Az önmaguk múzeumává merevedett múzeumok

„Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. (…) …tele van a múzeum üvegvitrinnel. Fönn még több is volt, például tócsákból ivó szarvasok és a tél elől délre repülő madarak. Az első sorban a kitömött madarak dróton felakasztva, hátrább meg csak a falra festve, de tényleg mintha éppen repülnének délre a tél elől. (…) A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik…” J. D. Salinger: Zabhegyező (Fordította: Gyepes Judit)

Amikor művészettörténész-hallgató voltam, professzorunk megkövetelte tőlünk, hogy fejből tudjuk, hogy a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának termeiben milyen sorrendben milyen képek láthatók a falakon. Ma is vissza tudom idézni a kiállítótermek látványát – ennek feltétele persze a kiállítás akkori változatlansága volt. Még mostanában is, amikor a múzeumok szerepe, a velük kapcsolatos elvárások teljesen megváltoztak, az egyik fő laikus vád ellenük a változatlanság, amit Holden Caulfield, Salinger regényének főhőse is annyira szeretett. Számos példát találunk a világban, amikor ez a változatlanság szándékos, határozott célja van. A magyarországi múzeumok esetében azonban legtöbbször a kényszer (vagyis a pénzhiány) szülte ezt a változatlanságot, amikor egy-egy múzeum közönség számára megmutatkozó „arca”, az állandó kiállítása évtizedek alatt maga is múzeumi tárgy, emlékmű lett, egy korszak ízlésének, tudományos eredményeinek, a múzeumról, a kiállításról alkotott elképzelésének tükre.

A múzeumi alapfeladatok egyike a megőrzés, ami változatlanságot sugall – a tárgyat ereklyeként, változatlan formában kell az újabb és újabb generációkra hagyományozni. A múzeum így lesz a „régiségek temetője”. Ám a régiségek sem csak egyféle használatúak voltak, egyféle jelentéssel bírtak a múzeumba kerülésük előtt. A különböző jelentéstartalmak pedig a muzealizáció révén újabbal, sőt újabbakkal gyarapodnak. A hagyományok eltűnése, elhalványulása teszi fontossá a muzealizációt. A 20. század utolsó évtizedeiben egyre több múzeumot alapítottak, akárcsak egy évszázaddal korábban; akár második múzeumalapítás láznak is nevezhetnénk, ami ekkor történt. Felfoghatjuk ezt úgy is, mint a múlt felgyorsult intézményesülését. A világban ugyanakkor egyre erősebb lett a változás folyamatos érzése – a múlt feltűnően különbözik a jelentől, és ez sokkal gyorsabban történik, mint korábban bármikor. Az események, a dolgok sokkal hamarabb, gyorsabban válnak múlttá. A 20. század kilencvenes éveiben terjedt el az a vélekedés, hogy a múzeumok nem ellenségei a modernitásnak, nem a változatlanság bástyái, sokkal inkább a kulturális, kreatív ipar részei, választást kínálva a fogyasztói társadalom számára. Az élmény társadalmának tehát szüksége van a múzeumokra. A közönség azonban már a vizualitáson nőtt fel, a múzeumnak a változó médiaterepen kell különleges, egyedi élményt nyújtania.

Az antropológia, a jog, a közgazdaságtan, a politikatudomány már jó ideje használja a „nemzetek feletti” (transnational) fogalmát. A nemzetek feletti historiográfia csak a 20. század végén vált uralkodóvá. Ez a nemzetek felettiség, mint koncepció, egyre erősebben jelentkezik a 20. század vége, a 21. század eleje múzeumi és kiállítási gyakorlatában. Bármennyire is kortárs fogalomnak tűnik azonban, megvannak a 19. századi előzményei.

A világ első „hivatásos” múzeumának a British Museumot tartják, amely honlapján is tudomására hozza ezt a tényt a közönségnek, miszerint az 1753-ban létrehozott intézmény a „first national public collection” a világon. Szándékosan idézem angolul a meghatározást, két eleme is kiemelendő: a nemzeti (national) és a közgyűjtemény (public collection). A múzeum alapításának kétszázötvenedik évfordulójáról egy saját történetét bemutató új állandó kiállítás megrendezésével emlékezett meg 2003-ban. Miért jött létre, miért nemzeti és miért közgyűjtemény, milyen volt a kor, amelyben született – ezek a kiállítás legfontosabb kérdései. A főbb egységei a múzeum születésének kora, a felvilágosodás bemutatása, a gyűjtők – egyének és szervezetek – az alapítástól egészen napjainkig; az 1898-ban Ferdinand Rotschild báró által a múzeumnak adományozott hagyaték egy külön termet kapott, csakúgy, mint az élet és a halál témája és a pénz története. A 21. században is folytatódott a British Museum új állandó kiállításainak sora: Kínai kerámia, Órák, Európa 1050–1540 és Nebamun sírkápolnája: élet és halál az ókori Egyiptomban címmel nyíltak meg ezek az ezredfordulót követően.

A gyűjtemények története is tanulságos: az alapításkori gyűjtemény, Sir Hans Sloane könyv, régiség és természettudományi kollekciója még a 18. században ókori görög és néprajzi tárgyakkal gyarapodott, a 19. század első fele a klasszikus antikvitás anyagának jelentős bővülését hozta, és csak a század végén kerültek a múzeumba nagyobb számban nemzeti, brit tárgyak, valamint középkori anyag. A 20. században ez a tendencia folytatódott, és a múzeum kifejezetten hangsúlyozza, amikor a jelen és a jövő gyűjtési stratégiájától tesz említést, mennyire fontosnak tartja a kortárs anyag gyűjtését is a világ minden tájáról.

A British Museum történetét, a gyűjtés módját és céljait, a gyűjtemények létrejöttét végigtekintve egy dolog biztosan egyértelművé válik: a nemzeti (national) a létrehozó közösség szempontjából fontos fogalom, nem pedig a múzeumra vonatkozó jelző. Pulszky Ferenc angolul fogalmazta meg kritikáját a 19. század közepi British Museum kiállításáról, egyúttal azt is leírva, milyennek kellene lennie a múzeumnak. (Ferenc Pulszky: On the Progress and Decay of Art, And on the Arrangement of a National Museum. In: The Museum of Classical Antiquities, A Quarterly Journal of Ancient Art V, II (March, 1852), 1–15.). Két évtizeddel később viszont már a tökéletes múzeum mintájaként emlegette: „A British-Múzeum más tekintetben is mintaszerű, s a gyűjtemények elrendezésére s belbecsére nézve meghaladja a continens múzeumait, melyektől főképen abban is különbözik, hogy ezek a régi műkamarákból alakultak, a fejedelmi ház magán birtokához tartoznak, a civillistából nyerik dotátióikat, gyarapodások e szerint egyéni hajlamoknak s változó szeszélynek van kitéve, sokszor egészen megakad, másszor csak egy bizonyos irányban létesül. A British Múzeum ellenben kezdettől fogva a nemzeti tulajdon jellegét viselte, a parlamenttől húzta dotatióját, igazgatása műértő kezekre volt bízva, az ellenőrzés egy állandó bizottságra. A műkincsek szaporítása tervszerűleg történt, mi által a gyűjtemények összesége a tökélyt megközelíti, minthogy az angol parliament érezvén ezen közművelődési intézet nagyhatású befolyását a tudományosság emelésére s a műizlés nemesítésére, minden évben oly összeget szavaz meg számára, minőt máshol nem szoktak ily czélokra fordítani.”

Pulszky nézetei arról, milyenek a nagy nemzetek múzeumai, egybecsengenek a British Museumról alkotott véleményével. „A múzeumok egyébiránt nemcsak a művelődési fokot jelzik oly pontosan, mint a hévmérő a temperatúrát, hanem egyszersmind mutatják azt is, mily állás az, melyet minden nemzet a politikai világban követel. Nagyhatalmasságok fővárosai, vagy azon nemzetekéi, melyek nagyhatalmi állásra igényt tartanak, világpolgári irányt követnek gyűjteményeikben; széles látkörüknél fogva semmi sem idegen előttök, mi az emberi nem művelődéséről tanúskodik s azt felderíti. Múzeumaik az emberi műveltség minden ágaira kiterjednek, a művészetnek, legszélesebb értelemben véve, képviselői s raktárai, melyekben mindenki általános átnézetet nyerhet az emberi nem összes művelődésének minden phasisairól az egész földtekén. Korlátolt igényű nemzeteknél ellenben, melyek érzik másod- és harmadrendű állásukat s épen azért hiúsággal pótolják a nagy nemzetek önérzetét, inkább tartományi múzeumokat találunk, nem annyira közművelődési intézeteket a honfiak számára, mint kérkedési eszközöket, melyekkel az országot mutatják be az idegeneknek. Főczéljuk nem az, hogy a benszülöttek minél többet tanulhassanak, hanem az, hogy az ide vetődött idegen ismerkedhessek meg az ország művelődésével s természet-ritkaságaival.” Nemzeti és nemzeti között aligha lehet világosabban érthetővé tenni a különbséget, mint Pulszky szövege. (Később még meg is magyarázza: „Az angolok az által, hogy képtárokat nemzetinek nevezik, csak azt akarják kifejezni, hogy az nem királyi, hogy a nemzet adja reá a pénzt…”)

Nézzük, megfelelt-e Pulszky elképzeléseinek a Magyar Nemzeti Múzeum, amelynek 1869-től negyedszázadon át igazgatója volt. Az 1846 tavaszán megnyíló múzeum akkor lényegében képtár volt, ami három gyűjteményből állt: a Pyrker-képtárból (százkilencvenkét festmény), az Általános Képtárból (száznyolcvan festmény) és a Nemzeti Képcsarnokból vagy Magyar Képtárból (harmincnégy festmény). A múzeum gyűjteményei és kiállításai Pulszky igazgatóságának idejére kezdték megközelíteni az általa megfogalmazott ideált – erről részletesen be is számolt már idézett 1875-ös írásában. Pulszky szerint 1870-ig anyaggyűjtés történt csak, a hetvenes években viszont volt már régiségtár, állattár, ásványtár, gipszöntvény-csarnok, népismei gyűjtemény is a képtár és könyvtár mellett. Pulszky ekkor tervbe vette egy fotográfiai gyűjtemény létrehozását is, és pontos elképzelése volt a gyűjtemények gyarapításáról, a kiállítások szükséges újrarendezéséről. Ligeti Antal festő és képtárőr 1870-ben rendezte újra az állandó kiállítást, ezzel egy időben megjelent annak katalógusa is. A kiállításban együtt szerepelt a magyar és külföldi anyag, és ez így volt egészen a 20. század elejéig. A többi tárlat esetében hasonlóképpen nem vált el egymástól nemzeti és nemzetközi, vagy ha úgy tetszik, nemzetek fölötti. A Nemzeti Múzeum tehát megnyitásától a 19. század végéig a korszerű európai múzeumideált testesítette meg mind gyűjteményei, mind pedig kiállításai tekintetében.

A 20. század elején a Szépművészeti Múzeum és a szakmúzeumok megalapítása és azok gyűjteményeinek kiválása olyan feladatot hagyott a Nemzeti Múzeumra, amit azóta sem tudott megoldani: saját létének indoklásával és igazolásával küzdött, és az elmúlt negyedszázad sem megoldást, hanem megtorpanást hozott. Az első világháború után, a Tanácsköztársaság idején dolgoztak ki először tervezetet a múzeum átszervezésére. Ennek lebonyolítására 1919. március 22-én Művészeti és Múzeumi Direktórium jött létre Pogány Kálmán művészettörténész vezetésével; tagjai Leszner Manó, Ferenczy Béni, Antal Frigyes, Wilde János, Berény Róbert és Kozma Lajos. A változtatásokat megfogalmazva kiemelten fontosnak tartották „a múzeumok zárt jellegének megszüntetésé”-t. Az újjászervezés után „Antiquarium”, Néprajzi Múzeum, Kultúrhistóriai Múzeum és a Történelmi Képtár maradt volna a múzeum rendszerében. Az intézmény nevét eltörölték volna, mert „…az eddigi múzeumi gondolkodás nem felel meg a marxista alapoknak, a magyar történelmet az egyetemes történelmen keresztül kell láttatni”.

A klebelsbergi kultúrpolitika is megoldást keresett, de amit talált – az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létrehozása, az országos múzeumi rendszernek a Nemzeti Múzeum alá rendelése, a kivált gyűjtemények intézményeinek visszaillesztése, bár csak a szervezet szintjén –, az csak jelentősen bonyolította a helyzetet. Az 1922. évi XIX. törvénycikk egy, a kultuszminiszter fennhatósága alatt álló önkormányzati tanács igazgatósága alá helyezte a Nemzeti Múzeumot, szervezetileg hozzácsatolva a Széchényi Könyvtárat, az Országos Levéltárat, a Szépművészeti Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot és a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárát. 1923-tól Hóman Bálint lett a Nemzeti Múzeum főigazgatója, akinek programja deklaráltan tudományközpontú volt. Ahogy fogalmazott: „…a Magyar Nemzeti Múzeumnak igazi tudományos jelentősége gyűjtő, feldolgozó munkásságának nemzeti irányában és karakterében van.” Ennek megfelelően a gyűjtést is a magyar vonatkozású anyagra korlátozta. A Lechner Jenő által tervezett épületrekonstrukció mellett az állandó kiállítás ügyét tartotta fontosnak, ám ennek létrehozására sajátos megoldást talált. Lehetett ennek oka a pénzügyi helyzet, de tény, hogy a Nemzeti Múzeum 20. századi első állandó kiállítása „vendégtárlat” volt: 1932-ben nyílt meg az épület emeleti termeiben, a mai történeti kiállítás helyén Ernst Lajos magyar történeti gyűjteményének kiállítása, és ekkor jelent meg a bemutatott anyagot leíró katalógus. A bevezetőben Hóman Bálint – akkor már kultuszminiszterként – Ernst Lajosról megjegyezte: „…őt sem esztétikai, sem anyagi megfontolás nem vezette; az elébe kerülő régi tárgyakkal szemben csak egy kérdésre keresett választ: kapcsolatban állnak-e Magyarország múltjával… Ernst Lajos mindent gyűjtött, aminek köze volt a magyarsághoz, a legmagasabb művészi értéktől kezdve a mindennapi élet legszerényebb apróságáig.” Gyűjteményét a „nemzeti múlt múzeumának” nevezte Hóman. A hitelesség kérdésével kapcsolatban sajátos említést tett, miszerint egy múzeumnak nem szabad, ellenben a műgyűjtőnek lehet nem hiteles tárgyakat gyűjtenie. Ernst gyűjteményének alakításakor hiteles, egykorú tárgyak gyűjtésére törekedett, de ha ilyet nem talált, akkor pótolta „ideálképekkel”. Így tudta folyamatában bemutatni a magyar történelmet – szemben bármely más akkori múzeumi gyűjteménnyel. Hóman a gyűjtemény közművelődési és művészettörténeti értékét abban látta, hogy az bővelkedik nagy mesterek kiváló munkáiban. Kiemelte azt is, hogy a kéziratok, oklevelek, leletek, iparművészeti tárgyak, irodalmi ereklyék mellett mégis csak a festmények a leghatásosabbak.

Ez az állandó kiállítás négy évig volt látható, Ernst öngyilkossága után a múzeum nem vásárolta meg a gyűjteményt, amely szétszóródott.

Az 1934. VIII. törvénycikk újabb változást hozott: a Gyűjteményegyetem jogait átruházta a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsára. Ernst tárlata helyén megnyílt a múzeum „saját” állandó kiállítása. 1921 és 1938 között huszonkét időszaki kiállítást rendeztek, amelynek mindegyike csak magyarországi műtárgyanyaggal foglalkozott.

A 20. század első fele – egy különleges műgyűjtemény bemutatásának a kivételével – egy múltba dermedt Nemzeti Múzeumot hozott. Olyan intézményt, amely sokkal inkább volt politikai és kultúrpolitikai megnyilvánulások terepe, mintsem múzeum a korszak európai múzeumainak mintájára. Nem vált be Pulszky századvégi reménye, amelyről így írt: „Nemzeti múzeum, mely kizárólag nemzeti jellegű volna, alig van több, mint a Germanisches Múzeum Nürnbergben, a bajor Münchenben, a Römisch-germanisches Mainzban s a két múzeum Koppenhágában és Stockholmban, azonban itt is lassan-lassan belopódznak az idegen elemek, hol becses hagyományok által, hol felvilágosítás és összehasonlítás czéljából, s minél régebben állnak fel a múzeumok, annál inkább öltenek általános jellemet. (…) Ha most áttérünk a Magyar Nemzeti Múzeumra s a hazánkban jelenleg eredő vidéki múzeumokra, megelégedéssel tapasztalhatjuk, hogy az eddig elért eredmények a legszebb reményekre jogosítanak fel, sok történt az utolsó években, de többnek kell megtörténnie, ha akarjuk, hogy a múzeum czéljának megfeleljen s mint közművelődési intézet nemzeti életünkre befolyással legyen.”

1945 után újabb állandó kiállítással jelentkezett a múzeum, ami kivételesen nagy kort ért meg. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően hatalmas lendülettel indult meg egy új állandó kiállítás tervezése, szervezése, közben a régit lebontva számos műtárgy pusztulásközeli állapota érzékenyen jelezte, egyebek között miért nem lehet évtizedekig változatlanul fenntartani egy kiállítást. A múzeum munkatársai munkacsoportokat alkotva dolgoztak a forgatókönyvön, belső szakmai viták, majd az ország legjelesebb kutatóinak (sajátos módon szinte kizárólag történészeknek) a bevonásával további, szélesebb körű műhelymunka formálta a kiállítást. Nyilvánvalóvá vált, mennyire más a múzeumi szakemberek és a múzeumon kívüli tudományos kutatók elképzelése, és ehhez még hozzáadódott egy nagyon fontos, akkor teljesen új momentum: látványtervező csoport is kapott feladatot a tárlat kialakításában. Ebben a tekintetben úttörő jelentőségű volt a munka – ráadásul egy műemlék épületben, amely maga is műtárgynak tekinthető (annak is szánták), a nemzeti emlékezet és kultúrtörténet emlékművének. Sajátos módon ez a szempont egyedül a rekonstrukciót belülről felügyelő műemlékes szakember számára volt fontos – de neki is inkább a részletek és nem az egész vonatkozásában. A múzeumépületről az első részletes elemzés Zádor Anna 1960-ban megjelent Pollack Mihály-monográfiájában található. (Két évtizeddel később a Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára füzetében jelent meg ennek rövid változata.) A falképek, a belső berendezés története, amely jól illusztrálja az épület nemzeti emlékmű jellegét és elválaszthatatlan része létének – mindezek együttes feldolgozása és bemutatása, kiállításon, kötetben, virtuálisan, honlapon nélkülözhetetlen lenne.

A Nemzeti Múzeum a 21. századra sem határozta meg önmagát: miért jött létre, mit jelentett születésekor, miben és miért változott a múzeumot fenntartó és használó közösség igénye, van-e egyáltalán szükség nemzeti múzeumra a 21. században. 2002-ben, az alapítás kétszáz éves évfordulójára megjelent egy múzeum-, pontosabban gyűjteménytörténeti kötet, azonban az sem ad választ ezekre a kérdésekre. Közben pedig rendre elhangzik a közhelyszámba menő megfogalmazás, amit időnként szervezeti átalakításkísérletek is igazolni látszanak, hogy a Nemzeti Múzeum a magyar múzeumi rendszer „zászlóshajója”. Csak éppen azt nem tudjuk meg, mitől lenne az, ha az. Első volt időben, ez kétségtelen, de ez nyilván nem elegendő. Az állandó kiállítás szövegei, soványka, semmitmondó vezetői (katalógus még mindig nem készült, immár lassan két évtizede) nem adnak választ arra, hogy egy-egy tárgy miben különbözik a többi hasonlótól, amely más múzeumba került. A 19. század végi események, ha válasszal nem is, de magyarázattal szolgálnak.

1882-ben megjelent egy kis füzet Barabás Miklós, Fenyvessy Ferenc és P. Szathmáry Károly tollából, amelynek címe Emlékirat egy Magyar Történeti Arczképcsarnok létesitése ügyében. Ebben a szövegben már az 1884-ben a Várkert Bazárban megnyíló Történelmi Képcsarnok létrehozatalának elveit dolgozták ki a szerzők, akik a múlt kapcsán azt is megjegyezték: „…a magyar történelmi hagyományokat illetőleg… a leghatásosabb lehet, egy nemzeti arczképcsarnok eszméje, melynek háta megett pedig nem távol jövőben egy magyar nemzeti pantheoné állhatna, mind ez ideig csak alig csirájában létezik.” Elképzeléseik szerint egy történettudósokból és művészekből álló zsűrinek kellene döntenie a művek elbírálásánál, hogy fontos-e az ábrázolt személy történelmi szempontból, van-e a képnek művészi értéke, és a nemzeti viselet szempontjából forrás-e a kép. Élő személyek portréi pedig semmilyen esetben nem kerülhetnének a gyűjteménybe. A szerzők azzal érveltek a Történelmi Képcsarnok létrehozása mellett, hogy az nemcsak nemzeti szempontból lenne fontos, hanem a különböző művészeti ágak alkotóinak forrása is lehetne. Ismét megfogalmazódott tehát a múzeum alapításakor kifejezett igény a nemzeti panteon létrehozására. A különbség annyi, hogy akkor az intézményt tekintették annak, a múzeum teljes egészében szolgálta volna az elképzelést, a század végén pedig a kor szellemének jobban megfelelő dokumentum-forrás gyűjteményt tartották a célból megfelelőnek. Pulszky Károly kapott hivatalos megbízást a Történelmi Képcsarnok tervezetének kidolgozására. Ennek szövege jól illusztrálja a századforduló elképzelését egy történeti múzeumról: „A Történelmi Képcsarnoknak oly intézetnek kell lenni, amely a magyar cultúrfejlődésnek egyfelől hiteles forrását képezze, másfelől pedig oktatólag, nevelőleg hasson a magyar közönségre; szóval egy tisztán nemzeti intézet, egy idővel nagyramenendő musée historique eszméje lebeg előttem.” A gyűjtési kört pedig úgy határozta meg, hogy történeti, irodalmi és művészeti kiválóságok arcképei, viseletábrázolások, várak és városok látképei legyenek, átvéve elsősorban a Nemzeti Múzeum Képtárából, valamint a Széchényi könyvtár grafikai anyagából. Ez a gyűjtemény mára mintegy nyolcvanötezres anyagával 1945 óta láthatatlan, igazi „titkos gyűjtemény”. Az állandó kiállításban (nem mindig a legjobb helyen) megtekinthető háromszáznegyvenhárom festmény és grafika éppen csak felvillantja a kollekció jelentőségét, értékeit. A lassan két évtizedes állandó kiállítás pedig a múzeum gyűjteményének tárgyai, és kölcsönvettek mellett számos másolattal illusztrálja azt a históriát, amelyről sajnos értelmezés helyett csak illusztrációt kap a látogató. Egy város- vagy éppen országtörténeti bemutató ma már egyre kevésbé szerveződik kronologikus alapon, ez jól érzékelhető az európai (és már itthoni) múzeumi példák alapján. A kronológia helyett más rendezőelv alkalmazása nem jelenti a látogató „magára hagyását”. Sőt egy szerencsés vezérmotívum, új összefüggések feltárásával akár inkább gondolkodásra készteti a látogatót, mint a szimpla kronológia. Fontos lenne ugyanakkor a szakági bemutatók gyakorlatának elfeledése. Bár van címe a Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának, a szakma és a közönség egyaránt csak „régészetiként” emlegeti, míg az 1996-os tárlatot történetiként – holott ebben is számos régészeti tárgy szerepel.

Ez az elválasztás összefügg a „nemzeti” koncepciójával: a nemzet születéséig egy külön történet, utána már annak a története. Azon túl, hogy mennyire leegyszerűsítő ez a felfogás, nem veszi figyelembe azt, hogy a tárgyak nem a muzeológiai szakági besorolásuk szerint fontosak a kiállításban, hanem az ott bemutatott történet szempontjából. Az állandó kiállítás megújulása valójában a múzeum megújulásával párhuzamosan kellene történjen. Szerepének meghatározásával, helyének kijelölésével, az időszaki kiállítások rendszerének „kitalálásával”, küldetésének megfogalmazásával.

A magyarországi vidéki múzeumok szerepét maga Pulszky is nyomatékosan fontosnak nevezte, a helyi örökség megőrzésének szempontjából. 1867-től a Nemzeti Múzeum mintájára jöttek létre a vidéki városokban múzeumok, az alapítás, épületszerzés-építés hosszadalmas procedúrája után a századforduló tájára eljutva az első állandó kiállítások megrendezéséig. A minta követése több tekintetben is érvényes volt: az elrendezésben, a gyűjtemények kialakításában (Szombathelyen például táraknak hívták őket, mint a Nemzeti Múzeumban), a múzeumépület külsejében, a bemutatás módjában. Más volt egy-egy vidéki múzeum szerepe: nemzetközi összefüggésekben ritkán gondolkodtak, a városin túl megyei, regionális vonatkozások jelentek meg. Sajátos a gyűjtemények kialakulásának sorrendje: a régészet sok helyen vezető szerepet kapott, lévén sok amatőr régész, valamint a régészet tárgyi emlékeit gyűjtő laikus, de a képtárak is előkelő helyet kaptak, nem ritkán egy-egy helyi kötődésű gyűjtő kollekciójának ajándékozása révén. A természettudományos, illetve a néprajzi anyag kapcsolódott legszorosabban a helyhez.

A nyírbátori Báthori István Múzeum „nemzetközileg is elismert tájmúzeum”-ként határozza meg önmagát. Mint sok más helyen, itt is egy odaadó szakember egyszemélyes teljesítménye a múzeumalapítás. Szalontai Barnabás jegyző, majd tanító volt, az építkezéseken előkerült régészeti leleteket meg a padlásokon rejtőző tárgyakat gyűjtötte. Múzeumot akart alapítani, és 1963-ban az általa összegyűjtött mintegy húszezer tárgyat őrző múzeum igazgatója lett. A járási tanácstól „megkapta” a minorita kolostor barokk épületét, 1961-ben Ortutay Gyula nyitotta meg az első állandó kiállítást. Szalontai Barnabás mindent megtett, hogy múzeuma ne legyen provinciális – jól működő kapcsolatokat épített ki a világ minden tájáról múzeumi szakemberekkel, a Nemzeti Galéria támogatásával Benczúr-kiállítást szervezett, várostörténeti állandó kiállítást rendezett. Múzeuma 2015 tavaszán ünnepelte alapításának hatvanadik évfordulóját, immár a Magyar Nemzeti Múzeumhoz kapcsolva szervezetileg (2013 előtt a megyei rendszer részeként a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, a Jósa András Múzeum tagintézménye volt). Az ünnepségen elhangzott, hogy jelentős felújításokat, átalakításokat terveznek, így már valószínűleg nem sokáig láthatja a közönség az alapító által kialakított múzeumtereket, állandó kiállítást. Az ő emlékét pedig a szintén 2015 tavaszán elkészült Szalontai Barnabás-emlékszoba őrzi – így ő maga is múzeumának része lett. A középkori eredetű ferences kolostort az 1740-es években lebontották, helyén épült fel a minoriták rendháza a felújított templom mellett. A minoriták egészen 1950-ig lakták a barokk épületet, amely az 1957 és 1961 közötti restaurálást és felújítást követően lett a múzeum épülete. A hatvanas évektől folyamatosan megnyílt állandó kiállítások a barokk kolostor falai között sorakozó tárlókban régészeti, (hely)történeti és néprajzi egységekre tagolódva jelenítik meg a város múltját. Részben eredeti, régészeti feltárások során előkerült tárgyakkal, illetve rengeteg a Báthoriakhoz kapcsolódó anyaggal, amelyek többek között az azóta feltárt és rekonstruált Báthori-várkastélyból kerültek ide, ahol pedig ezek helyett a tárgyak helyett három panoptikumjelenettel mutatják be a Báthoriak korát és tetteit, elmaradhatatlanul ide idézve Báthori Erzsébet „vérfürdős” képét, ezzel tovább éltetve egy olyan történetet, amelynek hitelességét a legkevesebb úgy jellemezni, hogy legalábbis megkérdőjelezhető. A másolatok békésen megférnek a már múzeumtörténeti tárgyakként is felfogható tárlókban együtt az eredetiekkel, amelyek között számos különlegesség is található. A reneszánsz stallum, amelyet európai hírűként ismertet a múzeum honlapja, egyike a legértékesebbeknek. A rengeteg kőfaragvány számára a pincében találtak bemutatóhelyet. A jó néhány évtizedes ornamentális mintás padlószőnyeg egészen a vaspántos fakapuig vezet, minden talpalatnyi járófelületet beburkolva. A világításhoz használt lámpák is ismerősek a hatvanas–hetvenes évek lakás- és múzeumi dizájnjából. Szokatlan kontrasztot alkotnak ezek az installációs elemek a barokk kolostorépület belső tereivel, alkalmat adva arra, hogy elgondolkodjunk: a mai kiállítástervek mennyire tükrözik a jelenkor ízlését, és mennyiben törekednek arra, hogy adott esetben egy műemléki környezetből minél több részletet hagyjanak meg eredeti formájában? A mai felfogás szerint a kiállítási installáció akkor jó, ha minél kevésbé vonja el a figyelmet a helyről és a műtárgyakról. A kiállítások tárgyanyagát bemutatva hol az esztétikum, hol pedig az értelmezés kapott erősebb hangsúlyt a látványtervezés kortárs gyakorlatában. Érvényes ez az állandó és az időszaki kiállításokra egyaránt. Példaként említhető itt a zalaegerszegi Göcseji Múzeum 2000-ben készült állandó kiállítása. A koncepció ma is megállja a helyét, a látvány másfél évtizeddel később már bizonnyal más lenne.

A pár évtizedes állandó kiállítások sorában is különleges a nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeum 19. századi ipartörténeti kiállítása. Miért éppen így – külön Széchenyi és külön az ipartörténet – rendezték meg? Az utóbbi téma az előbbihez, vagyis a gróf személyéhez, tevékenységéhez kapcsolódik. A történet egy, és mégis különvált, annak a tematizációs hajlamnak „köszönhetően” amely szerint még a tárlatokat is más-más intézmények munkatársai rendezték. Ha ipar, akkor a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, ha Széchenyi, akkor a Nemzeti Múzeum. A szétbontós, szakkönyvfejezet jellegű kiállítások többnyire valóban falra applikált, illetve tárlókba helyezett könyvlapok maradtak.

A 20. század végén a kiállítási tér, a látvány legtöbbször önmaga is egyfajta műalkotássá vált, amelynek nem ritkán alárendelődött a bemutatott műtárgyanyag is. A 21. század múzeumának, kiállításának ugyanakkor a szakmai közvélekedés szerint az interpretáció lett a legfontosabb feladata. És itt visszajutunk az írás kiindulópontjához: a múzeumi tárgyak szerepe hogyan változik, valamint a „minél többet tanulhasson a látogató” elve még mindig vagy inkább ismét a múzeum alapfeladata-e.

Mi változott? A múzeumok a 19. és 20. században is turistaattrakciók voltak, ahogy Pulszky Ferenc is megfogalmazta. És tanítottak, ahogy ezt is leírta. A nemzetközi múzeumnegyedek (Amszterdam – Museumplein, Berlin – Museumsinsel, Bécs – MuseumsQuartier) egyre nagyobb jelentőségűek, és még az ICOM hivatalos megfogalmazásában is a múzeumok a társadalom szolgálatában, annak fejlődéséért vannak, a kutatást, tanulást, szórakoztatást segítve. Itthon mintha mindez kevésbé érvényesülne. A budapesti múzeumnegyedért éppen a szakmával szemben kell küzdeni, a muzeológiai szakirodalom egy-két rendhagyó doktori értekezésre vagy éppen a szakmán kívüli szakemberek publikációira korlátozódik (pedig mind csak nyereség a múzeumi terület számára).

A bevezető Salinger-idézet egy a változatlanságot megtestesítő múzeumról szól. A változás azóta nemcsak az efféle korábban változatlan intézményeket, kiállításokat érinti, de magát a múzeum létét is. Philippe de Montebello, a Metropolitan Museum of Art korábbi igazgatója szerint „A múzeum az emberiség emlékezete”. Az emberiség emlékezetét egykor egyféle intézmény őrizte, a „világ első múzeuma”, a British Museum, és a hozzá hasonló, annak a mintájára alapított 19. századi társai. A század végére, a 20. század elejére azonban már nem volt olyan múzeum, amely az emberiség emlékezetének egészét akarta vagy tudta volna bemutatni. Ennek az emlékezetnek egy-egy szeletére összpontosították a gyűjtést, a bemutatást, a tudományos kutatást. A kivételek az egyre csökkenő számú nemzeti múzeumok voltak. Ám azok is a múlt megőrzése révén a „nemzet padlásává” váltak (a washingtoni Smithsonian Institutiont nevezi így a szakma). Az 1846-ban alapított Smithsonian Institution 1967-ig az Egyesült Államok nemzeti múzeuma volt. Ma már a 19 múzeum, kilenc kutatóközpont és az állatkert a világ legnagyobb múzeumkomplexuma, az évi harmincmillió látogató ingyenesen tekintheti meg a kiállításait. Az alapításkori álnormann erődítmény, a The Castle a National Mallen jelenleg az irodák és a látogatóközpont helye. Mára a 19 múzeum egyike, a Museum of American History vette át a hosszú ideig betöltött nemzeti múzeum szerepet, és 2008-ban, kétéves rekonstrukciót követően újra megnyitva legfőbb célja az, hogy ha a Smithsonian a nemzet padlása is, akkor legalább az Amerikai Történeti Múzeum ne legyen a legporosabb padlás. Merthogy ennek tartották a szakemberek… Az újrarendezett állandó kiállítás az „Amerika-élményre” koncentrál. A tárgyak fala egy-egy olyan momentumra utal, amely ennek az élménynek alapeleme, összetevője. Mike Grgich kopott aktatáskája, amelyben 1954-ben borászati szakkönyveket hozott Jugoszláviából Amerikába – ma övé a Napa völgy legnagyobb borászata. A rozsdás billentyű, amelyet megnyomva Samuel Morse 1844-ben elindította távíróvonalát. Történetek, amelyekből összeáll a „nagy történet”… Kiemelt helyen látható a nemzeti himnuszt ihlető „csillagos lobogó” – egy épp hogy megvilágított masszív vitrinben fekszik –, restaurált, de időtépett emléke annak az 1812. évi napnak, amikor a brit csapatokat legyőzték Baltimore-nál. 2014 májusától a múzeumban Folyamatosság és változás: ötven év múzeumtörténet címmel új kiállítást láthatnak a látogatók, amelyben a múzeum egyrészt a saját Smithsonianen belüli szerepére reflektál, másrészt arra is, miért lett, miért van, mit és miért gyűjt.

Ha valóban a nemzeti múzeumok őriznék még valamelyest a „múzeum az emberiség emlékezete” eredeti elképzelését, az univerzális múzeum ideáját, akkor nem változnának „nemzettörténeti” múzeumokká, már ahol még vannak. Helyettük olyan múzeumi vállalkozások térnek vissza a „hivatásos” múzeum eredeti műfajához, amelyek a kezdetek univerzalitását idézik. Mindent akarnak, a teljes történet bemutatását. Hogy ez sikerül-e, egyáltalán lehetséges-e, kell-e, arra választ adhat a lyoni Musée des Confluences látogatója. A Rhône és Saône folyók egybefolyásánál kialakított új antropológiai múzeum a divatos science center elnevezéssel illeti magát, és az azonos nevű városrész rehabilitációs tervének a részeként született meg. A dekonstruktivista építészeti terv az osztrák Coop Himmelb(l)au cégtől származik. Nem újdonság az antropológia és tudománytörténet múzeumi bemutatása – az elnevezések változtak csak. A 19. században intézeteknek is hívták őket, mint például a Philadelphiában 1855-ben létrehozott Wagner Free Institute of Science néven ismert hasonló múzeumot, amelynek 1891-es állandó kiállítása ma is megvan, változatlan formában és tartalommal. A természettudományi, műszaki, technikai, antropológiai múzeumok, illetve ezek különféle változatai mind a ma „science museum” néven ismert intézmények előzményei. A „science center”-ek akár gyűjtemény nélkül, a legújabb technológia eszközeivel illusztrálnak, tanítanak, szórakoztatnak. Fontos fejleménye a múzeumi terület változásának ez az új intézménytípus, ami, ahogy erre korábban utaltunk, nem is annyira új. Részben a múzeumtörténet hajnalának jellegzetes gyűjteményegységeit foglalja egybe, másrészt ugyanezen időszak univerzalitását kívánja feléleszteni. Lyonban például az állandó kiállítás három egységének anyaga a város legrégibb múzeumának, az 1772-ben alapított Musée d’histoire naturelle Guimet-nek 1909-ben átadott, 2007-ben bezárt épületéből került át ide. Az „egyszerű” természettudományi múzeumból „science center” lett, amely állandó kiállítása három fejezetben mondja el az emberiség történetét (1. Eredetek – a világ története, 2. Fajok – a világ hálója, 3. Társaságok – az emberi színház). A minden megmutatása, illetve ennek vágya pontosan úgy van itt jelen, mint ahogyan az a 19. századi kezdetek idején volt. Változott-e tehát a változatlan? Vagy a változás éppen a lényeget nem érinti, csupán külsőség, formai elem?

Az angol múzeumi szövetség (Museums Association) 2013-ban tett közzé egy tanulmányt arról, hogyan vélekedik a közönség a múzeumoknak a társadalomban betöltött szerepéről. Ebben így fogalmaznak: „Mind a látogatók, mind múzeumba nem járók erős pozitív érzésekkel viseltetnek a múzeumok iránt. Egy generáció alatt a múzeumok megítélése sokkal kedvezőbb lett, mivel azok merev és zárt jellegükből jócskán veszítve szórakoztatóbbakká és interaktívabbakká váltak.” A múzeumokról általános az a vélekedés, miszerint mind a múlt, mind pedig a jövő formálásában fontos szerepük van, csakúgy, mint a tudás megosztásában, vagyis nem csupán tárgyakat őrző épületekként gondol rájuk a közönség. A múzeumokat a látogatók hitelesnek tartják, ami szintén nagyon fontos, mivel kevés intézményről gondolják ezt, beleértve a kormányt és a médiát is. A felmérés résztvevői a múzeumokat a tények és információk birtokosának tartották, és szerintük ezek az intézmények a történet minden oldalát megmutatják, elvárásaik szerint jelentős műtárgyakat is bemutató, rövid időnként változó, újrarendezett állandó kiállításokon. Elvárás, hogy a tudás, amit nyújtanak, ne az elit vagy a kutatás céljait szolgálja, hanem az ismeretek mind szélesebb körű terjesztését a társadalom minden rétege számára. A hangsúly a tudásmegosztáson (sharing knowledge) van, ami a közvélekedés szerint a múzeum alapfeladata. De a múzeumoknak ehhez meg kell mutatniuk magukat, azaz még nyilvánvalóbbá kell tenni a látogatók számára, hogy léteznek, annál is inkább, mert számos veszély fenyegeti őket (látogatószám-csökkenés, költségvetés-csökkenés, technológiai újdonságok stb.). És ha mindezzel szolgálni tudnak a múzeumok, ha ezeknek az elvárásoknak megfelelnek, a gazdasági hasznuk is meglesz – vélték a felmérésben résztvevők.

A múzeum által átadott tudásról részletesebben is nyilatkoztak: kevésbé a hagyományos oktatás, mint inkább inspiráció, az egyéniség fejlődésének ösztönzése, információk szolgáltatása legyen ez, ami egyben szórakoztatás is, az emberek jólétének, jó közérzetének elősegítése. A szolgáltatott információ pedig legyen előítéletmentes, semleges – a múzeumnak például nem szabad állást foglalnia politikai kérdésekben, vagyis álláspontja erkölcsi, nem pedig politikai kell legyen. A múzeumok a társadalmi bizalom, a hitelesség utolsó bástyái – legalábbis a felmérésben résztvevők így gondolták.

Magyarországon nem készült efféle felmérés (vajon miért nem, hiszen vannak múzeumi szervezeteink, amelyek készíttethetnének ilyet, sőt szakemberek is, akik készíthetnének). Ha feltételezzük, hogy a magyar közönség hasonló elveket és elvárásokat fogalmazna meg, akkor az országos múzeumoktól (amelyeket ebben az írásban a Nemzeti Múzeum „képviselt”) a vidéki múzeumokig a változatlanság még meglévő múzeumi-kiállítási relikviái hamarosan eltűnnek. Dokumentálásuk fontos feladat lenne, hiszen megkerülhetetlen és elfeledhetetlen állomásai a magyar múzeumügy még megörökítésre váró történetének.

Felhasznált irodalom:

Pulszky Ferencz kisebb dolgozatai. Szerk.: Lábán Antal. Budapest, 1914

Sharon Macdonald: Memorylands: Heritage and Identity in Europe Today. London, 2013

Andrea Meyer, Benedicte Savoy (szerk.:) The Museum Is Open: Towards a Transnational History of Museums 1750–1940. Berlin-Boston, 2014

Gál Vilmos: A Magyar Nemzeti Múzeum a két világháború között. Folia Historica 22 (2002–2004) 47–79.