Mennyire változtatja meg a Szépművészeti Múzeum bővítése a Hősök tere évtizedek óta megszokott látványát?

Ráday Mihály művészettörténész, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke

Először az előzményekről. A teret gyakorlatilag három jelentős építészeti együttes határolja. Ezek közül a Műcsarnok (az egyetlen budapesti épület, ami valóban elkészült az eredetileg 1895-re tervezett millenniumi ünnepségre) a kisebb, s közelebb áll a tér szegélyéhez, mint a sokkal nagyobb, 1906-ra megépült Szépművészeti Múzeum. Ennek a tömege – hátrább elhelyezve – hagy egy kis helyet önmaga és a tér széle között, s így tulajdonképpen nem zavaró a két ház méretkülönbsége, a tér így kialakult aszimmetriája. A Millenniumi emlékmű csak 1929-re készült el teljesen, s az időközben leváltott, cserélt szobrok, domborművek közül néhány még az 1950-es évek közepén is készült a kolonnádra. Maga a hivatalos koszorúzások helyszíne, a hősök emlékköve csak 1956-ban került az ugyanott megépített korábbi változatok helyére. Az ezredévi kiállítás idején még a millenniumi emlékmű helyén állt a nagy fogadóépület, a díszkapu, s előtte az artézi kút építménye, amelyet a tér átalakításakor szétszedtek, majd újjáépítettek a Széchenyi hegyen, ahol ma is áll.

A tér mai arculata csak az 1938-as eucharisztikus kongresszusra készült el, addig inkább parknak volt nevezhető, nem térnek, amelyben még szökőkút is állt. A világháború után leaszfaltozták, s csak 1981-ben állították helyre a meander-szalagos mintázatot, úgy, ahogy az ma is látható. Még talán ide tartozik az is, hogy a Városliget szélesebb volt a Műcsarnok mellett és mögött, megcsonkítására akkor került sor, amikor az Aréna út (Sztálin út, Dózsa György út/Felvonulási út, s most 56-osok tere) útteste mellett egy tekintélyes részét lebetonozták, lekövezték, hogy az április 4-i díszszemlékre, május 1-jei felvonulásokra (és – állítólag – repülőgépek landolására is) alkalmassá váljon.

Tehát a Hősök tere, ahogyan ma ismerjük, tulajdonképpen nem is nagyon régi, de az egyik legismertebb, legmegbecsültebb, s egyben turisztikailag is leglátogatottabb pontja Budapestnek. Ehhez hozzájárul az is, hogy itt koszorúz minden Magyarországra érkező állam- és kormányfő, s egyben nagy országos ünnepségek színhelye is. Nem véletlenül tartották itt a legnagyobb tömegeket vonzó demonstrációkat – a tér egyes elemeinek ideiglenes letakarásával is olykor – a Tanácsköztársaság alatt, az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával, 1957. május 1-jén, a Kádár-kor kezdetén, és harminckét évvel később, a Kádár-kor végén, Nagy Imre temetésekor is; de ez a tér volt a romániai falurombolás elleni tömegtüntetés helyszíne is.

A rendszerváltás utáni években már felmerült, hogy parkolót kellene a teljes tér alá építeni, ami a múzeumok, a korcsolyapálya, a Széchenyi gyógyfürdő, s az egész Városliget autós megközelítését lehetővé tenné, talán még egy-két vendéglátóhely, ajándékbolt is helyet kaphatna a tér alatt, s létrejöhet a tér mindkét múzeumának egyidejű bővítése, összekötése egy kulturális aluljáróutcán. Kialakítható lenne egy néhány négyzetméternyi pihenőszoba azoknak a katonáknak a számára is, akik díszőrséget állnak az ismeretlen katona emlékműve mellett. Jelen sorok írója azon kevesek között volt, akik mindezt pártolták, míg a Fővárosi Önkormányzatban a többség a tér megszentségtelenítéséről beszélt. Pedig a felszínen a tér látványa változatlan maradt volna.

Szokás a megszokott építészeti arculat megváltoztatásának tervezése kapcsán külföldi példákra hivatkozni, azokat használni az itthoni elképzelések igazolásához. A Potzdamer platz kortárs épületcsoportja egy lebombázott városrészben épült meg Berlinben. A Reichstag új kupolája egy leégett épület romjának kiegészítéseként épült meg, s nem egy meglévő, működő épület átalakításával. A National Gallery udvarának – egyébként pompás – lefedése semmit sem változtatott az épület külső, városképi megjelenésén. A Louvre udvarán megjelenő – gyakorta hivatkozási alapul szolgáló – üvegpiramisok bántatlanul hagyták a volt királyi palotát a francia fővárosban. Bécsben az új – építészetileg is érdekes – múzeumok egy megőrzött épületegyüttes udvarán valósultak meg. Nyilván sorolhatók még hasonló példák, s az ellenkező tendenciára is talál egy-egy esetet, aki akar.

Egy biztos: sehol sem szedték szét a klasszicizáló, timpanonos, oszlopsoros, elegáns, múzeumi célra megépült házak homlokzatához, főkapujához vezető díszlépcsőt! Ezeken éppúgy üldögél hazai diák és külföldi turista a Trafalgar téren Londonban, vagy New Yorkban a Metropolitan előtt, s a példákat itt is sorolhatnánk tovább. A Hősök tere két múzeumépületének díszlépcsője ugyanezt a példát követi, s ráadásul ezek éppen olyan fontos helyek részei, mint a Nelson oszlop mögötti Londonban, vagy a Viktor Emánuel emlékmű lépcsőzete Rómában. A római Spanyol lépcső is hasonló attraktivitás. A tetejére lifttel is fel lehet jutni, de oldalról, s nem a lépcsőt szétverve.

Semmi akadálya a földalatti bővítésnek, megtörtént ez már másutt is, de nem a homlokzat fő nézetének szétverésével/átalakításával. Egészen elfogadhatatlan az, hogy a látogató a főkapuhoz vezető díszlépcsős útba vágott „pincelejáraton” ereszkedjék le a mélybe, majd onnan jusson fel a múzeumba, míg a díszkapu majd csak bezárt, reprezentatív látvány marad. Nincs akadálya annak, hogy – meghagyva az elegáns, „vonulós” eredetit – új bejáratot (és mozgássérült liftet) is építsenek a Szépművészeti Múzeum számára, de ne a főhomlokzat kárára. Van hely mind a két oldalhomlokzat mellett elég! (Ráadásul mindig bujkál az emberben a kisördög, aki megkérdezi: ha ennyire könnyen bánnak a mai építészek elődeik munkájával, mit fognak tenni az újabb nemzedékek az övéikkel, azokkal az épületekkel, amelyekre a maiak büszkék?)

Még talán érdemes emlékeztetni a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely évtizedek óta tartó kálváriájára, a megvalósult építmény visszabontására és az újabb és újabb tervekre. Meg arra is, hogy a Hősök tere közvetlen közelében már követtek el helyrehozhatatlan hibát, mégpedig akkor, amikor a millenniumi földalatti vonalának meghosszabbításakor megspórolták a vasúti pálya egy méterrel mélyebbre süllyesztését, és így kettévágták a városligeti tó medrét…

Összefoglalva, válaszul a Szépművészeti Múzeum konkrét átépítési tervére (is): lehet a Hősök tere évtizedek óta megszokott látványán változtatni, de csak ugyanolyan – az egész térben gondolkodó, tervező – módon, ahogy ez a 19. század végén, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mindenre kiterjedő gondossága idején megtörtént. A tér egyik felét megváltoztatni nemcsak értelmetlen, de – az egész fővárosban gondolkodó ember számára – helytelen és megengedhetetlen is. Az egész tér funkcióinak, Budapest és Magyarország történetében, mai életében betöltött szerepének, jellegzetes arculatának együttes átgondolása után lenne ésszerű csak. Ez akkor is így van, illetve így lenne helyes, ha a Hősök tere megszokott látványa nem évezredek, vagy évszázadok, csak évtizedek óta a miénk így, ahogy ma – még – megbecsüljük.

Őrfi József építész, újságíró

Nézzük először, mi is az a változás, ami a tér szempontjából várható. A sokak által erősen vitatott tervjavaslat, amelynek szerzőjét bevonták a múzeumbővítés már évek óta folyó tervezési munkálataiba, négy ponton avatkozik be a tér megszokott látványába. A múzeum előtti parkosított terület helyén üveghasítékokkal és bevilágító-udvarokkal szabdalt burkolt felület lesz, a múzeumlépcső be lesz vágva, a Dózsa György út felőli oldalon egy kilencméteres, üvegezett téglahasáb áll majd és eltűnik megközelítőleg tíz fa és egy-két bokor. A bővítés legfőbb célja persze nem a tér képének megváltoztatása, hanem az, hogy a múzeum ki tudja elégíteni azokat a kor által támasztott igényeket, amelyekre ma a múzeum vezetősége szerint nincs mód. A felszíni változtatások ezeknek csupán kényszerű velejárói.

Vegyük sorra ezeket az elkerülhetetlen beavatkozásokat. A fák hiánya bár fájó, mondhatjuk, hogy cserébe láthatóvá válik a főhomlokzat egésze és talán az építés végén jut rá energia, hogy a felszínt rendezve újakat ültessenek. A térfelszín itt hasonlóan fog járni, mint amikor itt, a Hősök terén rendezett Eukarisztikus Világkongresszuson megjelenő százezres tömeg miatt kivágták az összes fát, elbontották a szökőkutakat és az egész terület díszburkolatot kapott 1938-ban. Az újonnan kialakított, vágásokkal tarkított, főbejárat előtti felszín a tér egészét nézve mégis részletkérdésnek tűnik.

A messziről hívogatónak szánt üveghasáb, a főlépcső bevágása, és egy, a városligeti oldal felőli lépcső mind-mind a múzeumba való bejutást szolgálják. Az új kontextus szerint a térről több ponton is lejuthatunk tehát az új részbe, és a régi épületbe is csak innen mehetünk fel. Mivel a múzeum lépcsője eddig felfelé irányuló megközelítést tett lehetővé és használható bejáratnak bizonyult az elmúlt száz évben, érdemes felülvizsgálni a terv bejutásra vonatkozó elképzeléseit, pláne a bővítés és a tér viszonyát kereső kérdés függvényében. A tér ugyanis, a bővítést funkcionálisan vizsgálva, mindössze az újonnan választott megközelítési módok miatt fog megváltozni.

Schickedanz Albert, aki a mai Hősök terét meghatározó Millenniumi Emlékművet, a Műcsarnokot és a Szépművészeti Múzeumot is alkotta, ez utóbbi kettőnek klasszicista bejáratot tervezett. Lépcsővel, homlokzat elé álló, magas, méltóságteljes oszlopsorral és azt mintegy megkoronázó timpanonnal. Az akkori tervpályázaton csak a második helyen végzett, de a megbízást végül mégis megkapó építész úgy döntött, hogy az egyébként neoreneszánsz főépület elé ezt az évezredekkel ezelőtt a görögök által kitalált kapuépítményt találja a legillőbbnek. Nem mellesleg gondolhatta azt is, hogy az épület előtt álló óriási tér is valami rendkívülit kíván szomszédjául. A tavalyi tervjavaslati pályázaton győztes Karácsony – akinek munkája a bíráló Művészeti Tanácsadó Testület szerint „építészeti és funkcionális szempontból is kimagasló, egyedi megoldásokat kínál (…) és a belső funkcionális kérdésektől a városépítészeti, városképi kérdésekig az építész-szakma különleges megoldási lehetőségeinek teljes spektrumát felöleli”– másként gondolja. Az új megközelítési iránynak már nem megfelelő régi portikusz-lépcsőt aszimmetrikusan, a középtől kicsit arrébb bevágja, a vágásból pedig lefelé indít új lépcsőkart, amely a régi héttel szemben csupán két oszlopköz széles. Talán éppen emiatt aztán szükségessé válik egy újabb lejárat, amit a térfelszínen a már említett üvegkocka jelez már messziről. Ennek a lejáratnak a pontos helye és hangsúlyos szerepe nem lehet kérdés. Mivel a bővítés nemcsak a tér felőli, hanem a Dózsa György út felőli oldalról is körülveszi az épületet, ez utóbbi részen megadva a szükséges mosdókat és mellékhelyiségeket, egyértelmű, hogy ebben az alaprajzi csuklópontban bejárat és lépcsőház szükséges. Ez a helyválasztás azért is szerencsés, mert az új tömeg a tér nagy részéről nem takarja ki a régi főbejárat kicsit módosított képét, egyedül az Andrássy út felől gyalogosan érkezőnek lehet feltünő, de hát ez is a cél, mivel itt kell lemenni. A harmadik, minden különösebb külső jelzés nélküli lejutási mód a múzeum új, önkiszolgáló éttermébe vezet majd.

Most, hogy közelebbről megnéztük, mi várhat ránk jövőre, nézzünk erre az egészre egy kicsit messzebbről. A Hősök tere közepén a 36 méter magas obeliszken a Szent István álmából előlépő, a koronát és kardot felajánló Gábriel arkangyal, az alatta lévő honfoglaló vezérek, az ezek mögött álló nagy magyar királyok, fejedelmek és kormányzók, a Munka és Jólét, a Tudás és Dicsőség, a Háború és Béke szobrai és a Hősök emlékköve szomszédságában megjelenik a tér egy ma még definiálhatatlan pontján az új szomszéd, a kilencméteres üvegkocka. Üzenete globális jelentőségű: a párizsi Louvre üvegpiramisa és a londoni British Museum új üvegteteje után itt van harmadikként az ezeknél is egyetemesebb építészeti alapforma. Teljes szakítás a gyökerekkel. A monumentális múzeumépület bejáratán ejtett seb még csak figyelmeztetés volt a múltnak, annak mindenféle résztvevőjével együtt. Ez a kocka az igazi új, mindent átíró üzenet, a végső tisztaság, ami már, elérve a teljesség állapotát, abban lebegve örök jelenként már csak önmagára, vagyis a jövőre koncentrál. Feltehetően ez az a méltó gondolat, ami jogosan illeszkedik az ezeréves államiságunkat szimbolizáló és a világ művészetét felvonultató szellemi közegbe, a Hősök terére.

Puszta kísérletként játszunk el mégis a gondolattal, mi van akkor, ha kellő szellemi előképzettség nélkül közelíti meg valaki az elkészült bővítést. Körbejárva a helyszínt, az illető remélhetőleg nem találja már ott a múzeum liget felőli oldalán álló, hullámpalával fedett fabódét és a múzeumparkolót kerítésként körbevevő, hirtelenzöld trapézlemez-kerítést, így gondolatait semmi sem zavarhatja majd meg. Lehet, hogy arra fog gondolni, hogy a lépcsőn levő aszimmetrikus bevágás csupán véletlen? Vagy hogy éppen a megsérült lépcső helyreállítása folyik? Lehet, hogy az jut eszébe, hogy az üvegpavilon helyszín- és anyagválasztása az üzenetnélküliségről szól? Hogy csupán azért áll pont ott, mert lehetőleg nem akar a szükségesnél jobban zavarni, és ezért is van üvegből? Lehet, hogy ezek után elsétál a szimmetrikus tér közepén álló szimmetrikus szoborcsoporthoz, elolvassa az alattuk levő csak magyar feliratokat, majd visszafordul, vett egy pillantást még egyszer a dobozra, értetlenül megvonja a vállát és továbbsétál: ezek a magyarok…?

Lehet, hogy egyáltalán nem jelenik meg a fejében a párizsi és a londoni múzeumbővítés, mint képzettársítás? Vagy ha tájékozottabb társa fel is világosítja, felidézi magában a másik két építészeti szituációt, a Louvre cour d’honneurjét, a British Múzeum belső udvarát, ránéz a Szépművészetire, és nem érti majd, hogy lehet bármit is odabiggyeszteni éppen arra a pontra? Mikor ott van például az a két belső udvar is, ott ni? Lehetséges ez?

Mezős Tamás építész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke

A Szépművészeti Múzeum bővítésének terve a szűkebb szakma berkein túl is megosztotta a szakmai közvéleményt, de az érdeklődő nagyközönség köreiben is megfogalmazódtak aggódó vélemények a tervvel kapcsolatban. Azt gondolom, természetes reakció ez akkor, amikor egy több évtizede megszokott látvány megváltoztatását javasolják a tervezők, egy olyan látványét, amely a főváros egyik emblematikus pontját jelenti. Sorolhatnánk azokat a példákat, amelyeket hasonló kétkedés fogadott, majd előbb megszokottá váltak, később esetleg maga az új változat is „megörökölte” az előd által képviselt elfogadott hangsúlyos szerepet, és a szűkebb vagy tágabb környezet meghatározó elemévé vált.

Közhely a párizsi Eiffel-torony példájának a megidézése, de az építészettörténet számos hasonló példát szolgáltathat, akár új stíluskorszakok megjelenésétől azok kései elutasításáig. Barbárnak tekintették a gótikus stílust a megszokott antik előképeket használó középkori itáliai építészet elfogadott formáival szemben; deformált, értéktelen igazgyöngyhöz hasonlították a szigorú manierista szabályokat elutasító „új” építészetet, a barokkot, eszelősnek bélyegezték szegény Gaudí mestert, aki persze lehet, hogy megszállott volt, de ma már ámulva csodáljuk barcelonai lakóházait, vagy a Guell-park rémisztő és egyben csodálatos majolika-szörnyeit. De emlékezik-e még valaki arra a nem túl jelentős városi palotára, amelyre egy fiatal építész emeletet épített, amelyben egy nagy tanácstermet helyezett el. A tanácskozásra induló notabilitások számára méltó felvezetést, egy külső, egyenes karú lépcsőt épített, amit az épületet körülölelő loggiába rejtett. Nem ismerem a vicenzai Palazzo della Raggione bővítésének körülményeit, de a főtéren álló egykori épület arculatát talán már akkor, 450 évvel ezelőtt aggódó jó szándékkal félthették egyesek a később Basilicanak nevezett épület tervezőjétől, aki ezt megelőzően még sohasem építhetett középületet. Valami hasonló történt a Louvre-ban is, de még a Richelieu- és a Denan-szárnyak közé épített üvegpiramis létrehozása előtt, amikor egy orvos, Claude Perrault, szakmáját föladva a 17. század közepén új homlokzatot tervezett a palota keleti oldalára, szakítva a Lajosok túlformált építészetével, s egy új korszak stílusát teremtve meg.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az említett példák nem azonos súlyúak ahhoz, hogy érdemben analógiaként hivatkozhassak ezekre. De tény, hogy ezek az „újdonságok” is megváltoztatták a megszokott városképet, az épületek jól ismert arculatát, és valami szokatlannal, idegennel kísérleteztek. Azok, akik a Hősök tere egységét féltik a beavatkozástól, talán még gondolatban sem álltak meg az Andrássy út torkolatának zebráján, a tér tengelyében, és nem néztek a Gábor arkangyalt tartó oszlop irányába. A középtengelytől a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum homlokzata olyan távol van, hogy a látómezőnek csak a perifériáján érzékelhető a két épület. A tengelyben állva és balra tekintve az „üvegkocka”, vagy hasáb csak a Szépművészeti Múzeum nyugati rizalitját takarhatja ki. Az örök példát, a párizsi piramis analógiáját véve igazolható, hogy a Carousell felől nézve a Sully-szárny homlokzatának a látványát az üveggúla nem rontja le érdemben. Persze az üvegfelületek és az acélszerkezet pókhálója nem láthatatlan eleme az udvarnak. Közvetlenül a piramis bejáratánál állva természetesen már határozottan az üvegsíkok dominálnak, és csak ezek mögött sejtjük a barokk épületszárnyat. Humoros, vagy talán csak elszomorító, hogy az I. M. Pei által tervezett építmény ellenzői a mágiát is megpróbálták igénybe venni az épület ellehetetlenítésére: azt terjesztették, hogy 666 üvegtáblából áll, és mint köztudott, ez arra utalna, hogy a gúla a sátán alkotása.

Képzeletbeli sétánkat a tér közepéről, az ismeretlen katona sírjától a múzeum felé folytatva érvényesül a hasáb, de innen a Dózsa György út válik domináns hátterévé, és nem a Schickedanz tervezte épület. A látvány egyensúlya viszont felborul, mert a szimmetrikus főhomlokzat előtt megjelenő üvegdoboz aszimmetrikus motívumként jelenik meg. A tervező elképzelése szerint ezt az aszimmetriát oldja fel a középrizaliton a belső egyensúlyt megbontó motívum, a pofafalak közé fogott lépcsősor egyharmadának a megnyitása. Amint Párizsban a piramis építésének a gondolata, úgy Budapesten sem öncélúan fogalmazódott meg a bővítés ötlete. Meggyőződésem, hogy látogatóközpontot, új múzeumi bővítményt akkor szabad építeni, ha az eredeti épületben ez a funkció már nem valósítható meg. A Louvre új kiállításai bizonyították a bővítés időszerűségét és szükségességét. Értékes és izgalmas kiállítások láthatók az egykori pénzügyminisztérium és a raktárak által elfoglalt termekben, a Richelieu-szárnyban. Talán elég az Umberto Eco kurátorságával zajló nagyszabású kiállítási programra – a Mille e tre címűre – utalni. De hivatkozhatnék az egykori királyi konyhák helyén kialakított Queen’s Gallery elhelyezésére és az új, kis dór pavilont idéző bejárati csarnok megépítésére is Londonban. A sokak által a Szépművészeti Múzeum bővítésére alkalmas területként hivatkozott két udvar lefedése elképzelhető, de a látogatók fogadása szempontjából nem lehetséges megoldás. Ezek a területek, mint eljövendő kiállítási csarnokok, vagy esetleg előadótermek alkalmasak lehetnek. A közönség fogadására, az előcsarnok-funkció kiszolgálására azonban ezek a terek alkalmatlanok; éppúgy, mint a mai előcsarnok, amely nem képes kiszolgálni a nagy kiállítások alkalmával a házba látogató tömeg fogadásának és elirányításának a feladatát.

Az épület mai kontúrján belül a szükséges új terek szerintem nem alakíthatók ki. Az, hogy a koncepció a múzeum elé helyezi a szükséges funkciót, elfogadható megoldás. Kérdés ezek után, milyen módon tervezzük meg az új közönségforgalmi terek megközelítését. A meghívásos pályázat résztvevőinek eltérő javaslatai voltak, a zsűri a Karácsony-féle megoldás megvalósítását javasolta a múzeum vezetésének. Az eredeti tervhez képest az engedélyezési tervek sokat fejlődtek. Nagyvonalúbbá, kiegyensúlyozottabbá váltak a terek. Persze, a pályázat is igazolta, nem ez az egyetlen megoldás. Sajnos nem vagyunk annak a tudásnak a birtokában, hogy pillanatnyi döntéseink időtállóságáról előre bizonyosságot szerezzünk. Csak az idő képes igazolni, vagy megcáfolni azt, amit ma helyes és követendő útnak képzelünk a múzeum fejlődésének biztosítása érdekében. Annak felelőssége azonban nem hanyagolható el, hogy a Hősök tere egészének, városszerkezeti szerepének és turisztikai jelentőségének az újragondolásával ne foglakozzunk a jövőben. Akkor, amikor ennek a feladatnak a megoldására vállalkozunk, a Szépművészeti Múzeum látogatóközpontjának a Hősök terén megjelenő elemei már megtartandó, vagy újragondolandó adottságként lesznek figyelembe vehetőek.

Vargha Mihály építész, az epiteszforum.hu főszerkesztője

Évtizedek? Sokaknak igen, de nem mindenkinek. Sokaknak csak pár év, a ma születetteknek nulla, és ne feledkezzünk el azokról sem, akik a jövőben csatlakoznak az emberiséghez. Miközben távozók is vannak mindig-mindig. Weöres Sándor kétsorosa szerint Budapest „szerteszét heverő és örvénylő építő anyagai” a város polgárai, míg Beney Zsuzsa egy szonettjében így fogalmaz: „mi magunk vagyunk cellái a térnek”. A majd ebbe a térbe születőknek a következő évtizedek során az lesz a megszokandó/-ható, ami most megvalósul. És ettől (jelen esetben!) nem kell félni. Nem tartok attól, hogy a tervezett bővítéssel, léptékét tekintve nem nagyszabású terjeszkedéssel csorbulna az a tér, amit Hősök terének nevezünk, és amely valóban fontos pont Budapesten.

Karácsony Tamás építész személyes garancia ehhez, aki munkatársaival versenyen nyerte el a megbízást. A verseny bírálói közül pedig ketten is hasonlóképpen garancia-képesek, elsősorban Reimholz Péter. Ő volt az, aki mélyen végigelemezte a terveket, részletes jegyzeteket készített, és – meglehetősen kivételes módon – személyesen elő is adta jegyzeteinek legfontosabb megállapításait. Az N&n galériában zajlott ez a kiváló esemény, a kiállítás megnyitóján a tervekből, 2008. április 23-án. A másik, akit a zsűriből említenem kell, Dávid Ferenc művészettörténész. Ő szintén szerepelt a megnyitón, amelyen hangfelvétel készült. Nem elképzelhetetlen, hogy annak alapján egyszer dokumentálható lesz „a szöveg”. Addig makogás… Például zsűrit említettem, pedig ez most Művészeti Tanácsadó Testület volt, amely nem pályázatot írt ki, hanem tervjavaslatokat versenyeztetett. Játék a szavakkal.

RP – Buda

Reimholz Péter 2009. október 9-én elhunyt, őt már nem lehet megkérni, hogy választ adjon a kérdésre, pedig ő lenne erre a legilletékesebb. Nem fogalmazott egyszerűen, sokszor inkább kimondottan tekervényesen, de annyira értette-érezte az építészet minden csínját-bínját, hogy bátran lehetett támaszkodni a véleményére, és még inkább kiváló munkáira. A budavári Hapimag vendég-apartman épülete kapcsán már fogalmaztam pár mondatot Reimholz Péter kivételes építészi kvalitásairól, csak ismételni tudnám magam. De felesleges, megvan a bizonyíték. Ott áll a ház, közel a Bécsi kapuhoz.

Hősök tere – Pest

A Hősök terén még nem kezdődött el az építkezés, bár 2010-re ígérték a befejezést. Engedélyezett tervek vannak, a megvalósítás – főképp a bürokrácia útvesztői miatt – még nem kezdődhetett meg. Ám bármikor készül el, a város nyerni fog vele, meg ország-világ is, hiszen mégiscsak Budapest egyik legfontosabb turisztikai pontja az Andrássy út, a pesti sugárút vége.

Más kérdés, hogy a tér(ség) korszerűsítésére nincs elfogadott távlati elképzelés, pedig már hosszú évekkel ezelőtt felmerült földalatti parkolók, turistakiszolgálóterek építésének a lehetősége a Hősök terén és/vagy a Dózsa György úton. Az ilyen irányú tervek hiányán tényleg nem lehet csak úgy átsiklani. A múzeum bővítése csak részben fogja pótolni ezt a hiányt.

Az építészet lassú műfaj

A Schickedanz Albert-féle, 1906-ban felavatott épület rekonstrukciója már húszegynéhány éve folyik. Szaggatottan haladt eddig a kivitelezés, számos alkalommal ad hoc módon megbolygatott koncepció (avagy eleve koncepciótlanság?) szerint zajlottak a munkálatok. Érdemes ezek végére úgy pontot tenni, hogy több évtizedre megnyugtató megoldás születik. A tervek szerinti földalatti bővítés révén többek között jelentősen könnyebbé válik majd a múzeumpedagógia, és sok más funkció is teret nyer, többek között egy időszaki kiállítótér és a kétszáz fős előadóterem révén. S eleve jobb érzéssel látogatjuk majd a múzeumot, ha nem a mai, huzatos szélfogón át kell majd belépni a kissé rideg, fényviszonyait tekintve egyáltalán nem kellemes előcsarnokba.

Karácsony Tamás és munkatársai olyan földalatti fogadó- és kiállítóteret rajzoltak meg, amely egyszerre könnyed és tekintélyt sugárzó, racionálisan kiosztott, s ezzel együtt változatos térélményt adó együttes. Egyetlen föld fölé emelt része áttört falú, s nem csupasz üvegből szerkesztett téglatest: a mélybe vezető egyik lépcső felbukkanása a Dózsa György út felé. A másik, fényaknaként működő, nem kiemelkedő lépcsőtér az Állatkert felőli saroknál helyezkedik el. A terv egyik fő erénye, hogy a két lépcsőtér közé eső terekhez olyan üvegfedésű felülvilágító sávok járulnak, amelyek váltakozó rendszerén át a föld alatt végiglépő látogató gyakran feltekinthet a százéves, a klasszikus görög építészetet idéző múzeumra.

Nem elfogadhatatlan változás

A tervezők a múzeum portikuszának lépcsőjébe lejáratot vágnak, amely a ma múzeumshopként és részben kiállítótérként funkcionáló alagsori terekbe vezet. A jelenlegi főbejáratot nem zárják le – az intézmény szabadon dönthet a négy bejárat használatát illetően. Az alaprajz kialakítása során tekintettel voltak a Hősök tere jövőbeni fejlesztésére, azokra az elgondolásokra, amelyek alapján a felszín alatt összekötnék a Szépművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot és a Felvonulási tér létesítményeit, s áthelyeznék a földalatti megállóját. Ám ezekről konkrétum még nincs.

Csak remélni tudjuk, hogy a múzeum bővítése sikerrel elkészül, ami kisugárzást nyújt a folytatáshoz. A hely ezt magában hordozza. A történésekre hatással lévő személyi feltételek a nagyobb területet tekintve azonban korántsem annyira biztosak, mint a múzeumbővítés esetében.

Budapest

A város maga már sokkal nehezebb kérdés. Szétszabdaltság, egyenetlen „fejlődés”, elhanyagoltság, óriási lemaradás a meglévő házak kezelésében, rendszeresen szükséges felújításában. Az építészet, amellett, hogy lassú műfaj, korántsem csak abból áll, hogy új házakat húznak fel, ebek harmincadjára hagyva a régieket. Éppen azért látom pozitívnak a Szépművészeti Múzeum tervezett bővítését, mert példával tud szolgálni ilyen esetre: egy százéves épülethez olyan bővítés járul, ami önmagát tekintve „új”, de mégis szerves része a helyet meghatározó réginek.

A MúzeumCafé Disputa – valamint más, főként a Műhely, a Kulissza, a Műelemzés és az Iránytű – rovatában elsősorban a múzeumi szakma, a múzeumi szakmához kapcsolódó hivatások és kutatási területek jeles képviselőit keresi meg, hogy a magazinban lehetőséget kapjanak arra, hogy bemutassák munkájuk legfontosabb és legérdekesebb területeit, részeit, részleteit; hogy megismertethessék másokkal is kutatásaik fontosságát, fázisait; felfedezéseik hátterét; hogy kifejthessék véleményüket, álláspontjukat. Amennyiben észrevétele van, vagy szeretné Ön is publikálni tudományos eredményeit, írjon nekünk az mc@muzeumcafe.hu címre.