Az iskolából a múzeumba vezető utak buktatói

Bárki bármit is mond, nem állunk rosszul a múzeumi képzésekkel: amire az egyetemek lassabban mozdulnak rá, ott maguk a múzeumok szállnak ringbe. Számos országos múzeum tervezi, hogy szakterületén megindítja a muzeológusképzést. Felfutó ág a múzeumpedagógia, amelynek különböző szintjei a legtöbb tanárképző intézményben elérhetők. Ugyanakkor a bizonytalan egyetemi átalakítások, a múzeumi szférát sújtó megszorítások lefékezték az elmúlt évben virágzásnak induló piacot; számos szakindítási tervről kellett lemondani. Népszerűek az egy-két éves tanfolyamok, ám nincs olyan szak, amely nem szakmuzeológusokat, hanem olyan múzeumi vezetőket, kiállításrendezőket képezne, akik képesek lennének a múzeumok szerepét újradefiniálni. Az alábbi összeállításban sorra vesszük a múzeumokban foglalkoztatott szakalkalmazottak képzésének minden területét.

Azt állítom, nincs ma Magyarországon muzeológiai képzés – mondja kategorikusan György Péter esztéta, a honi múzeumügy egyik legismertebb kritikusa. Történeti muzeológia van: a néprajzosok, a művészettörténészek és a régészek a hagyományos oktatás keretén belül megtanulják a mindennapi munkához elengedhetetlenül fontos ismereteket, de nincs olyan oktatás, amely felkészítené a múzeumok megváltozott szerepére a jövő szakembereit. Arra a kérdésre, miért nem indít az ELTE a történeti muzeológia mellett általános muzeológia szakot, György Péter válasza az: „Nincs jelenleg olyan nagydoktor, akivel akkreditálni lehetne egy új szakot. Akik Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban végeztek ilyen szakot, és elindult a karrierjük az egyetemeken vagy a múzeumokban, őket lehetetlenség a honi sanyarú viszonyok közé csalogatni.” „Az egyetemeknek, különösen a bölcsészettudományi karoknak ma az is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hogy eddigi szakjaikat fenntartsák, a bővülésnek nincs realitása” – mondja Rényi András, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének intézetvezetője is, aki korábban szerette volna beindítani a kurátor szakot, ám a helyzetet most annyira reménytelennek ítéli, hogy nem is szívesen mesél a korábbi erőfeszítésekről.

A megoldás György Péter szerint az volna, ha a múzeumok, különösen a Nemzeti és a Szépművészeti, maguk kezdenének szakindításba. A múzeumokban megfogalmazódik az igény, hogy korszerű képzettséggel rendelkező szakemberek dolgozzanak náluk – véli az esztéta –, ám a magyar múzeumok, különösen a megyei fenntartásúak, olyan szegények, a fenntartói igények annyira provinciálisak, a munkatársak olyan alacsony fizetésért dolgoznak, hogy még az sem biztos, megengedhetnek-e maguknak egy tanfolyami beiratkozást; hogy tapasztalatot szerezzenek Nyugat-Európában, külföldi könyveket, folyóiratokat vásárolhassanak, az szóba sem jöhet. Nincs például a nemzetközi szakirodalmat felvonultató szakkönyvtár sem idehaza, holott a néhány száz angol, német, francia művet néhány év alatt 10-15 millió forintból le lehetne fordítani. Ám nincs intézmény ma Magyarországon, amelyik ezt felvállalná.

Gulyás Gabriella, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa szerint nem várható el az egyetemi alapképzéstől, hogy kész szakembereket bocsásson ki, hiszen nincs társadalmi konszenzus abban, hogy mi a múzeumok feladata. Nyugat-Európában is csak az alapképzéseket végzik az egyetemek, a mesterképzés, az MA- és a posztgraduális képzések helyszíne a múzeum, amely ott nem csupán gyűjt, őriz és bemutat, hanem közművelődési és képzési központként, tudományos műhelyként is funkcionál.

Fertőszögi Péter, a Kogart vezetője is azon a véleményen van, hogy csak a múzeumok szerepének tisztázása után újulhat meg az oktatás. „Ma a múzeumok a szakmúzeumok és a populáris kiállítóhelyek között balanszíroznak, szinte sehol sem sikerül a kettőt egyensúlyba hozni. Vagy a tudományos munka rovására megy a kiállítási nagyüzem, vagy a muzeológusok elsősorban saját maguk érdeklődése számára teremtenek elő értéket, figyelmen kívül hagyva a közönséget” – vélekedik a művészettörténész. Az oktatás feladata az volna elsősorban, hogy a muzeológusok megtanulják, hogyan hozzák közel a tudományosságot a látogatóknak. Fertőszögi szerint a katalógusok sem mindig megfelelők, általában szakcikkeket, részkutatásokat tartalmaznak, s a látogató gyakran üres kézzel kénytelen távozni a kiállításokról, mert nem tud magával vinni olyan könyvet, amely érthetően írná le az adott kiállításon megjelenő művek történelmi, művészettörténeti hátterét, alkotójuk életművének jelentőségét a magyar vagy az egyetemes művészet történetében.

Nagy László, az ELTE történeti muzeológia szak adjunktusa szerint háromlépcsős muzeológusoktatást kellene megvalósítani. Vannak olyan alapismeretek, amelyeket minden múzeumban dolgozónak el kellene sajátítania, mint például a múzeumok története, a múzeumokkal kapcsolatos jogszabályok, a gyűjteményi munka, bizonyos kiállításrendezési és múzeumpedagógiai ismeretek. Ez a képzés akár graduális, akár posztgraduális keretekben is megvalósulhatna. A muzeológia második lépcsőfoka a szakmuzeológia. Ez a terület van ma talán a leginkább rendben – vélekedik Nagy László. Létezik történetimuzeológia-oktatás az ELTE-n, ugyanitt a művészettörténeti tanszéken, illetve országszerte a néprajzi tanszékeken is folyik muzeológusképzés, ahogy a régészképzés során is elsajátítják a hallgatók az archeológiai leletek múzeumi kezelésével kapcsolatos ismereteket. A harmadik, a legmagasabb szint egy olyan muzeológiai menedzsment szak indítása volna, amelyet Nagy László posztgraduális formában tud elképzelni, hiszen az már a múzeumok vezetőit képezné. Ez olyanok számára volna nyitott, akik már szereztek diplomát, dolgoztak múzeumban, és gyakorlati intézményvezetői ismereteket és magas szintű elméleti képzést nyújtana. Nagy László szkeptikus a kurátorképzés létjogosultságában, ezt szerinte csak a több száz nagy múzeumot működtető országokban érdemes beindítani. Azt is hangsúlyozza: nagy a zavar a kurátori titulus értelmezése körül. A kurátor ugyanis nem muzeológus, aki időnként kiállításokat is rendez – bár Magyarországon ilyen értelemben használják a megnevezést. Valójában azonban a kurátorok profi kiállításszervezők, akik a tárlat egészét – a szakmai koncepciótól a szponzoráláson át a kölcsönzésekig, a marketingtől és kiadványoktól a vámolásig – a kezükben tartják.

Magyarországon, ahol még a nagyobb muzeológusi szakmák is csak száz-kétszáz fősek, teljesen életszerűtlen szétválasztani a muzeológusok kiállításrendezői és gyűjteménykezelői feladatát. A kisebb múzeumokban ez lehetetlen is volna, az országos intézmények esetében pedig kialakul egy belső munkamegosztás: van, aki inkább a kiállítóteremben és van, aki a raktárban érzi jól magát. Nagy László felidézi a hatvanas években történt próbálkozást, amely szétválasztotta a két funkciót, ám kiderült, hogy nem tudják értelmes munkával ellátni a szakembereket, a tudományos munkatársak pedig hamar elpárologtak a múzeumokból az egyetemi tanszékekre, kutatóintézetekbe. Egy muzeológusnak szerinte ma Magyarországon a gyűjteménnyel is kell foglalkoznia, tudományos kutatást is kell művelnie, hiszen az visszahat a gyűjteményére, és kiállítást is kell rendeznie, sőt közművelődési feladatokat is el kell látnia.

A hazai muzeológiai képzés fellegvárának az ELTE történeti muzeológia szakja tekinthető. Nem csupán azért, mert a magyar történettudomány doyenje, Glatz Ferenc alapította a szakot, és ma is aktívan részt vesz az oktatásban, hanem azért, mert bár Miskolcon is indult ilyen BA-szak (a történelem alapszak szakirányaként), MA-képzésre csak az ELTE-n van lehetőség. 2010-ben indult az első MA-évfolyam, teljesen új tantervvel. Bár megszólalóink közül sokan bírálták az itt folyó oktatást, mivel kis szakma a muzeológusi, névvel senki sem vállalta a kritikát, amely leginkább a konzervativizmust rótta fel a szak hibájaként, azt, hogy a képzés nem halad a kor igényeivel, illetve hogy nem eléggé gyakorlatcentrikus.

Borsodi Csaba tanszékvezető szerint azonban folyamatos a kapcsolatuk a múzeumokkal, az egyes intézmények munkatársai gyakran megfordulnak itt tanárként, a képzés óráinak mintegy hetven százaléka gyakorlat, s a legtöbb múzeumban folyik, és szinte kizárólag gyakorló muzeológusok tartják. A képzés a történelemtudomány klasszikus felosztását tükrözi: a kora újkortól kezdődik, a korábbi korszakokat a régészet hatókörébe utalja. Alapképzésben a történelem szak 50 kredites muzeológia szakirányára iratkozhat be a hallgató. Erre épül rá a négy féléves mesterképzés 120 kreditben. Az előzővel bizony elég nehéz elhelyezkedni, (elvileg) nem tudják a múzeumok muzeológusként foglalkoztatni a BA-képzettséggel rendelkezőt. Cseri Miklós, a Szentendrei Skanzen igazgatója kerek perec kijelentette, ő bizonyosan nem alkalmaz ilyen diplomával rendelkezőt: „gyűjteménykezelőnek gyűjteménykezelő végzettségű szakembert veszek fel, mert ő legalább ismeri a feladatkörét.” Igaz, ebben nem a képzés a hibás, a mindenkori kormányzat feladata annak meghatározása, hogy a BA-oklevéllel rendelkezők milyen munkaköröket tölthetnek be. Ez a mai napig nem történt meg. Egyébként sem jellemző, hogy három év után kilépnek a képzésből a hallgatók – mondja a tanszékvezető. Az MA-szak 2010-ben indult hat fővel, idén azonban már 46-an jelentkeztek. Nem csupán a muzeológia szakirányú BA elvégzése jogosít a mesterképzésre, elég minimum 20 kredittel jelentkezni történelem, művelődéstörténet tárgyköréből, amit ötvenre kell kipótolni két év alatt.

A BA-szakirány bevezet a muzeológia történetébe, tanulnak a hallgatók természetesen történelmet, hiszen történelem szakosok, technikatörténetet, informatikát, múzeumi etikát, megtanulják a magyar múzeumok történetét és természetesen Magyarország művelődés- és kultúrtörténetét, valamint irodalom- és színháztörténetet, agrármuzeológiát, műszaki és természettudományi muzeológiát stb. A képzés 180 órás múzeumi gyakorlattal végződik. A mesterképzés törzsanyagát egyrészt a magyar művelődés- és kultúrtörténet a kora újkortól napjainkig, múzeumi menedzsment és marketing, a kiállításrendezés elmélete és gyakorlata alkotja, másrészt a szakmuzeológiai anyag-, eszköz és technológiai ismeretek, mint például a papír, fénykép, textil, kerámia, fa, bútor, fémek, gépek stb. – mondja Borsodi Csaba. A hallgatók praktikus muzeológiai ismereteket is szereznek, így bevezetést nyernek az audiovizuális források kezelésébe és a helytörténeti kutatás, valamint a múzeumi ismeretközlés rejtelmeibe. A szakmai ismeretek része még az informatika, az európai és a nemzeti örökségvédelem, a látogatóbarát múzeum. Szakmai gyakorlatot egy kis helyi és egy országos múzeumban kell végezni, mindegyikben 180-180 órát.

Számos múzeumban azonban egészen speciális ismeretek szükségesek, így például a természettudományi, a műszaki, az irodalmi muzeológia terén mostanában indulnak, indulnának be az első komolyabb képzések.

Jelenleg nincs természettudományi muzeológusképzés Magyarországon – mondja Matskási István, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója, de nem is hiányolja azt. A munkatársak zöme tanulmányai során mit sem hall a múzeumügyről, a múzeumi munkáról, hiszen általában az egyetemek élettudományokkal, földtudományokkal foglalkozó szakjain végeznek. Így tehát maradnak az akkreditált képzések, de leginkább a praxis. Matskási szerint nem az utcáról esnek be hozzájuk az eljövendő muzeológusok. Azok, akik a múzeum felé orientálódnak, leggyakrabban már egyetemi éveik alatt megtalálják a Ludovika épületét, gyakran itt írják szakdolgozatukat, PhD-jüket. Ezek során elsajátítják mindazt a technikai tudást, ami egy muzeológus számára a mindennapokban kell. Múzeumpedagógiát, kiállításrendezést pedig legfeljebb tanfolyamokon tanulhatnak. A Természettudományi Múzeum kipróbált, majd akkreditált nemrégiben két képzést Természettudományos múzeumpedagógia és Bevezetés a múzeumpedagógiába címmel, amely pedagógusoknak és múzeumi munkatársaknak szól.

Vásárhelyi Tamás muzeológus elmondja: az ELTE Természettudományi Karán három éve készítik elő az idén ősszel beinduló Tudománykommunikáció a természettudományban című képzést, amelyre hatvanan jelentkeztek. Ez az országban az egyetlen ilyen jellegű mesterképzés: két szakirányon múzeumi ismeretterjesztés és tudományos újságírás területén képeznek szakembereket.

Sok vita volt az egyetemen belül is, miszerint a kommunikáció hagyományosan bölcsész terület, ugyanakkor Vásárhelyi úgy érvel, hogy a természettudományos kommunikáció megköveteli a természettudományos ismereteket. Kurzusukra 30 természettudományos kredit teljesítése után lehet jelentkezni, s a két év alatt még 20 kreditet kell hozzá gyűjteni. Így elsősorban a TTK-król érkeznek a hallgatók, de nincs zárva a szak a műszaki, az orvosi és az agrárvégzettségűek előtt sem. Vásárhelyi szerint Nyugat-Európában és Észak-Amerikában egyre több figyelmet fordítanak arra, hogy az emberek számára egyre nehezebben megközelíthető tudományosságot közelebb hozzák. Ezt az újfajta kommunikációt szeretné segíteni idehaza a képzés, amelynek során tanulnak bevezetést a természettudományos és a műszaki muzeológiába, gyűjteménykezelést, de tanulnak múzeumpedagógiát, andragógiát, kiállításszervezést, múzeumi PR-t, marketinget, internetes kommunikációt is.

1. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója szerint tanfolyamokban nincs hiány, sőt egy idő után érdemes lenne a párhuzamosságokat felszámolni. A PIM különös helyzetben van, sok tucat irodalmi emlékház felett gyakorol szakmai felügyeletet. Az emlékházak esetében általában egyetlen emberre hárul, hogy a legkülönbözőbb látogatói csoportoknak megfelelő szakvezetést adjon, foglalkozásokat tartson, menedzselje a házat. Sokuknak még irodalmi végzettségük sincs, ezért az ő részükre már évek óta rendszeresen tartanak továbbképzéseket, tréningeket. Az irodalmi emlékházak hálózatában megvalósuló továbbképzések a komplex fejlesztésre törekszenek, hiszen itt nemcsak maga a muzeológus van jelen, hanem pedagógusok, múzeumpedagógusok, a fenntartó önkormányzatok képviselői is. A PIM nyugat-európai mintára alakította ki önkéntes programját. A felgyülemlett tapasztalatokat akkreditált tanfolyam keretében adják át múzeumoknak, más közgyűjteményeknek, közoktatási és közművelődési szakembereknek. Az akkreditációra előkészített 180 órás kurzus három fő részből áll: az első a múzeumelmélet, amely a többi között az irodalmi muzeológia elméletébe vezet be, a második címe PIM-Téka, a harmadik pedig egy informatikai blokk. A részképzések külön-külön is elvégezhetők, várhatóan jövőre indul el az első évfolyam. Az elméleti képzésre a muzeológusokon kívül azokat várják, akik többet szeretnének tudni a múzeumok megváltozott társadalmi szerepéről és működésmódjáról. Ez a képzés lesz az irodalmi muzeológia első formális továbbképzése. Szükség is van rá, hiszen számos múzeum, közgyűjtemény van jelentős irodalmi anyag birtokában, amelyet nem szakmuzeológus kezel. A PIM-Tékával egyenesen a pedagógusokat célozzák meg: a múzeum páratlan gyűjteményeire alapozott tudást adják át a képzés során. A hallgatókat végigvezetik a gyűjteményezés, a feldolgozás és a kiállítás munkafolyamatain. Megnyílnak a raktárak és a restaurátorműhelyek is. Az informatikai blokk pedig épít a múzeum digitalizációs eredményeire, tanítják majd a webes kommunikációt is.

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban dolgozók általában tanári, illetve mérnöki diplomával rendelkeznek, nincs olyan egyetemi vagy másfajta képzés, amely nekik szólna – mondja Kócziánné Szentpéteri Erzsébet, az intézmény nemrég leköszönt vezetője. Így a praktikus tudás megszerzésére itt is marad a múzeumi munka. Ennek megkönnyítésére terveztek egy 120 órás tanfolyamot, amely az alapvető ismereteket közvetítené. Az akkreditációs bizottság visszaküldte, ám miután az intézmény jelenlegi főigazgatója nem állt a MúzeumCafé rendelkezésére, nem tudjuk, hogy az MMKM mennyire elszánt a tanfolyam elindításában.

Majd tíz éve indított az akkor még önálló Országos Műszaki Múzeum egy emelt szintű műszaki restaurátor-tanfolyamot, ám az intézmény később nem folyathatta azt – mondja Kócziánné Szentpéteri Erzsébet. Nemcsak a múzeumi dolgozók, hanem a műszaki emlékek gyűjtői között is roppant népszerű volt a képzés. Az Óbudai Egyetem ráérzett a piaci igényre, és tavaly elindította a meglehetősen drága, kétéves műszaki restaurátorképzését.

A múzeumi leletanyag zömét a régészeti emlékek teszik ki, ezért is fontos, mennyire készítik fel a régészhallgatókat az egyetemeken a múzeumi munkára. Az ELTE Régészeti Intézetének vezetője, Raczky Pál azt hangsúlyozza, hogy az archeológus ásója által feltárt lelet csak akkor válik kulturális örökséggé, ha minél több ember számára ismertté válik. A régészet „eladása” ma már önálló tudománnyá vált – hangsúlyozza a professzor. Képtelenség erre minden egyes régészt megtanítani, recepteket adni, az egyetemi oktatás inkább csak utakat, lehetőségeket mutat a hallgatóknak. Egy régészhallgató tanulmányai folyamán csak érintőlegesen találkozik muzeológiai kérdésekkel. Mérhetetlenül sokat fejlődött a régészet bemutatása az utóbbi évtizedekben – vélekedik a szakember. A régészet túllépett az antikvárius megközelítésen, ami pusztán a tárgy érdekességét helyezte a fókuszba – ma a szakma sokkal inkább a tárgyak kontextusára figyel. A régész feladata egy-egy kiállítás kapcsán azonban elsősorban a tudományos koncepció és a leletek kiválogatása – vélekedik Raczky Pál.

Klasszikus múzeumi szakma a művészettörténész is. Az ELTE Művészettörténeti Intézetében a művészettörténeti muzeológia tantárgyi felelőse, Szőke Annamária elmondta, hogy jelenleg MA-szinten, a műemlékvédelem-muzeológiai szakirányon belül oktatják a művészettörténeti muzeológiát. Szőke 1999-ben dolgozta ki a tantárgy tematikáját; elsősorban Friedrich Waidacher Handbuch der Allgemeinen Museologie (Az általános muzeológia kézikönyve) című munkájára támaszkodva. Ezt a kézikönyvet tekintik jelenleg az MA-szintű képzés elméleti alapjának. A könyv magyar kiadása folyamatban van, a fordító Mélyi József művészettörténész, aki az elmúlt évben a művészettörténeti muzeológia oktatásában is részt vett. A kézikönyv tagolásának megfelelően az oktatás négy nagyobb egységet ölelt fel: a metamuzeológiát (a muzeológia tudományának módszertana és története), a történeti muzeológiát (ebben a rendszerben ez nem az egyik szakmuzeológia, mint a hazai terminológiában, hanem az általános muzeológia egyik területe, amely a múzeumok történeti alakulásával és eszmetörténeti hátterével foglalkozik), az elméleti és az alkalmazott muzeológiát (az utóbbin belül az intézetben különös hangsúlyt helyeznek a múzeumi informatikára). A könyvet az interneten is elérhetővé teszik, azért, hogy pótolják azt a hiányt, amely az általános muzeológia terén elméleti szinten érzékelhető – hangsúlyozza a szakember. Az egyetemen folyó művészettörténet-oktatás elsősorban elméleti és történeti jellegű, de az intézetben mindig is nagy hangsúlyt fektettek a „másik művészettörténetre”, amely a múzeumokban és a kiállítótermekben folyó munkákhoz és feladatokhoz szorosabban kapcsolódik. A művészettörténeti muzeológia oktatása sem képzelhető el az egyes múzeumokban dolgozó kollégák közreműködése nélkül – mondja az oktató. A távlati cél az lenne, hogy az egyetemen folyó oktatás nemcsak a hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is valós szükségleteknek és igényeknek tudjon megfelelni, illetve hogy a múzeu-mok változó világára kritikus és kreatív módon reagálni tudó hallgatókat képezzen.

A megyei múzeumok másik legjelentősebb műtárgycsoportját a néprajzi tárgyak teszik ki. Minden néprajzi tanszéken létezik muzeológiai szakirány, amelyen a hallgatók megismerkedhetnek a múzeumok jogi környezetével, a gyűjteményezéssel, feldolgozással, nyilvántartással, kiállításrendezéssel, tárgygyűjtéssel. Természetesen mindezeket múzeumi gyakorlatok keretében, a múzeumokban is tanulmányozhatják – mondja Kocsis Gyula, az ELTE Néprajzi Intézete muzeológiai szakirányának vezetője, aki a tanszéken az egyetlen jelentős múzeumi múlttal rendelkező szakember. Cseri Miklós, a szentendrei Skanzen főigazgatója szerint viszont az egyetemi muzeológia szak nem múzeumcentrikus. Ő maga Bereczki Ibolyával együtt 2000 óta a Debreceni Egyetem néprajzi tanszékén épített fel egy szabadtéri muzeológia kurzust, amelyben a klasszikus tárgyakon túl a múzeumi informatika vagy a kiállításrendezés és a műtárgyvédelem témakörei is a képzés részévé váltak. Ez nemcsak a Skanzen számára jelent utánpótlás-nevelést; igyekeznek olyan tanrendet összeállítani, hogy az állásajánlatokkal nem éppen elkényeztetett néprajzos hallgatók az itt szerzett tudásukkal az örökségvédelem és a közművelődés minél szélesebb körében legyenek képesek elhelyezkedni.

Számos megszólalónk mondta, hogy a legjobb, leginkább gyakorlatorientált és legkorszerűbb képzéseket a szentendrei Skanzen Múzeumi Oktatási és Képzési Központja, a MOKK kínálja. Cseri Miklós erről elmondta: 2005-ben jutott arra a gondolatra, hogy a múzeumi szemléletváltozás nem halasztható tovább. Ekkoriban jelent meg egy szerencsétlen kormányhatározat, amely – meglehetősen homályosan ugyan, de – összevonással fenyegette a hasonló profilú kulturális intézményeket. Ezek lettek volna az úgynevezett „gesztor intézmények”. A határozatot végül elszabotálta az ágazat, ám az önállóság veszélyére néhány intézmény elterelő hadműveletbe kezdett: a gesztor intézmény helyett kompetenciaközpontok létrehozását ajánlották a tárcának. A koncepció lényege az volt, hogy egyes intézmények olyan feladatokat vegyenek át, fejlesszenek fel, amelyekkel a többieknek segíteni tudnak. (A dolog előzménye a Nemzeti Múzeum állományvédelem- és restaurátorképzése volt – amelyről később még lesz szó.) Ehhez sikerült az akkori kulturális tárcát is megnyerni, mivel a politika is megértette: nem elég évente néhány „sztárkiállítás” támogatása, a hosszú távú múzeumi fellendüléshez rövid távon a kevésbé látványos dolgokra, így az oktatásra is kell áldozni. Megvolt tehát a fenntartói akarat, az intézményi ambíció és az infrastruktúra is, hogy 2006-ban létrejöjjön a MOKK, amelynek célja a hazai múzeumpedagógiai elmélet és gyakorlat színvonalának emelése, szervezési és infrastrukturális szempontokból való biztosítása. A központ azóta is módszertani fejlesztéseket, képzéseket szervez, szakmai tanácsadással, országos múzeumi koordinátori hálózat működtetésével áll a múzeumi szakemberek, pedagógusok, oktatók és felsőoktatási intézmények hallgatóinak rendelkezésére. 2007-ben kidolgozták az oktatás tervét. Az Új Magyarország terv keretében 438 millió forintot nyertek a Múzeumok mindenkinek program – A múzeumok oktatási-képzési szerepének erősítése című pályázatukkal, amelyet 2008 és 2013 között bonyolítanak le. Akkreditáltatták a tanfolyamokat és az intézményt is. A MOKK – a felsőoktatást kivéve – az egyetlen olyan felnőttképzési akkreditációval rendelkező intézmény, amelyik saját oklevelet adhat ki múzeumi területen. A program végére, 2013-ra mintegy ötszáz embert tudnak képezni, ami a két-háromezer fős hazai múzeumi állomány meghatározó hányadát jelenti. A költségeket az unió fizeti, így bárki számára elérhető – hangsúlyozza a főigazgató.

Cseri Miklósnak ma már sokkal inkább azért fáj a feje, hogy mi lesz 2013 után. „A múzeumi szférában nincs olyan fizetőképes kereslet, amelyik fenn tudja tartani az egyébként 200-250 ezer forintos bekerülési költségű tanfolyamokat” – mondja. Abban reménykedik, hogy a közalkalmazottak számára ismét előírják a kötelező továbbképzéseket, és ennek keretében tovább folytatódhatnak majd a tanfolyamok.

Jelenleg tíz képzésük fut, ezek egy része pedagógusoknak, más részük múzeumi szakembereknek szól. Munkájukat Bereczki Ibolya projektmenedzser a tűzoltáshoz hasonlítja, hiszen tanfolyamaikkal a legfontosabb területeket célozták meg. Két kurzusuk a pedagógusoknak szól: azt tanítják meg nekik, hogyan használhatják eredményesebben a múzeumok kínálta közművelődési funkciót az oktatásban. A Múzeumi kommunikáció az oktatás szolgálatában című kurzus a másik oldalról, a muzeológus szemszögéből közelíti meg a kérdést. Szintén nekik szól az Érted?! Értem!? – Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat múzeumainkban? Bereczki Ibolya szerint ezen a téren elsősorban újfajta látásmódot kell elsajátítaniuk a múzeumi dolgozóknak, de meg kell tanulniuk azokat a módszereket is, amelyekkel a fogyatékosoknak is tudás és élmény adható. Más kurzusokon a kiállításrendezés fortélyaival ismertetik meg a hallgatókat. Míg ezek a tanfolyamok leginkább a frontszemélyzetet célozzák meg, múzeumi vezetőképzőjükön idén két országos és három megyei múzeum főigazgatója kapott diplomát. A képzésekhez kapcsolódóan könyvsorozatot adtak ki, a Múzeumi iránytű tíz kötete elektronikus formátumban letölthető a honlapjukról.

Az elmúlt tíz év vetette fel a kurátorképzés szükségességét. Eddig ilyet Magyarországon nem tanítottak, az a néhány szakember, aki világszínvonalú, nemzetközi tárlatokat képes sorozatban megalkotni, igazi self-made man. Több egyetemen is elindult a kurátorképzés: az ELTE-n, a MOME-n, a Pázmányon is vannak, voltak kísérletek, de egyelőre egyedül a Képzőművészeti Egyetemen két éve működő képzőművészet-elmélet BA-szak az idehaza elérhető egyetlen kurátori képzés – mondja Mélyi József művészettörténész, egyetemi oktató. A képzés célja olyan elméleti szakemberek kinevelése, akik a művészetelmélet, a művészettörténet és az esztétika kérdéseinek ismeretében képesek differenciált, kritikai reflexióra a kortárs képzőművészeti kultúra egészére nézve. A kurátori ismeretek keretében megismerik a kulturális intézmények rendszerét, a művészet társadalmi és gazdasági kontextusait, menedzsmentet, jogi ismereteket. Ezeken kívül tanulnak művészettörténetet, vizuális kultúrát, médiaelméletet és médiatörténetet.

Mélyi is osztja az egyetemi és kulturális szakma mély depresszióját: „Kevés a kilátás arra, hogy bővüljön a képzés, sem az egyetemeknek nincs rá lehetőségük, sem a válságban lévő múzeumi piac nem tud felszívni további szakembereket” – véli a művészettörténész. A Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakos hallgatói is általában több lábon próbálnak állni, más szakokon, egyetemeken is tanulnak, ugyanakkor a képzés sem csupán kiállítások rendezésére készít fel, a hallgatók galériákban, a szaksajtóban is munkát találhatnak.

Tervező, belsőépítész, látványtervező, rendező: ezek sokszor ugyanazt jelentik egy-egy kiállításépítési folyamatban, de alapvetően különbözik a jelentésük – mondja Vasáros Zsolt építészmérnök, akinek irodája ma az egyik legfoglalkoztatottabb kiállítástervező cég. Kiállítástervezést nem oktatnak sehol, tulajdonképpen már belsőépítész-képzés sincs – mondja a szakember. Ő, mint mondja, a saját kárán tanulta meg a szakmát, a terek ilyen célú kezelését, a látványelemek, a világítás- és a múzeumtechnika kezelését. Korábban az Iparművészeti Egyetem kis létszámú építészképzése volt erősebben belsőépítészeti irányultságú, ám ma már ott is építészdiplomát adnak. Léteznek különböző lakberendező, enteriőrtervező iskolák, néhány magas színvonalon is oktat, és ott előfordulnak installációtervezési feladatok, így a KREA Művészeti Iskolában például. A múzeumokban szeretik a tervezőket látványtervezőnek hívni – mondja Vasáros –, ami azonban inkább a filmes és színházi szakmára jellemző, nekik képzésük is van. Ám szerinte az effajta látványvilág ritkán alkalmazható múzeumi közegben.

A muzeológusok mellett talán a restaurátorok a legfontosabb oszlopai a múzeumoknak. A Képzőművészeti Egyetem szobrász és festő restaurátorok mellett iparművészeti restaurátorokat is képez. Ha kasztokba lehetne sorolni a múzeumban dolgozókat, akkor az 1970-es, de még az 1980-as években is a tárgyrestaurátorok a páriák kasztjába kerülhettek volna – írja Mravikné Kovács Petronella, a Nemzet Múzeum műtárgyvédelmi módszertani és képzési osztályának vezetője a Gondolatok a 30 éves egyetemi tárgyrestaurátor-képzés kapcsán című cikkében. Országos múzeumokban is a kiszolgáló, karbantartó személyzet szerepét töltötték be, munkájuk elsősorban a régészek, a néprajzosok kutatását szolgálta. Feladatuk többnyire az ásatási anyag mosása, válogatása, gyakran a régész ízlésének megfelelő kiegészítése volt. Az alacsony presztízs oka abban gyökeredzett – véli a szakember –, hogy a tárgyrestaurátorok számára nem létezett felsőfokú képzés, a hetvenes évekig csak egy egyéves tanfolyamot végezhettek el. Jelenleg az ötéves egyetemi képzésen hat specializáció létezik: fa-bútor, fém-ötvös, papír-bőr, textil-bőr és szilikát. Az idők során az óraszámok megduplázódtak, sőt az 1982-ben bevezetett kötelező ásatási és művésztelepi gyakorlattal, valamint a közelmúltban a művészettörténet-órákhoz kapcsolódó múzeumlátogatásokkal szinte a nappali tagozat óraszámát elérve az induláshoz képest majd a háromszorosára nőttek. Ennek ellenére a Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézete és a Magyar Nemzeti Múzeum együttműködésében folyó képzés továbbra is levelező oktatás maradt. A szakma most is az emancipációért küzd – állítja Kovács Petronella, a tárgyrestaurátor szak vezetője. „A tárgyrestaurátorok megbecsülése mind a muzeológusok körében, mind a restaurátor szakmán belül csak akkor lesz elérhető, ha a levelező helyett megindul a nappali képzés, méghozzá MA-szakon” – hangsúlyozza.

Az alap- és középszintű múzeumi tanfolyamok helyszíne a Magyar Nemzeti Múzeum. Az OKJ-s végzettséget adó művészet, közművelődés, kommunikációs szakmacsoporthoz tartozó műtárgyvédelmi munkatárs képzés legelső lépcsője a műtárgyvédelmi szakasszisztensi oklevél. Az egyéves, 400 órás tanfolyam a régészeti és néprajzi tömeganyag legalapvetőbb konzerválására ad képzettséget. A műtárgyakon csak diplomás restaurátor felügyelete alatt végezhet beavatkozást az asszisztens. Ez a tanfolyam belépőkártyaként is működik a múzeumok raktárajtóihoz: legalább ilyen képesítés nélkül ugyanis nem nyúlhat műtárgyhoz senki.

A múzeumi gyűjtemény- és raktárkezelő képzésre egyelőre csak múzeumokból érkezhet a hallgató. Aki a kétéves, 800 órás tanfolyamot elvégzi, muzeológus irányításával dolgozhat. Feladata a raktárak ellenőrzése, a műtárgyak mozgatása, az azzal járó adminisztráció, a csomagolás. A két képzés kiegészíti egymást, így az oktatásban is vannak átfedések. A képzés során a hallgatók megismerik a múzeumok működését, a főbb múzeumokat. A tervek szerint a kétéves gyűjteménykezelői tanfolyamot egyévessé teszik. Az elméleti oktatás eddig is csak egy évig tartott, a második év a hallgatók által a saját munkahelyükön végzett gyakorlatból és a végén elkészítendő dolgozatból állt. Ez utóbbit elhagynák. Ahogy azt is, hogy csak múzeumokból érkezhetnek a hallgatók.

A múzeumi világ egyik legújabb és legdinamikusabban fejlődő ága a múzeumpedagógia. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Karán a Neveléstudományi Intézet pedagógiatörténeti tanszékének keretében működik a legnagyobb hagyományokkal rendelkező múzeumpedagógia szakirányú képzés – mondja Németh András, az ELTE pedagógiatörténeti tanszékének tanszékvezetője. A képzési idő négy félév, eddig összesen 271 fő végzett – derült ki az egyetem által rendelkezésünkre bocsátott összefoglalóból.

A múzeumpedagógiai szakirányú képzés célja olyan képzőművészeti, történettudományi, természettudományi, néprajzi és pedagógiai ismeretek átadása, amelyeknek birtokában a végzett szakemberek képesek múzeumi környezetben tanórákat, szakköröket, fakultatív foglalkozásokat tartani, valamint közművelődési tevékenységet ellátni. Az elméleti alapozó tanegységek keretében a hallgatók ismereteket szereznek a múzeumpedagógia történeti, elméleti, esztétikai koncepcióinak egyetemes és hazai helyzetétől. A képzés során hangsúlyozottan jelenik meg az anyagban a hazai múzeumokban folyó szakmai munka minél alaposabb megismertetése. A képzési idő alatt a hallgatók mindvégig múzeumi környezetben folytathatják tanulmányaikat. Kiemelt szerepet kap a kiállítás anyagának és a tananyag összekapcsolásának módja. A képzésben részt vevő hallgatók egyhetes művészeti alkotótáborban vesznek részt, ahol a festés, korongozás, szövés, fonás, mézeskalács-készítés, népi iparművészeti technikák csínját-bínját ismerhetik meg. A hallgatók egy része pedagógus, másik részük múzeumokban dolgozik.

A múzeumpedagógia terén szerencsénk van, mert Németh András tollából rendelkezésünkre áll egy a képzés teljes országos spektrumát átfogó tanulmány, amelyből kiderül, hogy a múzeumpedagógiai oktatás általában az andragógiai képzéshez kapcsolódva van jelen a felsőoktatásban. Az egyik legszélesebb kínálatot a Kodolányi János Főiskola biztosítja. A képzés egyik formájában a Közgyűjteményi specializáció című modulban a múzeum mellett a könyvtár és a levéltár is megjelenik. Ennek 60 órája arra vállalkozik, hogy alkalmassá tegye a hallgatókat a múzeummal kapcsolatban megjelenő különböző társadalmi-gazdasági igények és kihívások kezelésére, valamint a piaci viszonyok megismerésére. A főiskolán akkreditált képzés a Múzeumi mediáció és menedzsment elnevezésű két féléves szakirányú továbbképzési szak (180 óra, 60 kredit). Emellett a neveléstudományi tanszék szervezésében is működik az egy féléves Múzeumpedagógia speciálkollégium, amelynek célja a hallgatók megismertetése a múzeumpedagógia legújabb eredményeivel, a pedagógiai munkában való hasznosítás lehetőségeivel. A Kaposvári Egyetem Pedagógiai Főiskolai Karán a felnőttképzési tanszék gondozásában 2001 óta folyik múzeumpedagógiai képzés. Hasonló az orientációja a Pécsi Tudományegyetemen folyó múzeummal kapcsolatos képzések jelenlegi kínálatának, amelyeket a Bologna rendszerre való áttérést követően az andragógia és az informatikus-könyvtáros BA-szakos nappali tagozatos hallgatók szabadon választható kurzusaiként hirdetnek meg.

A pécsi oktatásról Koltai Zsuzsát kérdeztük, aki a PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karán tart múzeumpedagógiai kurzusokat. Mint elmondta: képzésükön elsősorban arra fókuszálnak, hogy a múzeumok társadalmi szerepe és a múzeumi tanulás elméleti háttere mellett a hallgatók megismerjék a múzeumpedagógia hazai és nemzetközi gyakorlatát is. Múzeumi marketinget és PR-t is tanítanak, azért, mert a tapasztalatok szerint a hazai múzeumokban gyakran a múzeumpedagógusra maradnak ezek a feladatok is. Koltai Zsuzsa az Iskolakultúra 2010. márciusi számában megjelent tanulmányában megállapítja, hogy „noha Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a múzeumi tanulás/oktatás széles körben kutatott terület, és a témával kapcsolatos cikkek, monográfiák, kézikönyvek sora jelenik meg, hazánkban ambivalens a múzeumpedagógia és általában a múzeumi kultúraközvetítés helyzete. Egyrészről az elmúlt években a múzeumpedagógia erőteljesen a kultúrpolitika és a felsőoktatás fókuszába került ugyan, másrészről viszont a múzeumok, és különösen a vidéki múzeumok rendkívül nyomasztó gazdálkodási és financiális problémákkal küzdenek. Míg az elmúlt néhány évben dinamikusan megindult a szakma professzionalizálódása, színvonalas szakmai és továbbképzési keretek jöttek létre, addig a másik oldalon a múzeumok jelentős részénél a múzeumpedagógia és különösen a múzeumi felnőttoktatás periférikus szerepet tölt be az intézmények életében, sok helyütt a közművelődési szakemberek mindössze teremőrökként játszanak szerepet a múzeumi kultúraközvetítés folyamatában.”

Német András szerint a szűkebb értelemben vett múzeumpedagógiai képzések fontos témái jelennek meg a BA- és az MA-képzésekhez kapcsolódó, különböző orientációjú, egy vagy két féléven át, általában heti két órában meghirdetett szemináriumokban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folyó képzés sajátossága, hogy a múzeumpedagógiai képzés a Művészettörténeti Intézet által kidolgozott és akkreditált MA-képzésen belül a „muzeológia” szakosodás szerves részét képezi.

A múzeumok számára egyre fontosabbak volnának azok a szakemberek, akik tisztában vannak a PR-ral, a marketinggel: ezen az igényen segít a MOME Elméleti Intézetének egyéves Múzeumi menedzsment szakirányú továbbképzése. German Kinga, a képzés vezetője 2007-ben került az egyetemre, ahol megbízták a Művészeti menedzsment képzés irányításával. Úgy látta, a szakirányú oktatás reformokra szorul, és németországi tanulmányai, tapasztalatai alapján 2009-ben újjászervezte a képzést. A felvételéhez minimum BA-végzettség és nyelvvizsga kell. Fontosabb tantárgyaik: kulturális marketing- és projektmenedzsment, PR- és sajtómunka, jogszabályok a kultúrában, a kiállítóterek feliratainak szabályrendszere, múzeumpedagógia, művészetpszichológia és műelemzés, a képzőművészet intézményrendszere Magyarországon és az EU-ban, valamint professzionális beszélgetésirányítás, érveléstechnika, teamvezetés. Arra törekedtek, hogy minél több olyan oktató kerüljön a szakra, aki a gyakorlatból ismeri a területet, így a tanárok zöme múzeumokból, galériákból érkezik. Mind a két félévben kötelező szakmai gyakorlat végzése, választott kulturális intézményekben, galériákban, múzeumokban. Germán Kinga elmondta, hogy a hallgatók zöme már dolgozik: jó részük a múzeumi, galériás szcénából érkezik, vagy ezen a területen szeretne és tudott is elhelyezkedni. Alapvégzettségeik szerint legtöbben bölcsészek, művészettörténészek, de szép számban jelentkeznek jogászok, közgazdászok is.

A Kogart küldetése az oktatási tevékenységet is magában foglalja – mondja Fertőszögi Péter, a magánintézmény vezetője. Fertőszögi szerint a magas színvonalú, használható végbizonyítványt adó tanfolyamokra van kereslet a piacon. Ezért tudják idén másodjára is elindítani a tavaly elkezdett becsüstanfolyamukat. „Hihetetlenül nagy műtárgyanyaggal rendelkezünk, van szakembergárdánk és ingatlanunk is” – mondja az igazgató. Hozzáteszi: ettől az évtől kezdve a Virág Judit Galériával együttműködésben dolgoznak. Indításra készen áll a Képzőművészeti Egyetem művészetelmélet szaka felvételi előkészítőjének szánt tanfolyamuk is (bár lapzártánk pillanatában még az egyetem és a Kogart hivatalos együttműködése nem született meg). Arra a kérdésre, hogy a felvételi előkészítőből akár önálló kurátorképző-tanfolyam válhat-e, Fertőszögi azt mondja: nem kívánnak a felsőoktatással konkurálni, inkább a hiányterületekre szeretnének koncentrálni. A Kogart korábban szabadegyetemeket is hirdetett, ezekből mára egy-egy kiállításhoz kapcsolódó előadássorozat maradt. Fertőszögi nem tagadja, ezek a tanfolyamok nem váltották be a reményeket. Nem az érdeklődés hiányzik, ugyanis az ingyenes programok telt házat vonzanak, ám ha már egy mozijegy árát ki kell fizetni, alaposan megcsappan az érdeklődés. Ennek ellenére most is tartanak előadásokat, hiszen ezekkel valami pluszt tudnak nyújtani a kiállítás mellé.

Különös kép bontakozhatott ki a fentiekben az olvasó előtt. Egyrészt alig volt olyan megszólaló, aki elégedett lett volna a területén folyó oktatással, másrészt az is kiderült, hogy számtalan képzés folyik tucatnyi felsőoktatási intézményben és múzeumban. Hiányoznak azonban a nagy, mély elméleti tudást adó és a nemzetközi gyakorlatot megismertető képzések, az olyan műhelyek, amelyek kitermelik azt a szakembergárdát, amelynek sikerülhet országosan újradefiniálni a múzeumok szerepét.