Az ügyfelektől a látogatókig
Nagy Enikő, a Műcsarnok kommunikációs vezetője
MúzeumCafé 3.
A Pannon sajtó és információs igazgatóhelyettesi székét cserélte fel a Műcsarnok kommunikációs vezetői posztjára a múlt év őszén Nagy Enikő, akivel a sokak számára meglepő váltás okairól, a piaci és a kulturális szféra közti alapvető különbségekről beszélgettünk, valamint arról, hogy milyen Műcsarnokot képzel el a nem is olyan távoli jövőben.
– Azt gondolom, nem egyedül vagyok azzal a vélekedéssel, hogy egy kommunikátor számára sokkal nagyobb lehetőségek nyílnak egy üzleti szférában működő cégen belül, mint egy kulturális intézménynél. Ön az elmúlt ősszel mégis egy nagy cégből igazolt át a Műcsarnokhoz. Mi volt az oka a váltásnak?
A tizenkét, a Pannonnál marketing- és pr-területen eltöltött év jelentős időszaka az életemnek, sokat tanultam, tapasztaltam, formálódtam. De mindig is közelebb állt hozzám a kultúra, mint a piaci szféra, a javarészt eladást ösztönző kommunikációs tevékenység, ezért, ahogy elérkezettnek éreztem a pillanatot, meg is ragadtam a lehetőséget, hogy váltsak. Egyrészt úgy éreztem, hogy a megszerzett tudásomat olyan helyen kell tovább kamatoztatnom, ahol nagyobb szükség van rá, másrészt pedig meg tudtam hozni azt a – mondjuk ki bátran – anyagi áldozatot, ami egy ilyen lépéssel jár. Most egy olyan ügyért dolgozom, amit tényleg fontosnak tartok. És nemcsak azért, mert nekem sokat jelent, hanem mert olyan világban élünk, ahol a kultúra és általában a közös ügyek a háttérbe szorultak. A magam részéről ezt egyfajta privát mecenatúrának gondolom. Sokféleképpen lehet a kultúra és művészet mellé állni, én ezt az utat választottam.
– Volt olyan helyzet a korábbi munkája során, amikor látva egy kulturális intézmény működését, kommunikációját, azt mondta: na, ezt a Pannonnál szerzett tapasztalatommal tudnám segíteni?
A Pannon több kulturális intézményt támogat, köztük a Magyar Nemzeti Galériát és az acb Kortárs Művészeti Galériát. Ezeknek az intézményeknek a kommunikációját számos esetben közösen találtuk ki, népszerűsítve a kiállításokat, ami az acb Galéria esetében nagy sikernek is örvendett újszerűségénél fogva. Ezek a lépések azt mutatják, hogy ha egy kicsit nyitottabban, a megszokott szemlélettől eltérően kommunikálunk, akkor mennyire pozitív a fogadtatása egy-egy ügynek. Ezek az együttműködések sokat nyomtak a latban a Műcsarnokhoz történő váltásomban.
– Miket érdemes átvennie egy kulturális intézménynek egy „multinál” használt módszerekből?
Az infrastruktúra állapota, a jó szervezeti felépítés, a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége, a stratégiai gondolkodás nagyban befolyásolja a kommunikáció hatékonyságát, és a látogatók becsábítását is lehet egyfajta piaci szemszögből nézni. De azért alapjában véve lényegesek a különbségek. Amikor idejöttem, készítettem egy „versenytárs”-elemzést: megnéztem, milyen múzeumok rendelkeznek Budapesten a Műcsarnokéhoz hasonló profillal. Aztán be kellett látnom, hogy mégsem tisztán a piaci szabályok érvényesek ezen a területen, ugyanis egy-egy sikeres intézmény vagy kiállítás az egész magyar múzeumi világra hathat kedvezően. Tehát nem egymás elől kell elhalászni az „ügyfeleket”, hanem együtt kell dolgoznunk azért, hogy növekedjen a látogatási kedv. Egyvalami azonban mindkét szféra sikerességét befolyásolja: az anyagi háttér. Egy intézmény, amely több pénzt tud fordítani egy-egy program pr-jára, nagyobb sikert is könyvelhet el. Ez talán a legfontosabb dolog, ami a két területet megkülönbözteti egymástól. A kultúra egyelőre nélkülözi azokat az erőforrásokat, amelyekkel látványos sikereket lehetne elérni, és a fogyasztói sem elég erősek gazdaságilag ahhoz, hogy eltartsák.
– Gondolom, ez vonatkozik a Műcsarnokra is. Egy kulturális intézmény adottságait figyelembe véve mi a kitűzött cél? Milyen Műcsarnokot képzel el a jövőben?
Azt kell látni, hogy a Műcsarnok népszerűsége szoros összefüggésben van a kortárs művészetet elfogadásával. Ha az utóbbi népszerűbb lesz, nyilván a Műcsarnokra is többen lesznek kíváncsiak. Ettől függetlenül egy nyitottabb, dinamikusan kommunikáló, színesebb, modernebb nyelven beszélő intézményt kell létrehozni, amely megszólítja azt a közönséget, amelyből összeállhat a Műcsarnokot látogató szélesebb kör. Ezen belül nagyon fontosak a fiatalok, hiszen ők azok, akik még „ránevelhetők” a kortárs művészet „fogyasztására”. A mi nemzedékünk ezt a fajta nevelést nem kapta meg. Vagyis céljaink között az élményszerzésen kívül az edukáció is fontos, mint minden, a jövő generációkért felelős intézménynek. És – ezekkel összefüggésben – ha vonzóbb az intézmény, a támogatók, szponzorok köre is bővülhet, olyan, szintén a jövőért felelős vállalatokkal, amelyek a legváltozatosabb formákban állhatnak mellénk. A befolyó plusz forrásokat pedig az intézmény népszerűsítésére, fejlesztésére lehet fordítani. Reményeim szerint ezekre a változásokra mielőbb sor kerülhet, és egyre többen a kortárs művészet ügye mellé állnak.