Egy régi hangszer újjászületése
És annak néhány problémája
MúzeumCafé 16.
Különleges hangszer szólalt meg ez év február 14-én este a Szépművészeti Múzeum Barokk csarnokában a Botticellitől Tizianóig című kiállítás finisszázsán. A budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményében őrzött, 1898-ban készült Pleyel zongora az elmúlt években több koncerten is szerepelt ugyan, ám csaknem másfél éven át tartó, több szakaszból álló teljes restaurálásának befejezése óta most első alkalommal láthatta és hallhatta a közönség. A hangverseny egyben a fellépő művészek, Alicja Węgorzewska-Whiskerd (mezzoszoprán) és Szilasi Alex (zongora) közelmúltban megjelent, Chopin-dalokat tartalmazó CD-jének nem hivatalos bemutatója is volt, amelynek anyagát részben ugyancsak az említett zongorával rögzítették, így annak hangját immár felvétel is őrzi. Mindezzel fontos állomásához érkezett a múzeum hangszergyűjteményének fejlesztésére és restaurálására irányuló – jelen sorok írásakor is állandóan formálódó – program, amelyet éppen a Pleyel zongora megszólaltatását célzó törekvések hívtak életre. A program reménybeli folytatására tekintettel különösen időszerűnek tetszik a folyamat eddigi tanulságainak összegzése.
Az Iparművészeti Múzeum hangszergyűjteménye nem önálló egység, a bútorgyűjtemény része. Döntően különféle típusú zongorákból áll, amelyek a 18. század végétől mind szélesebb körben elterjedve a polgári és arisztokrata otthonok jellegzetes tárgyai közé tartoztak, s utóbb az enteriőrök más darabjaival együtt mint az európai bútorművesség kiemelkedő emlékei kerültek a múzeumba. Az alkalmi vásárlások és magángyűjtők adományai révén összeállt szerény kollekció méreteit tekintve nem vethető össze ugyan más, jelentős európai gyűjtemények – vagy éppen a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Zenetörténeti Múzeum – hangszertárával, de néhány kiemelkedő értékű műtárgyat is felsorakoztatva szerencsésen illusztrálja a hangszer mintegy másfél évszázados fejlődését. Az elmúlt évtizedekben ezek a darabok több kiállításon is szerepeltek, de a szükséges restaurálások csupán a külsejükre korlátozódtak, mechanikájuk érintetlen maradt. Ám a hangszerek egy része – ha javításra szorul is – működőképes, vagy azzá tehető. Hatalmas kihívást jelentő, de a tárgyak jellegéből mégis természetesen adódó muzeológiai feladat, hogy azokat ne csupán tárgyi mivoltukban, hanem – amennyiben ez lehetséges – eredeti rendeltetésükre is alkalmas állapotban őrizzük meg. Hiszen egy zongorának, faragott és festett részletein túl, alapvető és lényegét meghatározó jegye annak eredeti hangzása – még akkor is, ha, múzeumi műtárgyról lévén szó, a látogatók számára ez csak kivételes esetekben és korlátozott mértékben közvetíthető.
A gyűjteményben őrzött hangszerek közül – egyedisége, kvalitásai és a gyár elhagyásának pillanatától a múzeumba kerüléséig nyomon követhető, dokumentált provenienciája révén – kiemelkedik a már említett Pleyel zongora, amely külső megjelenésében is igen attraktív látványt nyújt. A 19. század végén, a historizmus jegyében, XVI. Lajos korának stílusában készült neorokokó zongora hangterjedelme hét oktáv, acélhúr-jait öntvénnyel erősített fatőke és öntöttvas keret feszítik. Erard–Herz-féle kettős kiváltású ismétlő mechanikája van, amelynek lényege, hogy a húrokat megszólaltató, majd visszaeső kalapács lendületét a szerkezet oly módon veszi fel, hogy az máris újból ütésre kész legyen, így egyszerre nyújt lehetőséget az erőteljes és gyors repetícióra épülő virtuóz játékmódra – ez a technikai újítás, amely a Pleyel gyár szabadalmából kiindulva utóbb némileg módosult és tökéletesedett, a mai napig a modern zongorák meghatározó eleme. A hangszer korpuszának gazdagon aranyozott külső borítását, illetve fedelének belső oldalát François Boucher modorában festett zsánerjelenetek díszítik. A többrétegű lakkfestéssel, úgynevezett vernis Martin-technikával készített képecskék jól láthatóan több kéz munkáját őrzik: egy-egy központi figurát gyakorlottabb, a mellékalakokat és a háttereket gyengébb képességű mester festhette. A jelenetek előképeit feltehetően korabeli mintakönyvekben, metszetgyűjteményekben kereshetjük – a pontos képi források azonosítása a további kutatások lehetséges tárgyát képezheti, és elképzelhető, hogy a jelenetek kompozíciója a mintaképek egyes elemeinek szabad kompilációjaként, alkalmasint a megrendelő személyes kívánságai alapján állhatott össze.
A zongora megrendelője és első tulajdonosa a patinás lengyel főnemesi családból származó Jan Zamoyski gróf volt, akinek felmenői egykor Chopin lelkes támogatói közé tartoztak. Erről tanúskodik a kottatartó jobb oldalán elhelyezkedő, kihúzható gyertyatartó tálca alsó fakeretén olvasható – minden bizonnyal a párizsi gyár alkalmazottjától származó – ceruzával írt felirat: „Comte Jean Zamoyski”. A cég üzleti könyvei szerint a 118 850 gyártási számot viselő zongora 1898. június 27-én hagyta el a műhelyt, amikor a gróf megvásárolta, és a család vöttau-i (ma: Bítov, Csehország) várkastélyába került. (A zongorán és a forrásokban szereplő név valójában a család két tagjára is vonatkozhat: Jan Ladislas és Jan Florian Zamoyski személye egyaránt szóba jöhet.) 1912-ben Bécsben a kastély teljes berendezését árverésre bocsátották, a zongora ekkor Szász-Coburg Ágost herceg birtokába került, ő utóbb Groedel Hermann bárónak ajándékozta, s így került Budapestre, a Groedel család Lendvay utcai palotájába. Sváb Jánosné (született Groedel Irén) – más értékes műtárgyakkal együtt – előbb 1957-ben letétbe helyezte az Iparművészeti Múzeumban, majd 1967-ben a gyűjteménynek adományozta a zongorát.
Annak idején az aranyozott modellből csupán néhány darab készült. Egy másik, ez idő tájt készült példány a Pleyel cég jelenlegi tulajdonosa, Hubert Martigny birtokában van, és a párizsi Salle Pleyel földszintjén található bemutatóteremben áll, de eddig meg nem erősített információk szerint egy harmadik darab a londoni Buckingham-palota gyűjteményét is gazdagítja. Mindezeken túl a mi hangszerünk értékét tovább emeli, hogy a Párizsban őrzött darabbal ellentétben nagyobbrészt érintetlenül megőrizte eredeti mechanikáját.
Múzeumba kerülését követően a zongorát több alkalommal is láthatta a közönség: 1969-ben az új szerzeményeket bemutató, majd később a Historizmus és eklektika című kiállításon szerepelt; Zlinszkyné Sternegg Mária, a múzeum egykori munkatársa, a bútorok és hangszerek avatott szakértője pedig alapos tanulmányt szentelt történetének és jelentőségének. [1] Bár a műtárggyal foglalkozó publikációk minden esetben kitértek annak hangszer voltából következő sajátos tulajdonságaira, a zongora múzeumi kontextusban elsősorban reprezentatív bútordarabként jelent meg, és évtizedeken át néma maradt.
Újbóli megszólaltatásának ötletét Szilasi Alex zongoraművész vetette fel, mivel a raktárban őrzött hangszer – tisztítás és minimális javítás után – rövid zongoradarabok eljátszására alkalmas volt. Mindazonáltal a mechanika számos sérülése akadályozta, hogy valódi szépségében szólaljon meg: mindössze néhány percnyi játék után elhangolódott. Ugyanakkor reális célkitűzésnek tűnt, hogy alapos restaurálást követően a hangszer tartósan hangolhatóvá és játszhatóvá váljon. A vállalkozás egyben kísérlet is volt, hogy a műtárgy restaurálását egyaránt fontosnak tartó, de más-más szempontokat mérlegelő zenész, hangszerjavító, res-taurátor és muzeológus milyen módon és mértékben tud együttműködni a közös cél megvalósítása érdekében. Az olykor eltérő szakmai álláspontokból eredő nézeteltérések az esetek többségében kompromisszumos megoldásokhoz vezettek.
Kiemelt szempont volt, hogy a játszhatóság elérése mellett minél nagyobb számban őrizzük meg a mechanika eredeti alkatrészeit – még akkor is, ha esetenként ez rontja a „tökéletes” hangzást. A több helyen korrodált húrokat, amelyeket egy régebbi, még a múzeumba kerülést megelőző javítás alkalmával egyszer már kicseréltek, újakkal pótoltuk. A kalapácsokat borító eredeti filceket azonban annak ellenére megtartottuk, hogy ezek kopása miatt a húrok megszólaltatásakor enyhén zavaró felhangok keletkeztek. A Gönczy László által végzett javításokat követően a zongora hangzása már megközelítette az eredetileg kitűzött célt, ám a tartószerkezet és a korpusz sérülései a többszöri mozgatás következtében egyre súlyosabbá váltak, a lábazaton és a festett borításon egyre mélyülő repedések mutatkoztak. Beigazolódott az előzetes feltételezés, hogy a mechanika restau-rálása mellett feltétlenül szükség van a faszerkezet és a borítás konzerválására is. Szerencsés esetben erre az akusztikai tulajdonságokat érintő javításokat megelőzően kellett volna sort keríteni, ám a restaurálás költségeinek előteremtése, illetve a zongora közönség előtt történő mielőbbi megszólaltatásának igénye – tehát a muzeológiai megfontolásokon kívül eső, ám kényszerítő erejű szempon-tok – sajátos ütemezést diktáltak. A hangszer fa részeinek és festett borításának teljes restaurálását végül több ütemben a Mensator Kkt. munkatársai, Fabók Balázs és Gerő Péter restaurátorok végezték el. A munkálatok befejeztével a zongora immár újból eredeti pompájában áll, és Párizsban őrzött „ikertestvérével” összevetve bátran kijelenthető, hogy a hazai szakemberek mind a külső, mind a belső elemek restaurálását tekintve francia kollégáiknál sokkal igényesebb munkát végeztek.
A történet azonban még nem ért megnyugtató véget. A restaurált műtárgy – hogy a befektetett munka kárba ne vesszen – megfelelő elhelyezést igényel. A környezet számára előírt hőmérséklet és páratartalom változásaira egy hangszer különösen érzékenyen reagál, mozgatását a lehetséges minimumra kell korlátozni. Mindez arra mutat, hogy a műtárgy-zongora tárolásának feltételeit lehetőség szerint az Iparművészeti Múzeum épületén belül kell biztosítani – ideértve az alkalmi hangversenyek rendezését is. Ennek megteremtése azonban jelentős feladatok elé állítja az intézményt, hiszen a tervezett épületrekonstrukció elmaradása miatt csak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre a megjelölt célra használható, korszerű kiállítóterek. Idővel érdemes volna sort keríteni más, hasonlóan értékes hangszerek restaurálására és bemutatására is, ám a szükséges feltételek előzetes biztosításának hiányában a látványos eredmények könnyen múlandóvá válhatnak.
[1] Zlinszkyné Sternegg Mária: A hangszergyűjtemény újabb szerzeményei. Az Iparművészeti Múzeum Évkönyve XIII. 1971, 65–78. o. Jelen írásnak a műtárgyra vonatkozó megállapításai legnagyobb részben erre a tanulmányra épülnek.