Garas Klára
Portrévázlat a Szépművészeti Múzeum volt főigazgatójának kilencvenedik születésnapjára
MúzeumCafé 11.
Fordulatos és rendkívül gazdag szakmai életpálya adatott meg Garas Klárának a Szépművészeti Múzeumban, ahol a Régi Képtár múzeumőri tisztétől a főigazgatóságig emelkedett, azóta is egyedüli nőként a múzeumvezetők sorában. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, a tudományok doktora, számos állami és szakmai kitüntetés díjazottja, ezekről azonban szemérmesen hallgat. Sokkal inkább büszke tudományos cikkeinek imponáló hosszúságú lajstromára, arra, hogy a legjelentősebb külföldi könyvtárakban katalóguscédulái több fiókot töltenek meg, és hogy ő a legtöbbet idézett szerzője a barokk festészeti bibliográfiáknak. Garas Klára 1919. június 19-én született Rákosszentmihályon, a kultúrára fogékony mérnökcsaládban. Tizenhárom évesen döntött úgy, hogy művészettörténész lesz.
„Ez vadászat, meg kell találni” – jellemzi találóan garas klára a kutatás várakozás-teli izgalmát, ami az összefüggések kibogozása, a részletekből kikerekedő kép megrajzolása közben magával ragadja a tudóst. A tudóst, aki a keresés öröméért és a válaszok reménybeli megtalálásáért vállalja ennek a cseppet sem könnyű, sokszor a szerencsén múló munkának a fáradalmait.
Megbarnult fotográfiáról a Szépművészeti Múzeum háborúban megrongálódott termei néznek ránk. A Román csarnokban felállított gipszmásolatok, kapuzatok és szoboróriások között havat, jeget lapátolnak az intézmény munkatársai. 1945 telén járunk, a háború befejeztével megkezdődött a romok eltakarítása. Pillanatokra eltűntek a különbségek: múzeumigazgató, tudományos kutató és teremszolga egyaránt azon dolgozott, hogy felépüljenek a leomlott falak, lépcsőházak, helyrehozzák a beszakadt üvegtetőket, és mihamarabb visszafogadhassa az épület féltett kincseit, amelyektől a világháború vihara hosszú időre megfosztotta a félszázados intézményt. A fényképen feltűnik egy fiatal nő seprűvel a kezében – Garas Klára. Néhány hónapja került a múzeumba, mint a Régi Képtárhoz beosztott muzeológus, aki látható buzgalommal tette meg első lépéseit az élete színteréül választott intézményben. Ő ma a magyar és az egyetemes művészettörténet-írás egyik legnagyobb élő alakja.
Fordulatos és rendkívül gazdag életpálya adatott neki a Szépművészetiben, ahol a Régi Képtár múzeumőri tisztétől a főigazgatóságig emelkedett. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, a tudományok doktora, számos állami és szakmai kitüntetés díjazottja, ezekről azonban szemérmesen hallgat. Sokkal inkább büszke tudományos cikkeinek imponáló lajstromára, arra, hogy a legjelentősebb külföldi könyvtárakban katalóguscédulái több fiókot töltenek meg, és hogy ő a legtöbbet idézett szerzője a barokk festészeti bibliográfiáknak. Kollégái világszerte idézik megállapításait, az egyetemeken művészettörténészek generációi nőttek-nőnek fel írásainak, kutatási eszközeinek, közelítésmódjának tanulmányozásával.
Ki is Garas Klára, honnan indult és hogyan jutott birtokába a hatalmas tudásnak, ami a múzeum élére juttatta? Miként kezdett a magyarországi barokk festészettel foglalkozni? Milyen nehézségei voltak a vasfüggöny mögé szorított kutatásnak az 50-es, 60-as években, amikor életművének legjelentősebb része megszületett? Miként volt képes megbirkózni az ország egyik legrangosabb kulturális intézményének vezetésével? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az utódnemzedék sok tagja, miközben csodálja memóriáját, zavarba ejtő kvalitásérzékét, csalhatatlan forrásismeretét és kilencven éves korára is megőrzött frissességét, a megismerni vágyás és folytonos keresés ki nem alvó szikráját látva szemében. E sorok írója hosszú interjút szándékozott készíteni Klári nénivel – ahogyan a múzeumban a mai napig emlegetjük –, de betegsége miatt kérdéseire a válaszokat korábbi beszélgetésekből, levéltári iratokból, és a vele évtizedekig együtt dolgozó kollégák elbeszéléseiből kellett megkeresnie. A majdani valódi beszélgetés lejegyzése reményében most egy portrévázlatot szeretne átnyújtani az olvasónak – és mindenekelőtt az ünnepeltnek.
Garas Klára 1919. június 19-én született Rákosszentmihályon, egy, a kultúrára fogékony mérnökcsaládban. Az irodalom és a művészet iránti vonzalmát otthonról hozta, de képzőművészettel közvetlen környezetében senki sem foglalkozott. Éppen ezért sorsszerű, ahogyan 13 éves korában elhatározta, művészettörténész lesz. Ekkor a Mária Terézia Leánygimnáziumba járt az Andrássy útra. Itt a latin, a magyar és a történelem voltak a főtárgyak, kiváló tanári kar készítette fel az ifjúságot a humán értelmiségi pályákra. Az érettségi évében, 1937-ben második lett történelemből az országos tanulmányi versenyen, felvételi nélkül került a Pázmány Péter Tudomány Egyetem művészettörténet szakára. Gerevich Tibor tanszékén 1941-ben doktorált Kracker János Lukács osztrák származású festő életművének feldolgozásával. Akkoriban kezdődött a magyar képzőművészet, ezen belül is a barokk művészet tanulmányozása, szinte semmilyen előzményre nem lehetett támaszkodni, és a technikai feltételek sem voltak ideálisak. Herzka Ferencnek 2008-ban beszélt disszertációja készítésének nehéz körülményeiről, hogyan járta be biciklivel, nagyon rossz utakon a Felvidéket, de „a sok hegy meg domb miatt nem szerette, mert folyton fölfelé kellett menni”. Maga fényképezte a templomok homályában felfedezendő freskókat, oltárműveket, cipelte az állványt, vakut, csak néha dolgozhatott együtt hivatásos fotóssal. Külföldi kollégáktól is kapott segítséget Maulbertsch-monográfiája összeállításakor, de számára a legérdekesebb a levéltári anyagok és a korabeli írott források, folyóiratok tanulmányozása volt. A különféle magyar és külföldi levéltárak rengeteg ismeretlen dolgot rejtettek, az iratok feldolgozása türelmet és fegyelmezett magatartást kívánt meg tőle. „Ez vadászat, meg kell találni” – jellemzi találóan a kutatás várakozásteli izgalmát, ami az összefüggések kibogozása, a részletekből kikerekedő kép megrajzolása közben magával ragadja a tudóst. A tudóst, aki a keresés öröméért és a válaszok reménybeli megtalálásáért vállalja ennek a cseppet sem könnyű, sokszor a szerencsén múló munkának a fáradalmait.
A muzeológus egyik énje a kutató, a másik a múzeumban őrzött műkincsek vigyázó őre, a felhalmozott ismereteket a közönséggel láttató kurátor, a kiállítások értő rendezője. Garas Klára életművének a gyakorlati tevékenység is fontos része, amelyet a Régi Képtár beosztottjaként kezdett megtanulni. Amikor belépett a Szépművészeti Múzeumba, a gyűjtemények legértékesebb darabjai még külföldön voltak. A műkincsek egy része a szentgotthárdi ciszterci apátság pincéjében vészelte át a háborút, ezek 1945 nyarán kerültek vissza Budapestre. A múzeum értékeinek legjavát alkotó, nyolcvan ládában Németország területén rekedt művek a fegyverszüneti egyezményt követően, 1946 decemberében jutottak vissza az „aranyvonattal” a Szépművészeti Múzeumba. Az első feladat tehát a romok eltakarítása után a visszatért műtárgyak leltározása, áttekintése és rendbehozatala volt, ezt követően pedig az állandó kiállítások felállítása következhetett. Ennek eredményeként 1946-ban és 1947-ben szakmai és erkölcsi szempontból is nagyon fontos, magángyűjteményekből, és a múzeumba visszakerült saját anyagból készült tárlatok várták a látogatókat. Mozgalmas időszak következett: a Régi Képtáron dolgozott, közben tanított az egyetemen, ismeretterjesztő előadásokat tartott és könyveket írt a nagyközönség számára. 1955-ben megszerezte a kandidátusi fokozatot A XVIII. század magyarországi festészete című értekezésével, 1961-ben pedig a Maulbertsch-monográfia megírásával a tudományok doktora lett. Szakterülete a 17-18. századi magyarországi, közép-európai és olasz barokk festészet, de más, addig feltáratlan területek vizsgálata is vonzotta, így rövidesen a gyűjtéstörténet legértőbb művelőjévé vált. Kutatásai során rekonstruálta Lipót Vilmos főherceg gyűjteményét, a budai Vár 18. századi képtárát és jelentősen bővítette az Esterházy-család kollekciójáról addig meglévő ismereteket is. Tudományos kutatói ambíciói töretlenek maradtak főigazgatóvá történt kineveztetése után is, amit hatalmas munkabírással és jó szervezőkészséggel ért el.
A Szépművészeti Múzeum megalapításától fogva mindig magas szakmai színvonalon működő intézmény volt, köszönhetően munkatársai felkészültségének és a hatékony vezetésnek. Garas Klára talán legnagyobb érdeme, hogy ezt a hagyományosan jó nívót sikerült fenntartania. 1964-től húsz esztendőn át vezette a Szépművészeti Múzeumot, a tűrés és támogatás határmezsgyéjén ingadozó politikai környezetben. Kétségtelen érdeme, hogy a múzeum ezekben a nehéz időkben is része tudott maradni a nemzetközi szakmai közéletnek. A szovjet blokk országai közötti kulturális csere keretében főműkiállítások utaztak Drezdától Prágáig, Leningrádtól Szófiáig és Varsóig, ahogy Budapest is néhány hónapra vendégül látta e neves gyűjtemények kiváló darabjait. Emellett Garas Klára már a hetvenes években nyitott Nyugat felé is, a magyar múzeumok legszebb műveit bemutató kiállítások sorában az első az 1972-ben Bordeaux-ban nagy nemzetközi sikerrel megrendezett tárlat volt. Ugyancsak Garas főigazgatósága idején kezdődött újra a gyűjtemények egyes fontos darabjainak nagyszabású külföldi kiállításokra való átengedése. A monografikus, vagy tematikus tárlatok számára a háború előtt is gyakran kölcsönzött a múzeum, és ez a tevékenység nagymértékben hozzájárult a budapesti gyűjtemény rangjához méltó elismertetéséhez a világban. Garas mérlegelte a műtárgyak utaztatásában rejlő kockázatokat, és aggodalmai ellenére úgy döntött, a szakmaiság érdekében folytatnia kell a hagyományt. A hatvanas évektől folyamatosan zajló kölcsönzések megnyitották a múzeumi kutatók előtt az utazások, tanulmányutak lehetőségét, az ezek során kialakult személyes kapcsolatok hatására pedig lassacskán a nyugati államokból is fogadhatott vendégkiállításokat a Szépművészeti Múzeum.
Garas Klára 1984-ben, egy rajta kívül álló szerencsétlen esemény [1] megnyugtató befejezése után vonult nyugdíjba, de kapcsolata a múzeummal a mai napig fennáll. Érdeklődése a régi, fáradhatatlanul gyűjti régi kutatásaihoz az újabb adatokat, évente egy-két újabb cikket is ír. Ahogyan egy interjúban vallja: „Magamnak csinálom, mert ezt nem lehet abbahagyni”.
[1] 1983. november 5-én itáliai mesterek hét festményét – köztük Raffaello és Tintoretto műveit – lopták el a Szépművészeti Múzeum olasz terméből. Két és fél hónapos, kalandos nyomozás után minden kép visszakerült a múzeumba.