főfotó akkori vezérigazgatója, Erdélyi László Attila, aki vállalta, egyenként megkeresi a fotográfia technikai hátterét biztosító vállalatok vezetőit, s igyekszik rábírni őket az alapítvány létrehozására, és ezzel a Magyar Fotográfiai Múzeum fenntartásának finanszírozására.

G.O.: Én például akkoriban a Fuji Magyarország ügyvezető igazgatója voltam, és így vehettem részt a Magyar Fotográfiai Alapítvány létrehozásában.

T.P.: Erdélyi Attila irodájában találkoztunk. Ott volt – többek között – Záhonyi Sarolta, a Budapesti Fényképész Rt. – ez volt a korábbi Fényszöv – elnök-vezérigazgatója is. Kitett az asztalra egy nagyobb összeget, mások kicsit kevesebbet, és mivel így a Fényszöv adta a többet, előkelőbb szerepe lett az alapítványban, és Záhonyi Sarolta élt is e jogaival. Hozzáteszem, fogalmunk nem volt – mint másnak sem az országban –, hogy ez az alapítványi rendszer a gyakorlatban majd miként működik. Annyi volt biztos, hogy valamiféle jogi védelmet fog nyújtani a gyűjteménynek arra az esetre, ha a Szövetség egyik napról a másikra kényszerűségből megszűnne.

Keleti Éva: A kuratórium aztán Ottót választotta elnöknek, és remek elnök volt, nem azért mondom, mert most ő is itt van. Több mint két évtizedig elnökölte a kuratóriumot, 2013-ig.

G.O.: Én egyszerűen csak jól akartam működtetni az egészet, nem volt semmiféle más érdekem, nem akartam kiállítást szervezni, sem a rokonok fotóit bevinni. Számos kiváló szakember vett körbe, akik viszont pontosan tudták, szakmailag mit kell jól csinálni. Önzetlenek voltak és kitartóak, így jöhetett létre Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum, majd a Magyar Fotográfusok Háza Kht. – az itt jelenlévő Bánkuti András volt az egyik alapítója Kolta Magdolnával és Kincses Károllyal, a Fotográfiai Múzeum akkori vezetőivel –, amelynek célja a budapesti Mai Manó műteremház rekonstrukciója volt, illetve hasznosítása fotósközpontként, kiállítóteremként.

MC: A Magyar Fotográfiai Alapítványnak kezdettől a fotómúzeum fenntartása, finanszírozása, működtetése volt a célja?

G.O.: Igen. Ahogy Péter már említette, óriási érték, ami ott van…

K.É.: Felbecsülhetetlen… A Magyar Fotóművészek Szövetsége 1956-ban alakult – a tagsági könyvemet akkor állították ki, azóta is megvan –, és a szervezet hamarosan gyűjteni kezdte a fotókat. Ma már nagyjából egymillió műtárgyról beszélünk: a negatívok, pozitív kópiák hagyatékokból, ajándékozásokból, vásárlásokból jöttek össze. De alkotók maguk is adtak be anyagot a múzeumnak, amelynek gyűjteménye állandóan bővült. Mindez most veszélyben van. Vagyis nem tudjuk, mi lesz André Kertész, Moholy-Nagy László, Kepes György, Robert Capa, Brassai, Munkácsi Márton, Pécsi József, Balogh Rudolf, Escher Károly, Máté Olga – és még sorolhatnám a neveket – alkotásaival.

T.P.: Úgy van, ahogyan Éva mondja. A Szövetségnek ez a legkomolyabb munkája volt minden értelemben, szakmailag, erkölcsileg is.

G.O.: Tehát a gyűjtemény kezelése, gondozása, működtetése, bővítése az alapítvány feladata. De az is nyilván, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum működéséhez szükséges anyagi, technikai feltételeket biztosítsa. Fotószakmai kérdés, mit veszünk, mit adunk el, a gyűjtemény hogyan képezi le a magyar fotográfiát, milyen a nemzetközi kapcsolatrendszere, és így tovább. Az alapítvány jogilag ma is ugyanaz, ugyanazokkal a célokkal, de a kuratórium más. A Szövetség pedig a tagságot képviseli.

Bánkuti András: A magyar fotográfia egy részét képviseli a Szövetség, mert többféle szervezet van. Az alapítvány viszont kétségkívül a Szövetséghez kötődik. Voltaképpen egy magán alapítvány tulajdona a kecskeméti fotómúzeum, és annak gyűjteménye. Tehát jogilag nem közkincs, még ha valójában a kulturális örökségünk fontos része is.

MC: Miért gondolják, hogy veszélyben lenne ez a gyűjtemény?

K.É.: Mert semmilyen garancia nincs arra, hogy a gyűjtemény biztonságban lenne. Mondjuk ki, ne óvatoskodjunk, nem is tudom másként minősíteni: puccsal kerültek az új kurátorok öt évvel ezelőtt az alapítvány kuratóriumába!

MC: Mit ért ezen?

K.É.: Alaposan megtervezett volt az egész. A mából visszatekintve már tudjuk: ez volt az első lépés ahhoz, hogy megszabaduljanak a szakmai kontrolltól, hogy ne lássunk bele, mi zajlik a háttérben. Hiszen aztán az új kuratórium döntött az új alapítványi elnökről, és innentől már tényleg semmi információnk nincs a történésekről.

B.A.: Csak annyival egészítem ki Évát: a Szövetség elnöksége döntött a kuratóriumi jelöltekről, de nem úgy, ahogyan – szerintünk – kellett volna. Ugyanis az a szabálya a Szövetségnek, hogy minden fontosabb ügyben előre kell értesíteni írásban az elnökséget, ami akkor elmaradt. Nem tudtak előre arról, miben kell dönteniük gyorsan. Másrészt: akik rákérdeztek szakmai dolgokra, azok ki is estek a jelöltek köréből. Keleti Éva így kiesett. Gera Mihály fotótörténész is, aki elnöke volt egy időben a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Ottó is, aki addig a kuratórium elnöke volt. Ha más kuratórium lenne, az mást kérne számon, mondjuk, Baki Péteren, a fotómúzeum vezetőjén. Illetve: egyáltalán számon kérne rajta. Király László György volt APEH-elnök, aki a kuratórium elnöke lett, a számokban jártas, de a képekben – nem hiszem. Ám még ez sem lenne baj, ha mellette lennének szakemberek. A kuratóriumban ma egyetlen hivatásos fotós van, Szamódy Zsolt Olaf. Ő volt a Szövetség elnöke akkor, amikor a régi kuratóriumtól megváltak, és újjászervezték a grémiumot.

K.É.: Én benne voltam a korábbi kuratóriumban, de nekem senki sem mondta, hogy nem vagyok kurátor, és lett egy új kuratórium. Úgy értesültem minderről: megkérdeztem a Szövetség titkárnőjét, hogy olyan régen volt már kuratóriumi ülés, mikor várható a következő. Erre azt felelte: „Te nem is vagy már a kuratóriumban.” Aztán megjött egy levél is erről egy ügyvédtől. Mátray Mihálynénak címezte, a férjezett nevemre, miközben a szakmában mindenki Keleti Évaként ismer. Furcsa eljárás. Ottó is levelet kapott, neki sem szóltak előtte, hogy már nincs a kuratóriumban.

B.A.: Éva egyébként kilépett a Szövetségből, amikor a levelet megkapta. Aztán visszalépett, amikor Szamódy Zsolt Olaf a Szövetség elnöki posztjáról távozott.

K.É.: Ez így volt, és még most sem azt látom, hogy a szakmai dolgaink jó irányba változnának. A Baki Péterrel készített interjú kapcsán az is feldúlt, hogy nagyon megtévesztően fogalmazott Péter, remélem, csak figyelmetlenségből. De akkor sem lehet úgy tenni, mintha a magyar fotószakmának nem lett volna múltja, vagy komoly hazai és nemzetközi rangja, mintha a magyar fotósokat csak most fedezték volna fel, amióta Baki Péter viszi a Szövetség és a fotómúzeum ügyeit. Számos remek fotókiállítás volt előzőleg is, még 1990 előtt is. De hadd tegyem hozzá rögtön: nem arról van szó, hogy magamnak szeretnék helyzeteket, nincsen erre már szükségem, viszont a magyar fotográfiának igenis még mindig szeretnék jó helyzeteket. Sosem magamban és néhány embernek gondolkodtam, hanem tényleg a fotószakma egészében.

B.A.: Ráadásul Keleti Éva volt olyan nagyvonalú, hogy önzetlenül átadta a fotómúzeumnak azt az anyagot, amelyet Cornell Capa neki ajándékozott bátyja, Robert Capa fotóiból. Igaz, akkor még másvalaki vezette a múzeumot, erősebb szakmai munka folyt ott – mind kiállítások, mind publikációk, könyvek terén. Mindenesetre azért is volt pikáns Éva és Ottó kipöckölése a kuratóriumból, mert amikor – finoman fogalmazva – nagy problémái voltak a Baki Péter irányította fotómúzeumnak, akkor Éva és Ottó összehoztak egy árverést, amely végül anyagilag segítette a múzeumot. Tisztán öt millió forintot sikerült összegyűjteniük a múzeumnak. És rengeteget számított, hogy Gecser Ottó üzletembereket hozott, akik vásároltak fotókat, és kinyílt a szemük, jé, a fotó is lehet műtárgy.

MC: Nem lehetett volna jogilag megvétózni a kuratóriumi tagok megválasztását, a választás körülményeit, ha kifogásaik voltak?

B.A.: Amikor kijött a kuratóriumi választásról egy tájékoztató levél, én bementem a Szövetség következő elnökségi ülésére, kérdőre vontam őket, mi történt, mert ez rossz. Azt mondtam, rendben, hogy ők döntenek, de olyanokat tegyenek a kuratóriumba, akiknek van szakmai hitelük. Ennek a csapatnak kevés a hitele. Szamódy Zsolt Olaf egyébként csak annyit mondott, mindenképpen meg akarta tisztítani a kuratóriumot, hogy ne legyenek benne olyanokat, akik bánthatnák Baki Pétert.

K.É.: Vagyis ez a kuratórium Baki Péter védelmére jött volna létre? Szerintem ennek a magyarázatnak ő sem örülhet. Jogilag persze volt rá lehetőség, hogy megváljanak tőlünk, a korábbi kuratóriumtól, hiszen lejárt a mandátumunk. Csak nem mondtak semmit, köszönetet sem kaptunk.

MC: De miért nem tiltakozott hangosan a szakma?

K.É.: Mi éppen most hívjuk fel a figyelmet minderre.

MC: Igen, de amiről beszélnek, az évekkel ezelőtt történt.

G.O.: Én attól tartok, kevesen tudják követni a Szövetségen belül – most már mi is egyre kevésbé –, hogy mi történik a Magyar Fotóművészek Szövetségének felbecsülhetetlen értékű vagyonával.

MC: Hány tagja van a Szövetségnek?

K.É.: Kétszáznyolcvan. És közülük azért sokakat érdekel a szakma jelene, jövője.

B.A.: De igaza van Ottónak, nagyon nehéz átlátni a helyzetet. Bár amiről most beszélgetünk, azt elég sokan gondolják. És nem azt mondom, hogy mindenben száz százalékosan egyetértenek, mert mi, négyen sem értünk mindenben teljesen egyet, de majdnem mindenben. A problémát azonban ugyanúgy látjuk: mi lesz a magyar fotográfiával. Úgy gondolom, a szakmában a Balogh Rudolf-díj kötelez, az már erkölcsi felelősség is. Rám nézve is. Én akkor, a kuratóriumi választás után ott tartottam, hogy feljelentem a Szövetséget. Aztán visszaléptem, mert nem akartam ártani a szakmának, hogy mutogassanak ránk, ők sem különbek, ők is csak marják egymást. Ám azt akartam – és ma is így gondolom –, hogy hiteles emberek kezében legyenek a szakmánk ügyei. Neveket nem mondtam akkor sem, itt sem szeretnék. A szakma viszont tudja, kikből kerülhettek volna ki a jó kurátorok.

MC: A fő alapító – Záhonyi Sarolta – sem tudott volna közbelépni a kurátorok megválasztásánál?

G.O.: Az alapító okiratban az szerepelt: Záhonyi Saroltának – aki a Fényszöv révén legtöbb pénzt tett alapítóként az alapba – és a Szövetségnek van joga kinevezni a kuratórium tagjait, ők pedig maguk közül megválasztják a grémium elnökét.

B.A.: Lehetett volna morális és szakmai útja is ennek az egésznek. De Záhonyi Sarolta abban az időben sajnos már nagyon beteg volt. Ő már ezzel nem foglalkozott. Nyilván emiatt alakult ki ez a helyzet.

G.O.: Tudni kell: az alapítvány iszonyú erős jogokat ad az alapítónak, és ezeken szinte lehetetlen változtatni. Ugyanakkor az alapító nem szólhat bele a működésbe, noha kinevezhet. Egyébként amikor meghalt Saci, kire szállt az alapítói joga, végül is?

B.A.: Még megmaradt a Fényszövnél. És amikor beszállt az OTP, ingyenesen átadta a banknak az alapítói jogokat a Fényszöv képviselője. Nem akartak ezzel foglalkozni, semmit nem kértek érte, egyszerűen átadták. Megvannak különben a cégbíróságon ezek a papírok.

G.O.: Ez még jó is lehet, nincs ezzel baj önmagában. Csak az OTP vélhetően nem nézte meg a hátteret, hogy ez mi is igazából. Szerintem ezt valakinek az OTP-n belül kezelnie kellene, és alapítóként összeválogatni pár olyan embert, akik szakmailag kompetensek, és megfelelő irányba viszik az alapítványt. Persze nem tudjuk, milyen indíttatásból vette át az OTP az alapítványt.

MC: Baki Pétert idézem az interjúból: „Jelen pillanatban a kecskeméti fotómúzeum és a Szövetség azért működik, mert az OTP Bankcsoport ezt fontos társadalmi célnak tekinti, ebből a szempontból felelősebben viselkedik, mint a magyar állam.”

G.O.: Csakhogy végül is egy magán cég kapott egy nem felbecsülhető értékű vagyont. Úgy tudom, ha a kuratóriumi elnök el akarna adni most André Kertész-képeket valami árverésen, abban senki nem gátolhatja meg őt.

B.A.: Az egészben pont ez a szörnyű – visszatérve oda, amikor Ottóékat lecserélték egy saját tánckarra a kuratóriumban –, szóval az a szomorú, hogy megszűnt az ellenőrzés. Nincs bajom a kurátorokkal, de tényleg legyenek mellettük szakemberek. Akik például azt tudják mondani: kérem szépen, egy eredeti korabeli nagyítás Escher Károlytól mást jelent, mint hogyha most lereprózunk tőle egy képet. Ma nincs igazán ilyen ember a csapatban. Másfelől: tényleg nem tudjuk, mi van az OTP-vel kötött szerződésben. Azt sem tudjuk, a Budapestre tervezett új fotográfiai múzeumhoz hogyan kapcsolódik majd az OTP. Annyit tudunk Baki Pétertől, hogy az OTP beszáll a múzeum létrehozásába. De minderről nem láttunk semmiféle papírt. Kértük. Nem egyszer. Nem állítom, hogy bármi szörnyűség történt, ám azt sem állítom, hogy nem történt.

MC: Keleti Éva a Baki Péterrel készült interjúra nyílt levélben reagált. Abban azt is megfogalmazta: „A teljes múzeumi gyűjtemény sorsáért, kezeléséért felelős alapítvány jogait Baki Péter igazgató egyetértésével a kuratórium tagjai – Arató András, dr. Király László György, dr. Borókai Gábor, dr. Vági Márton és Szamódy Zsolt – úgy adták át az OTP Bankcsoportnak, hogy az erről szóló szerződést a Szövetség tagjainak nem mutatták meg.”

K.É.: Pedig Baki Péter azt mondta, hogy a Szövetség bármely tagja belenézhet a szerződésekbe. Két éve kértük először Bánkuti Andrással, hogy szeretnénk megnézni a dokumentumokat. Az ügyben kijelölt ügyvéd akkor nem mutatta meg a szerződést, Baki Péter pedig azt mondta, nem tudja, hol a szerződés. Pár hete újra kértük a dokumentumokat. A sok papír között nem volt semmi olyan irat, amely az alapítvány és az OTP közötti szerződésre utalt volna. Máig titok, hogy az OTP-től remélt budapesti fotómúzeumba milyen áron és milyen feltételekkel, s milyen esetleges szelektálás után kerül majd be a magyar fotográfia alig felbecsülhető gyűjteménye.

B.A.: Pedig kell lennie szerződésnek. Egy korábbi Szövetségi közgyűlésen én olvastam fel Szebeni András fotóművész levelét, aki akkor beteg volt, nem tudott személyesen megjelenni a közgyűlésen. Azt írta, attól tart, nincs semmiféle garanciája a Szövetségnek, hogy a tulajdonát képező fotóvagyon nem porlad el, nem tűnik el az alapítványon keresztül. Maga Baki Péter reagált erre, hogy senki ne tartson ettől, a Szövetség kezében marad minden, a Szövetség üzemeltetheti majd a Budapestre tervezett fotómúzeumot is. Akkor még a Dózsa György úti múzeumnegyedbe képzelték el az intézményt. Voltak benne szép remények. Baki Péter ezt olyan bizonyosan mondta, hogy csakis egy szerződés birtokában tehetett ilyen biztos kijelentést. Én azért megkérdeztem a Szövetség elnökségétől, hogy ők, akik beleegyeztek, hogy megkapja az OTP az alapítói jogot, láttak-e szerződést erről. Kiderült, senki sem látott ilyet. Nem tudjuk, van-e egyáltalán szerződés, vagy nincs, de a lényeg: nem tudjuk, mi történik a háttérben.

G.O.: Csakis a Szövetség elnöksége kényszerítheti ki, hogy megnézzék a szerződést.

B.A.: Vagy a közgyűlés.

MC: Változhattak az alapítói jogok?

B.A.: Nem, csak most már az OTP-é majdnem az összes alapítói jog. Nem tudjuk, hogyan került a képbe a bank, de akár még jó is kisülhet belőle. Ugyanis jelenleg a banknak áll jogában a kuratórium tagjait kinevezni. Szerintem ad magára annyit az OTP, hogy szakmailag jó kurátorokat tesz majd a testületbe. Én a mostani felállást botrányosan szerénynek tartom, őket viszont nem az OTP nevezte ki kurátoroknak.

T.P.: Én pedig azt a hangvételt tartom elképesztően igazságtalannak, méltánytalannak, ahogyan a múzeum „kecskemétiségét” most megint szapulják néhányan. Kecskemét és a megye elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar fotográfia ügyének előre vitelében. Leiskolázták Budapestet a kultúra megbecsülésében. De nem csak üres hálára gondolok. Én például Dél-Pestről hamarabb érek Kecskemétre, mint az óbudai Budapest Galériába, de ha van miért, elmegyek Bécsbe is. A múzeum annak idején hatalmas lendülettel indult, de ez a lendület mára jócskán alábbhagyott, tehát most sokkal kevesebb ok van oda elmenni. De drukkolok egy pesti hely sikeréért is. Leginkább egy jól megközelíthető, elhagyott ipari épületért, vagy a volt Domus Áruházért, például. Bár ez persze már csak játék egy gondolattal.

K.É.: Szerintem már nem lehet rendbe tenni semmit.

B.A.: De igen, Éva. Bár tényleg nem jutottunk közelebb hozzá, hogy megtudjuk, mi is történt, azért bízzunk benne, hogy ezt még rendbe lehet tenni. Ha az OTP úgy dönt, hogy berak a kuratóriumba három-négy szakembert – akik jól fotografálnak, értenek a szakma egészéhez, felelősséget is éreznek a magyar fotográfiáért –, akkor abban a pillanatban helyrebillen a dolog. És ezt megteheti az OTP, hiszen az alapítói jogokat megszerezte.

T.O.: Teljesen jogos a kérdés, mi történik azzal az évtizedeken át felhalmozott vagyonnal, amely a Magyar Fotóművészek Szövetségéből átszállt az alapítványra.

K.É.: Ottó, hát ezért kértük és kérjük továbbra is a szerződéseket, mert azokban ennek mind benne kell lenni. Valami oka van, hogy nem mutatják meg.

MC: Ha nincs ilyen szerződés? Vagy ha nincs rögzítve a szerződésben a fotóvagyon sorsa?

G.O.: Akkor eladhatják az egészet.

B.A.: Amit nyilván nem feltételezünk. Noha nem ismerjük a kondíciókat.

K.É.: Vagy ahogyan András mondta az imént: kivesznek a gyűjteményből egy André Kertész-képet, kiviszik Párizsba egy árverésre, és kapnak érte, mondjuk, 120 ezer eurót.

B.A.: Míg beszélgettünk, közben rátaláltam a papírjaim között a Magyar Fotóművészek Szövetsége 2015. január 24-i közgyűlésének jegyzőkönyvére. Baki Péter felszólalásából idézek szó szerint. Azt mondja: „Mi azt a lehetőséget kaptuk ezáltal az OTP-től, hogy olyan cégben kaptunk 10%-os tulajdonrészt, ami 400-500 millió forint fölött diszponál.” Meg:,,Az OTP felbérelte a White&Case ügyvédi irodát, ez egy amerikai székhelyű ügyvédi iroda, az Andrássy úton székelnek, és átvilágított minden egyes ügyiratot. A miénket is, legyetek nyugodtak. Ők tudni akarták, hogy mi ezt, az elnökség vagy az elnök, aki alá megy íratni, az aláírhatja-e. És igen.” Ebből talán kiderül, hogy Baki Péternek és az OTP-t képviselő ügyvédnek van fogalma arról, milyen szerződést nem akarnak megmutatni. Pedig az OTP-nek szerintem érdeke a tisztánlátás és tisztán láttatás, nem?

G.O.: Én sem gondolom, hogy nincs ilyen szerződés. Ha nem mutatják meg, mindenki rosszra gondol. Bár lehet egy magánjellegű megállapodás, egy szindikátusi szerződés, és azt nem kell megmutatni, be sem kell nyújtani a cégbíróságnak. De szerintem az OTP számára is fontos, hogy legyen szerződés, amely rögzíti: a bank kinevezhet ugyan bárkit az alapítvány kuratóriumába, de nem adhat el képeket, és mellékelni kell a fotóleltárt. Azért kell a szerződés, hogy szabályozza, mit nem lehet csinálni.

B.A.: Szerintem abban mindnyájan egyetértünk – a jelenlévők is, gondolom, Baki Péter is –, hogy helye lenne egy jó fotográfiai múzeumnak Budapesten is. Meg is van hozzá az anyag. Fotográfusok közül sokan beletették a gyűjteménybe az életművüket, majd ki akarták onnan menekíteni pár éve, mert tartottak attól, hogy az alapítvány rosszul gazdálkodik majd a fotóikkal. De a kecskeméti fotómúzeum a múzeumi törvényre hivatkozva – ami egyszer be lett leltározva, az már az intézményé – nem adta vissza a képeket. Remélem, az OTP jó tulajdonos, jól fog bánni a Magyar Fotóművészek Szövetségének egykori, ingyenesen átadott vagyonával. A világban a magyar fotográfiának hihetetlen presztízse van, nem nekünk köszönhetően, hanem azoknak, akik elmentek innen. Az nagyon jó, hogy egy bank vagy egy cég felelősséget érez a kultúra iránt, és támogatja a művészetet. De úgy lenne a jó, hogy szakmailag előre menne a magyar fotográfia ügye, nem pedig hátrafelé. Ehhez egy szakmailag és rangjában is elfogadható kuratórium szükséges a Magyar Fotográfiai Alapítványban. Nagyon sok múlik az OTP-n, de reménykedjünk.

A Múzeum Café kérésére időközben Keleti Éva és Bánkuti András, valamint Baki Péter és Király László György, a Magyar Fotográfiai Alapítvány jelenlegi elnöke – az itt közölt beszélgetéstől függetlenül – vállalták, hogy nyilvánosan is közös asztalhoz ülnek megvitatni a szakmai nézeteltéréseket. Baki Péter azonban azt kérte, hogy a beszélgetést halasszuk egy későbbi időpontra, ugyanis hamarosan sok minden kiderülhet az új budapesti fotográfiai múzeum sorsáról, ami a felvetett kérdések sorára adhat választ. Ezért arra a beszélgetésre – a Múzeum Café reményei szerint is – egy későbbi időpontban kerülhet sor, amiről ugyancsak tájékoztatjuk a nyilvánosságot.