Kiállítóhely és/vagy látogatóközpont?
A gyulai Harruckern–Wenckheim–Almásy-kastély
MúzeumCafé 53.
Békés megye földrajzilag az ország közepe volt abban az időben, amikor az uralkodó, III. Károly a gyulai uradalmat Harruckern János Györgynek (1664–1742) adományozta. 1729-ben bárói rangot kapott a megye legnagyobb birtokosa, majd főispánnak is kinevezték. A hatalmas terület azonban a török hódoltság után szinte lakatlan volt. A megye 1695-ben került a császári kamara fennhatósága alá.
Harruckern János György a törökellenes háborúkban a harcoló seregeket ellátó hadiélelmezőként a csapatok ellátását irányította. A scheckenfeldi takácsmester fiából hamarosan kamarai tanácsos lett, majd magyar báró és főispán, aki jól kihasználta a birtokában rejlő lehetőségeket. Nem élt ugyan itt, de a betelepítés és a gazdálkodás irányításával ő foglalkozott. Ahogy Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben Békés megyéről írott szövege megfogalmazza, „Nem dicsekedhetett magyar ősökkel, nem is ontotta vérét azon eszmékért, melyek a magyart lelkesítették; de a politikai viszonyok által ide sodortatva, magyar főúrrá, majd Békésmegye főispánjává és újra teremtőjévé lőn. A lakatlan pusztavidék elhagyatottságán nem esett kétségbe. Első gondja volt a romokban heverő községeket benépesíteni. Fölhívást intézett az ország lakosaihoz, melyben kijelenté, hogy mindazoknak, kik Békésben megtelepűlnek, elegendő földet ád és teljes vallási szabadságot biztosít. Ennek következtében seregesen tódultak az emberek e megyébe…”
Az épülettörténeti kutatások megállapításai szerint a mai kastély első periódusát, főszárnyának középső részét, egy egyemeletes, a vár felé három bejárattal néző, viszonylag egyszerű épületet Harruckern János György az 1740 körüli években építtette fel. A belső kialakítása a kor minden igényét kielégítette – sala terrena, konyha, kiszolgálóhelyiségek, vendégszobák a földszinten, az emelet pedig a tulajdonos és családja elhelyezését szolgálta.
Báró Harruckern János György 1742-ben bekövetkező halála után egyetlen élő fia, báró Harruckern Ferenc Domonkos (1696–1775) örökölte a gyulai uradalmat. 1743-ban Békés vármegye főispánjává nevezték ki őt is. Folytatta a kastély bővítését, a kert felőli szárny középrizalitjáról a kutatás feltételezi, hogy az ő tevékenységének eredménye, csakúgy, mint bizonyos módosítások a belső terekben. Az épület udvarán álló török kori dzsámi alapfalait Feld István és Gerelyes Ibolya tárta fel, a kastélyt ábrázoló 18. század közepi akvarellen még látható is. Antonius Hueber (1715–1768) ferences szerzetes 1743 és 1758 között volt rendszeresen a kastély vendége. Emlékirataiban megörökítette a gyulai főúri élet eseményeit, az ünnepeket, a szórakozásokat, játékokat, sőt 1746-ban és 1757-ben alkalmi színdarabokat is írt a kastélybeli előadások céljából, készített több akvarellt is az épületről, valamint folyamatos feljegyzéseket annak állapotáról, berendezésének változásairól, fontos dokumentumokat hagyva az utókorra.
Az 1760-as évek elején jelentősen bővítették az épületet, ennek terveit Voit Pál Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) királyi kamarai építésznek tulajdonítja. Hillebrandtnak ismerjük gyulai munkáját, a Harruckern Ferenc által kegyúrként építtetett gyulai római katolikus templom főoltára biztosan az ő tervei szerint készült. A kastély bővítése ebben a formában, Hillebrandt tervei szerint nem valósult meg. Egy 1776-ban kelt irat ad leírást a kastélyról, amely földszintes oldalszárnyakkal bővült, és emeletét is kiszélesítették, valamint magasságát is megemelték. A belső elrendezés nem változott.
A kastély egyik, díszletekkel ellátott termében 1746-ban rendeztek színházi előadást a család és a személyzet részvételével. Ezt a szakirodalom az első ilyen, dokumentált magyarországi előadásnak tartja a jelenlegi ismereteink szerint. Minden bizonnyal máshol is történt hasonló, szerte Európában divatos időtöltés volt főúri „házi” színházi előadások szervezése, az egyik legismertebb példa erre Jane Austen 1812–1813-ban írt Mansfield Park című regénye, amelynek központi témája egy ilyen előadás.
Harruckern Ferenc halálával 1775-ben kihalt a család férfiága, ezt követően gyakorlatilag használaton kívül állt az állagromlásnak indult kastély. 1795 január-jában a személyzet gondatlanságából származó tűzvészben a kastély középrésze csaknem megsemmisült. 1798-ban Bécsben megtörtént a felosztott uradalom elosztása: a gyulai rész Wenckheim Józsefné Gruber Mária Terézia bárónő (1753–1801) tulajdonába került. A kastélyt helyreállíttatta, a földszinten a sala terrena helyén kápolnát alakítottak ki. Wenckheim Józsefné halála után a gyulai uradalmat fiai, Wenckheim (IV.) József és (III.) Ferenc örökölték, akiket 1802-ben apjukkal, (II.) Józseffel együtt magyar grófi rangra emelt az uralkodó.
1801-ben hatalmas tűzvész pusztított a városban, ebben a kastély is megsérült. Az újabb helyreállítással a Wenckheim család idősebb Cziegler Antal (1767–1862) építőmestert bízta meg. Az ő tervei szerint kapta jelenlegi alakját a gyulai kastély, a kutatások szerint ekkor kapcsolódott össze a főépület a nyugati oldalon álló török kori kaputoronnyal, amelynek párjaként a keleti oldalon is épült egy torony, az úgynevezett víztorony. Ekkor bontották el a dzsámi maradványait, és épült egy mellékszárny az uradalmi tisztek lakóhelye céljából. A főhomlokzat magasabb lett, az északi oldalon lépcsős erkéllyel, valamint kocsialáhajtóval. A belső terek díszítőfestése feltehetőleg a 19. század elején készült.
1808 januárjában Gruber Mária Terézia két fia, az idősebb grófi ágat meg-alapító gróf Wenckheim (IV.) József és az ifjabb grófi ágat megalapító gróf Wenckheim (III.) Ferenc megosztoztak birtokaikon, Gyula mezővárost (III.) Ferenc gróf kapta meg. Az ő felkérésére került házi muzsikusként a kastélyba Erkel József, akinek unokája volt Erkel Ferenc. A kastély történetének kiemelten fontos momentumai az uralkodói látogatások. Ezek közül a legkorábbi 1807. május 15-én volt, amikor I. Ferenc király és legidősebb lánya, Mária Ludovika főhercegnő fordult meg Gyulán. 1812-ben kezdődött el az angol stílusú tájképi park kialakítása a kastély körül. Gróf Wenckheim (III.) Ferenc 1838-as halála után kezdetben (I.) Károly gróf és a családja lakott itt, majd (V.) József gróf. 1849-ben a világosi fegyverletétel után a cári csapatok a kastélyban gyűjtötték össze az elfogott honvédtiszteket, tizenkét honvéd tábornokot – közülük tízet később Aradon kivégeztek –, és itt adták át őket az osztrákoknak.
Fényes Elek 1851-ben a Magyarország geográfiai szótára című munkájában, amelyben „minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik”, a következőképpen írta le a kastélyt: „Ékességére szolgál a városnak az uraság kastélya, és az ehhez tartozó gyönyörü gyümölcsös, vadaskertek, és a szép kiterjedésü üvegház. Itt a czitrom, narancsfák, s más növények megöntözésére a viz a Körösből csőveken vitetik egy kádba ló által hajtatott müszer segedelmével, innen az arra rendelt csővön, ismét a kádból a rendelt helyre lefolyván. Ugyan ezen müszer által hajtatik a viz a kert többi részeire is. A kastélyhoz közel van a régi várnak 7 ölnyi magasságú négyszegletes maradványa, mellynek keleti oldalában van egy tágas csonka torony, s ez most tömlöcz.” A leírásban egy korszerűen fenntartott birtokközpont képe jelenik meg.
- május 25-én volt a második uralkodói látogatás, I. Ferenc József és Erzsébet királyné szállt meg a gyulai kastélyban, ahol díszvacsorával fogadták őket, erre a vármegyei főnemesség, a nemesség, a papság, valamint a vármegyei és a városi hivatalnoki kar képviselői is hivatalosak voltak. 1861-ben Szamossy Elek festő és rajztanár a Wenckheim család régi portréit másolta és javította a kastélyban. Nem volt ez szokatlan a 19. században – Szamossy annyiban különbözött
a többi, hasonló feladatot ellátó festőtől, hogy a fiatal Munkácsyt is tanította.
A korszak két fontosabb ábrázolásán, az 1857-es litográfián és a Vasárnapi Ujságban 1862-ben megjelent fametszeten jól megfigyelhető a kastély akkori külseje – még az átalakítások előtti, egységes épületet láthatjuk. Wenckheim (V.) József 1869-ben meghalt, ezután második felesége, Jankovich Stefánia élt a kastélyban, egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig. 1876. szeptember 14-én Ferenc József második látogatására már vonattal érkezett, és csak egy rövid ideig, a kastélyban elköltött reggeli, valamint egy díszszemle erejéig tartózkodott Gyulán.
1885-ben a lakatlan kastély berendezéséről leltár készült, amely Jankovich Stefánia bútorait, személyes tárgyait sorolja fel. Wenckheim (V.) József első házasságából két gyermek született. Fia, gróf Wenckheim Gyula Békés vármegyei aljegyző nem alapított családot, lánya, Wenckheim Stefánia Mária grófnő gróf Almásy (I.) Kálmán felesége lett. A házaspár legidősebb fia, Almásy (III.) Dénes (1863–1940) 1888-ban kötött házasságot nagykárolyi gróf Károlyi Gabriellával, és a fiatal házasok az akkor már egy évtizede üresen álló kastélyba költöztek, miután bizonyos javítási munkálatokat elvégeztettek.
Klösz György 1896 táján készült képei, a kastély legkorábbi ismert fényképei egy historizáló stílusban átalakított épületet mutatnak, amelynek belsejében is jelentős változtatásokat végeztek. Megszűnt az épület kéttraktusos kialakítása, a vár felé néző szobasor helyén az épület teljes hosszában folyosót alakítottak ki, a barokk konyhát megszüntették, helyén a cselédség számára szobákat alakítottak ki. 1902-ben a kastély emeletének mindkét végét a déli és az északi homlokzatokon egyaránt öt-öt tengelyes szárnyakkal, összesen négy-négy szobával toldották meg Sztarill Ferenc (1859–1943) nagyváradi építész tervei szerint. Az épületet az Almásy család lakta az első világháború után is. A két világháború között csak egy részében tartózkodtak a kastélynak, és 1940-ben az Almásy örökösök felajánlották megvételre Gyula városa, illetve a Műemlékek Országos Bizottsága részére, azonban egyik fél sem óhajtotta megvásárolni.
Almásy (II.) Alajos a második világháború kitörésekor előbb Gyulára, majd Budapestre költözött, ahol 1945 novemberében öngyilkos lett. Öccse, Almásy (III.) Kálmán a második világháború kitörése után nem tért vissza Angliából. A lezárt kastélyt a háború végén kifosztották, berendezését széthordták, 1948-ban államosították. 1949 és 1951 között többféle funkciót is betöltött az épület, végül 1959-ben csecsemőotthont helyeztek el benne. 1959-től kezdve a kastélypark területének nagyobb részén termálfürdőt alakítottak ki. A kastélyt 1983-ban felújították, ez elsősorban a külső homlokzatokat érintette. Az 1990-es években kiürítették, 2002-ben a csecsemőotthon végleg kiköltözött. A földszintes mellékszárny részleges felújítása végül csak 2004-ben fejeződött be.
Gyula Város Önkormányzata 2011-ben vagyonkezelésbe vette az állami tulajdonú kastélyt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-től. A főszárnyra és a kastélypark megmaradt részére 2012-ben benyújtott sikeres európai uniós turisztikai vonzerőfejlesztési pályázat keretében 2014–15-ben felújították az épületet, és 2016 tavaszán megnyílt a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont.
Érdemes elolvasni a 2013. október 31-én kelt projektindító sajtóközleményt. A projekt címe Hétköznapok és ünnepek az alföldi kastélyokban – A gyulai Almásy-kastély évszázadai. (A csaknem kétmilliárd forint összköltségű turisztikai vonzerőfejlesztési beruházás munkálatainak befejezését akkor még 2015. január elsejére tervezték.) A projektben megvalósítani tervezett tevékenységek között tételesen az alábbiakat sorolták fel:
- A kastély épületében kiállítóhelyi funkciók telepítése, kiállítótermek kialakítása, földszintjén közösségi-fogadó tér létesítése.
- A kiállítóhelyhez és az egyéb turisztikai szolgáltatásokhoz kapcsolódó eszközbeszerzések.
- Oktatási, turisztikai filmvetítési lehetőség kialakítása.
- A kastély műemlék épületének értékelvű felújítása.
- A kastély parkjának rendezése, rehabilitációja, növényzet telepítése, díszvilágítás kialakítása, utcabútorok elhelyezése és a vendégfogadási lehetőség megteremtése.
- Az épülethez szükséges parkolókapacitások megteremtése.
A projektindításhoz képest a szerződéskötés csak 2014. február 3-án történt meg. A kastély komplex hasznosításának három fő pilléreként a múzeumi/látogatóközponti fejlesztés, a közösségi terek kialakítása (kulturális rendezvénytér) és a kastélypark revitalizációja szerepel. A szakmai tartalom összefoglalása sok elemet felsorol (olyat is, ami valójában nem szakmai tartalom), és számos olyat is, amit a kiállítás megtekintésekor hiányolhatunk (a kor eszmei áramlatai, műveltsége, művészete egyebek között). Szó esik az enteriőrrekonstrukciókról, és talán ez lehet az a kiindulási pont, aminek mentén a teljes, Sz. Szilágyi Gábor kurátor által rendezett kiállítás értékelése megtörténhet. Annak a kiállításnak, amely a tervek szerint bemutatta volna „az osztrák eredetű báró Harruckern, a frank eredetű gróf Wenckheim, valamint a gróf Almásy család itt élő nyolc generációjának” történetét, „különös tekintettel az ország életében fontos szerepet játszó családtagokra, valamint az irodalmi alakká vált Wenckheimekre (pl. Wenckheim (III.) József – Jókai Mór: Egy magyar nábob – Kárpáthy János).”
A megvalósult kiállítás ezeket nem vagy csak részben teljesítette. Ennek oka részben az az ötlet, amely a marketinganyagokban a láthatatlan cselédséget főszereplőként bemutató koncepcióként jelenik meg. Jó ideje, már a múlt század kilencvenes éveinek elejétől kétségtelenül divatosak azok az angol filmek és tévésorozatok, amelyek egy-egy főúri kastély világának szinte észrevehetetlen, ám a működtetéshez nélkülözhetetlen elemét, a cselédség különféle rendjeit mutatják be (mert a személyzeten belül is bonyolult hierarchia létezett, tudjuk), érzékeltetve, hogy ők is emberek voltak, és ráadásul milyen fontos és kemény munkát végeztek. Önmagában még akár működhetne is egy ilyen koncepció, de ahhoz a teljes kiállítás folyamán következetesen ragaszkodni kellene. Ahogy itt nem történt meg. A másik alapvető probléma szintén az elgondolás következetlenségéből fakad: enteriőröket rendeztek be, amelyek hol olyanok akartak lenni, mintha tényleg a kastély eredeti berendezését idéznék (legalábbis azét a korszakét, amelyről az 1885-ös inventárium révén konkrét ismereteink lehetnek), hol meg szándékosan elidegenítő effektusként kortárs látványelemekkel alakítottak ki egy-egy teret.
Az előbbi, a „hiteles” rekonstrukció „hiteltelen” elemekkel: zongora az ebédlőben, herendi étkészlet, sőt váza az asztalon, a terem szélén a 21. századi fogadásokat idéző oldalasztal, „eredetinek” látszó, de szintén, más forrás híján az 1885-ös állapotot többé-kevésbé visszaidézni kívánó szobák, a legkülönfélébb helyekről származó tárgyak egyvelegével, a tradicionális kastélykiállításokat imitáló kordonok mögé rakott enteriőrök, a kordon előtt elhelyezett magyarázó felirattal, mintha ott bent tényleg azt látná a látogató, ami volt egykoron (mikor is?). Ha átlépünk a zöld ajtón a személyzet világába, ahol az egykori barokk konyha szépen feltárt és bemutatott építészeti részletei között egy pallószerű építményen gondosan őrzi a vitrin üvege az alatta elhelyezett műételeket. Vagy a kápolna falképes mennyezete alatt a stilizált fehér padok kubusai, vagy csokor rózsa, parfüm, könyvek és fénykép az öltözködőasztalon, bevetetlen ágy, pipatórium a falon, sakk-készlet a kártyaasztalon.
A gond nem az, hogy miért nem hiteles vagy hihető minden, miért nem tényleges enteriőrök jelennek meg. Lehetett volna csinálni gegekkel teli, felforgatóan avantgárd „mintha” történeti kiállítást, ironikus keretbe téve a műfajt. De csak néhol lett, mert azért a tradíciók azok mégiscsak tradíciók, a kastélykiállításban enteriőr kell, ami olyan, mint amilyen lehetett ekkor, meg akkor. És ez a töredezettség, a koncepció „ugrálása” sajnos nem válik a kiállítás javára. (És még lehetett volna „csak” enteriőrkiállítás is, akár a kastély több korszakát is hitelesen és hihetően bemutatva.) Meg kellett persze felelni a projektben vállaltaknak, például bemutatni a királylátogatásokat. Ehhez ott lóg a falon egy közepes minőségű , feltűnően rossz állapotú I. Ferenc József-portré, ott feszítenek a bábukon a díszmagyar öltözékek jelmezszerű rekonstrukciói, a falakon meg ott vannak egy uralkodói látogatás litográ-fiáinak méretes másolatai (egyik sem a gyulai eseményről). Kapunk apró jelzéseket Dürerről és Erkelről – hiszen Gyulán vagyunk. De hogy a látogató fejében összeáll-e valamilyen történet – akár a kastélyról, az ott élő családok generációiról vagy épp a fentebb említett hírességekről, azt jó lenne tudni. A projekt fontos része lehetne a monitoring, kiderülhetne, mennyire eredményes és hatásos ez a bemutatás.
Tudjuk, a második világháború után a kastélyt olyan mértékben kifosztották, hogy szinte semmilyen hozzá kapcsolódó tárgy nem maradt ránk. Megtörtént az épület felújítása, mintaszerű gondossággal és hozzáértéssel, egy fontos, értékes, évszázadokon át formált történeti épületé. Előkerült viszont a változatos és meglepően színvonalas díszítőfestés, ornamentális és figurális részekkel egyaránt. Ám épp ez utóbbiak kevéssé élvezhetők a látványelemek gyakran értelmetlen és zavaró túláradása miatt.
Ami a projekt további vállalásait illeti – a kastély víztornyának tetején toronykilátó létesítése, a kastélypark rendezése, növényzet telepítése, díszkivilágítás kialakítása, valamint az új utcabútorok elhelyezése – ezek maradéktalanul teljesültek, sőt kastélytörténetet és kiállításvezetőt tartalmazó kötet is készült. A projekt eredménye vegyes érzelmeket kelthet: a kastély műemléki felújítása példamutató. A kiállítás biztosan számos látogatót lenyűgöz majd, hiszen sok az úgynevezett interaktív elem. Ám ezek nagyon gyorsan elavulnak. A hiányzó műtárgyakkal viszont ez nem történhetne meg.
Irodalom
- Gyulai Almásy-kastély látogatóközpont. Várkastély Kiadó, Gyu-la, 2015. Szerk.: Virág Zsolt (gazdag irodalom- és forrásanyaggal)