Mányi István építészmérnök
Törésmentesen kapcsolódni – zökkenőmentesen kiszolgálni
MúzeumCafé 14.
Mányi István készíti a Szépművészeti Múzeum régi épületéhez való kapcsolódás és az ehhez szükséges átalakítások építészeti terveit. Az építész nem szereti a túlbürokratizált araszolást és az öncélúságot, vezérelve a természetesség és a minőség. A rá váró feladatok: átalakulnak a lépcsők, felvonók, a büfék és a műtárgyszállítás, valamint főhet a feje a leendő gasztro-részleg miatt is. Mányi István már több mint húsz évvel ezelőtt kapcsolatba került a Szépművészeti Múzeummal – az épület akkor kezdődő rekonstrukciójára kérte fel az akkori főigazgató, Merényi Ferenc. El akarta hárítani a feladatot, mivel éppen a Közgáz rekonstrukcióján és az ELTE kémiai épületén dolgozott, de a direktora közölte, hogy ezt a megtiszteltetést nem lehet visszautasítani. Terve ezek után évekre a fiókba került, „túldimenzionáltság” vádjával, bár a feladat eleve nem haladhatta meg az épület kontúrjait. Végül két ütemben, 1989-től 1998-ig valósult meg az eddigi megújítás. Később Baán László főigazgatósága alatt realizálódott először a kontúrokon túli gondolkodás. – Nem tud megélni egy múzeum a régi falai közötti áporodott levegőben, szüksége van időszaki kiállításokra, közönségszolgálati látványterekre, kiszolgáló-funkciói turisztikai célokkal is működhetnek – mondja az építész. – Megfelelő szervezéssel elkerülhetők lettek volna korábban is a fagyban kígyózó sorok – a klimatizálást, a szabályozó bebocsátó-rendszert és az elvárható biztonságtechnikai lépéseket pedig már kiviteleztük. Ám az addigi munkálatok csak mind előkészítették a mostani nagyszabású bővítési programot.
Amikor az országos építészeti pályázatra terelem a szót, amin maga is részt vett, elkomorul. – Nem egyszerű élethelyzetek ezek, hiszen negatívan éltem meg, hogy sikertelen volt a pályázatom. Ám aki két évtizedet eltölt egy épülettel gúzsba kötve, nem természetszerű, hogy egyszerre csak fel tud szabadulni. Karácsony Tamáséknak jobb volt a rálátása: szűz kézzel dolgoztak, vettek egy nagy levegőt, és sokkal nagyobbat mertek. Jót. Végül egy olyan feladatmegosztás jött létre, hogy a bővítéshez kapcsolódó, de a múzeum épületét érintő feladatok rám hárulnak, hiszen nagyon fontos része ennek a projektnek, hogyan tud az új a meglevővel együtt működni. Kitűnő az együttműködésünk, bár nehezen élem meg az uniós pályázati rendszer fékezett sebességű haladását. A rengeteg adminisztráció helyett már rég az építésnél kellene tartanunk, de így van ez egyéb munkáim, a városligeti Műjégpálya és a Zeneakadémia oktatási épülete rekonstrukciója kapcsán is.
Mivel az előző felújításnál az épületkontúrokon belül kellett megoldani a közönségforgalmat, az új érintkezési felület előtt szinte torlaszként állnak a régi lépcsők és felvonók. Mányi István komplex feladata tehát, hogy a régi és néhol feleslegessé vált részeket integrálja az egészbe, vagy átépítse azokat. – A legfontosabb, hogy ne legyen törés az illeszkedésnél, és az eredeti rangnak megfelelően tudjanak találkozni a részek. A történelmi épület és az új bővítés is hallatlanul nagyvonalú, természetszerűen kell megoldani, hogy egy modern hangulatú bővítményből egy más történeti értékrendet képviselő térbe érkezünk, és viszont. Ehhez a mostani előcsarnokból a mélyföldszintre vezető lépcsőt is korrigálni kell, és a felszín alatti beépítéstől érkező komoly látogató-tömeget be kell vezetni a reneszánsz csarnokig. A márványcsarnok két oldalán, a mostani díszlépcső alatt építünk két új nagyszabású lépcsőt. Ehhez jön még a három lépcsőház és a büfék átszerkesztése, a mélyföldszinti közönségvécék áttelepítése, és egy jelentős lépés: a műtárgyszállítás- és érkeztetés megoldása a városligeti oldalon. Komoly átalakítások lesznek a pinceszinten, hiszen át kell pozícionálni az egyiptomi kiállítást: nagy terét átköltöztetik a fenti funkció érdekében, s a két kisterem egészül ki a Dór udvar alatti beépítéssel. A műtárgyak érkeztetésénél egy speciális zsiliprendszerrel megoldható majd, hogy a klimatizált kamionból légállapot-változás nélkül kerüljenek át a múzeumba a műtárgyak. Ugyanitt oldják meg az átmeneti raktározást, valamint a sérült műtárgyak kisebb restaurálási feladatait, esetleg fertőtlenítésüket – gondolva a szociális helyiségekre és a pihenőkre. A meglévő és az új épületbe nagyméretű felvonókat szerelnek be, hogy akadálytalanul lejuthasson minden műtárgy a mínusz tizenhárom méteres szinten kialakítandó kiállítótermekbe. A meglévő épület alsó szintjén oldják meg a konyhai személyzet, a nyersanyag és a tálalás forgalmát is, elkülönítve a múzeum belső technikai útvonalától, nem beszélve az illatok elvezetéséről: a tető fölé vezetik majd az elhasznált levegőt, hiszen nem zúdíthatják a konyhaszagot a főlépcsőn érkező látogatókra. Mindezt úgy valósítják meg, hogy a pincerendszer egyben fontos épületgépészeti és elektromos ellátó-központként is funkcionál majd.
– A megoldandó technikai feladatoknak kitűnően kell működniük – fejezi be Mányi István a keze alá tartozó intézkedések taglalását. – Ráadásul az átmeneti időszakban sem állhat meg az élet: mindvégig működnie kell az épületnek, jelentős korlátozások nélkül. Ezért a belső átépítéseket is logikai rendbe kell szervezni. Ami pedig a régi és az új épület kapcsolatát illeti, mindig az új épület eszközeinek minősége az, ami megszabja, hogy mennyire lehet hozzányúlni a régihez: ha a minőségek egyensúlyban vannak, akkor a váltás harmonikus lehet. Sokan osztályozzák az építészeket, holott az új épületek tervezéséhez nem kell másfajta gondolkodás, mint a régiekéhez. Az építészet oszthatatlan – az eszközrendszerben, a formálásban persze mutatkoznak különbségek. Ez így hiteles, és ezért különül el pregnánsan a két épület, kárt pedig nem teszünk a régi értékeiben. Van, aki azt mondja, hogy az alkotás célja az önmegvalósítás, még a közpénzek költésekor is, ám úgy vélem, hogy a centrumban egy építészeti feladat kitűnő megoldása kell álljon, és az eredményben mérhető az önkifejezés – tér rá ars poeticájára az Ybl- és Nívó-díjas építész. – Az én pályám nem az azonnali sikerszerzésé és megtérülésé, így akinek nincsen elég kitartása, könnyen kudarcként könyvelheti el az egészet. Most lesz életmű-kiállításom az elmúlt negyven évben készült munkáimból. Többen kérdezik, miért nem megyek nyugdíjba, megérdemelném. De mit csinálnék akkor?