Egy restaurált remekmű Leonardo da Vinci műhelyéből a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán
MúzeumCafé 8.
Nemzetközileg is tekintélyes műtárgy-együttest jelent a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának itáliai művészetet bemutató termeiben látható összeállítás, amelyben többek között Giorgione, Raffaello, Tiziano és az egyetemes művészettörténet más óriásainak a képei sorakoznak. A kö-zelmúltban a képegyüttes újabb remekművel gyarapodott, amely a Madonnát a gyermekkel és a kis Keresztelő Szent Jánossal ábrázolja. A majdnem száz éven át raktárban őrzött alkotást a szakemberek feltételezései szerint egy, a Leonardo da Vinci műhelyéhez tartozó művész festhette.
Ha nem is Leonardo alkotása, a Mester legjobb tanítványaihoz méltó munka – jut a látogató eszébe is a kép láttán az, amit a hazai és külföldi művészettörténészek feltételeznek. A szakemberek szerint nemcsak szoros kapcsolatban állt a mű festője – vagy festői, hiszen lehetséges, hogy más festette az alakokat és más a kép hátterét – Leonardóval, de az sem kizárt, hogy maga a Mester is látta az elkészült művet. Ebben az esetben pedig még az is meglehet, hogy egy-egy részletet korrigált, feltételeznénk. Tátrai Vilmos művészettörténész, az itáliai reneszánsz kiváló kutatója szerint azonban nem valószínű, hogy Leonardo „belenyúlt” volna a képbe, ez nem volt jellemző rá, sehol sem bizonyítható. Az azonban biztos, hogy a kompozíció kialakításában jelentős szerepe volt, hiszen a Madonna alakjának megfogalmazásához Leonardo egyik, a New York-i Metropolitan Múzeumban őrzött vázlata szolgált alapul, amelyet akár maga is átadhatott a kép festőjének, hogy az a kiadott feladatot elvégezhesse.
Nem ad segítséget a szerzőség megállapításához a mű története sem, hiszen csupán annyit tudunk róla, hogy gróf Pálffy János 1862-ben vásárolta Londonban és 1912-ben hagyományozta a Szépművészeti Múzeumra. A stíluskritika, az analógiák alapján több kutató is Salai (Gian Giacomo Caprotti) műveként tartotta számon az alkotást, Berenson, az itáliai reneszánsz kiváló kutatója viszont a toszkán mester egyik, flamand hatásoktól sem mentes követőjének tulajdonította. Nadia Righi, aki 1996-ban az Arte Lombarda című kiadványban írta le a képet, 16. századi lombard festő művének nevezte, mégpedig olyan festő művének, aki feltételezhetően Leonardo műhelyében dolgozott, s hozzáférhetett a mester rajzaihoz. Felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak Mária alakja követi az említett New York-i rajz bal alsó sarkában lévő figurát, s a mellette lévő kis Jézus jelenik meg a festményen (igaz, fordított állásban), de valószínűleg a kép jobboldalán kikukucskáló Keresztelő Szent János is Leonardo egyik modelljére vezethető vissza. Az olasz kutató szerint a Madonna profilja az Ermitázsban őrzött egyik Madonnára emlékeztet, amelyet korábban Leonardónak tulajdonítottak, s amelynek egyik előrajzát a Louvre-ban őrzik.
Tátrai Vilmos szerint azok közül a művek közül, amelyeket a Szépművészeti Múzeumban őriznek, a Pálffy-gyűjteményből származó alkotás, valamint Giovanni Antonio Boltraffio kis Madonnája (amelyet egyébként mostanában éppen az amerikai Getty Alapítványban restaurálnak) áll a legközelebb Leonardo stílusához, az ő műveiben megjelenő szellemiséghez. Ahogyan azt az Itáliai Gyűjteményben sorakozó művek mutatják, más követői, például Luini, Gianpietrino, Solari festményein is találunk a Mester erőteljes hatására utaló megoldásokat, egyiket sem jellemzi azonban az az abszolút közeli kapcsolat, mint Boltraffio számos, akár Leonardo ecsetjéhez is méltó részletet hordozó képét, vagy a most restaurált alkotást.
A kiváló kvalitás, a nagy toszkán mesterhez kötődő részletek ellenére majd egy évszázadon át nem volt látható a múzeum állandó kiállításán ez a kép, hanem a raktárban rejtőzött. A művészettörténész szerint annyira piszkos, átfestésekkel, retusokkal megváltoztatott volt a fatábla, hogy csak mára érkezett el az idő – s persze talán teremtődött meg a megfelelő anyagi háttér – arra, hogy a nagy feladatba belekezdjenek. Most ugyanis az Adam Clark Alapítvány támogatása lehetővé tette, hogy két évvel ezelőtt Szentkirályi Miklós főrestaurátor és munkatársai megkezdjék a mű restaurálását. (A festmény eredeti és restaurált állapota a 34–35. oldalon látható) Elsőként a kép felületét takaró vastag, megbarnult lakkréteget és az utólagos belefestések tömegét távolították el, amelyek láthatatlanná tették az eredeti szín- és formavilágot. Kiderült: az évszázadok során legalább háromszor javított kompozíciót számtalan kopás, sérülés, hiány szakítja meg. A kép hátoldalát korábban szakszerűtlenül erősítették meg rácsparkettával, ami több repedést és görbületet eredményezett a nyárfatáblán. A mű letisztítása és feltárása előtt a restaurátorok mikroszkopikus rétegvizsgálatokat készítettek. Mária arca és haja a felvázolás állapotában, vagy erősen lekoptatva maradt ránk, ami lehetővé tette a barna színnel készült előrajz tanulmányozását – ez az előrajz egyébként a rétegvizsgálatok szerint a kép egyéb részein is fellelhető.
Az esztétikai helyreállítás, aminek során a hiányokat a szükség szerinti mértékben pótolták, lassan építkező retusálással történt. A finom repedésháló és a kopások, vagyis az idő múlásának jelei szinte változatlanul megőrződtek, a helyreállítást követően vált viszont igazán érzékelhetővé az eredeti állapotukban megőrződött részletetek szépsége.
A kompozíció mesterien megoldott. A mű ég felé magasodó sziklák előtt ábrázolja Madonnát és a gyermekeket, akár csak Leonardo Sziklás Madonnájának mindkét, a londoni National Galleryben, illetve a párizsi Louvre-ban őrzött változata. Az előtérben térdeplő Szűz Mária védelmezően tárja ki karjait a gyermekek fölé, előttük nyíló virágok, mögöttük a kép középterében dombos, ligetes táj, amely a Mária feje fölött magasló sziklatömbbel ér véget, míg a háttérben kékesen derengő hegyek emelkednek, a levegőperspektíva törvényei szerint egyre halványuló körvonalakkal, s végül összeolvadnak az éggel.
A restaurálás eredményeként jól érzékelhetővé vált a nagyszerűen megfestett tájképi háttér és az alakok megfestése közötti különbség is, ami a szakemberek szerint a kép befejezetlenségére vezethető vissza. Valóban, a néző tekintetét elsősorban a táji elemek szépsége, gazdagsága vonja magára. A ragyogó kék színben megfogalmazott észak-itáliai város látképe például, vagy a kék párában egymásba olvadó város, vizek és hegyek egysége a háttérben. A tájban sok-sok finom részlet érdemel figyelmet – néhány évtizeddel korábban még flamand kortársaik művein csodálták meg ezeket a motívumokat az olasz mesterek, hogy azután ők is átvegyék őket –, a kék ködben úszó város fölötti fennsíkon például vesztőhely látható akasztófákkal, az előtérben egy erődítmény bástyája emelkedik, a hegyoldalon szinte egyenként megszámlálhatjuk a kavicsokat. A kép jobboldalán két férfi megy az úton, egyikük nemesember, az oldalán kard, mellettük kutya ugrándozik, távolabb ház, előtte kerítés, csukott kapu, talán arrafelé tartanak. Tátrai Vilmos szerint a kép előterében látható virágok ábrázolása arra utal, hogy a mű alkotójára Leonardo mélyen, tudatosan analizáló módszere itt is hatást gyakorolhatott. A dekoratív részletek, a színes virágszirmok szemlélése közben némi botanikai jártassággal arra is rájöhetünk, hogy mindegyik virág – a Leonardo művein megjelenők is – a növényvilág létező fajai közé tartozik: van közöttük barátszekfű és kakasmandikó, lápi hízóka és bókoló harangláb.
Az előkészítő munkák közben felvetődött, hogy a festményt kamaratárlaton mutassák be, végül a mű abba a terembe került, ahol Raffello Esterházy Madonnája is látható. E kép társaságában foglalja el méltó helyét a Szépművészeti Múzeum állandó itáliai reneszánsz kiállításán, s így talán még érzékletesebben járul hozzá annak az érlelődési folyamatnak a megismeréséhez, amely a 15-16. századi Madonna-ábrázolásokat jellemezte, s amely csúcspontját az érett reneszánszban, és éppen Leonardo művészetében érte el.