A férfi, aki megígérte, hogy bejárja a világot
Balázs Dénes, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítója
MúzeumCafé 13.
Emlékezzetek: be fogom járni a világot! Ezt a kijelentést egy debreceni gimnazista tette osztálytársai előtt még a 20. század 30-as éveinek a végén. A gimnazista Balázs Dénes meg is valósította álmait: világutazó, földrajztudós, író lett belőle, és munkásságának megkoronázásaként megvalósította a Magyar Földrajzi Múzeumot. Múzeumalapító-sorozatunkban erre a kivételes emberre emlékezünk, aki nem csupán hegyeket, folyókat, sivatagokat látott útjai során, hanem azokat is észrevette, akik segítették munkáját itthon és a nagyvilágban. Azt vallotta, hogy mindent meg lehet valósítani – csak nem mindenkinek… Balázs Dénes példája azt mutatja, hogy nem könnyű feladat a múzeumalapítás. Hiszen nem elegendő csupán elhatározni, összegyűjteni, rendszerezni és közzétenni kiállítási, kutatási anyagait, de el is kell fogadtatni a múzeum létét, megértetni jogosságát és szükségességét. A Magyar Földrajzi Múzeum azok közé az intézmények közé tartozik, amelyik gyűjteményét és küldetését tekintve az egész országé, a tudományé, székhelye mégsem a fővárosban található, hanem egy Budapesthez közeli városban, Érden. Ahogyan azt Balázs Dénes megálmodta.
Önzetlenül, minden fizetség nélkül másfél évtizeden át dolgozott a múzeumért. Csendesen, szerényen, áldozatkészen. Kerülte a reflektorfényt, még portréfilmet sem engedett készíteni magáról. írásaival szellemi-szakmai-tudományos hidakat épített, távoli kontinenseket kapcsolt össze hazánkkal. Balázs Dénesnek volt egy emlékezetes megjegyzése, amit 1976-ban, Abaligeten, a barlangásznapon, a tábortűznél mondott: mindent meg lehet valósítani – csak nem mindenkinek…
Tengertelen nép vagyunk: a Kárpátok hegyláncai közé zárt Magyarország nagyjainak jelentős része az ismeretlen nagyvilág helyett befelé és a múltba fordult szívesen. A tengerek partján élő népekkel szemben nem vonzódunk a horizonton túl nyúló távlatokhoz, a legtöbben megelégszünk a magyar glóbusszal. Csodaszámba megy, hogy köreinkből is kikerültek nagy utazók, akik a 19. és a 20. század viszontagságainak ellenére felhelyezték Magyarországot a felfedezők térképére. Hosszú a sor a székely Kőrösi Csoma Sándortól az Afri-kát bejáró Teleki Sámuelen és Lóczy Lajoson keresztül Cholnoky Jenőig és társaikig. Az illusztris névsor egy másik székelyig tart: Balázs Dénes, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítója az utolsó legendás magyar utazók egyike volt. Székely (kászonimpéri) származású apa és rimaszombati származású anya gyermekeként született 1924-ben Debrecenben. Bár az Alföldön nőtt fel, nyughatatlan vére fiatal korától útra csábította. Nem kell sokat gondolkodnunk, ha Kőrösi Csoma Sándort az ő nagy elődjének tartjuk: a múzeumalapító önéletrajzában az első oldalon emlékezik meg a Tibetet bejáró példaképről: „székely vérem, Kőrösi Csomának átöröklött génjei nem hagytak nyugodni. Gyermekkori vágyaimtól nem tágítok! Csak azért is! – ez lett életem lüktető mottója.”
A vérzivataros 20. század aztán számos alkalmat teremtett Balázs Dénesnek arra, hogy bizonyítsa emberi és szakmai állhatatosságát. „Kitartás és makacsság jellemezte őt” – mondja dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, aki 15 éves kora óta ismerte a nagy földrajztudóst. Nagy hatással volt rá a múzeumalapító Indonéziáról szóló könyve is. „Amikor kérdeztem, mi ad neki erőt, rámutatott az íróasztala fölött lévő Kőrösi Csoma-képre. Ma is ott áll egykori asztalán.”
Balázs Dénes első próbatételként 1942-43-ban két nagy és emlékezetes kerékpártúrát tett az akkori Magyarországon, s ezek során ötezerkétszáz kilométert pedálozott. Eljutott a Székelyföldre is, meglátogatta apai rokonságát. Legjobb barátja, Medveczky Géza szegődött útitársául a nagy kiránduláshoz. A ma Debrecenben élő egykori barátot megkérdeztük az élményekről. „Szinte pénz nélkül indultunk el, de mivel leventék voltunk, az észak-erdélyi magyarok mindenhol segítettek nekünk. Az egyik napon hajnalban indultunk útnak, ami a hegygerincen vezetett. Alattunk szakadék tátongott, ahonnan a felhők jöttek felfelé. A reggeli fényben a két biciklis árnyéka a felhőkre vetődött” – emlékezik vissza Medveczky Géza.
Az első nagy utazásából visszatért Balázs Dénes 1943-ban a debreceni dohánygyárban kezdett dolgozni, majd 1944-ben leventeként behívták katonának. A frontszolgálatot sikerült elkerülnie, de így is szovjet hadifogságba esett, és évekig végzett kényszermunkát egy oroszországi lágerben. „Három és fél év után térhettem haza, fizikailag és lelkileg megnyomorítva” – írja visszaemlékezéseiben. Balázs Dénes mégis legyőzte a megpróbáltatásokat, visszatért Budapestre, ahol újra egy dohánygyárban kezdett el dolgozni. Édesanyjával Érdligetre költözött; Érd városa haláláig otthona maradt. A gyári munka nem nagyon kötötte le, sőt, egyre komolyabban elmerült a természetjárás és a földrajzi kutatás világában. Budapesten bekapcsolódott a Kinizsi Sportkör természetjáró mozgalomba, majd 1954-ben húszfős csapatával feltárta az Aggteleki karsztvidéken, Égerszög közelében lévő Szabadság-barlangot. 1956-ban már Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató néven indított tudományos folyóiratot, pedig az egyetemet (az ELTE földrajz szakát) csak ezután, felnőtt fejjel végezte el 1959 és 1962 között. Addigra már túl volt két nagy utazásán, amelyek során Dél-Kínát és az arab Közel-Keletet járta be – karsztkutatási célból. Az egykori dohánygyári dolgozó 1964-ben doktori címet szerzett, disszertációját a karsztkorrózió problematikáiból írta.
Balázs Dénes a 60-as évek elejétől a 80-as évek végéig szinte minden második évben hosszú útra indult. Eljutott az indonéziai vulkanikus szigetekre; első magyarként – egy lengyel kamionnal – kis csapatával átszelte a Szaharát észak-déli irányban; 1969-70-ben Alaszkától a Tűzföldig végigjárta az amerikai kontinenst. Ecuadorban a feltáratlan archidoniai karsztvidéken kutatott. Később bejárta Japánt, a Fülöp-szigeteket, Pápua Új-Guineát, Ausztráliát és Óceániát. A megállíthatatlan utazó eljutott Grönlandra, Dél-Afrikába, Madagaszkárra és Új-Zélandra is. Öt kontinens százharminc országában fordult meg, kutatásai eredményeit száznál több dolgozatban foglalta össze. Érték persze megpróbáltatások is. Szervezete majdnem kiszáradt a Holt-tenger partján, kémkedés gyanúja miatt börtönben tartották Gabonban, egy alkalommal Tahiti szigetén ragadt, de a telefonkönyvben talált név alapján felhívott egy oda szakadt magyart, aki szállást adott neki. Volt, hogy málhát is hozott magával, amikor visszatért: tizenötezer tasak mohát Óceániából. Számtalan kalandját ismeretterjesztő útleírásaiban osztotta meg az olvasókkal, könyvei nagy sikernek örvendtek az elmúlt évtizedekben. Beszámolóit saját rajzaival és magyarázó illusztrációkkal látta el, így személyében fotós- és grafikusművészt is tisztelhetünk. Galapágosz című könyve egy páratlan út művészi fotóalbuma.
A csodálat mellett mindenkiben felmerülhet a kérdés: hogyan tudott ennyit utazni az elmúlt rendszerben? „A rendszer nem támogatta, csak tűrte őt” – mondja Kubassek János. Bár neves tudós, szakíró és író lett belőle, soha nem volt egyetemi tanár, csupán előadásokra hívták meg. „Nem kapott kedvezményeket, potyalakást sem.” Kiadhatta könyveit, magas kitüntetéseket is kapott, de hosszú utazásai, az összesen egy évtizedet is meghaladó távolléte megmagyarázhatják a rendszerhez való viszonyát. Ráadásul nem első osztályon utazgatott a világban. „Rengeteget nélkülözött az utakért, nagyon kevés pénzzel ment el.” Kubassek szerint Balázs Dénes leginkább útközben érezte otthon magát. Tudományos ismeretekkel, nyelvtudással felvértezve dönthetett volna úgy is, soha nem tér haza Magyarországra. „Voltak felcsillanó lehetőségei Nyugaton, meg is tudott volna élni. De nagyon szerette Magyarországot, erős volt benne a nemzeti érzés. Neki Magyarország maradt a mágnes.”
A világutazó a Móra Ferenc-díj, a Herman Ottó-díj, a Szent-Györgyi Albert-díj, a Lóczy-érem birtokosa lett, valamint Érd város díszpolgára, ám legfontosabb örökségének megalkotására csak a 20. század 80-as éveinek elején kerülhetett sor. A Magyar Földrajzi Múzeumot saját édes gyermekének nevezte Balázs Dénes. Nem túlzott: hosszú évek kitartó munkájával, az életére jellemző állhatatossággal teremtette meg az intézményt. A Magyar Földrajzi Múzeum megalapításának gondolata ugyan már 1911-ben felvetődött, de Balázs Dénes volt az, aki évekig tartó szervezőmunkával meg is tudta valósítani azt. Ennek története nagyon is illik a 20. század második felének magyarországi rendjébe: a kezdeményezés után tologatás és huzavona kezdődött a tanács, a minisztérium, a civilek és minden más illetékes között. Cservenka Istvánné, a megyei pártbizottság első titkára a tervről tudomást szerezve éktelen dühbe gurult Balázs Dénes visszaemlékezése szerint: „márpedig abban az épületben nem lesz múzeum! Ott helyezzük el a városi szervezetek irodáit, a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől az Úttörő Szövetségig. Vegyék tudomásul!” – közölte Érd város vezetőivel. A múzeumügy ezután egy ideig tabu lett a városban. A világutazó már ott tartott, hogy saját telkén húzna fel egy épületet a múzeumnak, és az ingatlant ajándékként odaadnák az államnak. Az építkezés el is kezdődött, de ennek híre eljutott Aczél Györgyig, aki leállíttatta a folyamatot. A gyűjtemény nem jöhetett volna létre Mógor Béla érdi tanácselnök és Becsei József, a Magyar Földrajzi Társaság egyik jeles személyiségének támogatása nélkül. Egy hosszabb világutazás után megváltoztak a hazai körülmények, így a gyűjtemény beköltözhetett a kúria épületébe. 1978 és 1983 között folyt a szervezőmunka, 1982-ben még üres falak álltak az egykori Wimpffen-kúria épületében. Nem volt archívum, nem volt könyvtár, nehezen lehetett pénzt szerezni rá a ma is hiányos infrastruktúrájú Érd városában. 1983-tól mégis gyűjteményi, majd 1988-tól múzeumi rangot kapott az intézmény.
Kubassek Jánost húsz éves egyetemistaként kérte fel Balázs Dénes a szervezőmunkához. „Elmentem Cholnoky Jenő és Germanus Gyula özvegyéhez, az utazók gyűjteményeit felhasználtuk a múzeumban. Nehezebb, rögösebb utat választottam, de soha nem bántam meg” – mondja a múzeumigazgató, aki a kezdetektől, 1983-tól vezeti az intézményt. Rengeteg helyről kellett összegyűjteni az anyagot, amelyekből Balázs Dénes alkotta meg az első kiállításokat. „Nem mutatta ki a diadalérzetét a nyitáskor, örült, de érezte a felelősséget.” Balázs Dénes egy akkoriban még nem nagyon elterjedt intézményt, élő múzeumot akart létrehozni, programokkal, konferenciákkal, múzeumbaráti körrel. Ez sikerült is: a nyitás utáni első tíz évben több mint százezren tekintették meg a gyűjteményt, legalább háromezer iskolai osztály fordult meg a múzeumban. Ezzel az alapító legfőbb nevelési célja teljesült. Néhány év alatt a tudománytörténet iránt érdeklődő földrajzosok, történészek csapata verbuválódott a múzeum köré. Balázs Dénes volt a kezdeményezője a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok című folyóirat kiadásának, ami tárházát képezi a magyar földrajz fejlődésével kapcsolatos kutatási eredményeknek. Az ő szerkesztésében jelent meg 1993-ban a Magyar Utazók Lexikona is.
„Önzetlenül, minden fizetség nélkül másfél évtizeden át dolgozott a múzeumért. Csendesen, szerényen, áldozatkészen. Kerülte a reflektorfényt, s még portréfilmet sem engedett készíteni magáról – emlékezik vissza a szerény földrajztudósra Kubassek János, majd hozzáteszi: – írásaival szellemi-szakmai-tudományos hidakat épített, távoli kontinenseket kapcsolt össze hazánkkal. Balázs Dénesnek volt egy emlékezetes megjegyzése, amelyet 1976-ban, Abaligeten, a barlangásznapon, az esti tábortűznél hallottam tőle: mindent meg lehet valósítani – csak nem mindenkinek…”
Erdélyi Nimród írja egyik Balázs Dénesről szóló megemlékezésében: múzeumnak is beillő, távoli tájakról begyűjtött emléktárgyakkal zsúfolt lakása mindig nyitva állt az érdeklődők és a barátok előtt. Sokaknak megmutatta a kertjében egy sziklahalomra felállított oszlopát, amelyen nyilak jelezték a Föld általa bejárt legmesszibb pontjait és az odáig lévő távolságokat.
Balázs Dénes hosszas betegség után 1994 októberében hunyt el, utolsó hónapjaiban is emlékiratain dolgozott, amelyek 1995-ben jelentek meg Életem – utazásaim címmel. Felesége, Sprincz Vilma, aki évtizedeken át itthonról segítette és támogatta, ma visszavonultan él Érden. A múzeumalapító világutazó barátai és munkatársai ma is ápolják Balázs Dénes emlékét, Domonkos Béla által elkészített szobrát a múzeum kertjében állították fel, költségeit a barátok, kollégák, tisztelők és pályatársak adományai biztosították. Az ország minden részéből, sőt külföldről, Kanadából, Brazíliából, Párizsból, Ausztráliából is érkeztek felajánlások, s ez tette lehetővé halálának ötödik évfordulóján, 1999-ben az állami támogatásban nem részesülő szobor felállítását. Debrecenben, hajdani iskolájának, a Piarista Gimnáziumnak falán látható emléktáblájának avatásán T. Mészáros András érdi polgármester mondott avatóbeszédet, amelyben kiemelte, hogy Balázs Dénes magányos, hátizsákos útjai során Debrecen és Érd között öt kontinens százharminc országát járta be, s munkáival, könyveivel, gyűjteményével az egész országot gazdagította.
Magyar Földrajzi Múzeum
2030 Érd, Budai út 4.
www.foldrajzimuzeum.hu
Telefon: +36-23-363-036
E-mail: foldrajzi.muzeum@vivamail.hu
Nyitva tartás: hétfő kivételével 10-18 óráig.
Belépődíj: felnőtt 800 forint, gyerek-nyugdíjas: 400 forint