Kortársak a velencei vámraktár termeiben
Akik továbbviszik a Serenisssima dicső tradícióit
MúzeumCafé 12.
Szállítóhajók száguldanak a velencei lagúnákon, daruk emelkednek a Szent Márk téren álló harangtoronynál is magasabbra, falakat bontanak és építenek újra nyüzsgő hangyabolyt idéző gyorsasággal sárga sisakos emberek, betont öntenek és szobrot állítanak, mintha csak egy elszabadult, önállósodott filmvetítő kockái peregnének előttünk… Ugo de Berti filmje hat percbe sűrítve mondja el mindazt, ami Velence egyik legszebb pontján történt az elmúlt bő egy évben, 2008 januárja és 2009 márciusa között, annak érdekében, hogy 2009. június 6-án megnyithassák a nagyközönség számára a Punta della Dogana épületében a város legújabb múzeumát és benne a Mapping the Studio: Artists from the Francois Pinault Collecti-on című tárlatot. Ez a kiállítótér is része annak a velencei folyamatnak, amely egyes feljegyzések szerint már a 13. században elkezdődött, amikor is a Szent Márk székesegyház és a Dózse Palota hetene közszemlére tette műkincseit a polgárok előtt. Azóta már a kiállítóterek is önálló funkciót kaptak, és egymással versenyezve értelmezik újra és újra a gyűjtemények, a magán, alapítványi és állami múzeumok egymáshoz való viszonyát.
Ha matematikus lennék, gyorsan kiszámíthatnám, hányszorosára gyorsította fel a rendező a képsor pörgését, mint művészettel foglalkozó ember azonban inkább elbizonytalanodom: mihez is kell viszonyítani a vetítés sebességét? A patinás épület tényleges restaurálásának, átalakításának az idejéhez? Ahhoz az időtartamhoz, amely az új múzeum gondolatának megfogalmazása és megnyitása között eltelt? Vagy legyek – lehetek-e? – egy kicsit szubjektív abból az alkalomból, hogy éppen negyven évvel ezelőtt jártam először Velencében, s éppen húsz évre annak, hogy átéltem a városhoz fűződő egyik legnagyszerűbb élményemet: a Pink Floyd együttes koncertjét, amelyet a zenészek „a világ legszebb szabadtéri színpadán”, a Szent Márk tér előtt kitáguló víztükrön lebegő hatalmas pódiumon adtak több százezer, kifejezetten a zenéért a városba özönlő közönség előtt? Azóta sem volt a városban annyi ember, és talán éppen a művészi produkció nagyszerűsége és megismételhetetlensége – no meg a hátrahagyott sok ezer tonna szemét – hatására fogalmazódott meg a város vezetőiben, hogy ezzel a koncerttel lezárult egy korszak a tenger menyasszonyának históriájában, hogy újra kell fogalmazni a város és az oda érkező turisták, a múlt és a jelen, az örök és a pillanatnyi értékek viszonyát.
Ahonnan húsz évvel ezelőtt a Pink Floyd zenéjét hallgattam, onnan nézem most az új múzeum emblémájának szánt szobrot, Charles Ray Fiú békával című alkotását, amely leleplezése pillanatától megosztja a velencei és a művészettörténészi közvéleményt. Egyesek puszta provokációnak tartják a meztelen fiút, aki egy jókora békát lógat hátsó lábánál fogva az arca előtt, mások a vizek világának, a megújulásnak a jelképét látják benne, a tradicionális és kortárs művészeti nyelv találkozását, vagy éppen csattanós választ arra a kihívásra, amit a múlt művészete jelent a kortárs alkotó számára a harmadik évezred elején. Ha pedig így van, akkor a szobor – s a múzeum – nem tesz mást, mint tovább folytatja, újabb adalékokkal, szempontokkal gazdagítja azt az eszmecserét, amely művészetről és életről, múltról és jelenről, a művészeti értékekről és azok nyilvánosságáról folyt, folyik Velencében. Mondanám, azóta, hogy a velencei biennálék sorozata elkezdődött a 19. század végén, de Szent Márk városában sokkal régebben elkezdődött ez a disputa.
Egyesek szerint már a 13. században, akkor, amikor a Szent Márk székesegyház és a Dózse palota műkincseit hetente egy napra minden polgár számára nyilvánossá tették. Kétségtelen azonban, hogy a 20. században szélesedett ki, vált sokszereplőssé a gondolatcsere művek, gyűjtemények, magán, alapítványi és állami múzeumok szerepéről, egymáshoz való viszonyáról, mégpedig új és új gyűjtemények, kiállítóhelyek megszületése alkalmából. A korábban is színes palettát az utóbbi évtizedekben tovább gazdagította előbb a különc amerikai milliomosnő, Peggy Guggenheim múzeuma a Canale Grandéra néző, félbemaradottságában is lenyűgöző hófehér palotában, majd a Palazzo Grassi a város vízi „főutcájának” másik oldalán. Ebben a hatalmas barokk épülettömbben 1983 és 2005 között Gianni Agnelli, illetve a Fiat cég szponzorálásával rendeztek nagyszabású kiállítássorozatot. A nagyhatalmú iparmágnás halála után szemelte ki a palotát korunk egyik leggazdagabb műgyűjtője, a breton Francois Pinault, hogy – miután Párizs városával nem sikerült megegyeznie egy, a Szajna egyik szigetére tervezett múzeum felépítéséről – gyűjteményének egy részét itt mutassa be. Az épület belső tereit Tadao Ando japán építész tervei szerint formálták át, s 2006-ban Where are We Going címmel Alison Gingeras gondozásában meg is rendezték a Pinault-gyűjteményből az első nagy kiállítást, amelyet 2009 tavaszáig további négy tárlat követett. Közben, 2006 júliusában Velence városa meghirdette a pályázatot a Punta della Dogana épületének restaurálására, kortárs művészeti központ kialakítására. A pályázaton a Palazzo Grassi vett részt és a Solomon R. Guggenheim Alapítvány. 2007 áprilisában hirdették ki az eredményt, s a győztes Palazzo Grassi képviseletében Francois Pinault június 8-án aláírta a harminchárom éves együttműködési szerződést Velence városával. Ezzel párhuzamosan a nagyközönség előtt is bemutatták a Tadao Ando készítette építészeti terveket. Akkor nagyjából harminc éve állt már üresen, elhagyatottan a hatalmas épületsor az egyik velencei városrész, a Dorsoduro hegyesszögű háromszöget formáló csúcsán, a sóraktárak szomszédságában. Nagyszerű múltjára alig emlékezett valaki, pedig évszázadokon át ez volt a város egyik legforgalmasabb pontja. 1414-ben építették fel itt a vámhivatal első épületét, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy a szárazföld és a tenger felől érkező kereskedelmi hajók számára szűkös már a Castello negyedben lévő addigi kikötő. Alberto Durero 1525-ös várostérképe már a Punta della Dogana toronnyal is ellátott épületét ábrázolja, amelyet akkoriban egyébként a szomszédságában található sóraktárak miatt Punta del Salénak neveztek. A Szent Márk térrel szemben fekvő raktárak mellett épült fel a 17. században Baldassare Longhena tervei szerint a Santa Maria della Salute bazilika, a pestisjárvány elmúlta miatt érzett hála kifejezéseként. Ez, úgy tűnik, a vámosok számára is kihívást jelentett, mert 1677-ben rekonstruálták a Punta della Dogana épületét is, tornyának csúcsára reprezentatív szoborcsoport került, amelyen két térdelő Atlasz aranyozott földgömböt tart, rajta Fortuna istennő szobrával, amely a szélirányt jelezve forog függőleges tengelye körül.
A 19-20. század sajnos nem sok szerencsét hozott az épületcsoport számára, bár sorsa alakulhatott volna rosszabbul is, mert az osztrák uralom alatti évtizedekben még az is felmerült, hogy egészen idáig síneket fektetnek, hogy közvetlenül vonatra rakhassák a tengerről érkező árut. A tervből szerencsére semmi nem lett, sőt, a vámhivatal néhány évtizeddel ezelőtt végleg elhagyta az épületet. A kiváló építész, Tadao Ando első dolga mindenesetre nem lehetett más, mint az, hogy a különböző időpontokban, stílusokban eszközölt hozzá- és átépítések nyomait eltüntesse, visszatérjen egészen az alapképletig, amelyet négy anyag, a nyers tégla, a fehér isztriai mészkő, a tetőszerkezetet alkotó fa és a tetőt fedő nagyméretű cserép határoz meg, s amelyek hangsúlyozásával egységes belső tér teremthető, a külső szemlélő számára pedig újraalkotható az a szerves egység, amelyet a Punta della Dogana és a mellette álló 17. századi templom alkot. Akárhonnan érkezünk a Bacino di San Marco vizére, a látvány meghatározó jelentőségű eleme ez az együttes: mintegy kaput képez a Szent Márk tér szemben lévő komplexumával együtt a Canale Grande kiöblösödésénél. Nem volt mindez különösebben nehéz feladat az 1941-ben született „autodidakta” oszakai építész számára, hiszen egész pályáját végigkíséri a matéria és a spirituális értékek kapcsolatának a kutatása, a természetes anyagok, főként a fa, valamint a leganyagtalanabb anyag, a fény középpontba helyezésének szándéka. Az egyik legjelentősebb építészeti elismerést, a Pritzker-díjat már 1995-ben megkapta a tervező, aki az utóbbi években egy nagyszabású ökológiai projekten dolgozik: Tokió egyik öblében egy mesterséges szigetet hoz létre, félmillió fa segítségével alakítva ki a japán főváros „zöld szívét.” Ezzel párhuzamosan immár a harmadik olyan nagyszabású tervet készítette el Francois Pinault számára, amelynek alapján kortárs művészeti alkotásokat bemutató, összetett, természeti, illetve történelmi, építészet- és művészettörténeti kontextusban megjelenő épület születik meg, alakul át. Olykor leheletfinom, alig érzékelhető változások, építészeti beavatkozások révén. Ilyen például a háromszög alakú épület két, egyaránt száz méter hosszú homlokzatán megjelenő nagy ajtók modern, mégis kortalannak tűnő rácsozata. A kapun belül pedig mintha még kevesebb lenne a változás: a vörös téglából rakott falak dominálnak, a hatalmas, vastag gerendákból szerkesztett, mégis könnyednek tűnő tetőszerkezetek, a tetőcserepek ritmusa. Hogy mindez hangsúlyosan jelenjen meg, Tadao Ando a mintegy ötezer négyzetméteres kiállítási tér nagy részében semleges, a földszinten cement-, az emeleten linóleumpadlót tervezett (alatta 28 kilométer hosszú vezetékben folyik a padlófűtés melegvize.). Egyetlenegy ponton változtatta meg radikálisan a hosszú téglalap alakú helyiségekből formálódó téregyüttes szerkezetét, mégpedig annak mértani középpontjában. Itt a hagyományos anyagok helyett vasbetonból („itt találkoztam életem legfinomabb cementjével” – dicsérte az építőket) alakította ki azt a kubust, amely két szint magasságú, s amelyet nem kerülhet el a kiállításlátogató, akár fönt, akár lent nézelődik. A horizontálisan egymásba nyitott a terek között így vertikálisan is új kapcsolatrendszer alakul ki, aminek köszönhetően a művek közötti párbeszéd is új hangsúlyokat, értelmezési lehetőségeket, vonatkozási pontokat kap. Ez a kubus az, ahol viszont a máshol semleges padló nagyon is karakteres hangsúlyt kap, hiszen itt nagyméretű, tradicionális kőlapokon járunk, így a falak kortárs anyaga és a vasbeton mintegy összeköti az építőművészet hagyományos fönti (fa, cserép) és lenti (kő) anyagait. Abban, hogy ez a kapcsolatrendszer tökéletesen érvényesüljön, talán már a kiállítás két kurátorának, Francesco Bonaminak (ő volt a jubileumi, 50. velencei biennále főkurátora) és Alison M. Gingerasnak (a Pinault-gyűjtemény kiállításainak állandó gondozója) is szerepük van, hiszen a kubus falain Rudolf Stingel nagyméretű képeit helyezték el, amelyek szürke tónusai szinte egybeolvadnak a háttérrel, de annál erőteljesebben jelennek meg egyes hangsúlyozott motívumaik. Meranóban, azaz Dél-Tirolban született 1956-ban az osztrák művész, aki ma New Yorkban él, s aki személyével, műveivel mintegy összekötőként jelenik meg a tárlaton szereplő művek világhírű (Sigmar Polke, Cindy Sherman, Cy Twombly, Jake és Dinos Chapman, Maurizio Cattellan), illetve a fiatal tehetségek közé sorolt alkotói (például Adel Abdessemed, Mark Bradford) között. Műveiben is mintegy emblémaszerűen jelenik meg a kiállítás címében – Mapping the Studio – megfogalmazott gondolat, azaz hogy a kiállításra kerülő mű mintegy arra a kreatív erőre, alkotófolyamatra is utal, amely benne foglaltatik, s a remélhetőleg érdeklődők sokaságát vonzó kiállítóteremben egyrészt a műterem bensőséges hangulatát is újraalkotja, másrészt a műalkotásoknak arra a különös, megismételhetetlen együttesére utal, amely a szenvedélyes műgyűjtő látomásaiban megfogalmazódik.
A kiállítás alkotásai egyféle tisztelgést is jelentenek Bruce Nauman, korunk egyik legjelentősebb (az idei biennálén Arany Oroszlán-díjjal kitüntetett) videóművésze előtt, s a kurátorok a tárlat címét is az ő egyik munkája címéből kölcsönözték. Mégpedig egy olyan képi anyagból, videóból, amelyben a művész saját műterme éjszakai mikrotörténéseit örökíti meg, megidézve azt a szimbolikus teret, amelyben a művészeti alkotófolyamat megvalósul.
Hol kezdődik és hol végződik ez a folyamat? – kérdezi a valóban fantasztikus terekben járó és nézelődő látogató. A választ természetesen a művek együttese fogalmazza meg, s gyűjtőjük, kiállítójuk, a munkákra húszmillió eurót költő Francois Pinault egy Aragon-idézettel gazdagítja mondandójukat, amely szerint „az első fázis egy hangvilla, az utolsó ennek a hangvillának a századik, a háromszázadik, az ezredik rezgése, amelyek közül csak az első érzékelhető”. Úgy véli, s vélheti vele a kiállításlátogató is, hogy ez a kiállítás félúton kötődik az első fázis, a régi nagy velencei mecénások által írt történet és a jövő közé, amelynek szereplői továbbviszik a Serenisssima dicső tradícióit.
Punta della Dogana
Velence, Sestiere Dorsoduro 2.
www.palazzograssi.it
Telefon: +39-041-523-1680
Nyitva tartás: kedd kivételével 10-19 óráig.
Belépődíj: felnőtt 15 euró (a Palazzo Grassi-ba is érvényes kombinált jegy 20 euró), diák és nyugdíjas: 10 euró (kombinált jegy 14 euró)