A social media a ma népművészete
Interjú Pallag Zoltánnal, a Szent István Király Múzeum közösségi menedzserével
MúzeumCafé 45.
Pallag Zoltán költő, író, régészhallgató, újságíró, az Árgus irodalmi folyóirat egykori szerkesztője, a kistango.hu online irodalmi újság alapítója, műkritikus, érzékeny interjúk szerzője, felépülő függő, és néhány hónapja a székesfehérvári Szent István Király Múzeum közösségi médiamenedzsere. Izgalmas helyzet: mire jutnak egymással, ő és a múzeum. Mivel az új menedzser amúgy is újrakezdésben van, ezt a lendületet viszi át a munkájára is. Mindeközben ismét elsőéves az ELTE-n, komolyan odafigyel a napirendjére, véget vetett az éjszakázásoknak, minden reggel korán kel, hogy friss aggyal tudjon dolgozni és tanulni. Meg lehetne kerülni vele – talán meg is illene egy nyilvános interjúban – a múlt boncolgatását, de élete nyitott könyv: akit érdekel, elolvashatja a neten a leszokásról vezetett blogját. Múzeumi szaklapban vagyunk, beszélgethetnénk pusztán szakmai kérdésekről is, de Pallag Zoltánnal tényleg mindenről lehet beszélni. És ahogy az interjúból is kiderül, a múzeum kommunikációjában is ezt az átlátszóságot tartja a legfontosabbnak.
– Engedd meg, hogy egy személyes kérdéssel kezdjem: mi hozott ki a függő állapotból?
Tükörbe néztem, és nem tetszett, amit láttam: itt állok harmincöt évesen, úgy nézek ki, mint a saját öregapám, kisstílű problémákkal küszködök. Tényleg ennyit tudtam elérni azokból a nagyszabású tervekből, amelyekkel tíz éve indultam? Író akartam lenni, régész, Kelet-kutató. De nem a saját életemet éltem, nem mertem szembenézni a valósággal. Ha bárki megmondta volna, akkor sem hallottam volna meg. Aztán egy nap megkérdeztem magamtól: mi a jó nekem a hangulatjavítókban, hiszen nem csinálnak mást, mint hogy egykedvű, félig zombi állapotban lézengek a világban. Később jöttem rá: ha a helyemen vagyok, a saját életemet élem, azokat a dolgokat csinálom, amikről én döntöttem, nekem fontosak, és szeretem őket csinálni, akkor eltűnik a bipoláris affektív zavar, gyógyszerek sem kellenek. Nincsenek félelmek, nincs mismásolás.
– Most mennyivel vagy közelebb a saját életedhez? Mi változott?
Ma már látom: akik komolyan vették magukat, feltették az életüket a választott hivatásukra, legyen az akár költészet, akár régészet, előrébb tartanak. Ők letették a vizsgáikat, megírták, amit kellett, nem térültek el, a feladatukra koncentráltak. Az ilyeneket kinevettem: úristen mennyire nem tudnak élni, pedig csak konzekvensen álltak a saját döntéseik mögé, komolyan vették magukat, én pedig saját magamban sem bízhattam meg. Rendszerint túlvállaltam magam, és persze nem teljesítettem. 1999-ben vettek fel először az ELTE régészet szakára, 2001-ben másodszor. 2002-ben elkezdtem a régészet mellett a török és a mongol szakot is, ez már három szak volt egyszerre. Az elején még csak-csak bejárogattam az órákra, de amikor tényleg tanulni kellett volna, akkor elvéreztem. A nyugodt, koncentrált figyelmet igénylő cselekvésekre nem voltam képes akkoriban.
– Miért épp ezeket a szakokat választottad?
A sztyeppe nyelvészeti, történeti kérdései vonzottak, Ázsia történelme, nyelvei a középkorban, 500-tól 1500-ig. Jó időszakaimban könyvtáraztam, tanultam, olvastam, sőt írtam is, de ez alapesetben is túlvállalás volt a javából. Nyolc-tíz nyelvből kellett volna papírt szereznem ennek a három szaknak az elvégzéséhez. Latin az alapja mindennek, angol és német kell a szakirodalom olvasásához, a régió történelmének legfontosabb könyvei orosz nyelvűek. Ehhez jött a török szak, ahol tudni kell törökül és egy választott török nyelven, sőt valamennyit perzsául és arabul is. Mongol szakon kötelező tanulni tibetit, egy másik keleti nyelvet, és a klasszikus mongol mellé a mai mongolt. 2004-ben végzetesen megrogytam: kimondani nem mertem, hogy ez nem fog menni, csak elindultam az egyszerűbb út felé, nonstop kocsmázásba kezdtem.
– 2014 szeptemberében újra nekifutottál az egyetemnek, ezúttal egyszakos régészként. Milyen újra egyetemre járni?
Csaknem ötszáz napja tiszta vagyok, húsz év után a cigarettáról is leszoktam. A kérdésedre válaszolva: fura dolog ismét egyetemre járni, de jó.
– Újságíróként is többször foglalkoztál muzeológiai kérdésekkel; mi izgatott benne?
A kétezres évektől nagyon érdekeltek az új muzeológia kérdései, leginkább a múzeum szerepe a mai világban. Kiállításokról írtam kritikákat és recenziókat, többek között György Péter, Ébli Gábor, Frazon Zsófia könyveiről. Nekem ők mutatták meg, mennyi érdekes szellemi kaland van ezen a területen. Később, az origo.hu vizuális kultúrával foglalkozó blogja, a Kunsztblog szerkesztőjeként is sokat foglalkoztam a muzeológiával.
– Jelenlegi titulusod a székesfehérvári múzeumban közösségi média menedzser. Mit fed ez az elnevezés?
Némi sajtós feladatkört, a múzeum új honlapjának megtervezését, az internetes közösségi oldalakon – az úgynevezett social mediában – való megjelenésünket, és én szerkesztem az „üzemi lapot”, azt a blogot, amelyet főként a múzeum munkatársai írnak. A blog kitűnő műfaja az olyan témáknak, amelyek tudományos cikkekhez nem elegendők, mégis érdekesek, kár lenne, ha csak úgy elvesznének, jó esetben egy dolgozat lábjegyzetei lehetnének. A kis színesek is megtalálják itt a helyüket, például előkerült egy „ásatási ürge”: a kis állat odavackolt az ásatási konténer alá, a kollégák meg a munka heteiben etették, fotózták, gondozták. Nem egy kimondottan tudományos téma, de jó csapatépítő. A másik funkciója a blognak az aktuálisan futó projektekről, kutatásokról szóló rövid, közérthető beszámolók közlése. Az ásatások végén egy bejegyzésben összefoglaljuk a történteket. Ez még nem a hivatalos publikáció, inkább csak egy közérthetően megírt előzetes jelentés öt-nyolcezer karakterben. Annyi, amennyit az online felület elbír.
– A legfontosabb és legösszetettebb feladatod a honlap megtervezése volt. Milyen szempontokat tartottál szem előtt a struktúra kialakítása során?
A legnehezebb része az új honlapstruktúra megtervezése volt, hiszen a múzeum szervezeti felépítése szerteágazó. Sokat segített a munkában Izinger Katalin művészettörténész, a múzeum kiállítási osztályának vezetője. A Szent István Király Múzeum korábban megyei múzeum volt, alegysége például az Új Magyar Képtár, de Gorsium is, ezen kívül még nyolc épülettel rendelkezik a városban, mindegyik más gyűjteménynek ad otthont, az egyikben iparművészet, a másikban képzőművészet, a harmadikban néprajz, régészet található. Sok esetben a helyiek sem tudják, a város melyik épületei tartoznak a múzeumhoz, és mit talál odabent a kapuján átlépő látogató. Fontosnak tartottam megjeleníteni a honlapon: „Figyelj, ez az épület a múzeumhoz tartozik, ilyen érdekes és szép dolgok láthatók benne, a másikban pedig ez van, és ezért érdekes.” Több külföldi intézmény honlapját tanulmányoztam át, és tanulságos volt látni, hogy mennyire kreatívan kezelik a honlapokat.
– Az, hogy egy honlap „kötelező”, azért már itthon is általánossá vált.
Ez így van, de sok esetben nem gondolkoznak el, milyen célokat szolgáljon, csak megcsináltatják, aztán magára hagyják, nem lakják be, nem használják.
– Szerinted mik egy jó honlap jellemzői?
A jó honlap olyan, mint egy svédasztalnál maga az asztal. Áttekinthető, egyszerű, és felmutatja a kínálatot. Nem tolakszik, nem hivalkodó, nem a színes mintája, hanem a tartalma a lényeg, aminek persze folyamatosan frissülnie kell. A honlap kiváló lehetőség transzparensebbé tenni a múzeumot, általa lehet belelátni a múzeum-gép működésébe: nincs itt semmi titok, a múzeum nem harap, tessék bátran közelebb jönni, megmutatjuk, mit csinálunk. Az átláthatóság minden intézményt barátságosabbá tesz.
– Milyen a ti új honlapotok elrendezése?
Reményeim szerint szellős, áttekinthető, használható, ahol el is lehet mélyülni, de ha célirányosan keres valaki egy információt, azt gyorsan megleli. Olyan oldalt igyekeztem létrehozni, amire jó ránézni, és kapuként funkcionál a fizikai valójában létező múzeumhoz. Igyekszem a potenciális látogató fejével gondolkozni. A múzeum azt a feladatot adta, tegyek le a karácsonyfája alá egy új honlapot, adott rá egy összeget, amit én igyekeztem a legjobban felhasználni, bár ehhez bizonyos csatákat meg kellett vívjak.
– Mit volt a legnehezebb átvinni?
Azt, hogy egyáltalán szükség van egy ilyen honlapra. Amikor ez eldőlt, utána szabad kezet kaptam, nagy bizalmat adtak nekem, ezt szeretném is meghálálni.
– Ha már egy régészhallgatóval beszélek, megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem: hogyan lehet a régészetet úgy bemutatni, hogy ne csak halott köveket lássunk?
Ehhez nem elég egy múzeumi blog, de még egy komplett új honlap sem, ez komplexebb kérdéskör. Hogyan lehet életre kelteni a köveket, hogy beszéljenek, és ne csak annak a tudósnak, aki elolvasott ezer szakkönyvet, publikációt, és mindent tud a korszakról. Hogyan lehet az általa évtizedek alatt felhalmozott tudást az egyszeri látogató agyába úgy áttölteni, hogy ott is kinyíljon, mint egy virág, és ő csak sóhajtozzon, hogy ó, de érdekes ez. Félek, nem tudom ezekre a kérdésekre az üdvözítő választ. A kiállításokat nyilván alkalmasabbá tehetjük erre a feladatra, ha összekötjük őket a kor kínálta technikai lehetőségekkel, az internettel. Ha a kiállítás úgy van installálva, sikerült jól eltalálni a szövegek arányát, mobiltelefonos applikációkkal, QR-kódokkal segíthetjük az információátadást. A Régészeti pillanatképek kiállításunkhoz tartozik egy applikáció, a QR-kód leolvasásával egyes kiállítási tárgyak háromdimenziós képe jelenik meg, lehet pörgetni-forgatni. Ezt nagyon élvezi minden korosztály. A kezdetektől használója vagyok a social médiának, már értem is, melyik közösségi oldal mire való, és sokat foglalkoztam azzal is, mire szolgálhatnak ezek múzeumi környezetben. Ősszel elindítottam a múzeum Instagram-oldalát, olyan érdekességek megmutatására, mint hogy hogyan készülünk a Seuso-kincs fogadására, milyen ásatást végeznek munkatársaink a belvárosi felújításoknál, milyen csontvázakat találtak. Magam készítem a képeket, amiket feltöltök; jóllehet nem vagyok képzett fotós, de tudom, mit szeretnék megmutatni. A social médiát úgy fogom fel, mint a mai népművészet megjelenési terepét.
– Hogy néz ki a te kedvenc múzeumod, akár a valóságban, akár virtuálisan, az interneten?
A kedvenc múzeumom valahol félúton van a British Museum és a Metropolitan Museum között. Valós múzeumként is és a két honlapra is igaz ez. Hatalmas munka van mindegyikben: egyrészt egy labirintus, rengeteg aloldallal, ugyanakkor a konkrét információkat is pillanatok alatt megtalálom. Van mit tanulni tőlük. De említhetném a koppenhágai Ny Carlsberg Glyptoteket is.
– Nyáron jelent meg versesköteted, a Noir. Most is írsz?
Igen. Háromfelé osztom az életemet: van egy múzeumi énem, egy régészhallgató énem és egy írói énem. Nagy elmaradást kell behoznom. Jelenleg a Hogyan kell élni munkacímű könyvemen dolgozom.
– A múzeumi munkát hosszú távra tervezed?
Igen. Ez az első valódi állásom, ahová bejárok, szeretem csinálni, szinkronban van a valóságommal. Egy hagyomány része vagyok, amit annak idején Marosi Arnold, Weöres Sándor, Fitz Jenő és az ő utódaik alakítottak. Már a kilencvenes években is ennek a hagyománynak a része akartam lenni, csak nem voltam még érett rá. Eltelt tizenöt év, most értem be. Ha így, akkor így.
– Van egy tetoválás a karodon…
Tandori Dezső A damaszkuszi út című verse: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy.” Ha rövidebbet akartam volna, elég lenne egy szó: „Most.” Hajlamos vagyok elfelejteni mi a fontos, de a tetoválásom – ha máskor nem, a reggeli fogmosáskor – figyelmeztet rá.