A budapesti lovas-szobor rejtélye
A Szépművészeti Múzeum szobrának vizsgálata a hozzá kapcsolódó kisbronzok kiállításán és kutatásán keresztül – Washington, National Gallery of Art, 2009. július 3. – szeptember 7.
MúzeumCafé 13.
A közelmúltban a Szépművészeti Múzeum kisbronzán, az Ágaskodó ló és lovasán a washingtoni National Gallery restaurátorai alapos technikai vizsgálatokat végeztek, majd a mű köré A budapesti ló: egy Leonardo da Vinci-rejtély címmel kamarakiállítást rendeztek. Az épület nyugati szárnyában található szoborgalériában július 3-tól szeptember 7-ig nyitva tartó kiállításon a rejtélyes mű kiegészült két, nemzetközi gyűjteményből származó, ugyancsak Leonardo da Vincihez köthető bronz lóval és két harcossal, valamint – összehasonlításként – két ismert mestertől származó reneszánsz bronz lóval. A szemléltető táblák a művek kapcsolatait illusztráló képeket mutatták be, köztük Leonardo rajzainak reprodukcióival, röntgenfelvételekkel, számítógépes modellekkel.
A budapesti ló és Leonardo rajzai közti hasonlóság alapján először 1916-ban attribuálták a reneszánsz mesternek a szobrot. Az ágaskodó lóról és a hozzá tartozó lovasról összegyűjtött újabb technikai bizonyítékok arra utalnak, hogy az öntvény készülhetett a 16. században, ámbár valószínűleg néhány évvel Leonardo 1519-ben bekövetkezett halála után. Olyan tudományos adat, amely ezt a korai öntési időpontot kizárná, nem merült fel, de az agyag-, vagy viaszmodell eredetét, amelyről a lovat és a lovast öntötték, továbbra is rejtély övezi.
A technikai vizsgálatot és a kiállítást a budapesti Szépművészeti Múzeum közreműködésével a washingtoni National Gallery szervezte. A kiállítás megvalósítását Robert H. Smith nagylelkű támogatása tette lehetővé. Az együttműködést a Magyar Kulturális Központ és a magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatása is segítette. A kiállítás része az Extremely Hungary elnevezésű évadnak, amely 2009-ben egy éven át a magyar művészetet és kultúrát ünnepli New Yorkban és Washingtonban. Az Ágaskodó ló és lovasa a washingtoni bemutatkozás után az atlantai High Museumba utazik, ahol 2009. október 6-tól 2010. február 21-ig lesz látható a Leonardo da Vinci: The Hand of the Genius című kiállításon, majd 2010. március 23-tól június 20-ig Leonardo da Vinci and the Art of Sculpture: Inspiration and Invention címmel egy kisebb kiállításon szerepel a Los Angeles-i J. Paul Getty Museumban.
„A National Gallery örömmel tesz eleget a budapesti Szépművészeti Múzeum felkérésének, hogy vegye be a jelenleg is folyó reneszánsz bronz kutatási programjába a budapesti Ló eredetének vizsgálatát – mondta a National Gallery igazgatója, III. Earl A. Powell. – Hálásak vagyunk Robert H. Smith-nek és Magyarország kormányának, hogy lehetővé tették ezt a ritka alkalmat, hogy egyszerre tanulmányozhassuk és ki is állíthassuk a bronz szobrokat.” „A kiállítás egy újfajta, nemzetek közti tudományos együttműködés rendkívüli pillanatát tükrözi, amikor az egyik neves magyar gyűjtemény legendás olasz szobrát Amerika egyik legkiválóbb múzeuma állítja ki – mondta Orsós László Jakab, a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatója. – Örömünkre szolgál, hogy a budapesti Ló része lehet az Extremely Hungary-évadnak.”
A háttér
Ferenczy István magyar szobrász 1820 körül Rómában tett szert itáliai szoborgyűjteményére, köztük egy kis bronz lóra és lovasra, amely 1914-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumba került. Két évvel később a múzeum kurátora, Meller Simon a korábban ókori görög munkának tartott szobrot olyan reneszánsz kisbronzként publikálta, amelyet Leonardo da Vinci (1452–1519) agyag- vagy viaszmodellje után öntöttek. Leonardo szerzőségét, bár széles körű vita övezte, mégis komolyabban vették, mint a legtöbb neki tulajdonított szobor esetében. A budapesti Szépművészeti Múzeum kérésére bevették a washingtoni National Galleryben jelenleg is folyó reneszánsz bronz kutatási projektbe, és a restaurátorok technikai vizsgálatokat végeztek rajta, hogy fényt derítsenek a szobor anyagára és öntési technikájára. Az alkalmazott vizsgálatok között szerepelt röntgenfelvételek készítése, röntgenfluoreszcenciás analízis az öntvény összetételének kiderítésére, valamint háromdimenziós lézerszkenn. A kezdeti eredmények, amelyek kiterjednek más bronz szobrok hasonló vizsgálatának összehasonlító elemzésére is, új alapot teremtenek a mostani kiállításon fölvetett kérdés megvitatására: vajon a budapesti ló és lovas pusztán Leonardo terveinek hatásáról tanúskodik- vagy a formák a művész keze nyomát őrzik?
Leonardo: szobrok és lovak
Bár nem maradt ránk vitathatatlanul Leonardótól származó szobor, számos bizonyíték van arra, hogy a művész készített szobrokat. Giorgio Vasari, a firenzei festő és művész-életrajzíró 1568-ban arról számol be, hogy Leonardo nevető asszony- és gyerekfejeket mintázott agyagból. Ugyancsak ő utal egy Leonardo által készített kis viaszlóra, amely akkor már elveszett, de amelyet „tökéletesnek tartottak”. Egy esetben maga Leonardo jegyezte fel emlékeztetőül, hogy egyik rajzáról kis viaszváltozatot mintázzon.
Leonardo Milánóban ambiciózus kísérleteket tett két nagyméretű bronz lovas szobor készítésére is, s mindkét lovat eredetileg ágaskodóra tervezte. Francesco Sforza herceg emlékművén 1483 és 1493 között dolgozott, Gian Giacomo Trivulzio zsoldosvezér szobrán pedig 1508-tól 1512-ig. Az is igaz, hogy végül egyik nagyszabású művét sem sikerült bronzba öntenie.
Más reneszánsz írók, többek között a milánói festő, Giovanni Paolo Lomazzo és a firenzei szobrász, Benvenuto Cellini említenek Leonardo által készített kis szobormodelleket, vagy azt, hogy ezeket festményeinek komponálásakor használta. Lomazzo utalást tesz egy Leonardótól származó „plastica”-ra – agyagból, vagy viaszból készült lóra –, amely Leone Leoni szobrász tulajdonában volt. Ágaskodó és furcsán kicsavarodó lovak gyakran fordulnak elő Leonardo művein; ezek ugyanannak az örvénylő energiának a kifejeződései, mint amit a göndör, csavarodó hajfürtök és a hömpölygő víz megfestésével szeretett láthatóvá tenni. A budapesti ló jellegzetes tartásában Leonardo lendületes rajzai köszönnek vissza, ezek azok a sokszor idézett alapvető bizonyítékok, amelyek alapján neki attribuálták a kisbronzot.
Kérdések és eredmények
A röntgenfelvételek azt mutatják, hogy a kutatásba bevont valamennyi szobrot viaszveszejtéses technikával öntötték. Jellegzetes módszer ez a kisbronzok készítésére, amelyet a görög-római időktől használnak, és a reneszánsz idején fejlesztettek tökélyre. Minden bizonyíték arra utal, hogy a budapesti ló egyedi öntvény, bár az ötvözete és öntési technikája szokatlan. Jóllehet később ugyanígy használták ezeket a technikákat, ez mégsem mond ellent a reneszánsz gyakorlatnak. A zöldes patina kivételes a reneszánsz bronzokon, de ez később is rákerülhetett, hogy régebbinek, antiknak tűnhessen, amint ezt 19. századi tulajdonosa gondolta.
A szobor arról árulkodik, hogy nem sok figyelmet szenteltek sem a modell, sem az öntvény végső kidolgozására. A távtartók lyukait, az öntési hibákat, sőt, a farok körül kivágott rész – amelyen keresztül az öntvény belső formamagját távolították el – visszaillesztési helyét, sem javították fémtömítésekkel. Az öntés után a bronz felületén csak minimális utómunkákat végeztek. Ezek a jellemzők azt sugallják, hogy fontosabbnak érezhették a törékeny anyagból, viaszból, vagy agyagból készített értékes modell megőrzését, mint hogy finoman megmunkált, gyűjtőnek szánt kisbronzot készítsenek. Bár az azonos bronzötvözet arra enged következtetni, hogy a budapesti lovat és lovast egy időben öntötték, a ló megformálásakor nem sok helyet hagytak a lovasnak. Nincs kialakítva nyereg, vagy egyéb, a lovas elhelyezésére alkalmas megoldás (a lovas elhelyezésre szolgáló fémcsap és a ló hátába fúrt lyuk modern kialakítású). Továbbá a lovas kisebb mérete is kérdésessé teszi, hogy eredetileg erre a lóra szánták-e. Ezek a tényezők felvetik annak a lehetőségét, hogy a lovas modelljét később, egy másik művész formálta meg, hogy ezzel narratív érdeklődést keltsen egy korábban magában álló ló iránt. Ennek a lehetőségnek a mérlegelését szolgálja, hogy a National Gallery – most először – külön állítja ki a lovat és a lovast.
A Metropolitan Múzeumból kölcsönzött, és először 1925-ben említett Ágaskodó ló feltehetőleg a budapesti ló után készült. A két ló háromdimenziós összehasonlítása azt mutatta, hogy a New York-i ló viaszmodelljét valószínűleg a budapesti kisbronzról vett formákba öntötték, csak a ló tartásán és néhány részleten változtattak. Míg a New York-i lóhoz hasonlítható, magas cinktartalmú rézötvözetek párhuzama megtalálható egyes reneszánsz szobrokban is, a New York-i ló vékony fémfala és a készítésekor használt, magas olvadáspontú forrasztófém olyan technológiákra utalnak, amelyek csak a 19. századtól álltak rendelkezésre.
Az írországi Limerick Hunt Museum valamivel kisebb bronz Ágaskodó lova, amely 1966-ban tűnt fel, formáját tekintve közelebb áll a budapesti szoborhoz, ám ötvözete és a bronz megmunkálása különbözik a két másik lóétól, így úgy tűnik, más műhelyből származik, mint a budapesti és a New York-i változat. Az ötvözet elemzése olyan tipikus reneszánsz nyomelemek hiányát mutatta ki, mint például az ezüst, ami arra utal, hogy a limericki lovat azután önthették, hogy a 19. század végén bevezették a fémek elektrolízises finomítását.
A milánói Poldi Pezzoli Múzeumból származó Védekező harcos, amelyet 1816-ban egy patinás milánói gyűjteményben vettek leltárba, szoros hasonlóságot mutat egy 1500 körül készített metszet egyik apró figurájával. A metszet Leonardónak 1483 és 1493 között a Milánóban tervezett lovas szoborhoz felvázolt négy elképzelését őrzi. Az ötvözet összetétele nem jellemző az olasz reneszánsz szobrászatra, gyakrabban találkozunk vele az ugyanebből a korból származó észak-európai öntvényekben. A biztos kézzel formázott, de leegyszerűsített anatómiájú, kifejező arcú, apró, tömör öntésű harcos a kis viaszmodellek közvetlen bronzba öntésének lehet a példája, amelyet Leonardo műhelyében készítettek, a tervei alapján.
A tágabb összehasonlítás kedvéért a kiállításon láthatóak a Robert H. Smith gyűjteményből származó és a National Gallerynek ajándékba felajánlott ágaskodó és ugró bronz lovak is. Az egyik egy Leonardo-kortárs, az észak-olasz Severo da Ravenna (aktív: 1496- 1525) alkotása, a másik, a firenzei Antonio Susini (1558–1624) kisbronza egy évszázaddal későbbről. Ezek az elegánsan kivitelezett, gyűjtőknek szánt művek a reneszánsz művészet azon problémájáról tanúskodnak, amely Leonardo képzeletét is megfogta: az ágaskodó ló, mint az erő, az energia és a harcos magatartás megtestesítője. Ugyanakkor az utóbbi műtárgyak gondos megmunkálása pont ellentéte a budapesti ló formáiban, mozgásában és kevéssé kidolgozottságában rejlő kísérleti jellegének.
A kutatásokat végezte és a kiállítást rendezte: Shelley Sturman, a tárgyrestaurátor osztály vezetője, Katherine May tárgyrestaurátor és Alison Luchs, a korai európai szobrok kurátora.