Fotó és művészet
Fényképek a múzeumokban: a dokumentumtól a műtárgyig
MúzeumCafé 5.
Amikor 1874-ben az első dagerrotípia bekerült a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe, valószínűleg aligha gondolhatta bárki is, hogy az új képalkotó-technikával készített tárgyak mekkora karriert fognak befutni a kiállítási intézményekben: ma, bő százharminc évvel később becslések szerint a hazai közgyűjteményekben kereken tízmillió fotográfiát őriznek. Persze hogy milyen céllal, azt múzeuma válogatja.
A fotóipar összesített filmeladási adatai szerint a múlt évszázad utolsó évében volt olyan hónap, amikor a világon 2300 (nem tévedés: kettőezer háromszáz) darab fénykép készült másodpercenként (vagy ha nem is ennyi, de legalábbis ennyihez való filmet adtak el). És hol volt még akkor a digitális szuper-fényképezőgépek, vagy akár csak a képrögzítésre is alkalmas legegyszerűbb mobiltelefonok mai térnyerése, amióta már nincs ember, aki meg tudná becsülni, hogy hány felvétel is készül szerte a világban.
A fotográfia, vagyis a fény segítségével valamilyen fényérzékeny anyagra vegyi eljárással rögzített kép felfedezése, 1839 óta – ennek az évnek a január 7-éjén jelentette be a Francia Akadémián a találmányt François Jean Dominique Arago (1786–1853) francia fizikus és csillagász, a Nicéphore Niépce (1765–1833) francia litográfus kísérletei nyomán a módszert kidolgozó Louis Jacques Mandé Daguerre (1789–1851) tájkép- és dekorációfestő pártfogója – a technikai eljárással készített képek egyre nagyobb szerepet játszanak az emberek életében, és így természetesen a muzeológiában is.
A magyarországi közgyűjteményekben őrzött fényképfelvételek mennyiségéről csak becslések vannak (annál is inkább, hiszen ez a szám alighanem szó szerint napról napra emelkedik): eszerint ma nagyjából kereken tízmillió, valamilyen fotótechnikai eljárással készült kép lehet múzeumi-gyűjteményi kezelésben.
A múzeumok nagy részében a fotó elsősorban dokumentum: az adott intézmény gyűjtő-kutatókörének megfelelő tematika hordozója. Legyen szó akár építészetről, pedagógiáról, hadtörténetről, néprajzról, közlekedésről, mezőgazdaságról, sportról, vagy bármilyen ipari tevékenységről, ha az adott területnek van múzeuma, abban biztosan találni lehet az illető témáról készített régebbi vagy mai fotográfiákat. A Petőfi Irodalmi Múzeumban például nagyjából harmincezer fényképet őriznek magyar írókról, illetve velük kapcsolatos eseményekről és helyszínekről; a Pannonhalmi Bencés Főapátság fotótárában mintegy százezer felvétel örökíti meg az 1850-es évektől kezdve napjainkig a rend életét. Ugyanakkor azonban ezek a múzeumi fotók egyúttal mind egy szálig meglehetősen sérülékeny tárgyak is: tárolásuk megfelelő körülményeket – állandó hőmérsékletet és páratartalmat, a negatívok esetében pormentes levegőt stb. – igényel, restaurálásuk speciális szakembereket kíván. Egészen pontosan igényelne, illetve kívánna, és akkor a feldolgozásukról még nem is beszéltünk; jelen sorok írója egy korábbi kutatása alkalmával járt olyan hazai múzeumban, ahol egy szekrényből elővett cipősdobozokban adták át neki az azokba ömlesztett fotókat, mondván, azok között talán megtalálja, amit keres. A fentiek miatt égető szükség lenne a különböző gyűjteményekben lévő fotóanyag mielőbbi digitalizálására; ez a munka néhol saját erőből megkezdődött, miközben a kulturális minisztérium tájékoztatása szerint jelenleg folyik egy nagyszabású, EU-s pénzek felhasználására épülő digitalizálási program előkészítése, aminek során felmérik a múzeumi fotóanyagok megmentésének lehetőségeit is, illetve maghatározzák az elektronikus feldolgozásba bekerülő múzeumi tárgyak prioritásait.
Dokumentum vagy műtárgy?
A múzeumok fotóhasználati gyakorlatában két élesen elkülönülő, szemléletbeli különbség jelenik meg. A gyűjtemények nagy részében a fotót elsősorban archiválási-kutatási tárgynak tekintik, ebből a célból tartják; ha néhány fényképfelvétel be is kerül egy-egy kiállításba, ott elsősorban vagy mint kordokumentum, vagy mint illusztráció jelenik meg. Ez alól kizárólag azok a gyűjtemények jelentenek kivételt, amelyek egészen másként, műtárgyként tekintenek a fotográfiára, s ebből az indíttatásból gyűjtik és állítják ki azokat.
Ez utóbbi szemlélet azonban messze nem olyan régi keletű, mint a másik: fényképeket először az 1929-ben alapított New York-i Museum of Modern Artban állítottak ki műtárgyként (az ő gyűjteményükben ma nagyjából nyolc-kilencezer fotográfia található, ám, mint ahogyan Baki Péter, a kecskeméti Fotográfiai Múzeum igazgatója fogalmaz, „ezek a fotóművészet történetének legfontosabb felvételei”), miközben a fotók rendszeres múzeumi elhelyezésének a gondolata már Magyarországon is jóval korábbról származik. 1862-ben vetette fel ugyanis először egy Veress Ferenc nevű kolozsvári fotográfus az Ország Tükre című lapban, miszerint „fényképészeink nagy szolgálatot tehetnének honunknak azáltal, ha a tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mezején kitűnt kisebb-nagyobb nevezetes egyéneket levéve és összegyűjtve, albumalakban beadnánk a hazai múzeumokba. Én e gondolatot évek óta forgatom elmémben s létesítését az idén el is kezdem. Szándékom ugyanis (…) nevezetes egyéneket nemzet, vallás és nem különbség nélkül lefényképezni, kik szellemi és anyagi tehetségük fogva kitűntek, foglalkozzanak bár az irodalom, művészet, gazdászat és ipar mezején. Másik nagy szolgálatot tehetné a hazai fényképészet a történelemnek úgy, ha minden régiséget, várakat, ó-kastélyokat, templomromokat, barlangokat, amik még fenn vannak, de csak egy tized múlva is eltűnhetnek, fényképészetileg levenne, a jövő kornak hátra hagyva.” Vagyis Veress úr szavaiból is az tűnik ki, hogy a fotót ő is kizárólag kordokumentumként kívánta elhelyezni a múzeumokban. És álljon itt még két fontos dátum a hazai fotográfia és a múzeumok kapcsolatának történetéből: az első hazai fényképtárlat, a Műkedvelő Fotográfiai Kiállítás 1880. május 1-jén nyílt meg a régi Műcsarnokban, 1941. január 1-jén pedig Kankowszky Ervin és Kerny István megalapította a Magyar Fotómúzeumot – amely azonban sem szervezetileg nem volt önálló, sem saját helyiséggel nem rendelkezett, vagyis valójában csak „papíron” létezett.
Magyar Fotográfiai Múzeum
1941 után pontosan egy fél évszázadnak kellett eltelnie, mire 1991 decemberében Kecskeméten megnyílt a Magyar Fotográfiai Múzeum, az egyetlen országos gyűjtőkörű, kizárólag fotográfiák, valamint a fotózáshoz kapcsolódó tárgyak, dokumentumok gyűjtésével, őrzésével és kiállításával foglalkozó szakintézmény. Az egykori postakocsi-állomás, majd zsinagóga épületében működő múzeumban ma körülbelül egymillió felvételt – negatívokat és pozitívokat egyaránt – őriznek (köztük a Magyar Fotóművészek Szövetségének 1958 óta múzeumalapítási szándékkal gyűjtött Fotótörténeti Gyűjteményének 73 ezer tételét is). A gyűjtemény legkorábbi darabja egy 1840-ből származó dagerrotípia, s a későbbi képek alkotói között éppúgy ott vannak a külföldön világhírűvé lett magyar fotográfusok – André Kertész, Moholy-Nagy László, Kepes György, Robert és Cornell Capa, Paul Almásy, Brassaï, Munkácsi Márton, Ata Kando –, mint az idehaza dolgozó legnagyobbak, Pécsi József, Balogh Rudolf, Escher Károly, Angelo, Máté Olga és még vagy félezernyi alkotó egészen a maiakig. Az intézmény a képek mellett fényképezőgépeket és a képek készítéséhez szükséges egyéb tárgyakat (objektíveket, fénymérőket, vakukat), nagyítógépeket, vetítőket, a laboráláshoz szükséges egyéb eszközöket, műtermi berendezéseket, a fotózáshoz kapcsolódó hirdetéseket, játékokat, valamint érmeket, díjakat, levéltári dokumentumokat, könyveket, folyóiratokat, albumokat, katalógusokat, hang- és képhordozókon rögzített visszaemlékezéseket, interjúkat is gyűjt – egyszóval minden olyasmit, ami a magyar és az egyetemes fotográfia történetében valaha is bármilyen szerepet játszott. A régi képek digitalizálása folyamatosan történik: mint Baki Pétertől megtudtuk, eddig mintegy huszonkétezer felvételt dolgoztak fel elektronikusan.
A múzeum rendszeresen szervez kiállításokat bel- és külföldön egyaránt a gyűjteményéből, persze elsősorban a fényképekből, s különböző tematikus kiadványokban, vagy egy-egy fotográfust bemutató könyvsorozatban is igyekszik minél több emberhez eljuttatni a fotográfia művészetét. És hogy ez a tevékenységük mennyire eredményes, arra mi sem jobb példa, mint hogy a birtokukban lévő képekből összeállított (M)érték – világhírű magyar fotográfusok című kiállítást, amely Brassaï, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton felvételeit mutatta be, 2006 novembere és 2007 januárja között több mint húszezer látogató tekintette meg (ez – nem számítva a World Press, illetve a hazai sajtófotó-kiállítások kimagasló eredményeit – a legmagasabb nézőszám, amit eddig Magyarországon fényképkiállítás elért; s ezt követően a tárlat még több vidéki, valamint határon túli városban is megfordult).
Az MNM Történeti Fényképtára
Magyarország legnagyobb múzeumi fényképgyűjteménye, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára nagyjából 1,3 millió felvételt őriz, ebből mintegy 350 ezer darabot egyedileg nyilvántartva, a többit időrendben és tematikus rendszerezésben. A kollekció legrégebbi darabja egy dagerrotípia, amely 1874-ben került a múzeumba, de ezen kívül is több tucat ezzel a kezdeti technikával készített képet őriznek, amelyek között negyven ismert, névvel azonosítható személyről – többek között például Kossuth Lajosról – készített portré is van. A gyűjteményben amúgy nagyjából negyvenezer leltározott arcképfelvétel található, köztük olyan neves fotóművészeké is, mint Székely Aladár, Máté Olga, vagy Rónai Dénes portréi többek között Ady Endréről, Babits Mihályról, Kaffka Margitról, vagy éppen Kassák Lajosról.
A bármilyen megkötöttség nélkül, a teljesség igényével gyűjtött fényképek között találhatunk mintegy tizenhétezer leltározott városképet, nyolcezer viselettörténeti felvételt (a műtermi, illetve amatőrök által készített képeken tematikus válogatásokban tanulmányozhatók a frizurák, az ékszerek, az egyes ruhadarabok, úgy a férfiak, mint a nők, vagy a gyermekek esetében), a magyarországi eseményeket megörökítői fényképekből mintegy százezer (a legkorábbiak Heller Józsefnek az 1867. évi koronázási ünnepségeket megörökítő fotográfiái), a külföldiekből pedig több mint harmincezer szerepel a leltárkönyvekben. Része a gyűjteménynek egy fotóalbum-kollekció (benne többek között annakidején Deák Ferencnek, Rákosi Mátyásnak, vagy éppen Kádár Jánosnak ajándékozott albumokkal), valamint több mint ezer diafelvétel is; emellett különböző fotótörténeti különlegességek – talbotípiák, ambrotípiák, ferrotípiák, kromotípiák, vagy éppen selyemre, vászonra, bőrre, pergamenre, porcelánra, tejüvegre rögzített fényképek – teszik teljessé a gyűjteménynek ezt a részét.
Mint a Fényképtár vezetője, Lengyel Beatrix kérdésünkre elmondta, a múzeum állandó kiállításaiban – műtárgyvédelmi okokból természetesen csak másolatban – több száz felvétel szerepel a gyűjteményből („eredetiben” mindössze az 1961-es Országgyűlési Album látható, ám az is a fotográfiák nélkül). Ők is folyamatosan végzik a digitalizálást (eddig mintegy húszezer felvételt mentettek el ilyen módon), de az eredeti képeket is légkondicionált raktárakban, speciális savmentes papírokban, állandó ellenőrzés mellett tárolják, s a képek adott esetben 24 órás „zsilipelés” után hagyják csak el a raktárt, illetve ugyanígy térnek oda vissza. A múzeum 2006-ban indított Találkozások című programsorozata keretében rendszeresen hívnak meg külföldi szakembereket, akikkel saját országaik hasonló gyűjteményeinek helyzetéről cserélnek eszmét.
A hatalmas anyagból a múzeum az elmúlt években rendszeresen rendezett kiállításokat: A fényképezés első száz éve Magyarországon (1988) után a Fénnyel írott történelem (2001) Budapestet követően Milánóban, majd Ulmban is bemutatkozott, a Térbe zárt pillanat (2006) ugyancsak több külföldi helyszínen volt látható, s most éppen a Székelyföld városaiban vándorol. Emellett több kisebb tematikus fotókiállításuk is volt, mint például a Foto Habsburg, a Derűs évek…, a Lovas nemzet, a Március 15-ék, vagy a Nők a háborúban. Mint Lengyel Beatrix elmondta, természetesen a jövőben is tervezik nagy átfogó fotókiállítások és kisebb tematikus tárlatok megrendezését a gyűjteményükből.
A Magyar Fotográfusok Háza
A hazai fényképészet jelentőségét jelzi, hogy 1998 novembere óta a magyar fotográfiának saját „háza” is van: a közhasznú társaságként működő intézmény – nem véletlenül – Mai Manó (1855–1917) császári és királyi udvari fényképész, szakíró, A fény című fotográfiai szaklap alapítója és főszerkesztője egykori Nagymező utcai (ahogyan annakidején saját fényképei hátoldalára nyomtatott hirdetése mondta: „Az Andrássy út legközelében” lévő) napfénytetős műteremházában kapott helyet. Az intézménynek saját gyűjteménye ugyan nincs, de a legszorosabb együttműködésben dolgozik a Kecskeméti Fotográfiai Múzeummal, s három kiállítótermében rendszeresen mutat be fényképkiállításokat a hazai és a nemzetközi fotótörténet legnagyobb, vagy éppen felfedezésre váró, régebbi, vagy mai alkotóinak munkáiból. Ugyancsak az épületben működik a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár, amelynek gyűjtőköre felölel minden, a nemzetközi és a hazai fotográfiával kapcsolatos kiadványt, s így a magyarországi fotótörténeti kutatások legfontosabb dokumentációs központja. A Magyar Fotográfusok Háza emellett megalapítása óta évente néhány saját kiadvánnyal is hozzájárul a fénykép, mint művészet népszerűsítéséhez.
Az Ermitázstól a Szépművészetiig
Merthogy a fotográfia egyre inkább mint komoly művészet kap mind kiemelkedőbb szerepet a világ múzeumaiban. Június 7-én például az Hermitage Amsterdamban, a Szentpétervári óriásmúzeum hollandiai fiókintézményében nyílt nagyszabású fotókiállítás Images of St. Petersburg címmel, amelyben 19. századi és 20. század elejei felvételeken mutatják be a város akkori életét. Az orosz múzeum mintegy negyvenezer darabos fényképgyűjteménye jórészt 1840 és 1920 közötti felvételeket tartalmaz, elsősorban a III. Sándor és II. Miklós cár által gyűjtött hajdani felvételekből, amelyeket korábban a Téli Palotában őriztek. Az anyag nagyobb része korabeli portrékból áll, de sok zsáner- és városkép is van benne; az amszterdami kiállítás most ez utóbbiakból válogat, az épületek, utcák, hidak bemutatása mellett a hivatalos ceremóniákat megörökítő fotóktól a leghétköznapibb események felvételeiig. Ugyancsak júniustól látható az első fotókiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban: a Lélek és Test – Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével című válogatásban az 1900-as évektől napjainkig kísérhetjük figyelemmel a fotográfia legjelentősebb művészeinek munkáit.
Fotók árveréseken
Azt, hogy a fotó ma már sokak szemében valóban műtárgy, mi sem jelzi jobban, mint azok a sokszor nem is kis pénzekben kifejeződő aukciós sikerek, amelyeket egyes fényképek érnek el az árveréseken. A világ eddig nyilvánosan elkelt legdrágább fotója a kortárs Andreas Gursky 99 cents II. című, 2001-ben készített felvétele: ezért 2007 februárjában a Sotheby’s londoni aukcióján nem kevesebb, mint 1,7 millió fontot (3,313 millió dollár, 638 millió forint) adott valaki. De Gursky-képért korábban is fizettek már kétmillió dollárt: 2006 májusában ennyiért kelt el egy árverésen a 99 cent egy 1999-ben fotózott példánya.
A második legdrágább fénykép, ami árverésen elkelt, Edward Steichen Tavi holdfény című, 1904-ben készített felvétele, amelyért 2006 februárjában a Sotheby’s New York-i árverésén 2,928 millió dollárt (615,8 millió forint) adott egy gyűjtő. Egymillió dolláros ár felett ezeken kívül még két O’Keefe-fotó (2006 februárjában a Sotheby’s New York-i árverésén adtak értük 1,4, illetve 1,3 millió dollárt), valamint egy Richard Prince-kép (ez 2005 novemberében a Christie’snél jutott 1,248 millió dollárig) ért el. Ami az egészen korai felvételeket illeti, ott mostanáig Joseph-Philibert Girault de Prangey-nek az 1842-ben Az athéni Zeusz templomról készített dagerrotípiája vitte el a pálmát: 2003 májusában a Christie’snél adott érte 922 488 dollárt (több mint 200 millió forint) Saud al-Thani katari sejk, a világ egyik legjelentősebb magán-fotógyűjteményének a tulajdonosa.
A külföldön világhírre jutott magyar fotográfusok munkái ugyancsak jól szerepelnek ezen a piacon: André Kertész Mondrian műtermében készített 1926-os felvételéért 2005 októberében a Sotheby’s New York-i fotóaukcióján 464 ezer dollárt, egy másik ott készült képért 2007 áprilisában a Christie’s New York-i árverésén 376 500 dollárt, míg ugyanott-ugyanakkor egy Mondrian-portréjáért 299 500 dollárt fizettek. Brassai (Halász Gyula) Graffiti I. című 1968-as, 23 vintage fotóból összeállított falikárpit-terve 2006 októberében a párizsi Drouot-Montaigne árverezőháznál 206 597 eurós árat ért el, Les Pavés című, 1931 körül készített fotója pedig 103 ezer eurót ért meg valakinek. A legmagasabb áron elkelt magyar fotó-tétel azonban Szathmári Pap Károlynak az 1870 körül készített Romániai népviseletek és tájképek című, tizenegy felvételből álló albuma, amelyért 2001-ben a Sotheby’snél 441 500 fontot (160 millió forint) fizettek ki.
Ami pedig a hazai fotóárveréseket illeti, itt idén június közepéig tizenhét felvétel ért el egymillió forint feletti leütési árat. Az élen Oleg Dou fiatal orosz fotóművész 2006-ban készített Apáca című képe áll: ezért a Kieselbach Galéria 2007 decemberi árverésén 350 ezer forintos kikiáltási ár után egészen 7,5 millió forintig tartott a licit. A képzeletbeli dobogó második és harmadik fokát pedig egy-egy André Kertész-fotográfia foglalja el: az 1934-ben készített párizsi Újságárusért 2007 novemberében 4,4, az 1931-es párizsi Iskolaudvarért pedig 2007 májusában hárommillió forintot fizettek, mindkettőt a Kieselbach Galériában.