Tudós őseink hagyatéka, tárgyakban elbeszélve
MúzeumCafé 30.
Főleg közadakozásokból jött létre az MTA művészeti gyűjteménye kevesen tudják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia legtetején, az épület harmadik emeletén egy képtár működik. Az Akadémia megalakulásától kezdve gyűjti a történetével kapcsolatos alkotásokat, főként az akadémikusok portréit. A Művészeti Gyűjtemény emléket állít azoknak, akik sokat tettek a magyar nyelv, a kultúra és a tudomány felvirágoztatásáért. Jobbára iskolás- és nyugdíjascsoportok látogatják, és – bár egyetlen útikönyv sem hívja fel rá a figyelmet – a Duna-parton sétáló, Budapest látványában gyönyörködő külföldiek is rendre betérnek. „Nemcsak az Akadémia szellemiségének, de az épületnek is nagy hatása van – meséli Bubryák Orsolya gyűjteményvezető. – Minden turista megnézi a közelben lévő Parlamentet, utána sétál egy kicsit a Duna-parton, belefeledkezik a panorámába, majd megakad a szeme rajtunk, mondván: nahát, milyen szép épület. Közelebb jön, benéz, bekéredzkedik a portásnál, hadd nézze meg az előcsarnokot, ahol felvilágosítják, hogy az emeleten van egy képtár, nyilvános és ingyenes. Nincs belépő, nincs sor, felmegy a lifttel, és máris a 19. században találja magát.” Amikor 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen Széchenyi István birtokai egyéves jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság létrehozására, olyan adakozási hullámot váltott ki, ami öt nap leforgása alatt megteremtette az anyagi fedezetet. Az intézmény öt évvel később kezdte el működését. Már 1833-ban elhatározták, hogy az ülésteremben elhelyezik Kisfaludy Károly és Kazinczy Ferenc portréit – innen datálódik a tudós elődök arcmásainak gyűjtése.
Amíg nem volt saját székháza, az Akadémia hol itt, hol ott vendégeskedett, nagygyűléseit pedig a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartotta. Az állandó vándorlás ellenére az Akadémia gyűjteményei folyamatosan gyarapodtak. Néhány évtized elteltével az átmeneti állapot nyomasztóvá vált, végül 1859-ben gróf Dessewffy Emil elnök gyűjtőakciót hirdetett, amelynek sikere – immár másodszor az Akadémia életében – minden várakozást fölülmúlt: alig több mint egy év alatt közadakozásból összegyűlt annyi pénz, ami lehetővé tette egy impozáns, többszintes épület felépítését. Az Akadémia ügye az évszázadok során olyan hívószó volt, amellyel kapcsolatban nem volt helye habozásnak: örömmel és szívesen támogatta mindenki. Mai fogalommal élve a „nemzeti konszenzus” ebben az ügyben mindig megvalósult. Már az épület tervezésének fázisában szempont volt, hogy képtárnak is legyen benne hely. Nem elsősorban a saját gyűjtemény gyarapodása indokolta ezt, bár a folyamatosan bővülő tudósportré-sor elhelyezése is egyre nagyobb gondot okozott, de ebben az időben már folytak a tárgyalások arról, hogy Esterházy Pál műgyűjteményét Bécsből, a mariahilferstrassei palotájából Pestre hozatná, és itt letétbe helyezve a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tenné. Az is hamar eldőlt, hogy az anyag befogadására az újonnan felépülő akadémiai székház lenne a legmegfelelőbb. Az Esterházy-gyűjtemény 1906-ig volt az Akadémia palotájában elhelyezve, ekkor átkerült a Szépművészeti Múzeumba, itt pedig 1939-ig a Történelmi Képcsarnok képei váltották a falakon. A háborút követően a képtár helyiségei részben üresen álltak, részben raktárrá alakították őket.
De ne szaladjunk ennyire előre, érdekes és tanulságos a csaknem hat évet felölelő építkezés története is a gyűjtőakciótól a megvalósulásig. Dessewffy Emil akadémiai elnökre ma már kevéssé emlékezünk, pedig ez az agilis és elkötelezett gróf a saját birtokai felvirágoztatása mellett a közügyekért is sokat tett: részt vett a Tisza szabályozásában, közírói munkát végzett, Kazinczy-emlékünnepet szervezett, pályájának csúcsát pedig az Akadémia székházának felépítése jelentette. Sajnálatos módon az épület felavatását nem érte meg, néhány hónappal előtte meghalt. Az építkezést szívügyének tekintette, mindvégig felügyelte a munkát, és tulajdonképpen neki köszönhető az épület külleme is. Az egész folyamatnak ő volt a katalizátora és tevőleges központi figurája, portréja – rajta az Akadémia tervrajzával – megérdemelten függ a képtár központi termében.
A tervezett épület programjának kidolgozását Henszlmann Imre építészeti teoretikusra bízták. A feladat nem volt egyszerű, hiszen az épületnek számos funkciónak kellett megfelelnie: üléstermeknek, irodáknak, az épületben lakó titkár szálláshelyének, könyvtárnak és a képtárnak is helyet kellett adnia. Henszlmann szeme előtt a nemzeti identitás építészeti megfogalmazásának célja lebegett. Mindenáron azt szerette volna elérni, hogy az épület neogótikus stílusban épüljön fel. Mikor érzékelte, hogy benyújtott homlokzattervei az építési bizottságnál nem arattak osztatlan sikert, elérte, hogy a kezdetben nyíltnak tervezett tervpályázatot meghívásosra változtassák, a meghívott építészek számát háromra korlátozta (az egyik pályázó társaságban ő maga is benne volt), majd a meghívott pályázókat meggyőzte, hogy ők is gotizáló terveket nyújtsanak be. Népszerűsítő előadásokat is tartott a közvélemény meggyőzésére a neogótikus stílus mellett. Ybl Miklós, az egyik felkért pályázó – vélhetően az egyre nagyobb hullámokat vető vita hatására – még az elbírálás előtt visszavonta neoreneszánsz felé hajló épülettervét.
Dessewffy azonban nem hajlott meg a közakarat előtt, egyik pályamunkát sem fogadta el, nem hirdettek eredményt, újabb fordulót írtak ki, és ebben szabadabb kezet adtak a pályázóknak. A hazai építészek mellett felkérték a berlini Friedrich August Stülert és a müncheni Leo von Klenzét is. Mindkettőjüknek volt gyakorlata múzeumot is magába foglaló monumentális palotaépület tervezésében. A sajtó, a közvélemény és az Akadémia tagságának többsége Henszlmann mellé állt, a bírálóbizottság is kétharmados arányban őt támogatta. Ennek ellenére a Dessewffy vezette elnöki bizottság Stülernek adta a megbízást. Újabb felháborodott újságcikkek születtek, mondván: nem elég, hogy nem nemzeti stílusban épül fel az Akadémia, ráadásul idegen építész kapja a megbízást. Ám amikor elkészült, végül óriási siker lett: több évtizedre meghatározta Pest építészetét, nyomában sorban emelkedtek a belváros neoreneszánsz palotaépületei.
A képtárra visszatérve: a legeslegelejétől fontos volt a léte, nemcsak azért, mert a reprezentációt szolgálta. A reformkor elkötelezett férfiúi a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával a nyelv, a tudományok és a szépművészetek művelésére tettek hitet. Tudatában voltak, hogy egy nemzet kulturális felemelkedéséhez kevés, ha tudományosan pallérozzák és megteremtik hozzá azt a nyelvet, amin megszólal. Noha ez utóbbi nagyon fontos és elsődleges célja volt az Akadémiának, ezt már a kezdetektől kísérte – mondjuk így – a vizuális nevelés igénye. Ennek az idő tájt is pontosan az a kétféle lehetséges módja volt, mint napjainkban. Az egyik: behozni Magyarországra a kor legjobb festőinek műveit; ezt követte Széchenyi István, amikor Johann Nepomuk Endert bízta meg az Akadémia allegóriájának megfestésével, rábízta apja egész alakos képmásának elkészítését, családtagjai pedig Friedrich von Amerlingnél rendelték meg az ő, később az Akadémiának ajándékozott képmását. A másik irányvonalat követők azt vallották, hogy a magyar festők támogatása, a nemzeti festészet megteremtése lenne célravezető, a hazai festők közül kell kinevelni, aki képes felnőni a feladathoz. Barabás Miklós ennek a szándéknak köszönheti karrierje indulását: első megbízói az Akadémia tagjai közül kerültek ki, és sorban festette az Akadémia számára a tudósok portréit. A kétfajta fejlődési mód preferálása, a magyar kultúrában mindig jelen volt és az Akadémia gyűjteményében szépen látható a két irányzat. Tagjai mindkét oldalon álltak, innen is, onnan is érkeztek képek, ám sikerült megvalósítani az egyensúlyt.
A gyűjtemény elsősorban adományok, illetve felajánlások révén bővült: még abban az esetben is, amikor megrendeltek egy festményt, legtöbbször nem maga az Akadémia, hanem valamelyik tag felajánlása fedezte a költségeket. Gyakran érkeztek be hagyatékok: a reformkor tudósai, az első akadémiai tagok gyakran egész műgyűjteményüket, a korabeli szellemi elit tagjairól készült, a 19. században divatos úgynevezett barátságportré-sorozataikat, éremgyűjteményüket, könyveiket az Akadémiára hagyták. Ez az oka, hogy egy-egy személyről több portré is került a gyűjteménybe. Mások még életükben tettek adományt az Akadémia számára: Waldstein János kétszáz darabból álló Ender-akvarellgyűjteményét ajándékozta az intézménynek.
Annak, hogy miket fogad el és állít ki a gyűjtemény, szigorú szabályai vannak. A kollekció elsősorban az Akadémia reprezentációját hivatott megjeleníteni, és ilyen értelemben szűkre szabott, tematikus gyűjtemény, amelynek fő profilja az Akadémia alapítóinak, tisztségviselőinek és támogatóinak a bemutatása. A közgyűlés kezdetektől fogva szavazás útján döntött arról, kinek a portréját helyezik el az ülésteremben, és kezdetektől élt a szabály, hogy csak az elhunyt tagokról lehessen szó. Az Akadémia első tagjai közé tudósok mellett művészek is bekerültek, őket saját életművük darabjai képviselik ma is a gyűjteményben. Így kerültek ide Barabás Miklós portréi, Ferenczy István szobrai vagy idősebb Markó Károly tájképei. Néha az ábrázolt téma kapcsolódik az Akadémiához. Kazinczy Ferenc szülőházának az enyészettől való megmentése és emlékhellyé alakítása olyan közügy volt, amiért az Akadémia sokat tett, a családi kúriát ábrázoló Jakobey Károly-festmények például erre emlékeztetnek.
A legfontosabb és talán legértékesebb kép Széchenyi egész alakos portréja, nemcsak az ábrázolt személy magyar történelemben és az Akadémia alapításában betöltött szerepe, a mű kimagasló kvalitása, de a festőnek, Friedrich von Amerlingnek a magyar portréfestészet fejlődésére gyakorolt hatása miatt is. Fő helyen szerepel Johann Nepomuk Ender jól ismert akadémiai allegóriája is, amely Széchenyi István megrendelésére és személyes irányításával kifejezetten az Akadémia számára készült. Széchenyi gyakran foglalkoztatta Endert, magával vitte őt keleti utazására, és végrendeletében két általa festett női ideálportrét, a Görög lányt és a Fornarina mását is az Akadémiára hagyta, azzal a kitétellel, hogy azokat soha, semmilyen körülmények között tovább nem adhatják. Betartják kérését: a festmények jelenleg a képtár első termében láthatók. A gyűjtemény kiemelkedő darabjai közé számítanak a fiatal Deák Ferencről vagy az Akadémia első elnökéről és könyvtárának alapítójáról, Teleki Józsefről készült portrék, mindkettő Barabás Miklós alkotása; Madarász Viktor érzékeny Eötvös József-portréja vagy Anton Einsle irodalomkönyvekből oly jól ismert Kölcsey-arcképe. Arra emlékezve, hogy valaha ebben az épületben helyezték el a nevezetes Esterházy-képtárat, berendeztek egy úgynevezett Esterházy Termet is, ahová a Szépművészeti Múzeum tartós letétjeként visszakerült néhány festmény az Esterházy-gyűjtemény darabjai közül.
Az Akadémia földszintjén 1896-tól a háborúig külön Széchenyi Múzeumot létesítettek. Az Akadémia más épületrészében, de ma is ápolja a „legnagyobb magyar” emlékét. A nevét viselő Széchenyi Terem berendezése azt kívánja érzékeltetni, milyen sokkhatást váltott ki az országban a gróf öngyilkossága. Az erre adott reakciók, a temetés emlékei, kultuszával kapcsolatos tárgyak kaptak itt helyet, 2010 őszén pedig időszaki tárlatot is szenteltek Széchenyi alakjának.
Az Akadémián őriznek egy csaknem négyezer darabból álló Goethe-gyűjteményt, ebből láthatunk válogatást a palota Goethe-szobájában. A világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű gyűjtemény Elischer Boldizsár eperjesi kereskedő „életműve”, aki a Goethe-kultusz jegyében szenvedélyesen gyűjtött mindent, ami az írófejedelemhez köthető. Elischer igazi rajongó volt, ha bárhol elé került valami, ami Goethével kapcsolatba hozható, azonnal megvásárolta. Benne található például Goethe egyik fiatalkori művének, a Römisches Karnevalnak egyedileg színezett, egész oldalas rajzokkal díszített példánya, a Színtan első kiadása vagy azok a rajzok, amelyeket Goethe utazásai során maga készített.
A világháborúban az épület találatot kapott, és annak ellenére, hogy viszonylag időben lemenekítették a műtárgyakat a pincébe, raktárakba, több kép és szobor megsemmisült. A háború után a termeket könyvraktárként használták, a gyűjtemény jó része (főleg az ötvenes években) más múzeumokba került. A nyolcvanas években merült fel, hogy az Akadémia tulajdonában lévő értékes festmények és szobrok az egykori Esterházy-gyűjtemény helyén legyenek bemutatva. Megkezdődött a képtár termeinek helyreállítása, az elveszett képek felkutatása, majd restaurálása. A nyomozásban aktív szerepet vállalt az MTA Művészettörténeti Kutatóintézete, jogutódja, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet azóta is ellátja a szakmai felügyeletet. 1992-ben született meg a hivatalos határozat a Művészeti Gyűjtemény létrehozásáról, 1994-ben nyílt meg a nagyközönség számára az újrarendezett képtár, hét teremben. A helyreállításkor a korabeli, még az Esterházy-képtár idején kialakított arculatot igyekeztek megidézni a fal pompeji vörös színével és a mennyezet csillagos égboltot idéző festésével, de a kiállított anyag természetszerűleg más, immár az Akadémia saját gyűjteményéből áll.
Az új képtár létrehozása a néhány éve elhunyt művészettörténész, Szabó Júlia nevéhez fűződik, aki óriási lelkesedéssel vetette bele magát a kutatómunkába, végül Majoros Valériával ketten jegyezték az állandó kiállítást. Rengetegen segítették őket a teljes múzeumi-művészettörténeti szakmából; az Akadémia kezdetektől érzékelhető szelleme – úgy tűnik – ekkor is hatott. A gyarapodás formája hasonló a korábbiakhoz. Hagyatékok is érkeznek a mai napig, legutóbb például Köpeczi Béláé, aki végrendeletében azt a szándékát fejezte ki, hogy értékesítsék a képeit, majd a befolyt pénzből hozzanak létre egy alapítványt meghatározott kutatások támogatására. Itt van letétbe helyezve Füst Milán hagyatéka, kollekciójában jelentős modern művek, köztük Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Gulácsy Lajos alkotásai találhatók.
Az Akadémia gyűjteményének fő hangsúlya 19. századi, de a 20. század expresszivitása is megjelenik benne, például Mednyánszky László nagyméretű, Tátrai táj című festményén, a későbbi alkotóktól pedig Csernus Tibor Angyalföld című képén. Ritkábban még ma is előfordul, hogy az Akadémia saját megrendelést ad, így készítette el néhány évvel ezelőtt Gyémánt László festőművész az Akadémia négy elnökének portréját, és szórványosan vásárlásokra is sor kerül. A legfrissebb szerzemény egy kis Barabás Miklós-rajz, Trefort Ágoston és Eötvös József kettős portréja, 2010 decemberében aukción vásárolták meg, szintén adományból. A Schiedel kéménygyár és partnercégei vezetői eredetileg egy konferenciára érkeztek az Akadémiára, de a képtárban tett látogatásuk után felajánlották az őket körbekísérő gyűjteményvezetőnek, hogy néhány százezer forintért vásároljon valamit a képtár számára. A Nagyházi Galéria árverésén találtak rá a rajzra, amelyen az Akadémia első festő tagja ábrázolja az Akadémia két későbbi elnökét, egymás mellett, barátságportréként. Az Akadémia szellemisége ismét hatott: amikor Nagyházi Csaba megtudta, ki a vásárló, elengedte az árverezőház jutalékát.
Költségvetésük nem engedi meg ugyan a műtárgypiaci vásárolásokat, de azért – jobbára magánszorgalomból – figyelik, mi bukkan fel. A legtöbbször fájó szívvel elengedik a látóterükbe került tárgyakat, most azonban van egy kivétel: a gyűjtemény szakmai működését felügyelő Gyűjteményi Tanács elnöke, Galavics Géza – visszanyúlva az Akadémia régi hagyományaihoz – gyűjtőakciót indított az Akadémia egyik 19. századi mecénásának, Széchenyi jó barátjának, Waldstein János gróf portréjának megvásárlására. A festményt ugyanaz a Friedrich Amerling készítette, aki az emblematikus Széchenyi-portrét is jegyzi. És az Akadémia szelleme megint működésbe lépett: akadémikusok, kutatók tettek adományt a felhívást követően a festmény megvásárlására. Ez természetesen nem úgy zajlik, hogy valaki egyszerűen átadja az ajándékát; kidolgozott forgatókönyv szerint és meglehetősen hosszadalmasan bonyolódik. Formálisan az Akadémia elnökének kell elfogadnia az ajándékokat, ám mindehhez a Gyűjteményi Tanács állásfoglalása – külsős és belsős véleményezéssel – is szükséges, és csak ha az adomány minden szempontnak megfelel, akkor terjeszthető fel az elnökség elé, hogy elfogadható-e.
1994-es újranyitása óta a Képtár több időszaki kiállítást is bemutatott. Köztük az Akadémia palotájának pályaterveiről 1996-ban, Pulszky Ferenc emlékére 1997-ben, Berény Róbertnek a Füst Milán-hagyatékból származó műveiből 2000-ben, Johann Nepomuk Ender és Thomas Ender alkotásaiból 2001-ben, válogatást Füst Milán műgyűjteményéből 2001-ben és 2002-ben, Bolyai János-emlékkiállítást 2002-ben, valamint Ligeti Antal grafikáit bemutató kiállítást és Vörösmarty Mihály tiszteletére rendezett bemutatót 2003-ban. 2007-ben Ferenczy István, 2010-ben Széchenyi István emlékére, illetve Barabás Miklós és Székely Bertalan centenáriumára készült kiállítássorozat 2010–11-ben. Tavaly április óta a képtárat Bubryák Orsolya vezeti, aki elsősorban a működés gyakorlati feltételeinek biztosításán fáradozik; mint mondja: „az Akadémia kutatóhálózatának átalakulása a képtár szakmai munkáját irányító Művészettörténeti Intézetet is érintik, új szervezeti és működési szabályzat készül, más a függelmi rendszer, így a működés legapróbb részletei is szabályozást igényelnek.” Őszre azonban tervezi a Budapesti Történeti Múzeum sajtóillusztráció-kiállításához kapcsolódóan egy korabeli sajtófotókból szemezgetett válogatás bemutatását. Hivatalosan az Akadémia egy művészettörténészt alkalmaz a gyűjteményben, egy másikat pedig a Művészettörténeti Intézet bocsát rendelkezésére. Néhány hónapja tudnak – a csoportfoglalások, műtárgykölcsönzésekkel kapcsolatos teendők intézésére – egy adminisztratív munkaerőt is alkalmazni. „Anyagi lehetőségeihez mérten változó intenzitással, de az Akadémia 1992 óta gondoskodik a gyűjtemény működtetéséről. A kezdeti időszakban például vagyonokat költött a képek restaurálására, de ezek a támogatások mindig eseti jellegűek voltak. Állandó költségvetési rovatként 2010 óta szerepelünk, pontosabban a dologi kiadásokra rendelkezésre bocsátott évi egymillió forintot beépítették a Művészettörténeti Intézet költségvetésébe, ebből kell megoldanunk mindent. Emellett az Akadémia állja egy művészettörténész bérét, a rezsiköltségeket, fizeti a teremőrt” – mondja Bubryák Orsolya.
Egyelőre nincsenek múzeumi státusban sem, a Művészeti Gyűjtemény a Tudományos Akadémia magángyűjteményeként működik, amelyet az intézmény a nyilvánosság számára is látogathatóvá tesz. Ennek a felállásnak számos hátulütője van, hogy a legfontosabbat említsük: kimaradnak mindenfajta közgyűjteményekre kiírt pályázási lehetőségből, legyen szó restaurálásról, műtárgyvásárlásról, időszaki tárlatokról, katalógusok, albumok megjelentetéséről. „Felvetettem, hogy lépjünk be a múzeumi rendszerbe, véleményezés alatt van a javaslat, ami sok kötöttséggel jár ugyan, de előnyei is vannak jócskán – folytatja Bubryák Orsolya. – A kritériumrendszernek többé-kevésbé megfelelünk, de mérlegelni kell az előnyeit és a hátrányait is a státusunk megváltoztatásának.”
A képtár történetéből kiviláglik: alapvető szempont, hogy a gyűjtemény látogatható legyen, ugyanakkor az épületben munka folyik, rendezvényeket, konferenciákat, védéseket tartanak. Jelenleg az a kompromisszumos megoldás működik, hogy hétfőn és pénteken, amikor az egyéb funkciók nem olyan terheltek, fogadják a látogatókat. Nem feltétlen cél a látogatószám növelése. Semmiféle kereskedelmi jellegű tevékenységet nem kívánnak folytatni, nem létesítenek múzeumi boltot ajándéktárgyakkal, továbbra sem lesznek benne az útikönyvekben vagy a turisztikai programokban, és nem pusztán azért, mert ahhoz másfajta biztonsági berendezések, több munkatárs, teremőrök kellenének. Ez a hely legfőképpen arra szolgál, hogy emlékezzünk azokra a nagyságokra, akik oly sokat tettek a haza művelődéséért.