Fújhatják a magukét!
Múzeumban van-e a graffiti helye, avagy kell-e menedzselni a falfirkálást?
MúzeumCafé 10.
A főváros XIII. kerületének graffitijeit gyűjtötte össze az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény május 10-ig nyitva tartó kiállítása. Maczó Balázs kurátor szerint azonban a graffiti csak ürügy, a tárlat tágabb problémát feszeget: merjünk beszélni közös ügyeinkről. Bár a falfestés a nyílt utcán büntetendő, rongálásnak számít, ám a múzeumban a látogatók maguk is festékszórót ragadhatnak véleményük kifejezésére.
Magyarországon 1989-ben vált divattá a graffiti, amikor a Magyar Televízió leadta a Stílusok háborúja című filmet, amely a New York-i utcákat firkáló bandákat mutatta be. „Amikor idekerültem, néhány enteriőrből álló állandó kiállítás volt a múzeumban – meséli Maczó Balázs, az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény muzeológusa –, időszaki kiállításainkkal pedig hangsúlyozottan a múltat akartuk bemutatni. Évtizedek óta olyan környezetben nőttünk fel, hogy nem becsüljük különösebben a múltunkat. A gyűjteményünk sem olyan gazdag, hogy felvehetnénk a versenyt a nagy múzeumokkal, pénzünk pedig, nos, az a legkevesebb. A muzeológia is megváltozott, a látogatók erőteljes látványvilágot várnak el egy tárlattól, a média pedig a harsány hívószakra ugrik. Marketing nélkül falráhányt borsó akármelyik kiállítás. Ha be akarjuk csábítani az embereket, azt kell kínálnunk, ami érdekli őket.”
Maczó Balázs tehát elhatározta, hogy olyan témát keres, amely szó szerint az utcán hever. Amiről mindenkinek van véleménye. 2008 őszén lefotózta a kerületben található graffitiket, hogy megőrizze azokat a jövő számára. De azért is érdemesnek tartotta összeszedni őket, hiszen fogalmunk sincs arról, kik és miért helyezik el városszerte ezeket a jeleket. S vajon azt tudjuk-e, melyik mit is jelent? Maczó szerint a graffiti szimbolikus jel: egyfajta társadalmi párbeszéd(képtelenség)et mutat. A terveikhez hatszázezer forintot nyertek a Múzeumok és Látogatók Alapítványtól, ehhez már csak majd’ ugyanennyi értékű munkát kellett hozzátenni. A kiállítást nem állandónak szánták, de ha sikerül vándoroltatni a tárlatot, akkor azt egy évig egyben tudják tartani. A katalógus pénzére még pályázniuk kell.
„Ahhoz, hogy rászoktassuk az embereket a múzeumba járásra, a legjobb út, ha a jelen felől közelítünk. Ez a legkönnyebben befogadható. A jelen kérdéseire várnak választ, vagy éppen egy jelenkori dolog bemutatásával világosodik meg bennük annak jelentősége. A múzeumnak, főleg egy helytörténetinek, nemcsak gyűjtenie kell, de csinálnia is a múltat. Ráirányítani az emberek figyelmét arra, hogy ami ma jelen, az holnap múlt, és ezáltal kordokumentum” – mondja Maczó, aki nem is titkolja, hogy a gyűjtemény már elpuskázott egy lehetőséget: a rendszerváltás idején nem tudta összegyűjteni az angyalföldi gyárakban összegyűlt értékeket.
Az underground kiállításra most zegzugos, sötét installációt építettek a kiállítástervezők, amely az aluljárók világát idézi. Itt láthatók a graffitik életnagyságú fotómásolatai, valamint a festékszórós srácokkal készített interjúk részletei. A kurátor nem gyomlálta ki a szlenget, a „szakkifejezésekhez” pedig graffitiszótárt mellékelt. A kiállítás nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy rombolás, vagy műalkotás-e a graffiti, hanem vitára, beszélgetésre hív. Az aluljáró-installációból lépcső vezet a fenti kultúra világába. Itt láthatunk Lehel téri ház tűzfaláról készült fotót, egy áruházlánc fantáziátlan és monumentális reklámját – ami ugye nem vizuális szennyezés (elvileg), hanem üzlet, ám a reklámra firkált graffiti már szabálysértés…
A múzeum galériáján enteriőrök sorába léphetünk be, a falakon a „fenti kultúra” egy sor képviselője, művészettörténész, politikus, tisztviselő, bolttulajdonos, költő, galériás, televíziós személyiség fejti ki véleményét. Nádasdy Ádám nyelvész inkább az alkotó motivációit kutatja: „Van benne olyasmi, mint régen a falusi búcsúban, mikor a pózna tetejéről kellett lehozni a virágcsokrot, vagy a perecet”. Sugár János, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének tanára, maga is street art művész, sarkosan fogalmaz: „Egy választási plakát, vagy autóreklám agresszív felülethasználata semmiben sem különbözik attól, ahogy a graffitisek a felületekkel eljárnak. Egyiknek szabad, a másiknak nem. Egyiknek szabad, mert fizet érte, a másiknak meg azért szabad, mert politikus.” És mintha erre rímelne a kerületi Közterület-felügyelet vezetője, aki szerint: „Ha valamilyen politikai tartalma lenne, sokkal jobban foglakozna vele mindenki. De amíg hobbiból firkálgatnak, addig nem hiszem, hogy keményebben fel kellene lépni velük szemben.” A városvédők dühösebbek; Németh Marietta egyenesen a Kádár-kori nosztalgia hangján szólal meg: „A rendszerváltás előtt nem láttam graffitit, de láttam rendőrt az utcán”. Szerinte a graffiti „megerőszakolja a falat”. A Szeretem Budapestet Mozgalom pedig a festékszórós srácokra fogja Budapest turisztikai vonz-erejének csökkenését. Persze a graffitisek is megszólalnak a tablókon: van, amelyikük műalkotásnak tekinti a munkáját, más egyszerű szenvedélynek, de van, aki rongálásnak. Ő arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha a saját házán látna garffitit, azt válaszolja: „Megkeresném, ki csinálta és letakaríttatnám vele”. Persze ő, a rendőrséggel szemben, bizonyára meg is találná – például a stílusáról.
Valószínű, hogy a „legál falak” – azaz az olyan helyek, ahol hatóságilag engedélyezett a festés – sokat lendítenének a műfaj majdani elfogadtatásáért. Kifelé menet a látogató útját is egy „legál fal” keretezi. Alig van már rajta szabad hely, ami azt mutatja, a nézők „befogadták” a kiállítást. Ám több látogató ott is otthagyta festékszórója nyomát, ahol nem lehetett volna: az installációt is lefújták itt-ott.
Illegáloztak.
Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
1132 Budapest, Váci út 50.
Telefon: 349-1501
E-mail: angyalfoldimuzeum@gmail.com
Nyitva tartás: kedd, csütörtök 11-17, péntek 9-16,
illetve bejelentkezésre