EGY SZILÁNK ÖRÖKKÉVALÓSÁG
MúzeumCafé 90.
Sero venientibus ossa – a későn jövőknek csak a csont jut, tartja a latin mondás annak illusztrálására, hogy lekéshetünk a jóról, ha nem érkezünk meg valahová időben. Nem tudni, hogy vajon az ifjú II. Lajos királynak megfordult-e fejében ez az intelem, amikor 1522-ben a karlsteini kincstárban a 340-es évek elején meghalt Remete Szent Pál fejereklyéje után kutakodott, mindenesetre akár igen, akár nem, rácáfolt a latin mondás átvitt jelentésére. Gyöngyösi Gergely, a pálos rend 16. századi krónikása szerint ugyanis a szóban forgó jelenet végeredményeképp az uralkodó némi kalandos segítséggel rálelt a remeteszent fejére, amely addigra már hosszú ideje a testtől leválasztva pihent különféle szent vagy profán, de nagy tiszteletben álló helyeken. Így aztán Lajos király páratlan zsákmánnyal tért haza, hogy szeretett rendje számára az utolsó pillanatban mégiscsak elhozza névadója hiányzó földi maradványait. A test és a fej rövidke három évre – 1523 pünkösd és a mohácsi csata utáni hetek között – egyesülhetett végsőnek szánt nyughelyén, föllendítve az amúgy is roppant népszerű késő középkori magyarországi zarándokhely, a rend budaszentlőrinci központjában található Remete Szent Pál-sír népszerűségét.
Jusepe de Ribera modorában: Remete Szent Pál, 17. század
A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye
¶ Rövid idő ez a szent életétől eltelt tizenkét évszázadhoz képest, II. Lajos tulajdonképpen „későn” jött, ám ez csak utólag derült ki. Az ereklyék történetében viszonylag ritka újraegyesítés viszont nemcsak egyedisége miatt meghatározó kultúrtörténeti momentum, hanem azért is, mert a remeteszent hazánkban őrzött maradványai ezután mind áldozatul estek a középkori Magyarország végét jelentő oszmán hódításnak.
¶ A test és a fej egyesítését mesélő történet megértéséhez érdemes egy kicsit hosszabban is átadnunk Gyöngyösi Gergelynek a szót.
„Az Úr 1522. évében a felséges Lajos, Magyarország, Dalmácia, Csehország stb. királya Isten segítségével Csehországba ment. (…) Szíve belsejében buzgón átgondolta és meghányta-vetette magában, hogy a remete testvérek gyakran miképp nyugtalanították alázatos és jámbor kéréseikkel, hogy Szent Pál fejét Csehországból méltóztassék visszahozni, és egyesítse a szent testtel. (…) Kora hajnalban fölkelt, és Prágából Karlstein várába sietett, ahol a cseh koronát is őrizték. A szenteknek a sok ereklyéi között saját kezével szorgalmasan kereste, és nehezen találta meg, mert a takarón, mellyel a fejet letakarták, hamis fölirat volt, mely így szólt: Szent Anasztázia feje. A csehek ugyanis mindig féltek attól, hogy elviszik tőlük, ezért elrejtették. De egy jó lelkiismeretű és dicséretes életű öreg pap, aki ismerte a csehek ravaszságát, a királynak titokban elárulta, hogyan lehet megtalálni. Levette tehát a takarót a fejről, és a jámbor király megtalálta, amire vágyott: a fej oldalán a nyakszirtnél cseh nyelven volt fölírva: Első Remete Szent Pál feje, aki Buda közelében fekszik. Mikor ezt meglátta, a nagy örömtől eltelve magához szorította. Magához véve, amilyen gyorsan lehetett, nagy áhítattal Magyarországra visszaszállította. Egy ideig magánál tartotta Budán, amíg a testvérek pünkösdkor össze nem gyűltek. Azt a papot pedig, aki Szent Pál fejét fölfedte, a király távozása után meg akarták ölni, de az nagy nehezen megszökött, és a felséges királyhoz menekült. Végül eljött az idő, amikor minden testvér a káptalanon volt. Pünkösd másnapján, amelyre Orbán pápa ünnepe esett, hajnalban ünnepi öltözékben és áhítatos körmenetben a kolostorból mindegyik Budára ment.
A felséges király, a királynéval, az ország főnemeseivel, nemeseivel és a népnek, férfiaknak és asszonyoknak megszámlálhatatlan tömegével, az egyháziak fényes menetével, főtisztelendő Simon zágrábi püspök úrral, aki főpapi jelvényeket viselve vitte kezében tisztelettel a szent fejét, és az ezeket követőkkel együtt találkozott a testvérekkel, akiknek a város kapuján kívül a kezükbe adta szent atyánk fejét. Rögtön mindnyájan letérdeltek, és hálaadásul nagy áhítattal elénekelték a Te Deumot. Himnuszt énekelve körmenetben a kolostorhoz vonultak. A körmenetet kísérte a király, királyné, a főnemesek, nemesek mind, és egész nap a kolostorban maradtak, amíg a szent fejet szemük láttára nem egyesítették a szent testével. De mert a szent fej más nemzeteknél, a cseheknél, vagyis a huszitáknál is hányódott sok éven keresztül, száznegyven évig, akik nem a szükséges körültekintéssel és tisztelettel őrizték, sőt illetlenül bántak vele, ezért nem maradt meg olyan sértetlenül, mint a test Magyarországon, hanem a haját, szakállát és a bőrét lehúzták, úgyhogy csak a koponyáját hozták haza, amint ez látható.”
Keresztboltozat záróköve. A zárókő díszített oldalán Szent Pál alakja látható két fa között, sziklás tájon. A bal oldali fán a szentet tápláló holló látható. A zárókő 1928-ban a Fény utcában, egy épület bontásakor került elő, de feltehetően a budaszentlőrinci pálos kolostorhoz tartozhatott
Forrás: BTM Vármúzeum
¶ Az ereklye hányódása sajnos nem száznegyven évvel korábban, hanem az ezredforduló után nem sokkal vette kezdetét. A sivatagi körülmények között mumifikálódott holttestet sokan tisztelték Egyiptom keresztény közösségeiben, mire 494-ben Gelasius pápa szentté avatta Pált, akinek testét 1169-ben Konstantinápolyba szállították. A túlzott tisztelet és az ereklyéknek tulajdonított csodatévő erő lehetett az oka annak, hogy sok más szent földi maradványaihoz hasonlóan az ő testét is több darabra osztották, hogy szentségéből minél többen részesülhessenek, birtokolhassák, láthassák vagy érinthessék. A hagyomány szerint a test 1240-ben egy gazdag polgár közbenjárására Velencébe, három ujja pedig valamivel korábban a clunyi apátságba került. Fejét azonban Konstantinápolyból Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár előbb Prágába, onnan Karlstein várába szállíttatta, a hatalmas uralkodói ereklyegyűjteménybe.
¶ Itt lép be a magyar szál a történetbe. A 13. század közepétől renddé szerveződött hazai remeték ugyanis az Anjou-kor kezdetén fölvették az első ismert remete, Pál nevét. Sikerükhöz és népszerűségükhöz az uralkodók támogatására is szükség volt, ez a támogatás pedig a középkor folyamán számtalan adomány és kolostoralapítás mellett két szimbolikus gesztusban csúcsosodott ki: éppen a két Lajos király ereklyeszerző akciójában. Nagy Lajos a velencei háborúját követően, 1381-ben már Remete Szent Pál testével tért vissza hazánkba, erről szintén Gyöngyösi Gergely rendtörténete számol be. Gyöngyösi szerint az uralkodó maga ígérte meg, hogy ha győz a háborúban, megszerzi szeretett pálosai számára védőszentjük ereklyéjét. A test translatiója nem volt teljes: néhány csont ugyanis Velencében maradt – a ma ismert, és a magyarországi pálos kolostorban is megtalálható Remete Szent Pál-ereklyék ezekből lettek leválasztva. A maradványokat előbb a budai királyi kápolnában helyezték el, majd onnan a rend főkolostorába, Budaszentlőrincre szállították át, Pál pedig ettől fogva Szűz Mária mellett Magyarország társvédőszentje lett. Sírja már a 15. század elejétől népszerű zarándokhely volt, nem meglepő tehát, hogy amikor II. Lajos 1522-ben Karlsteinből a fejjel hazatért, azt különös ünnepélyességgel fogadták.
¶ Gyöngyösi Gergely azt írja, „nem a szükséges körültekintéssel és tisztelettel őrizték, sőt illetlenül bántak” a fejereklyével. De vajon hogyan kellett volna „illendően bánni” vele?
A budaszentlőrinci pálos kolostor maradványai
¶ A testmaradványok tisztelete az Ószövetség koráig nyúlik vissza. Alapja, mint minden népnél, az az igény, hogy a test (vagy annak egy kis töredéke) a közösséghez tartozó elhunytak emlékét életben tartsa. A zsidóság ősi temetkezési szokásainak egyike volt a sziklasírba helyezés – Jézus Krisztus holtteste is itt pihent a feltámadás hajnaláig –, majd miután a lágyrészek elbomlottak a csontról, osszáriumban gyűjtötték össze őket. Az Ószövetség tanúsága szerint tisztelték és zarándoklattal keresték föl Ábrahám és családja sziklasírját is.
¶ A Teremtés könyvében olvasható történet szerint pedig József a halála előtt meghagyta testvéreinek: „Én meghalok. Isten majd meglátogat benneteket, és visszavezet ebből az országból arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel megígért.” Azután megeskette Izrael fiait: „Ha majd Isten meglátogat benneteket, vigyétek el csontjaimat magatokkal!” A Biblia szerint József 110 éves korában halt meg, testét bebalzsamozták, és Egyiptomban koporsóba helyezték (Ter 50,24–26). Az ősök csontjainak „szállítására” tehát szintén ismerünk ószövetségi példát.
¶ Később a kereszténység természetes módon emelte be saját liturgikus gyakorlatába a megholt hívekről megemlékezést, amely ma minden szentmisében elhangzik: leggyakrabban – a római kánon szerint – az átváltoztatás előtt. A keresztény liturgia már origóját tekintve is elválaszthatatlan a holtak csontjaitól: az üldözés évszázadaiban a Krisztus-hívők a menedékhelyül szolgáló katakombákban gyülekeztek, itt mutatták be az első szentmiséket is, a vértanúk sírja fölött közvetlenül. Noha a „tanúságtevő” jelentésű „mártír” szót eredetileg csak azokra használták, akik vérüket ontották hitükért, lassanként azonban a természetes halált halt, szentéletű hitvallók is hasonló tiszteletben részesültek holtuk után. A 3. századból származik az a forrás, amely elsőként jelenti ki, hogy az egyház teljes értékű tanúságtevőnek tekinti a vértelen vértanúkat, akik „szavaikkal és cselekedeteikkel” vallják meg Krisztust. Ez a tisztelet terjedt ki a szentéletű püspökökre vagy épp remetékre.
¶ A megholtak maradványainak tisztelete nem választható el attól, hogy a Római Birodalomban a keresztény temetkezés radikálisan különbözött a rómaiakétól. Míg ugyanis utóbbiaknál természetes szokás volt a hamvasztás, addig a keresztények – az ószövetségi hagyománynak megfelelően – vallották a test feltámadását, amihez szükség volt a test megőrzésére is.
Az élő hitgyakorlás részét jelentette, hogy családtagok, rokonok és hittestvérek a vértanúk sírjánál gyűltek össze haláluk – pontosabban mennyei születésnapjuk – évfordulóján, ezért is volt különösen nagy veszteség az első közösségek számára, hogy a keresztényüldöző hatóságok a vértanúk földi maradványait elrettentésképp gyakran elégették vagy folyóba vetették. Azért, hogy emléküket holttest és sír nélkül is megőrizhessék, és a végtisztesség megadása híján legalább imáikba foglalják, a keresztények lajstromba foglalták nevüket, megteremtve
ezzel az első martirológiumokat.
¶ Az egyik legkorábbi forrás, amely a szentek csontjaival való helyes – Gyöngyösivel szólva: illendő – bánásmódot rögzíti, Szent Polikárp vértanúaktája. „Mi aztán csontjait, amelyek értékesebbek az ékköveknél és drágábbak a legtisztább aranynál, magunkhoz vettük és illő helyen eltemettük. Azon a helyen pedig, ahogy lehet majd, ujjongva és örvendezve fogunk összejönni, és az Úr megengedi, hogy ott megüljük vértanúsága születésének napját” – írja a szöveg, amelyet Kovács Gergely okleveles posztulátor (többek között Mindszenty József posztulátora) idéz Vég nélkül című könyvében.
Zolnay László beszámolója ásatásairól, többek között a budaszentlőrinci pálos kolostor 1971-ben előkerült kőszobrászati leleteiről
Budapest folyóirat, 1978/12. 36–37.
¶ Közhelyszerű tény, hogy a legnagyobb tiltást és fenyegetettséget mindig hatalmas expanzió követi: így a keresztényüldözés 250 évéből az utolsó, legvéresebb üldözés – amelyet Diocletianus rendelt el, és amelynek hatására menekült a legenda szerint maga Remete Szent Pál is Thébából a sivatagba – a kereszténység aranykorát hozta el 313 után. A szentek tisztelete nyilvánossá válhatott, ez pedig megváltoztatta a római jogon alapuló szokást is, amely tiltotta a nekropolisz sírjainak bolygatását éppúgy, mint a testek kihantolását, a szent testrészeinek szétválasztását és a maradványok ereklyetartóba foglalását.
¶ A kultusz föllángolása miatt egyre népszerűbbek lettek a csontokat rejtő sírok is, amelyek nemegyszer váltak népvándorlás kori ereklyerablók áldozatává, egy-egy népszerű szent ereklyéjéért ugyanis jó pénzt lehetett kapni. Az egyház erre válaszul vezette be később, hogy csakis hitelesített ereklyét szabad tisztelni, az ereklyékkel történő kereskedés pedig kiközösítés terhe mellett szigorúan tilos (egyébként mind a mai napig, sőt a kiemelkedő és széles körben tisztelt maradványok mozgatásához az Apostoli Szentszék jóváhagyása szükséges). A 7. század keresztényei végül abban látták a megoldást, hogy a legtöbb itáliai vértanú földi maradványait inkább temetői bazilikákban helyezték el. A sírból történő átszállítás, vagyis translatio ettől fogva válik a keresztény ünneprend
részévé.
¶ A számos translatio eredményeképp a hívők végleg elszakadtak a katakombáktól, legtöbbjükről meg is feledkeztek. A sírkamrákban végzett liturgia gyakorlatából azonban megmaradt, hogy a megszentelt misézőhely, vagyis az oltár, ereklyét kell hogy tartalmazzon, az ereklye pedig legtöbbször valamely szent csontjának apró darabja, szilánkja lett. Az előírást a II. niceai zsinaton (787) vezették be. Ez ma is kötelező elem, amelynek érdekében az oltárokban kis fülkét alakítanak ki, az üreget pedig – utalva a szokás régi eredetére – sepulchrumnak, azaz sírhelynek nevezik.
¶ A kereszténység első századaiban nyugaton eleinte még a teljes test megőrzésére törekedtek. A keleti egyházból azonban fokozatosan az egész kereszténységre kiterjedt az a szokás, amely a kultusz terjesztésének eszközeként a holttestről leválasztott csontmaradványokat mozgatott a közösségek között. Az ereklyék átvitele, a translatio pedig szokássá vált, különösen azután, hogy hittérítők kértek, keresztény közösségek pedig egymásnak is adtak egy-egy vértanú vagy szent náluk lévő maradványaiból.
¶ A szentek ünnepének jelentős része így a liturgikus évben sem a földi vagy égi születésnapjával szerepel, hanem az ereklye ünnepélyes átvitelének évfordulós napjával. Nem utolsósorban gyakran azért, mert a születés és a halál időpontja addigra feledésbe merült.
¶ Méltó és igazságos volt tehát, hogy Remete Szent Pál translatiójára is a lehető legnagyobb ünnepélyességgel került sor. A Gyöngyösi-idézetben leírt körmenet, a főpapok, a nemesek és magának az uralkodónak a részvétele még a rendtörténet iránt elfogult pálos szerző tollából is kiemelkedő jelentőségről tanúskodik, különösen annak ismeretében, hogy a budaszentlőrinci sír már Nagy Lajos korától fogva Buda környékének egyik legnépszerűbb zarándokhelye volt (Árpád-házi Szent Margitnak a Nyulak-szigeti nyughelye
mellett).
¶ A zarándoklatoknak köszönhetően jelentős építkezések indultak Budaszentlőrincen, ahol Remete Szent Pál vörös márvány sírkövét Dénes kőfaragó mester, pálos testvér készítette el, sőt Nagy Lajos velencei hadjáratának sikere után Hunyadi Mátyás is Remete Szent Pál közbenjárásának tulajdonította 1475-ös, Moldvában aratott győzelmét a törökök fölött. Budaszentlőrinc, amint a névadó ereklyéi miatt kegyhellyé vált, számos egyházi és világi kiváltságban részesült: hogy csak egyet említsünk, a translatio ünnepén egyévi búcsút nyert az, aki meglátogatta a szent sírját.
¶ A zarándokhelyen történt csodákat, valamint Remete Szent Pál életrajzát Hadnagy Bálint pálos szerzetes, későbbi rendfőnök állította össze 1507 után, több kéziratból. Az 1422 és 1505 közötti évtizedekből 88 csodát jegyzett le, kortárs és későbbi történetírók azonban más mirákulumokról is beszámolnak: hat szerzőtől összesen 102 csodát ismerhetünk meg a 18. század végéig született leírásokban.
¶ A középkori pálos rend számára az egyik legfontosabb ünneppé pedig – Remete Szent Pál testének 1381-es elhozatalára emlékezve – november 14., a translatio ünnepe vált. Jelentőségét az is mutatja, hogy a kevés középkori pálos irodalmi emlék között Csanádi Albert, a 15–16. század fordulóján élt budaszentlőrinci hitszónok verses zsolozsmát írt tiszteletére, a mű pedig egy 1537-ben, Velencében kinyomtatott breviáriumban maradt ránk.
¶ Annak ellenére, hogy a kolostor és zarándokhely számos fejlesztésen ment át az 1510-es évekre, a történet sajnos nem ért jó véget: 1526-ban a Budáig följutó oszmán csapatok földúlták és a földdel tették egyenlővé a fényes kolostort is. Remete Szent Pál teste és feje egy időre Trencsénbe került, majd a század közepén végleg nyoma veszett.
¶ Remete Szent Pál sírjánál ma tehát nem tudnánk leróni tiszteletünket, hiszen földi maradványai elpusztultak. Sajnos bőségesen említhetünk olyan történeteket, amikor a szeretve tisztelt megholtnak hiányoznak a földi maradványai, és nincs ismert temetkezőhelye sem, ahol emlékezhetünk rá. Ilyen például – csak a pálos rendtörténetnél maradva – a hagyomány szerinti alapító, Özséb alakja, akinek nem csak sírja hollétét nem tudjuk, de életét is nagyon kevés adatból ismerjük. Az ehhez hasonló esetekben az életút egyéb helyszínei válnak fontossá: Özsébnél például a pilisi kezdetek és a neki tulajdonított első kolostoralapítás helyszíne, a Kesztölc-klastrompusztai Szent Kereszt-kolostor, de említhetnénk egy jóval ismertebb példát is: a Segesvárnál eltűnt Petőfi Sándor iránti tisztelet első számú kultuszhelye a költő kiskőrösi háza, a mai Petőfi Múzeum lett. Összeköti mindezeket az a kulturális gyakorlat, hogy az ember térben éli meg az időt: útra kel, hogy tiszteletét tegye a múlt előtt, és mozgásban marad, hogy fenntartsa kapcsolatát az egykoriakkal, akikhez tartozik, és akik őhozzá tartoznak.
¶ Miért fontos mindez? Mert ahogyan a helyváltoztatás élő ember számára elképzelhetetlen ép csontozat nélkül, úgy az ember kulturális természetéhez hozzátartozik, hogy amikor a csont már nem tud helyet változtatni, akkor az élők gondoskodnak arról, hogy azok – pontosabban rajtuk keresztül a megholt személyek – a közösség részei maradhassanak. Akár annak árán is, hogy a végsőnek szánt nyughely időnként nem végső, mert a történelem viharai vagy éppen az ezeket követő, erkölcsi elégtételt jelentő idők úgy kívánják, hogy mozgásban maradjanak.
¶ Babits Mihály írja a Nyugat 1910-es évfolyamában Henri Bergson filozófiájának egyik leglényegesebb részét – hazánkban gyakorlatilag elsőként – tárgyalva: „Minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá. (…) Minden élőlényre tényleges hatást gyakorol az egész múltja együtt, hisz éppen ebben áll a teremtő idő, hogy a múlt nem semmisül meg, hanem folyton gazdagodva a jelennel állandóan hat a jövőre.”
¶ Tehát – folytatja Babits – „az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. (…) A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre. Az idegrendszer mozgása nem előidézője az emléknek, hanem hatása, folytatója, mely tovább folytatódva testünk mozgásában (cselekedetben) végződik. Ekként a léleknek (a múltnak) a jelennel összefüggő vége úgy nyúl minden pillanatban a testbe (a jelenbe), mint valami késhegy, hogy azt igazgassa.”
¶ Mindez pedig szorosan kapcsolódik a keresztény liturgiához is. Hogyan? Úgy, hogy az utolsó vacsorán – amelyet minden szentmise megidéz – maga Jézus Krisztus szólította föl tanítványait az emlékezésre, méghozzá közvetlenül a kenyér és bor átváltoztatása után: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” A pap pedig, aki hivatását gyakorolva az oltárnál emlékezik és emlékeztet, minden esetben egy ereklye fölött állva ismétli el ezeket a szavakat, átváltoztatva a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. Az oltárkőbe rejtett, aprócska csontszilánk pedig eközben az általa megtestesített isteni kegyelem által – ahogy Kovács Gergely fogalmaz – „legyőzi tér és idő korlátait, és csodálatos módon válik egy halálon átívelő közösség kapcsolattartásának szereteteszközévé”.