Római kori személynevekből felépített társadalomtörténet
Interjú a Németországban élő Alföldy Géza régésszel
MúzeumCafé 25.
A Colosseum építésére vonatkozó, 1995-ben közzétett elméletét – miszerint a római amfiteátrum megvalósítását a jeruzsálemi templomból elhurcolt aranykincsek elárverezéséből fedezték – Jeruzsálemtől Amerikáig elfogadja a tudós társadalom. „Erről eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, persze ez nem zárja ki, hogy van, illetve lesz, aki ellentmond nekem; ez a tudományos élet nélkülözhetetlen velejárója” – válaszolja a kétkedőknek. 1975-ben megjelent, idén duplájára kibővített, új kiadású Römische Sozialgeschichte című könyve, amelyet német, angol, francia, olasz, spanyol, portugál, újgörög, lengyel és magyar nyelven is olvashatnak az egyetemi hallgatók és a kutatók, kötelező olvasmány az ókoros történész- és régészképzésben. Fő kutatási területei a római társadalom-, közigazgatás-, vallás- és hadtörténet, a római történetírás, a provinciák története, az epigráfia és a személynévkutatás, ezen kívül az 1956-os forradalom története, amelyről szintén több kiadásban megjelent könyvet írt.
– Hogyan talált rá a római személynevekre mint kutatási témára? Merthogy a számtalan római feliraton megörökített nevek az individuum egészen különleges megnyilvánulását jelentik, ami ilyen formában egyetlen más társadalomban sem jelenik meg, azt csak az utóbbi években sikerült igazán megérteni.
– A római személynevekkel Mócsy András hatására kezdtem el az 1960-as évek elején foglalkozni; ő beszélt rá, hogy írjam meg Dalmácia lakosságának és társadalmának a történetét a személynévanyag elemzése alapján. Ezt én meg is tettem, de az 1965-ben Budapesten megjelent Bevölkerung und Gesellschaft der römischen Provinz Dalmatien című könyvemből pont a névanyag katalógusa maradt ki, mert a kiadó nem akarta ezzel – úgymond – „túlterhelni” a kötetet. Így a Die Personennamen in der römischen Provinz Dalmatia című, lexikonnak is tekinthető kiadvány publikációjára csak 1969-ben került sor Németországban. Ennek a munkának az elkészítésére többek között Hans-Georg Pflaum ösztönzött, aki maga is kitűnt a személynévkutatásban az afrikai névanyagról szóló fontos tanulmányaival. Közben összebarátkoztam a személynévkutatás terén dolgozó, szintén kiváló finn kollégákkal, Iiro Kajantóval és Heikki Solinnal, akiktől ugyanúgy sokat tanultam, mint Pflaumtól és korábban Mócsytól. Így az 1975-ös párizsi L’onomastique latine kollokviumon már az egyik vezető személynévkutatónak számítottam; ott két előadást is tartottam Noricum provincia és a hispániai Tarraco személynévanyagáról. Máig is az a véleményem, hogy a személynevek a lakosság- és a társadalomtörténet jól használható forrásai; azok a kutatók, akik ezt tagadják – mert ma is vannak ilyenek –, sohasem foglalkoztak behatóan ezzel a történeti forrásanyaggal, és inkább előítéletek, mint a saját tudományos kutatómunkájuk alapján vonták, illetve vonják kétségbe az idevágó fáradozások jogosultságát. Az utóbbi évtizedekben azonban a személynevekkel már inkább csak mellékesen foglalkoztam, mert sok más dolgom volt; de azért a stájerországi Kalsdorfban talált, annak idején textilárukra erősített ólomlemezkéken feltüntetett személynevekről két tanulmányt is írtam. Emellett a nagy feliratkorpuszok kiadójaként mindig is szorgalmaztam, hogy a személynevek – főként a ritka, valamint a nem római és nem görög nevek – megfelelő kommentárt kapjanak. Ez főleg a hispániai korpuszok kiadásánál bizonyult fontosnak, de mostanában, mint a pannóniai feliratok kiadásának fő felelőse, a Corpus Inscriptionum Latinarum keretén belül is nagy súlyt fektetek arra, hogy a pannóniai kelta és illír nevek is pontos magyarázatokat kapjanak. Nagy segítség ebben Lőrincz Barnabás hihetetlen szorgalommal (egyebek között heidelbergi intézetünk szakkönyvtárát is használva) összeállított Onomasticonja, amellyel, mint mindig mondja, a Mócsy András iránti háláját akarta leróni. Reméljük, hogy a fiatalabb, jövőbeli kutatók között is lesznek olyanok, akik tovább folytatják ezt a nemes hagyományt.
– Az utóbbi évtizedekben tehát már nem foglalkozik annyira behatóan a személynevekkel, de 1986-ban – úttörőként – belekezdett egy epigráfiai adatbázis összeállításába. Hogyan jött létre, és milyen módon működött, illetve működik a heidelbergi epigráfiai műhely?
– 1986-ban – nem éppen jó ómenként pont a csernobili atomkatasztrófa napján – megkaptam a Gottfried Leibniz-Preis nevű legnagyobb német tudományos kitüntetést, amelyhez hárommillió márka is járt, azzal a javaslattal, hogy fordítsam ezt az összeget főleg epigráfiai, illetve további ókortörténeti gyűjtőmunkákra. Ebből az alapból jött létre az Epigraphische Datenbank Heidelberg (EDH), valamint számos más projekt is: Róma városából való, illetve hispániai feliratok kiadása, a római társadalomtörténeti bibliográfia elkészítése, ösztöndíjak kelet-európai kutatók, közöttük Fitz Jenő, Németh Margit és Szilágyi Mária számára. Később a Heidelbergi Tudományos Akadémia vette át a projekt pénzügyi támogatását.
– Milyen módon és mely intézmények közreműködésével tervezi a magyarországi kutatók bekapcsolását a római kori epigráfiai kutatásokba?
– Nekem már régi elképzelésem, hogy az epigráfiát ugyanúgy csak nemzetközi együttműködés keretében lehet művelni, mint sok más tudományágat. Erre elsősorban a kommunista világ összeomlása után nyílt lehetőség, hiszen korábban, amikor az úgynevezett kelet-európai országokkal való együttműködés létezett ugyan – például Mócsy Andrással leveleztünk, néha találkoztunk is, volt Heidelbergben, tartott előadásokat is –, de közös projektekről szó sem lehetett. Németország újraegyesítése után rám bízták az újjászervezett Berlini Tudományos Akadémián a Corpus Inscriptionum Latinarum (CIL) munkáinak a vezetését, vagy jobban mondva újrateremtését. Természetesen a Berlini Akadémia létezett a keletnémet időkben is, mert a korábbi Porosz Akadémia Kelet-Németországhoz került, ahol nagyon kiváló és szeretetre méltó emberek dolgoztak, és dolgoznak most is, de nem utazhattak, nem volt módjuk arra, hogy feliratokat tanulmányozzanak; esetleg Magyarországon még talán, de hogy Olaszországban vagy Spanyolországban, arról szó sem lehetett. Az alapgondolatom az volt, hogy fel kellene támasztani, fel kellene újítani a Theodor Mommsen által kidolgozott koncepciót a 19. század közepéről, és hogy a Corpus Inscriptionum Latinarumot nemzetközi együttműködés keretében szervezzük újjá. A másfél évtized alatt – 2006-ban átadtam a CIL irányítását Werner Eck barátomnak és kollégámnak, aki kiváló epigráfus – sikerült a Corpus Inscriptionum Latinarumból egy széles körű nemzetközi projektet létrehozni, a Berlini Akadémiával mint központtal és irányító szervvel. Pillanatnyilag ezen a projekten német, osztrák, svájci, angol, amerikai, olasz, spanyol, portugál, svéd, magyar, cseh, szlovén, román, szerb és horvát kollégák dolgoznak. A program keretén belül 2003-ban – a Visy Zsolt által rendezett pécsi nemzetközi limeskongresszuson, ahol a környező országokból számos epigráfus kolléga volt jelen – javaslatot tettem, hogy csináljunk egy új Corpus Inscriptionum Latinarum-kiadványt a pannóniai feliratokról. A régi 1902-ben zárult le, abban van körülbelül háromezer felirat. Ma több mint hatezer feliratot ismerünk erről a területről, nem is szólva arról, hogy a régebben kiadott feliratokat is újra meg kell nézni, mert sok javításra szorul közülük. És főleg: ma már egészen más a CIL koncepciója. Mommsennek óriási érdemei vannak ugyan abban, hogy megalkotta ezt a tudományt, de az ő elképzelése szerint – ami akkor logikus volt – egy ilyen feliratkiadvány nem lehetett más, mint az, amit angolul úgy mondanak, hogy textbook. Mommsen nem figyelhetett a régészeti összefüggésekre, és abban az időben mások sem törődtek avval, hogy régészeti vagy művészettörténeti szempontból hogyan kell interpretálni a kőemlékeket. Én már az 1960-as évek végén, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy Spanyolországban kezdjek el dolgozni, kialakítottam egy módszert, azzal az alapelvvel, hogy az epigráfia nem szövegtudomány, hanem egy interdiszciplináris munkaeszköz. Visszatérve a kiadásra: 2003-ban Berlinben elhatároztuk, hogy a CIL harmadik kötetének a dunai provinciákról lesz egy új kiadása. Az első része Raetia, a második Noricum, a harmadik Pannonia Superior, a negyedik Pannonia Inferior. A pannóniai kutatásokban magyar, osztrák, szlovén, horvát és szerb kollégák működnek közre. Aquincum ezer felirata mellett jelentős Carnuntum 1200 felirata vagy például Szerbiában Sirmium feliratos anyaga. A magyar munkacsoport munkáit Kovács Péter, a Pázmány Péter Tudományegyetem professzora koordinálja. A magyar kollégák Kovács Péter, valamint Szabó Adám, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze irányításával előmunkálatként kiadták az aquincumi feliratok három kötetét, méghozzá latinul, ami nagyon nagy teljesítmény. A teljes projekt magyar és osztrák részről jól halad. Néhány héttel ezelőtt szerveztünk egy workshopot a magyar és az osztrák kollégák részére Bécsben, ahol beszámoltak a dolgok állásáról; Kovács Péter és osztrák részről Ekkehard Weber azt mondták, ha minden jól megy, talán még ebben az évben elkészül az aquincumi, a jövő évben pedig a carnuntumi rész.
– Mit értett azon, hogy ezeknek a projekteknek interdiszciplinárisnak kell lenniük?
– Azt, hogy nemcsak a szövegek lesznek elérhetők. A szöveg pontos visszaadása mellett ugyanis pontosan le kell írni még a többi között a paleográfiai sajátosságokat, az esetleges dekorációt, amelyre Pannóniában is számos példa akad a halottak ábrázolásától a mitológiai jelenetekig; de ugyanilyen fontosak a leletkörülmények vagy a nyelvi sajátosságok, például a vulgáris szóformák. A magyar kéziratokat Kovács Péter gondozza, Ausztriában Ekkehard Weber csinálja ugyanezt, és rám hárul a végleges szerkesztés a latin nyelvi javításokkal együtt. A délszláv kollégákról eddig sajnos semmit nem hallottunk. Remélem, még megérem, hogy meg fognak jelenni az észak-pannóniai kötetek. Tervbe van véve három kötet, kettő ötszáz aquincumi fogadalmi, illetve ötszáz sírfelirattal, a harmadik pedig az Ager Aquicensis, amely majdnem Szekszárdig, illetve a Balatonig terjed ki. Lesz még negyedik, ötödik és hatodik kötet is. Nem tudom, mennyi ideig élek még, most a 77. évemben vagyok; meglátjuk, mi lesz készen mindebből a következő években.
– Hogyan zajlik ennyi résztvevővel a munkafolyamat?
– Miután mindenki a maga számítógépén elkészítette a kéziratát, amint én is a magaméit, mindez elmegy Berlinbe, ahol a Corpus Inscriptionum Latinarum munkacsoportja végzi a végső szerkesztői munkákat. 2030-ig engedélyezték a csoport működését, öt állással. Már megjelent a gondozásunkban hét kötet, amelyből négyet én csináltam, és van egy kiváló technikai munkatársunk, aki végső formába önti a tördelt szöveget, beletéve a képeket is a maguk helyére. Mivel örök technikai problémát okoznak az epigráfiai jelek, erre kifejlesztettünk egy speciális fontkészletet. Az új CIL nagy vívmánya, hogy ha lehet, minden feliratról képet is közöl. Tarragonában 1600 felirat van, ebből azonban nagyjából négyszáz elveszett. Ezekről vannak régi szövegmásolatok és rajzok, amelyeket összegyűjtöttem. Például volt ott egy 16. századi szerző, aki ragyogóan, szinte fényképszerűen lemásolta a szövegsorokat, és egy 18. századi szerző, aki anélkül, hogy egy szót tudott volna latinul, nagyon pontosan lerajzolta a köveket, még egy mércét is odatett mindegyik mellé. Az említett berlini munkacsoport nagyszerűen tud dolgozni, a kiadónak semmi más dolga nincs, mint kinyomtatni és beköttetni a köteteket. A CIL-t ráadásul igen jól kiegészíti a heidelbergi epigráfiai adatbázis és az ehhez tartozó fototéka – amelyet a Leibniz-díj millióiból hoztunk létre –; ez hatvanezer fényképet jelent. Az EDH adatbázisában ráadásul igen sok mindent lehet keresni, egymással kombinálva a neveket, szavakat, gyűjtőfogalmakat, régészeti részleteket, kronológiai adatokat.
– Pályája során számos országban, volt római provinciában kutatta a római feliratokat. Mivel ez egy múzeumi magazin, említsen egy helyet: melyik a kedvenc múzeuma?
– Alighanem a carnuntumi múzeumok és a régészeti park együttese: Petronellben a felépített egykori polgárváros, Bad Deutsch-Altenburgban a múzeum a carnuntumi vallásosság mintegy ezer kiállított kőemlékével és bronztárgyával, Hainburgban pedig az alsó-ausztriai régészeti kiállítás. Egy biztos: Aquincum elbújhat Carnuntum mellett.
Alföldy Géza 1935-ben született Budapesten. 1958-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán régészet szakon. Gyakornokidejét Szilágyi János György mellett töltötte a Szépművészeti Múzeum Antik Osztályán. 1957 és 1960 között a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa, majd 1965-ig az ELTE Ókori Történeti Tanszékének tanársegédje volt. 1965-ben az NSZK-ba emigrált. 1965 és 1968 között a bonni Rheinisches Landesmuseum munkatársa volt, később a bonni, a bochumi, majd a heidelbergi egyetemen tanított; utóbbi Ókortörténeti Intézetének 1975-től 2002-ig az igazgatója volt. 1991-től 2006-ig a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften által megjelentetett Corpus Inscriptionum Latinarum munkacsoportjának volt a vezetője. Számos európai egyetem díszdoktora.