Császári arcél
Marcus Aurelius filozófikus lugiói bronz portréja
MúzeumCafé 12.
Akár szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatnánk annak a ténynek, hogy Marcus Aureliusnak, a sztoikus filozófia harmadik nagy korszakának Kr. u. 161–180 között császárként uralkodó képviselőjének a római császárkori portrészobrászat egyik kiemelkedő darabját jelentő bronz portréja a Római Birodalom egykori határvidékén, az ókori Pannónia egyik Duna-menti erődítményében, az ókori Lugio (ma: Dunaszekcső) táborában került elő 1974-ben, víztároló építése közben, a szerencsés véletlennek köszönhetően. Tekinthetjük szimbolikusnak ezt az előkerülést és a lelőhelyet amiatt, mivel Marcus Aurelius nemcsak hogy ebben a térségben vívta a Római Birodalomnak a kortársak és a római történetírás által Hannibál óta legveszélyesebbnek tartott, több évtizeden át vívott küzdelmét, az úgynevezett markomann háborúkat, de ugyanitt, igaz, a birodalmi határ túloldalán, „a quádok földjén, a Garam mentén” írta Elmélkedéseit, tehát személyesen is kötődött Pannóniához és a határ (ripa) előteréhez, az úgynevezett Barbaricumhoz: 170 és 174, illetve 177 és 180 között huzamosan itt tartózkodott, sőt a halál is itt érte, vélhetően Vindobonában (ma Bécs), más hagyományok szerint Sirmiumban (ma Sremska Mitrovica).
Marcus Aurelius több szempontból is érdekes, meghatározó alakja mind a római történelemnek, mind pedig az ókori művészettörténetnek. Egyrészt ugyanis olyan korban, nevezetesen az adop-tív császárság korában került uralomra, amikor a római császári trón átörökítésében, a Nerva óta rendre fiú-utód nélkül elhunyt császárok hatalmának továbbadásában szubjektív szempontok játszottak szerepet. A hatalmon levő, az előrelátó gondoskodás (providentia) képességével felruházott császárnak kellett ugyanis megtalálnia és kiválasztania (electio) még életében azt a fiává fogadott utódját, aki személyes tulajdonságait, rátermettségét, katonai képességeit tekintve a leg- alkalmasabbnak (optimus) tűnt a császári hatalom gyakorlására. A még gyermek Marcus Aurelius kiszemelése a valóban előrelátó módon gondoskodó Hadrianus által jó választásnak bizonyult: a császár környezetében nevelkedő, előkelő származású, kitűnő görög és latin nyelvű, irodalmi, retorikai és filozófiai képzésben részesített fiatal Marcus Annius Verus fogadott testvérével, Lucius Ceionius Commodusszal (azaz későbbi uralkodótársával, Lucius Verusszal, Kr. u. 161–169), az uralkodásra közvetlenül kiszemelt szenátor, T. Aurelius Fulvus Boionius Arrius Antoninus, tehát a későbbi Antoninus Pius császár (Kr. u. 138–161) adoptív fia, ezáltal kijelölt utódja lett. Másrészt pontosan ennek a ténynek, vagyis a gyermekkora óta a császári környezetben való tartózkodásnak, a kiválasztásnak és a hatalomra kerülésnek köszönhetően éppen Marcus Aurelius lett az első olyan uralkodó, akinek képmásait gyermekkorától kezdve idős koráig jól ismerjük, ennek következtében nyomon követhető rajta az idősödés folyamata, és ezzel együtt az arcvonások, az arcszőrzet és a hajviselet változása is. De lehetne folytatni a sort azzal a ténnyel, hogy éppen Marcus Aurelius lett az a császár, akinek – a római császári hatalom majdnem kétszáz éves fennállása alatt – először lett „bíborban született” fiú-utódja. A sors furcsa fintorának tekinthetjük, hogy ez az utód a későbbi római történetírásban a „rossz uralkodó” (malus princeps) alakját megtestesítő, rossz emléket maga mögött hagyó, 192 december utolsó napján meggyilkolt Commodus lett… De Marcus Aurelius az a császár is, akinek képmása az ókort követően is szinte folyamatosan ismert volt és maradt, előbb a Lateránban, majd 1538-tól – egészen 1986-ban megkezdett restaurálásáig – a Campidoglión, az ókori Róma-városi Capitoliumon Michelangelo által tervezett talapzaton álló, ma azonban a Museo Capitolino új szárnyában őrzött lovas szobrának köszönhetően. (Ebben a tekintetben az egyik legrégebbi köztéri szobrot tisztelhetjük „benne”.)
Lugio mára partomlások következtében részben megsemmisült auxiliárius tábora (castellum) a Duna vonalával párhuzamosan futó löszhátság legmagasabb pontján, az úgynevezett Várhegyen az egykori Barbaricummal nézett farkasszemet. Lugióban abban az időszakban, amikor a tábor központjában, a hadijelvények és a császárkultusszal kapcsolatos eszközök, így például a császár képmásának őrzésére szolgáló úgynevezett zászlószentélyben (sacellum) Marcus Aurelius mintegy másfélszeres életnagyságú bronz szobrát elhelyezték, egy ötszáz fős gyalogos egység, a co-hors VII Breucorum, valamint az aquincumi legio, a legio II Adiutrix egy egysége állomásozott. Bár Lugio stratégiai szempontból kétségkívül fontos pontja volt a római kori Pannónia határvédelmének (a 4. században Contra Florentiam néven úgynevezett ellenerődöt is kapott az ellenséges oldalon), sőt, több császár – például a két rendeletet 293. november 5-én innét kibocsátó Diocletianus – bizonyítottan megfordult ebben a táborban, nem kell különös jelentőséget tulajdonítanunk annak, hogy falai közül egy ilyen magas színvonalú bronz portré került elő. )
) Hasonló császárszobrok minden táborban voltak; hogy ezek nem maradtak ránk, nemcsak a portréhoz tartozó, feltehetőleg páncélos állószobor sorsa jelzi, amely a tábor központjában álló kis téglaépülettel együtt tűzvészben pusztult el, hanem olyan császárszobrokéi is, mint a Kisárpás-Dombiföldről előkerült tizenként bronzszobor-töredék, amelyek nem a portréhoz, hanem az állószobor páncélzatához, ruharedőzetéhez, kardjához és sarujához illeszkednek.
Marcus Aureliust kedvenc hadvezére, a később ellene lázadást szító Avidius Cassius azzal vádolta, hogy „filozofál, az irgalmasságon, a lelken, a tisztességesen és az igazságon gondolkodik, s közben nem törődik az állammal”. Sőt az ellenség földjén is azzal foglalatoskodott, hogy leírja „önmagához” (Ad se ipsum) intézett gondolatait. A dunaszekcsői portré is ebben a kettős minőségében jelenítette meg a császárt. Adoptív nagyapja, a philhellén érzelmeiről ismert Hadrianus által meghonosított viseletben, görögös szakállal, dús, csavarodó csigákba rendezett hajjal jelenik meg, utalva ezzel filozófusi mivoltára, amelyet átszellemült tekintete, adoptív apja, Antoninus Pius korától kezdve kidolgozott pupillája is nyomatékosít. Hadrianus uralkodása előtt ugyanis a császárok többnyire rövid – „katonás” – hajviselettel, rendezett fürtökkel, szakáll nélkül jelennek meg a hivatalos portrékon, pupillájukat pedig legfeljebb festéssel érzékeltették, de az Antoninus-kort megelőzően nem dolgozták ki plasztikusan. Ha figyelmesen elolvassuk Marcus Aurelius Elmélkedéseit, kiderül belőle, hogy nem igaz Avidius Cassius szemrehányása: Marcus Aurelius a kötelességteljesítés megszállottja volt: mintegy negyvenévesen hatalomra kerülve élete hátralevő részét többnyire a hadszíntéren, tábori körülmények között töltötte, s egyetlen kötelessége az volt, hogy a közösségnek használjon. Ha kellett, filozófusként, ha kellett császár-hadvezérként. Bár a portréhoz tartozó állószobor nem került elő, nagy biztonsággal feltételezhetjük róla, hogy katonai öltözékben, domborművekkel díszített, vállán és derékrészén rojtokkal (pteryges) ellátott mellpáncélban és rövid tunicában ábrázolta a hadszíntereket járó hadvezér-uralkodót. Marcus Aurelius Lugióban is megőrződött arcvonásain ez a kettősség tükröződik: a birodalom biztonságáért (securitas rei publicae) küzdő császár aggódó gondoskodása és a komoly filozófus bölcsessége, humánuma.
Marcus Aurelius bronz portréja kiemelkedően, Pannóniában ebben a műfajban egyedülállóan kvalitásos darab, amely inkább tekinthető itáliai, esetleg keleti műhely termékének, semmint a pannóniai bronzművesség produktumának. Meglepően közel áll a római Capitoliumon álló lovas szobor portréjához. A lugiói portrét talán egy távoli műhelyből hozták Pannóniába – erre utal, hogy a szoborfej nyakrészének peremszéle épen maradt – és egy, a zászlószentélyben felállított, hosszabb ideig ott álló császári páncélszoborba illesztették. Mivel Marcus Aurelius portréin jól nyomon követhető a korosodás, Kr. u. 170 körül egy idősebb uralkodót ábrázoló portré válthatta fel a korábbit, a vonások tekintetében így aktualizálva azt.