Múzeum van egyházi, alapítványi, magán is

Hazánkban ma több mint száz múzeum működik egyházak, magán- vagy közalapítványok, non- vagy forprofit gazdasági társaságok fenntartásában, és tizenöt magánszemély vállalja a muzeális intézményekre vonatkozó szigorú törvényi előírásokat. Igaz, a legtöbben úgy tartanak fenn gyűjteményük bemutatására „múzeumot”, hogy az jogilag nem tekinthető annak, bár sok esetben a kollekció – vagy éppen az épület – felveszi a versenyt a hivatalos működési engedéllyel rendelkező intézményekkel. A kulturális tárca ezért új kategóriák, a „nemzeti érdekű nyilvános gyűjtemény”, illetve a „közérdekű kulturális érték” bevezetésével akarja enyhíteni a kötelezettségeket. A harminchét egyházi múzeum jó részét a hetvenes években alapították; a legtöbb a katolikus egyház tulajdonában van. Számos helyen újulnak meg a kiállítások és a műemlék épületek, a legnagyobb gond a szakemberhiány.

Az országban – az Emberi Erőforrások Minisztériuma adatai szerint – ma harminchét egyházi, tizenöt magánszemély által fenntartott és ötvenhárom alapítványi fenntartású muzeális intézmény működik. A jogszabályi előírások fenntartótól függetlenül minden muzeális intézményre kötelező érvényűek, ezért az egyházi, az alapítványi, illetve a magánszemély által fenntartott muzeális intézmények esetében mind a személyi állomány, mind a szakfelügyelet, a nyilvántartás, a látogathatósági feltételek és a kedvezmények köre azonos az állami és az önkormányzati intézményekével.

Ugyanakkor a szigorú feltételek miatt számos kisebb magánkollekció nem kérte a muzeális intézményi besorolást. Ezt a problémát a tárca is érzékeli, ezért közlése szerint folyamatban van a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény módosítása, amelynek keretében a muzeális intézmény és a védetté nyilvánított gyűjtemények között két átmeneti jogszabályi kategóriát kívánnak létrehozni, ez lesz a nemzeti érdekű nyilvános gyűjtemény, illetve a közérdekű kulturális érték. Ezeknek a kategóriáknak a feltételrendszere enyhébb lesz mind a védetté nyilvánításnál, mind a muzeális intézményi előírásoknál, ugyanakkor a tervek szerint ezekhez is kapcsolódhatnak majd pályázati lehetőségek (ez a munka jelenleg az előkészítés fázisában van).

A történelmi egyházak gyűjteményeinek anyaga évszázadok óta épül, és a katolikus egyház esetében például Székesfehérváron és Pécsen már a 20. század elején is voltak látogatható kincstárak. Az egyházi múzeumok zöme azonban a hetvenes–nyolcvanas években jött létre, amikor az egyházak átkerültek a „tiltottból” a „tűrt” kategóriába. A felekezetek éltek is a lehetőséggel, hiszen múzeumaik azon kevés csatorna közé tartoztak, amelyeken keresztül a templomok falain kívül is kommunikálhattak a társadalommal – vezet be az egyházi kezelésben lévő több tucat közgyűjtemény kialakulásának történetébe Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója.

A rendszerváltás után azonban jelentős változás következett be: az egyházak ismét elláthatták korábban többnyire szüneteltetett feladataikat, megszervezték iskoláikat, kórházaikat, és a hitélet is fellendült. Ezek a feladatok természetszerűleg elsőbbséget élveztek és élveznek ma is, érthető, ha ezek mellett a múzeumok hátrébb sorolódtak. Így amikor a kétezres évek közepe után bekapcsolódhattak volna a múzeumi boomba, ennek alapvető feltétele lett volna az épületek és a kiállítások korszerűsítése, ám a gazdasági válság miatt ez a legtöbb helyen – sokszor a kész tervek ellenére – a mai napig nem következett be.

Hazánkban a nemzeti örökséget és az egyetemes kultúrát képviselő műtárgyállomány jelentős hányada egyházi tulajdonban van: ezek nyilvántartása, gondozása és tudományos feldolgozása mind az egyház, mind az állam közös érdeke és feladata. Az egyházak az általuk fenntartott közgyűjtemények és közművelődési intézmények támogatására minden évben költségvetési forrásban részesülnek, ez 2013-ban 750 millió forint volt. Azt, hogy az egyes egyházak ebből a normatívából mennyit költenek muzeális gyűjteményeikre, nehéz kideríteni, ahogyan azt is, hogy mennyit tesznek hozzá ehhez a saját forrásaikból. Az egyházi közgyűjtemények az NKA forrásaira is pályázhatnak, illetve mind az egyházi, mind az alapítványi intézményeknek lehetőségük van részt venni uniós pályázatokon is.

Az egyházi gyűjtemények számos sajátos problémával küzdenek, ezért is vált szükségessé néhány éve, hogy létrehozzák az Egyházi Muzeológusok Egyesületét. Harmati Béla László – aki az egyesület elnöke is – szokatlan nyíltsággal beszél a gondokról. A legfőbb baj a szakemberhiány: a legtöbb helyen csupán egyfős a szakszemélyzet, holott a gyűjtemény, ha méretében esetleg nem is nagy, de szinte minden esetben több muzeológiai szakterületet lefed.

Munka tehát volna bőven, hiszen az egyes gyűjtemények feldolgozása, kutatása, sok esetben még a leltározása sem zárult le. A leltárak nemcsak a szakemberek száma miatt hiányosak, hanem azért is, mert az ötvenes években, amikor a műemlékes hatóság emberei elkezdték felmérni az egyházi gyűjteményeket, az érintettek – sokszor nem is éppen megalapozatlan félelmeiktől vezetve – igyekeztek eltitkolni, sőt akár el is rejteni műtárgyaik egy részét. Az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ szerint például azért sincsenek pontos adataik a műtárgyaikról, mert ezeknek csak egy részét őrzik muzeális gyűjteményekben – a katolikus egyház esetében közelítőleg 65 ezer darabot –, más részük templomokban, plébániákon van „használatban”. Ezek nyilvántartásba vétele is folyamatosan történik – tették hozzá. Ugyanakkor ma is megesik, hogy a kisebb gyülekezetek, parókiák ódzkodnak attól, hogy publikálják kincseiket: most már természetesen nem az állami rekvirálástól tartanak, hanem attól, hogy korszerű őrzés híján kiszolgáltatnák azokat a tolvajoknak.

Harmati Béla László szerint gyakran éri őket az a vád, hogy szakmaiságuk is hagy kívánnivalót maga után. Ez azonban szerinte csak részben igaz, inkább kommunikációs zavar van köztük és világi kollégáik között. Az egyházi gyűjtemények tudományos munkatársai az egyházi fenntartónak akarnak megfelelni, így elsősorban egyházi lapokban publikálnak, amelyeket a világi muzeológus szakma nem vagy csak elvétve olvas. „Így aztán gyakran elbeszélünk egymás mellett” – mondja a szakember. Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár igazgatója ezzel szemben nem érzi a fenntartói nyomást, sőt azt mondja, a fenntartót igazából alig érdekli, milyen szakmai munka folyik az intézményben. Szerinte ebből a tényből előny is származhat, „hiszen sokkal nagyobb a mozgásterünk, mint az állami felügyelet alatt álló múzeumoknak”. Úgy gondolja, hogy az innovációnak elsősorban az vet gátat, hogy a muzeológusok igyekeznek a konzervatív egyházi elvárásoknak megfelelni. És persze mondani sem kell, hogy a legkevesebb – szám szerint általában nulla – forint a marketingre jut, így még a legszínvonalasabb kiállítások is jórészt visszhang nélkül maradnak.

A másik sajátos elem, hogy az egyházak általában könyvtárral és levéltárral együtt kezelik a múzeumaikat, és ebben a sorrendben általában a könyvtáré az elsőbbség – mondja Harmati Béla László. Gáborjáni Szabó Botond, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának vezetője azonban – a saját intézménye esetében – ezt a kényszerházasságot a gazdaságos üzemeltetés szempontjából inkább előnynek írja le, mondván: a nehéz időszakokban a könyvtár munkatársai segítenek egy-egy kiállítás létrehozásban vagy a tárlatvezetésben. Toronyi Zsuzsa is – bár náluk különböző okok miatt szétvált a levéltár és a múzeum – a közös működés előnyei mellett érvel. Mint mondja, ha bekerül például egy hagyaték a hitközség gyűjteményébe, az rendszerint iratanyagot, személyes tárgyakat, könyveket egyaránt tartalmaz. Sok esetben ezek csak együtt értelmezhetők – mondja a szakember.

Varga Lajos püspök, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ vezetője azt is megemlíti, hogy az egyház muzeális intézményei főként műemlék épületekben kaptak helyet. Ezek nemcsak hogy nem múzeumi célra épültek, de ma is több funkciót látnak el. Ezért sok esetben nehezen megoldható a szakszerű kiállítótér, valamint az elvárható kiszolgáló helyiségek kialakítása, az akadálymentesítés megoldása.

Az Egyházi Muzeológusok Egyesületének működése – bár honlapjuk nincs – nem láthatatlan a szakma számára. Évente egy konferenciát tudnak rendezni, gyakran az egyházi levéltárosok egyesületével együtt. A cél a szakmai továbbképzés és a nyitás, ezért minden eseményre meghívják a világi muzeológusokat is. A legutóbbi konferencia például az egyházi közelmúlt feltárásáról, valamint a műtárgynyilvántartásról szólt. Szükség is van a megmutatkozásra a szakma előtt, hiszen 2012-ben például az NKA közgyűjteményi pályázatait úgy írták ki, hogy kifelejtették az egyházi fenntartású intézményeket. Igaz, amint ezt jelezték az érintettek, azonnal módosítottak a kiíráson.

A történelmi egyházak múzeumainak struktúrája természetesen eltérő, és elsősorban az adott egyház felépítéséhez igazodik. A katolikus egyház esetében az egyes püspökségek, illetve szerzetesrendek tartanak fenn múzeumokat, de van rá példa, hogy egy plébánia is rendelkezik folyamatosan látogatható gyűjteménnyel. Az elmúlt évtizedek alatt egy-értelmű lett a törekvés arra, hogy minden egyházmegyében legyen nyilvános gyűjtemény. A református egyház esetében a négy egyházkerület közül három tart fenn múzeumot, míg az evangélikus egyház kezelésében egy országos múzeum működik Budapesten, a Deák téren. A zsidó felekezet esetében hasonló a helyzet: a Dohány utcai zsinagóga melletti országos hatókörű Magyar Zsidó Múzeumban koncentrálódnak a műtárgyak. Az egyes intézmények minden esetben önállók, és általában az adott territóriumban (püspökség, egyházkerület) rendelkeznek gyűjtőkörrel.

A történelmi tényeket ismerve nem meglepő, hogy a legtöbb, szám szerint huszonnyolc muzeális gyűjteményt a katolikus egyház tartja fent. A gyarapodás egyszerű és egyetemes szabály alapján történik: amint egy tárgy kikerül a szakrális gyakorlatból, automatikusan az egyház kulturális örökségének védendő részévé válik. Azért, hogy ezek a szakrális, nemegyszer történelmi hagyományokat őrző értékek szerves részeivé váljanak a tudományos kutatásnak és a hazai közművelődésnek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1969-ben létrehozta az Országos Katolikus Gyűjteményi Központot, amely 1990 óta önálló jogi személyként múzeumi, könyvtári és levéltári szakterületen fejti ki tevékenységét: elősegíti a gyűjtemények munkatársainak szakmai továbbképzését, összesíti a gyűjtemények nyilvántartásait. A gyűjtemények azonban teljesen önállók.

A katolikus gyűjtemények legtipikusabb formája a kincstár. Nagyobb fejlesztések Egerben, Pécsen és Kalocsán történnek. Kalocsa város önkormányzata és a kalocsai érsekség közös uniós pályázatának segítségével a Kalocsa Szíve program keretében 400 millió forintból érseki látogatóközpont épül, ahol a Kalocsai Érseki Kincstár új állandó kiállítása, fogadótér, múzeumpedagógiai foglalkoztató és munkaszobák is létesülnek. Magyarországon először egyházi látványraktár kialakítására is lehetőség van, az itt kiállított tárgyak jelentős részét egy kormánytámogatás keretében restaurálják – tájékoztat Lakatos Adél, a kincstár igazgatója. Bár a múzeumnak csak két állandó munkatársa van, minden évben részt vesznek a Szakrális Művészetek Hetén és a Katolikus Kultúra Napjain, emellett évente más-más tematikájú időszaki kiállítást építenek. Jelenleg előkészületben van egy forráskiadványuk, és egy ismertetőfüzet a Paprika Múzeumról, merthogy az is hozzájuk tartozik.

A sárospataki Egyházi Gyűjtemény, amely főként plébániai anyagot gyűjt, 1967-ben alakult meg. A Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény Vasváron a rendhez kötődő könyvtári, levéltári és tárgyi anyagot egyaránt gyűjti és bemutatja. Különleges értéke, hogy mindez abban az épületben kapott elhelyezést, amely Magyarország talán egyetlen ennyire épen megmaradt középkori kolostorépülete.

A Pálos Rend is fejleszti a gyűjteményét. Petőfiszállás-Pálosszentkúton már Kátai Géza váci egyházmegyés pap kialakított egy kiállítást; ennek az örökébe lépett a mostani gyűjtemény, amely elsősorban a népi vallásosság tárgyait gyűjti. A piaristák levéltára és könyvtára visszaköltözhetett a Duna-parti épületbe. Tárgyi anyaguk is van, az ezt bemutató múzeumot most alakítják ki. Ugyanitt tart Zircen a ciszterci apátság történetét bemutató kiállítás megrendezése. A ferencesek levéltára és könyvtára már a rendszerváltás előtt működött. Most a megmaradt rendi emlékanyag felmérésével és összegyűjtésével foglalkoznak, ezért remélhető egy nagyobb rendi gyűjtemény kialakulása. A bencések tihanyi apátságában lévő múzeumban modern szakrális művészeti alkotásokat is megszemlélhetnek a látogatók, és természetesen Pannonhalmán is akad látnivaló bőven (lásd MúzeumCafé 36. – a szerk.). A görög katolikusok már a rendszerváltás előtt kezdték gyűjteni történelmi emlékanyagukat: könyveik a görög katolikus Hittudományi Főiskolán kaptak helyet, Nyíregyházán pedig a tárgyi emlékeket helyezték el. Újabb fejlemény a Miskolci Apostoli Exarchátus létrejötte; itt is komoly gyűjtőmunka kezdődött, főként a tárgyi emlékek begyűjtését tervezik, mert az elhagyott falvakban a templomok is veszélybe kerültek. A legrégebben létrehozott, folyamatosan fennálló (ha nem is mindig egyházi irányítás alatt működő) muzeális intézmény az esztergomi Keresztény Múzeum: jelenlegi állandó kiállítása 1977 óta áll, de évente több időszaki kiállítást is rendez. A nagyobb gyűjtemények rendelkeznek saját honlappal, nem egynek a tevékenysége a közösségi oldalakon is követhető.

A Deák téri Evangélikus Országos Múzeum egybenyíló barokk termeiben a tárlók, a nyílászárók, a berendezés az 1979-es nyitás idejéből származnak. A felújítás tervei elkészültek, a Petőfi egykori iskolája alatti pincét is felújítanák, és egy kulturális központ jönne létre a város szívében, hogy végre a múzeumot jelképesen is bezáró spaletták kinyílhassanak – mondja Harmati Béla László. A múzeum háromfős szakszemélyzetét történész, művészettörténész és múzeumpedagógus adja. Ugyanakkor a magyar evangélikus egyház csaknem félezer éves fennállása óta Harmati Béla László az első képzett művészettörténész, aki feldolgozza az egyház gyűjteményét. A múzeum, várva a küszöbön álló felújítást, 2011 tavaszán lebontotta állandó kiállítását, és azóta időszaki tárlatokkal várja a betérőket. Ottjártunkkor az egyház által a reformáció kezdetének közelgő ötszáz éves évfordulóját felvezető tematikus év üzenetének megfelelően A tolerancia évszázada. Protestáns egyházi élet a 19. század első felében című tárlat volt látható, ahol az evangélikus mellett számos református gyűjteményből is szerepeltek műtárgyak. Vidéken is rendeznek kiállításokat, így például lapzártánk idején zárt be a sárvári várban vendégszereplő tárlatuk. Egyetlen filiáléja van a múzeumnak, Sopronban. Ez is megújulás előtt áll, miután a korábban bírósági épületet visszakapja az egyház, kulturális központ nyílik benne.

Az evangélikusoknál, miután nagyfokú önkormányzattal rendelkeznek az egyes gyülekezetek, fel sem merül, hogy parancsszóra Budapestre vigyenek egy-egy műtárgyat, akkor sem, ha jogilag az Evangélikus Országos Múzeum gyakorol fennhatóságot azok felett. Valójában még ahhoz is nagy diplomácia érzék kell – mondja Harmati Béla László –, hogy egy-egy tárgyat egy kiállításra kölcsönadjanak a gyülekezetek. Ugyanakkor számos esetben éppen műtárgyvédelmi okokból szükséges, hogy biztonságba helyezzenek egy-egy tárgyat. Gyűjteményük legfontosabb darabja egy szép, szamárhátíves oltárkép, amely egy világítás nélküli lomtárban pihent, és sokáig rongyos Luther-kabátnak vélte a lelkész. Aztán a múzeum munkatársának ottjártakor kiderült, hogy egy a türelmi rendelet korából származó oltárképről van szó. Most restaurálva tekinthető meg a tárlaton, Harmati Béla László pedig abban reménykedik, hogy sikerül a művészt is azonosítani, és a műtárgy letétként a múzeumban marad. A kiállításra elhozták és restaurálták a mezőberényiek 18. századi, máig használatban lévő gyülekezeti ládáját is, amely természetesen a kiállítás bezárása után visszakerül a parókiára, ám azzal a kéréssel, hogy az iratokat inkább páncélszekrényben tartsák ezentúl. A Tolna megyei Varsád oltárképére későn találtak, már nem volt megmenthető az Utolsó vacsorát ábrázoló festmény, egyetlen alak, Krisztusé maradt csak meg. Harmati Béla László kiállította ezt a töredéket is, mondván, jelkép ez az alkotás, egyszerre a pusztuló értékeké és egyszerre a reményé, hiszen, mint mondja: „Ha Krisztus megmarad nekünk, kell-e többet kérnünk?”

A református egyház mind a négy egyházkerülete tart fenn múzeumot. A Tiszáninneni Református Egyházkerületnek Sárospatakon van tudományos gyűjteménye. A Ráday Gyűjtemény a Dunamelléki Református Egyházkerület önálló kulturális intézménye, amely könyvtárból, levéltárból és két helyszínen működő múzeumból áll: a Kecskeméten található, egyházművészeti anyagot őrző Ráday Múzeumból, valamint a budapesti Bibliatörténeti Kiállítóhelyből. A Dunántúli Református Egyházkerület a Pápán található múzeumát anyagi okok miatt zárva kénytelen tartani. A legnagyobb és legismertebb gyűjtemény a Tiszántúli Egyházkerületé, a Debreceni Kollégium Múzeuma. Gáborjáni Szabó Botond igazgató szerint kiadásaik több mint kétszeresen haladják meg az állami támogatást. „Csupán annak köszönhetően tudunk életben maradni, és csekély létszámmal is működni, hogy a 600 ezer kötetes egyházkerületi könyvtárral egy épületben dolgozik a múzeum, és az idegenforgalom ellátását közösen intézzük.” Legutóbbi nagyobb felújításuk 2012 februárjában fejeződött be: kicserélték a teljes tetőzetet, így megszűntek a beázások, létrejöttek új kiállítások, megújultak a régiek. Múzeumpedagógiai termet és tágas látogatófogadó-teret is nyert a múzeum. Rendszeresen pályáznak: legutóbb egy TÁMOP-pályázatot valósítottak meg 9,5 millió forint értékben. 2012-ben indították el azt a sorozatot, amelyben megtalálható lesz valamennyi tiszántúli református gyülekezet tulajdonában lévő egyházművészeti tárgy szakszerű leírása és fotója. A bútorzat, úrasztali edények és terítők, harangok, orgonák feltérképezését külső szakemberek bevonásával végzik. A kilenc egyházmegye anyaga egyházmegyénként két-három kötetben jelenik majd meg, de még csupán a debreceni egyházmegye leírása fejeződött be. Múzeumuk több mint 17 ezer tárgyat őriz, ennek harminc százaléka digitalizált. Évente 15-20 ezer látogatójuk van, de Gáborjáni Szabó Botond bízik benne, hogy az egyházkerület új munkatársa segítségével, aki marketingfeladatokat is ellát, növelni tudják majd ezt a számot. „Az a Kollégium, amelyben Csokonai, Kölcsey, Arany János, Ady, Móricz és Szabó Lőrinc tanult, több látogatót érdemel” – mondja. Évente legalább négy időszaki kiállítást rendeznek, gyakran konferenciák kísérőprogramjaként vagy évfordulós kötelezettségképpen, mint legutóbb a Református Kollégium alapításának 475. évfordulójára.

Mit szépítsük, a legtöbb budapesti talán azt sem tudja, hol van a Magyar Zsidó Levéltár. (Hol lenne, hát persze, hogy a Dohány utcai zsinagóga és a Zsidó Múzeum mellett.) Persze sokáig nem is volt rajta túl sok néznivaló: az iratok a zsinagóga egyik tornyában, meglehetősen összekeverve porosodtak. Ám a közelmúltban Toronyi Zsuzsa igazgatása alatt az egyik legizgalmasabb, leginkább nyitott egyházi gyűjteménnyé vált. „Kijönni a por alól” – így foglalja össze magára rótt feladatát a muzeológus-levéltáros, aki éppen a zsidó muzeológia tanulságos történetéből írja doktori disszertációját. Egy egyházi fenntartású levéltár a tömény unalom szinonimája – mondja Toronyi, náluk azonban nemrégiben tanulmányi raktár és az Itt lakott Rosenthal című, a pesti zsidónegyedet bemutató kiállítás nyílt. Sőt mivel a látogatók gyakran eltévedtek a két kiállítást összekötő nyílegyenes lépcsőházban, bár először egy nagy, a falon végigfutó nyilat terveztek, ám később úgy döntöttek, hogy inkább egy tárlattal vezetik át egyik helyszínről a másikra a vendégeket. Azóta a falon negyvenkét tabló mutatja be az Exodustól a zsidók pesti megtelepedéséig eltelt több ezer évet.

A két tárlat valójában „melléktermék”: a katasztrofális állapotú épület felújítására, teljes tetőcserére, a Goldmark Terem rekonstrukciójára nyertek uniós pályázatot, turisztikai attrakciók tárgykörében. Ennek „vivőanyaga” lett az Itt lakott Rosenthal kiállítás. Miután raktárfejlesztésre nem lehetett pályázni, ezért találták ki a látványraktárat. A tárlat kapcsán természetesen számos anyagot sikerült digitalizálni, restaurálni.

Az Itt lakott Rosenthal kiállítás tárgyainak zöme Király utcai lakásokból származik. Egykori tulajdonosaik között vannak híres családok, rabbik, orvosok, de jórészt egyszerű, hétköznapi emberek. A címben szereplő Rosenthal nem valóságos személy; illetve sok, olyan, mintha azt mondanánk, itt lakott Kovács úr. A terem közepén lévő két érintőképernyős monitor segítségével még többet meg lehet tudni a családokról. De nemcsak róluk. Tíz idősíkban, 1785-tól 2011-ig nyolcvanhat ház és lakás története elevenedik meg képekben, dokumentumokban. Van, amelyikről csak egyetlen időszakból van adat, de van olyan is, amely többször előbukkan. Ha rábökünk például a Király utca 8. házra, Tolnai Klein szappangyáros családjának fotográfiája ugrik fel 1880-ból. És természetesen mind a nyolcvanhat megidézett ház mai – általában elég szomorú – állapota is megtekinthető. Az adatbázis folyton bővül. Ha valaki behoz egy családi fotográfiát vagy bármilyen dokumentumot valamelyik házról, azt rövidesen feltöltik. A cél az, hogy később akár otthonról, az internet segítségével is böngészhessünk a régi Pesti Zsidónegyed magántörténelmében.

Azt pedig, aki az adatbázis által nyújtott információkat is kevesli, a levéltár látványraktára várja. Itt kap helyet lassan a zsinagóga tornyában őrzött valamennyi anyag. A levéltár munkatársai nemcsak a kutatni vágyókat látják szívesen, hanem megmutatják a fiókokban és a polcokon rejtőző kincseiket is. Ilyen például a legrégibb irat, egy 13–14. századi pergamentöredék, amelyen a Krónikák Könyvének egy részlete olvasható.

Továbbra is rengeteget pályáznak, amiben Toronyit kiváló nemzetközi kapcsolatai is segítik. A vidéken lappangó iratok felmérésére van egy lezárt pályázatuk, most gondolkodnak egy vidéki filiálé nyitásáról Miskolcon. Azért ott, mert fejlesztendő régióként újabb uniós pályázati források nyílhatnának meg számukra, ha projektjeiket oda helyezhetnék.

A Magyar Zsidó Múzeum az egyik leglátogatottabb múzeumunk, bár vonzerejét elsősorban annak köszönheti, hogy a Dohány utcai zsinagógába megváltott jeggyel megtekinthető. Évente 231 ezer fizető látogató érkezik az 1984-ben átadott, tíz évvel később felújított kiállításba. A múzeumban egy muzeológus dolgozik, a 3759 tárgy nincs digitalizálva.

Az egykori állami vállalatok gyűjteménye, ha nem került be egy-egy szakmúzeumba, jórészt szétszóródott a rendszerváltás után. Ám néhány cég ma is tart fent múzeumot. Ilyen például a Herendi Porcelánmanufaktúra. A Herendi Porcelánművészeti Múzeum 1964-ben üzemi gyűjteményként és iparági szakmúzeumként nyitotta meg a kapuit, és 1991 óta alapítványi formában működik a Porcelánmanufaktúra Zrt. támogatásával. De nem mindenhol ment ez ilyen simán. A Magyar Posta szétdarabolásával egy akkor kiválónak látszó modell jött létre, a levált cégek különböző arányban rész vettek a Postamúzeum fenntartásában. 1990-ben a Magyar Posta, a Magyar Távközlési Vállalat és a Magyar Műsorszóró Vállalat létrehozta a Postai és Távközlési Múzeumi Alapítványt, 2004-től Hírközlési Múzeumi Alapítványt. Az alapítók a műtárgyállomány jellegét figyelembe véve osztoztak a költségeken: a Posta harminc, a Távközlési Vállalat ötven, a Műsorszóró Vállalat húsz százalékkal járult hozzá a múzeum fenntartásához. Időközben a Távközlési Vállalatból Magyar Telecom, majd T-Com lett, a Hírközlési Vállalatból Antenna Hungária. És nemcsak a név változott, hanem a tulajdonos is: az állam helyett két esetben külföldi cég birtokolta a jogokat és a kötelezettségeket. A cégek 2008-tól kezdve radikálisan csökkentették a támogatást, majd az Antenna Hungária francia tulajdonosa 2009-ben beszüntette azt, később a T-Com is kilépett. Mi-után a három eredeti alapító közül formálisan is kiszállt kettő, az egyedül maradt Magyar Posta 2011-ben új alapítványt hozott létre, a Postás Múzeumi és Művelődési Alapítványt. Ez lett a fenntartója a Posta művelődési és múzeumi intézményeinek, a Postamúzeumnak, valamint a Bélyegmúzeumnak és több vidéki kiállítóhelynek. A Postamúzeumot az ág is húzta: éveken át pereskedett székhelye, az Andrássy út 3. új tulajdonosával. A Posta számára világossá vált, hogy függetlenül a per kimenetelétől, végül el kell jönniük a patinás Saxlehner-palotából (az ottani múzeumot a MúzeumCafé 20. számában mutattuk be – a szerk.).

De miért éppen a Benczúr-házba költöztek? – kérdezzük az alapítvány elnökét, Szilágyi Mayát. A palota a harmincas évektől szolgálja a postai dolgozók kulturális igényeit. Története a múzeuméhoz hasonlatos.

A kultúrházat fenntartó alapítvány is hasonlóan épült fel, mint a Postamúzeumot működtető, és a sorsában is osztozott, de itt már a kétezres évek elején kiszálltak a külföldi tulajdonosok. A ház üresen maradt, a T-Com, az Antenna Hungária és a Magyar Posta igyekezett eladni közös tulajdonát. Miután ez a gazdasági válság miatt nem sikerült, a Magyar Posta elhatározta, hogy inkább kivásárolja tulajdonostársait, visszaadja a művelődésnek a palotát, és a költségek optimalizálása miatt döntött úgy a cég, hogy ideköltözteti a hajléktalanság fenyegette múzeumát. Kisfaludi Júlia múzeumigazgató szerint nagy szerencse, hogy a hosszú bizonytalanság után végül sikerült új otthonra lelni, még akkor is, ha a Benczúr utcai helyükön kisebb a kiállítótér, és – a kedvezőtlenebb elhelyezkedése miatt – kevesebb a látogató is. Az alapítvány évente átlagban 180 millió forintot kap a fenntartótól, ami csupán a bérekre elegendő, a programokra, a rezsire már maguknak kell előteremteniük a pénzt pályázatokkal, illetve a reprezentatív Benczúr-ház termeinek kiadásával.

A legtöbb alapítvány mögött azonban nincs máig működő vállalat, így saját bevételeiből, pályázatokból, önkormányzati és állami támogatásokból vegetál. Ilyen a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum is, amelynek fenntartója a Magyar Fotográfiai Alapítvány.

Idehaza kevés a magántőke által fenntartott alapítványi muzeális intézmény. Tíz évvel ezelőtt a kortárs képzőművészet népszerűsítésére jött létre a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, amelyet Kovács Gábor bankár, az ország egyik leggazdagabb embere alapított. A Kogart kezeli a Kovács Gábor Gyűjteményt, amely azonban továbbra is a gyűjtő személyes tulajdona, és nem keverendő össze a 2007-ben létrejött Kortárs Művészeti Gyűjteménnyel. Nagy vihart kavart a szakmában, amikor a Kogart ötvenmillió forintot kapott a kulturális tárcától ennek a gyűjteménynek az építésére, azzal a feltétellel, hogy minden állami forinthoz egy forintot hozzátesznek az üzleti szférából is. Ez is újszerű volt a magyar szcénában, hogy az állam ekkora összeget adjon egy magánalapítványnak. A kultúrpolitikai cél helyességét és megvalósulását lehet vitatni, azt azonban nem, hogy az állami pénzből műtárgyakat vásárolt az alapítvány, a gyűjteményt feldolgozta, közzétette az interneten, illetve kiállítja. A kollekció az alapítvány tulajdonát képezi. „Ha megszüntetem az alapítványomat, visszakaphatom az alapítói vagyont, ami jelen esetben pusztán ötvenmillió forint. A négyszáz-ötszáz millió forintra becsült Kortárs Művészeti Gyűjteményt és az alapítvány mára 3,6 milliárdosra nőtt vagyonát pedig ügyészségi felügyelet mellett egy másik, hasonló célú alapítványba kell elhelyeznem” – mondta a műgyűjtő bankár nemrég a HVG-nek.

Ugyancsak magánemberek ötletére, Offenbacher Ferenc műgyűjtő és Kaczári István, az Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért kuratóriumi elnöke kezdeményezésére jött létre az egri Kepes Központ, amelyet az 1994-ben létrehozott alapítvány működtet. A 2012 márciusában megnyílt intézményben Kepes György műveiből látható állandó kiállítás, illetve modern és kortárs tárlatoknak ad helyet. Ehhez a város egy 19. századi klasszicista épületet bocsátott az alapítvány rendelkezésére, a felújítás fejében, tizenöt évre.

Bár a közalapítványokat jócskán megritkította a kormány néhány éve, ma is működnek ilyenek által fenntartott múzeumok, főként azonban állami forrásból, mint a költségvetési intézmények. A Terror Háza Múzeumot a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány hozta létre, amely a magyar és a kelet-közép-európai politika és társadalom kutatására jött létre az első Orbán-kormány alatt. A 2002-es választások előtt átadott, heves szakmai és politikai támadások kereszttüzében álló intézmény esetében bizonyára azért nem költségvetési szervként hozta létre a múzeumot az állam, hogy nagyobb függetlenséget biztosítson a számára: a közalapítványi forma szabadabb gazdálkodást jelent, illetve például az igazgatói állást sem kell megpályáztatni.

A Holokauszt Dokumentációs és Emlékközpontot (HDKE) a Holocaust Dokumentációs Központ Emlékgyűjtemény Közalapítvány tartja fent. Itt az motiválhatta az alapítót a közalapítványi forma választásában, hogy az intézmény egy magánalapítvány, a Magyar Auschwitz Alapítvány kezdeményezéséből nőtt ki. És bár a közalapítványi forma rugalmasabb működést is jelent, ezzel nem mindig tudnak élni az intézmények: a huszonegy főt foglalkoztató HDKE például a fenntartótól kapott 220 millió forintból működik, amihez kilencmilliós jegybevételén túl nem tud pluszforrást rendelni. Kérdésünkre, miszerint az elmúlt öt évben milyen pályázatokon vettek részt, egy 33 millió forintos TÁMOP-pályázatot említettek, hozzátéve, hogy a „korábbi vezetés által benyújtott pályázatokról csak hosszabb irattári kutatás alapján lehet bővebb információhoz jutni”.

A többi között az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, a paksi Atomenergetikai Múzeum, valamint a Gödöllői Királyi Kastély gazdasági társaság, konkrétan nonprofit kft. formájában működik. Valamennyi rendelkezik közhasznúsági szerződéssel, költségvetésének jó része onnan érkezik. Ezek az intézmények szinte kivétel nélkül közhasznú társaságok voltak, és akkor váltottak, amikor ez a gazdálkodási forma megszűnt. Mindkét formának az elve hasonló: a működés során keletkező hasznot vissza kell forgatni a cégbe. Az előbb felsorolt intézmények számára azért kedvező ez a működés, mert leegyszerűsíti a bevételek kezelését, és biztonságot is nyújt, hiszen nincs fenntartó, amely elvonhatná azt.

A magánmúzeumok és gazdasági társaságok által fenntartott múzeumok törvényi szabályozása Zelnik István saját magáról elnevezett Aranymúzeuma kapcsán került reflektorfénybe. A diplomataként és üzletemberként tevékenykedő gyűjtő szerint múzeumalapítási ötletével kapcsolatban több európai ország is szóba jött, ám lokálpatriótaként Budapest mellett döntött. Ugyanakkor Nyugat-Európa ma már roppant óvatos a koloniális gyűjtemények befogadásával szemben. Éppen ezért a közvetlen környezetében is sokan óvták Szőcs Géza akkori kulturális államtitkárt a múzeum akkreditációjától. György Péter szólalt meg először az ügyben, az átláthatóságot kérve számon: „Zelnik úr tegye közzé a tárgyak történetét, hogy azokat mikor, kitől vette, milyen körülmények között jutott hozzá” – írta. Zelnik szerint azonban csupán az adóhatóság számoltathatja el őt. És valóban: a törvények értelmében csak általánosságban kell nyilatkozatot tennie arról, hogy bemutatott javai per-, teher- és igénymentesek. „Tessék bizonyítani az ellenkezőjét, ott állnak a tárgyak a vitrinekben” – mondja Zelnik. Ez igaz, de ennél többet nem lehet tudni róluk. Egy részét publikálta ugyan, de a legfontosabbat, a műtárgy eredetét a legtöbb esetben homály fedi, a tárgyak pontos provenienciája nem lelhető fel a múzeum adattárában sem. A Zelnik István Aranymúzeum fenntartója a Magyar Indokína Társaság, amely nem egy tudományos társulat, mint azt a neve sejteti, hanem a gyűjtő kft.-je, ügyvezetője és tulajdonosa maga Zelnik István. Ez a kft. finanszírozza Zelnik egyéb tudományos projektjeit, de gyakran nehezen szétválasztható a cég és a magánember. Az 1,43 milliárdos törzstőkéjű cég ellen hat esetben foganatosítottak végrehajtást, és 2011-ben csaknem háromszázmilliós negatív eredménnyel és 1,46 milliárdos kötelezettséggel zárta az évet. „A társaság túlvállalta magát az Aranymúzeumnak helyet adó Andrássy úti palota megvásárlásával” – magyarázza Tímár András kommunikációs igazgató.

De múzeum-e, ha valamit annak neveznek? Zelnik István kétszer futott neki az akkreditációnak, először tematikus múzeumot akart létrehozni, ám gyűjtemény nélkül nincs múzeum. Az Aranymúzeumban kiállított több mint ezer tárgy viszont nem az intézmény, hanem a gyűjtő személyes tulajdona, azokat csak letétként adta át saját múzeumának. A letét bármikor visszavonható, és ismét eltűnhet a magánszéfekben. Második nekifutásra muzeális kiállítóhely besorolást kértek, amit meg is kaptak.

Egy múzeumra szigorú szabályok érvényesek: leltárnaplót kell vezetni, a leltárból műtárgyakat csakis a miniszter engedélyével törölhetnek és így tovább. Kiállítóhely azonban lehet egy falusi tájház is, ha van rendszeres nyitvatartási ideje, állandó kiállítása és egy közművelődési szakembere. Azt Buzinkay Péter, az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Műtárgy-felügyeleti Irodájának vezetője is elismerte, hogy a magánszféra számára gyakorlatilag betarthatatlan ez a szigorú szabályozás. A minisztérium adatai szerint ma tizenöt magánszemély tart fent múzeumot az országban. Ezek a közérdekű muzeális kiállítóhelyek, gyűjtemények, miután magánszemélyek tulajdonában vannak, a legfontosabb pályázati lehetőségekből kizárják önmagukat. Az alapítványi formát a költségek, az adminisztrációs terhek és a költségek miatt utasítják el általában.

Kövecses-Varga Lajos tizenkétezer darabos védett ásványgyűjteményének legszebb darabjait mutatja be Siófok centrumában az 1986 júniusa óta látogatható Ásványmúzeum. A kilencven négyzetméteres pince tárlóiban mintegy háromezer szebbnél szebb ásványt csodálhatnak meg a látogatók, akik közül sok a visszatérő vendég. A gyűjtő lapunknak elmesélte, hogy a belépőjegyekből, illetve a múzeumi bolt forgalmából – ahol nyers ásványok mellett azokból készült ékszereket lehet kapni – tartja fenn magát és a múzeumot. A negyedszázad alatt egyszer pályázott, akkor sem nyert. Azt mondja, a kollekció jövője tekintetében egyetlen reménye lehet, hogy talál egy ásványok iránt érdeklődő polgármestert, aki biztosít számára egy ingatlant. A siófoki pince ugyanis szűk, nedves is, ami nem tesz jót a fából készült tárlóknak és az ásványok egy részének sem.

A pályázati források hiányáról panaszkodik Bodó Imre, a dombóvári Fekete István Múzeum alapítója is. A tizenhét éve működő intézmény Bodó saját Fekete István-gyűjteményét mutatja be. Itt vannak az író híres regényeinek kéziratai, számos kiadatlan vers, személyes tárgyak, igazolványok, levelezés, könyvek. A múzeum falain kortárs festőművészek munkái és a Fekete István szülőfalujából, Gölléről származó szőttesek láthatók. Bodó Imre nem szed belépőjegyet, csak adományokat fogad el. Néha pályázik a Bogáncs nevű folyóirat kiadására, ahol kiadatlan Fekete István-kéziratokat is publikál. Tart az egyesületi és alapítványi formától, ám miután magánszemélyként nem pályázhat, anyagi gondokkal küszködik. De Bodó úr elszánt, azt mondja, amíg ő él, addig a múzeum is kinyit.

Vannak azonban, akik belefáradtak. 1989. május 19-én nyílt meg a színésznő egykori hűvösvölgyi nyaralójában a Ruttkai Éva-emlékszoba. Gábor Júlia és Szigethy Gábor – a művésznő lánya és veje – minden pénteken fogadta a látogatókat Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós relikviái között. Igyekeztek kiállítóhellyé nyilváníttatni az emlékszobát, amit a tekintélyes anyag indokolt is volna: kéziratok, újságok, több mint tízezer fotó, jelmezek, bútorok, hang- és videofelvételek voltak a gyűjtemény részei. Ám a hivatal újabb és újabb nehézségeket támasztott. „Méltánytalannak tartottuk, hogy külső szakértőt kérjünk fel a leltárkészítéshez, amikor mindketten szakemberek vagyunk, a férjem pedig éppen ezt a tudományt, színházi filológiát tanított a Veszprémi Egyetemen” – emlékezett vissza Gábor Júlia, Gábor Miklós és Ruttkai Éva lánya. 2003-ban olyan állapotba került a ház, hogy fel kellett függeszteni az állandó nyitva tartást, később az ingatlantól is megvált a család.

A rendszerváltás utáni első évben, 1990 tavaszán jött létre az Első Magyar Látványtár, az Altorjai Sándor festőművész hagyatékára és Vörösváry Ákos műgyűjteményére épülő művészeti intézmény. Múzeumi besorolást nem kapott, Vörösváry Ákos szerint azért, mert túl sok szabálynak kellett volna megfelelniük, amelyek teljesítéséhez sem pénzük, sem affinitásuk nem volt. Ugyanakkor gyűjteményük, kiállításaik alapján felveszik a versenyt sok hivatalos múzeummal, honlapjuk, hivatalos nyitva tartásuk is van. Nem kért múzeumi besorolást a Tolnay Klári Emlékház sem: a gyűjtő saját ingatlanában helyezte el kollekcióját. Egyesületi formában működteti, az egyesület tagjai, a művésznő tisztelői tagdíjat fizetnek, és gyakran a tárlatvezető feladatát is ellátják. Nem a belépők, hanem a házban szervezett kulturális események jelentenek elsősorban bevételt. A Józsefvárosban látható Zászlómúzeum (lásd: MúzeumCafé 10. – a szerk.) sem múzeum jogilag. Balogh László 1983 óta gyűjti a világ országainak zászlóit. Korábban gondnokként dolgozott a józsefvárosi művelődési házban, és amikor kiderült, milyen jelentős és egyedi kollekcióval rendelkezik, az önkormányzat helyet biztosított neki: 1995-ben a Józsefvárosi Kulturális Központban megnyitotta az állandó Zászlókiállítást (nem hivatalos nevén: a Zászlómúzeumot). 1998 áprilisában az önkormányzat új, nagyobb helyet biztosított a számára. A gyűjtő szerint nem volt szükség arra, hogy megszerezzék a múzeumi besorolást, ő jelenleg az önkormányzat alkalmazottja, munkaköre pedig az, hogy gondozza és bemutassa a saját gyűjteményét. A kiállítás fenntartásáról az önkormányzat gondoskodik.