Schickedanz Albert Kiállítási palotája
Százéves hagyaték a hősök terén
MúzeumCafé 14.
A Szépművészeti Múzeum térszín alatti bővítése kapcsán érdemes visszatekintenünk száz évvel, és megvizsgálni, milyen tanulságokkal szolgál az 1900 és 1906 között kivitelezett kiállítási palota építéstörténete. A kezdetek a Millennium időszakára nyúlnak vissza, az 1890-es évek közepére. A nagyszabású országos ünnepségek lebonyolításáért felelős Wekerle-kormány vállalta a képzőművészetnek helyet adó intézmény építési költségeinek előteremtését, a Főváros pedig a Városliget szélén fekvő telek átengedését. A korábban mocsaras, akkorra már feltöltött, de közvetlenül a Széchenyi-fürdő hőforrása mellett fekvő terület nem számított éppen ideálisnak, ráadásul a Feszty-körkép épülete is itt állt. A telket mérete és fekvése azonban alkalmassá tette, hogy egy monumentális kiállítási épület helye legyen.
A múzeumot az Országgyűlés az 1896. évi VIII. törvénycikkel alapította meg, de az építkezésre rendelkezésre álló összeget már korábban, az 1894. évi minisztériumi előterjesztésben meghatározták. Az anyagi lehetőségekhez hangolva született meg az építészeti program, amelyben megfogalmazták az épülettel kapcsolatos konkrét elképzeléseket, kívánalmakat, megvalósítandó feladatokat. Eszerint egy nagyjából tízezer négyzetméteres területen, szabadon álló, egyemeletes, felülvilágítással ellátott épületet kell emelni a rendelkezésre álló 1.2 millió forintos költségvetési előirányzat betartásával. Mivel az új intézmény műtárgyanyaga az Országos Képtár festészeti és grafikai, valamint a Nemzeti Múzeum régi és modernkori festmény- és szoborgyűjteményeinek egyesítéséből állt össze, szükség volt a több ezer tételt számláló gyűjtemény térigényének meghatározására is. Eszerint a képtárhelyiségek és a plasztikai gyűjtemények számára egyenként 4500 négyzetméteres, felülvilágítással ellátott területet számítottak, a grafikai gyűjteménynek 900, míg az irodák, lakások és kiszolgáló-helyiségek számára 2200 négyzetmétert kellett biztosítani. Sem stilárisan, sem a tömegelosztás szempontjából nem kötötték meg a tervező építészek kezét, a külsővel szemben egyedül azt a kritériumot támasztották, hogy az épület monumentalitása mellett legyen szerény kivitelű, hogy ne versenyezzen a benne kiállítandó műtárgyakkal. A program meghatározásakor egyidejűleg felkérték Schickedanz Albert műépítészt, hogy a múzeum igazgatójával együttműködve készítse elő a részletes terveket.
A tervpályázat kiírása előtt meg kellett oldani a telekkérdést, de a kormány és a főváros képviselőinek megegyezése három évet vett igénybe, ezért nem kezdődhetett meg a tervezés a millenniumi ünnepségek előtt. A Városliget mellett Pest és Buda számos más területe is felmerült lehetséges helyszínként, többek között a Kálvária tér, a Várbazár épülete a budai Duna-parton, az Iparművészeti Múzeum melletti telek, de egyik sem bizonyult alkalmasnak az építkezés céljára. Végül sikerült megegyezni a Feszty Körkép-társulattal, amely lemondott a terület bérleti jogáról és hozzájárult kiállítási pavilonja lebontásához. Ezzel elhárult az akadály az Andrássy út torkolatában létesítendő nagyszabású terv megvalósítása útjából. A magyar őstörténet nagy alakjainak emléket állító Hősök tere Állatkert felőli oldalán, a Műcsarnokkal szemben jelölték ki a Szépművészetek Palotájának helyét, és 1898 őszén kiírták az építészeti tervpályázatot. Talán a határidő rövidsége okozta, de mindössze kilenc terv érkezett 1899 tavaszáig.
A korabeli kívánalmak szerint a zsűrit neves nemzetközi és magyar építészekből és a társművészetek képviselőiből hívták össze, de a már működő hazai múzeumok, a Nemzeti és az Iparművészeti igazgatói is részt vettek a Pecz Samu, Meinig Artur, Árkay Aladár, a Schickedanz és Herzog cég és mások által benyújtott pályaművek megítélésében. A bírálók legtöbbje maga is részt vett már hasonló jellegű épület tervezésében, illetve napi működtetésében. Tanulságaikat minden bizonnyal megosztották a Szépművészeti Múzeum új, megbízott igazgatójával, Kammerer Ernővel, aki 1897-ben maga is végigjárta a jelentősebb európai múzeumokat egy szakértőkből álló munkacsoport élén a hasonló karakterű intézmények működési gyakorlatának tanulmányozása céljából. Mindezek a tapasztalatok szükségesek voltak a kor technikai és irányítási színvonalának megfelelő, modern múzeumépület megépítéséhez.
Az építészeti pályaművek közül a zsűri Pecz Samu antikizáló stílusban megalkotott nagyszabású tervének adta az első díjat, kivitelezésre mégis a másodiknak rangsorolt, Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc által készített munka tűnt alkalmasabbnak, és a Hősök tere látványához is ez illeszkedett harmonikusabban. A múzeum vezetői, Kammerer és Térey Gábor is az ő elképzelésük mellett álltak ki, ez is súllyal eshetett a latba, hogy a miniszter őket bízta meg a végleges változat elkészítésével. Megkezdődött tehát a Kammerer-féle bizottság tapasztalatai és kérései alapján a tervek átgondolása és átrajzolása, közben pedig a kivitelezők, alvállalkozóik versenyeztetése, a maihoz meglepően hasonló módon. A különféle engedélyek beszerzését követően így még 1900-ban megindultak a munkálatok, és a képtárakat magába foglaló hátsó traktus 1902 végére el is készült. A nagyméretű szoborművek befogadására alkalmas előépületeket 1906 őszén fejezték be, és 1906. december 1-jén a király, I. Ferenc József jelenlétében sor kerülhetett a múzeum felavatására és a nagyközönség előtti megnyitására.
Az épület kilencvenéves születésnapja alkalmából az építészettörténész-szakma nagyszabású kiállítással emlékezett a tervezőre, Schickedanz Albertre (1846–1915). Az új kutatási eredményeket közlő katalógust a szerző, Gábor Eszter – a kortárs Eötvös Károlyt idézve – ezzel a mondattal vezette be: „Ki az a Schickedanz? mi az a Schickedanz?” A kérdés ma is joggal merül fel, mert a név és az életmű a széles közönség előtt még mindig kevéssé ismert. Galíciai szász kereskedőcsaládban született, az 1860-as évek közepén a karlsruhei Polytechnische Schulén végzett néhány év építészeti stúdiumot, de tanulmányait a család rossz anyagi helyzete miatt meg kellett szakítania. A Monarchia fővárosában keresett megélhetést, majd a bécsi Tietz építész műtermében eltöltött tanulóévek után Pestre jött. Mivel Magyarország volt gyermekéveinek színtere, így számára ismerős közeget talált a kiegyezést követően gazdasági virágzásnak induló városban, ahol az építkezések is egyre szaporodtak. A fiatalember a 19. század egyik legsikeresebb magyar építésze, Ybl Miklós irodájában szerzett tapasztalatok után megfordult több pesti mérnök mellett is. Akadémiai tanulmányok híján a gyakorlatban sajátította el az építész-mesterség alapvető ismereteit, munkáin az antik, a középkori és a reneszánsz építészeti stílusok alapos ismerete és ihletet adó ösztönzése érződik. Kétségtelen, hogy Ybl évtizedes közös munkálkodásuk során elismeréssel volt Schickedanz iránt, de a mester jóindulatát és segítségét élvező fiatal kollégát tehetsége nem repítette hasonló magasságokba, így mindig az erős másodvonalban maradt. Ennek ellenére jelentős és igen sokszínű életművet tudhat magáénak: készített talapzatot a Deák-emlékműhöz, Arany János és az Aradi vértanúk szobraihoz; tervezett üvegablakokat a Nemzeti Múzeum számára; megnyerte a Batthyány-mauzóleum pályázatát; hidat épített az árvíz sújtotta Szegednek; számos középületet, magánpalotát, villát épített Pesten; megtervezte a Magyar Tudományos Akadémia dísztermének mennyezetfestészeti díszítését; ugyanakkor középkori stílust imitáló bútor- és iparművészeti tervei is fennmaradtak. Legnagyobb szabású, a főváros látképét meghatározó alkotása a Hősök tere a millenniumi emlékmű kolonnádjával, a Műcsarnokkal és a Szépművészeti Múzeummal, valamint a mögötte elterülő, ma Vajdahunyad vára néven ismert épületegyüttessel, amely az Ezredéves kiállítás történeti főcsoportját alkotta.
A Szépművészeti Múzeum pályaterveit készítő Schickedanz számára a múzeum, mint megvalósítandó építészeti feladat nem volt idegen, hiszen 1873 és 1877 között Pulszky Károllyal közösen készítették el az Iparművészeti Múzeum berendezési terveit. Együttműködésük eredményeként születhettek 1894-ben az első tervváltozatok a Szépművészeti Múzeumhoz, hiszen munkakapcsolatuk a közben eltelt húsz év során tovább mélyült. Pulszkyt időközben az Országos Képtár vezetőjévé választották, a létesítendő múzeum terveinek előkészítésével pedig az építészt bízta meg We-kerle miniszterelnök. Ezek a tervek még nem meghatározott helyre készültek, inkább tekinthetők az igények megfogalmazását segítő, a lehetséges problémákat feltáró és azokra alternatív megoldásokat kínáló programelőkészítő vázlatoknak. Az első, térigénytől és méretektől nem befolyásolt terveken az itáliai quattrocento építészet formakincse és térszerkesztési elve dominált: Schicke-danz tulajdonképpen egy palazzóban rendezte volna el a műtárgyakat. Azonban valószínűleg Pulszky befolyására hamar elállt ettől az elképzeléstől, és a képtárnak funkcionálisan megfelelőbb egyszintes, felül- és oldalvilágítással ellátott épületet tervezett. Már a második terven megjelenik a később megvalósult, nagy, reprezentatív udvarok köré csoportosított struktúra, a tömbszerű alaprajzi elrendezést felváltotta a hosszan elnyúló forma. Ez a változat jobban igazodott a vegyes gyűjtőkörű múzeum igényéhez, ötvözve a képtárak számára előnyös megvilágítást biztosító, galériaszerű teremsort és az udvarok köré szervezett, szobrok felállítására szolgáló, nagy belmagasságú tereket. A Szépművészeti Múzeum 1898-ban kiírt tervpályázatán cégtársával, Herzog Fülöppel indult, és korábbi terveit annyiban módosította, hogy már nem egységes épülettömbben gondolkodott, hanem a képtárat magába foglaló, cinquecento-jellegű, kétemeletes palotaszárny zárt tömbje elé oszlopok tartotta timpanonos előépületek kerültek, s ezeket antik templomokat mintázó összekötő szárnyak kapcsolták az előbbihez. A földszinti teremsorok és fedett csarnokok nagyméretű szoborművek elhelyezésére szolgáltak, ezeket a grafikai kiállítótér és a könyvtár oldalvilágítású termei fogták közre. A képtárszárny végső változata szerkezetében és felépítésében is igazodott a 19. század folyamán Európa-szerte elterjedt múzeumtípushoz: felül- és oldalvilágítással is rendelkező nagyméretű termeiben a műalkotások iskolák szerinti csoportosítására nyílt lehetőség.
Schickedanz az építkezés során a tőle megszokott lelkiismeretességgel és pedantériával járt el, a lehető legalacsonyabb kiviteli árakon dolgoztatott, így a megspórolt pénzt az eredeti költségvetésben szereplő anyagoknál jobb minőségűekre fordíthatta. Így kaptak időtállóbb és elegánsabb márvány ajtókereteket a képtárak, készülhettek karsztmárványból az ión és dór épületek oszlopai és a főlépcsők; arra azonban már nem futotta, hogy a külső homlokzatokra tervezett szobordíszítés és a képtárak falainak pompeji stílusú kifestése is megvalósuljon. Az épület mindazonáltal a kor technikai színvonalán álló, modern fűtő-hűtő berendezésekkel volt ellátva és gépészeti felszerelése is korszerű volt. Raktárakat nem építettek a gyűjtemények számára, de ez akkor nem is volt követelmény. És természetesen a maihoz képest sokkal kisebb látogatói létszámra tervezték az épületet, hiszen a múzeum csak meghatározott napokon, délelőttönként tartott nyitva, igazodva a természetes megvilágítás adta lehetőségekhez.
A megnyitás óta eltelt évtizedek során azonban jócskán megváltoztak a tárlatlátogatói szokások: mára megnőtt az igény a nagy tömegek befogadására alkalmas terek iránt, és az egymást egyre váltó időszaki kiállítások rendezésének is jobban megfelel a rugalmasabban alakítható belső elrendezés. Reményeink szerint a múzeum bővítésével a 21. századi kívánalmak maradéktalanul megvalósíthatóak lesznek – a múlt értékeinek maximális tiszteletben tartása mellett.