A motorblokktól a harangon át a „Tüzes menyecskéig”
A budapesti Öntödei Múzeum története és jelene
MúzeumCafé 32.
Az Öntödei Múzeum az öntészet, a kohászat és a gépipar, a hazai műszaki szakemberek büszkesége, a magyar gyáripar egyik bölcsője, a főváros unikális látnivalója, az öntészeti és kohászati szakma otthona. Az 1964-ben leállított Ganz-gyárban működő szakmúzeum épülete 150 éves. Őrzi a Svájcból származó, itt letelepedett, kéregöntésű vasúti vagonkerekeivel európai hírnévre szert tett öntőmester, Ganz Ábrahám (1814–1867) egykori vasöntödéjének berendezéseit, bemutatja a magyar gépipar felvirágoztatójának, Mechwart Andrásnak (1834–1907) az ugyancsak ebből az épületből indult pályájának állomásait, megjeleníti a magyar öntészet történetét, a szakma sokszínűségét. Az épület körül nagyméretű öntvények, a magyar kohászat és öntészet jeles személyiségeinek panteonja, valamint a második világháborúban megsérült Mechwart-emlékmű öntőmunkást ábrázoló bronzszobra tekinthetők meg.
A múzeum az 1965-ben ipari műemlékké nyilvánított épületben 1969 szeptemberében nyitotta meg kapuját, az első kiállítást az alapító, a múzeum első igazgatója, Kiszely Gyula (1911–1997) rendezte. A nyolcvanas évek ipari recesszióját és a privatizáció viharait átvészelve 1994 októberétől az Országos Műszaki Múzeum filiáléjaként a művelődési tárca védőszárnyai alá került. 2009 elején az Országos Műszaki Múzeum és a Közlekedési Múzeum integrációja révén további négy szakmúzeummal együtt a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum fiókintézménye lett. Az Alapító oklevélben „telephelyként” jelölték meg, gazdasági önállóságát elvesztette, s elkezdődött munkatársainak elbocsátása. 2011 végén az MMKM-hoz tartozó szakmúzeumokkal együtt muzeális közgyűjteménnyé minősítették át, állandó személyzete a megbízott múzeumvezetőn kívül egy teljes munkaidejű és egy négyórás munkatársra csökkent, a tárlatvezetést egy önkéntes, az udvartakarítást a teremfelügyeletet is ellátó kolléga végzi. A látogathatóság a negyedére, heti háromszor négyórás időtartamra zsugorodott.
Az öntöde szóról az embereknek általában füstös, homokkal borított üzemek jutnak eszükbe, ahol huzatos csarnokokban verejtékező munkások forró fémet öntenek. Mi lehet egy ilyen szakmában szép? Mit őrizhet, mit mutathat be a múzeuma?
Aki ide betér, egy 19. századi vasöntöde különleges tetőszerkezetű, óriási üzemcsarnokában találja magát. A műemlékként őrzött olvasztó-, formázó- és öntőberendezések mind-mind azt a benyomást keltik, hogy egy most is működő vasöntödébe csöppent az ember. A nagy csarnok kiválóan alkalmas a magyar öntészet emlékeit felsorakoztató kiállítások bemutatására, a bejárattal szembeni tér pedig időszaki kiállításoknak, rendezvényeknek ad helyet.
Itt minden az öntvényekről, az öntészetről szól. Egy-egy látogatás után legtöbbször már csak az utcán járva tudatosul az emberekben, hogy a kandeláberoszlopok, a hidak korlátai, a faveremrácsok, a kapubejárat épségét őrző kerékvetők, a csatornafedlapok, az utcai padok és a kútoszlopok, a régi városképek sok-sok darabja öntvény, hiszen a vas „öltöztette fel” a várost a 19. század végén. A Nyugati és a Keleti pályaudvaron, a vásárcsarnokokban vagy a Corvinus Egyetem aulájában talán még a termékek gyártóját jelölő feliratokat is megtalálják.
A 19. századi „műöntödék” szobrászokat alkalmaztak, hogy a használati tárgyak ne csak célszerűségükkel, hanem finom részleteikkel, eleganciájukkal is elnyerjék a közönség tetszését. Leginkább a régi Magyarország peremvidékein, a Felvidéktől Dél-Erdélyig működtek tucatszámra ezek az üzemek, ahol például a legváltozatosabb formájú vaskályhák készültek. Ezek a míves kivitelű fűtőalkalmatosságok és a csipkefinomságú öntöttvas díszöntvények a hölgyek kedvencei, de a nagymamánál még sokak által látott faszenes vasalókat, a régi csizmahúzót, az első vasból öntött papin-fazekat, mai nevén kuktát és társait is megcsodálják. A női alakot formáló kályhafelsőrész a „tüzes menyecske”, kis öntött kontyocskáját leemelve adagolták bele a tüzelőanyagot.
Öntéssel a legbonyolultabb alkatrészt is elő lehet állítani, az utólagos megmunkálást szinte alig igénylő öntvényre mindenhol szükség van. Így készülnek ékszerek, víz- és gázszerelvények, a háztartási gépek rengeteg alkatrésze, sporteszközök különleges teherbírású karabinerei, kulcsok és zárcímkék, a gépkocsik milliméter vastagságú hűtőbordái és motorblokkjai, hengerfejei és dugattyúi, de öntvények a testünkbe épített implantátumok, a kisplasztikák és a nagy köztéri szobrok is. De öntvény a mosogató-csaptelep és a szifon, a kilincsek, a gáztűzhely rózsája és tartókerete, a húsklopfoló, a dió- és a húsdaráló is.
A látogató a tárlatban megismerheti az Árpád-kori vasolvasztás fáradságos menetét, megtudhatja, hogy a 19. században ért el a vasművekhez is az ipari forradalom, hogy az első világháború előtti 79 öntödéből a trianoni békeszerződés után három maradt meg, vagy hogy a Munkácsi Vasgyár európai rangú finomöntödéje csipkefinomságú, áttört vastányérjaival, kisplasztikáival már az 1842-es iparmű-kiállításon aranyérmet nyert. A ruszkabányai vasmű történeténél érdemes elgondolkodni Maderspach Károly, a tehetséges hídtervező és kohász sorsán, aki a Bem seregeinek nyújtott segítségéért lett a megtorlás áldozata. Középkori szoboröntészetünk egyetlen fennmaradt emléke, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra a prágai Hradzsinban ma is látható. Isztambulban biztosan sokan hallották büszkén az idegenvezetőktől a híres Orbán mester nevét, akinek hét méter hosszú és csaknem egy méter átmérőjű ágyúját Drinápolyból száz ökör vontatta Konstantinápoly falai alá, hogy a segítségével vehesse be II. Mehmed szultán a várost 1453-ban. Aki a Gombos Miklós harangöntő mester által készített installáció segítségével megismeri a ma is középkori módon folyó, hónapokig tartó folyamatot, már jobban fog érteni a harangformázáshoz és -öntéshez, mint az a bizonyos „hajdú”.
A múzeum több mint 3200 műtárgyat őriz, ennek felét 1996 óta szerzeményeztük. A műtárgyállomány nagyobb egységei: a Ganz-törzsgyári öntöde műemléki berendezései, vasból és acélból öntött ipari öntvények, 19–20. századi kereskedelmi vasöntvények (háztartási, építészeti és öntöttvas-művességi darabok), színesfém öntvények (réz- és cinkalapú ötvözetből készült szobrok, harangok, ipari öntvények), alumíniumöntvények (homok-, kokilla- és nyomásos öntésű darabok), technológiai eszközök (minták, formák, kokillák, szerszámok, magszekrények), valamint az öntészet szakmai hagyományaihoz kötődő tárgyak (emlékplakettek, egyenruhák, jeles egyéniségek hagyatékai, emlékkupák). A szerzeményezés pályázati úton szerzett összegekből való vásárlással, az öntödéknél felkutatott régi minták, öntvények begyűjtésével, valamint adományokból valósult meg. Az archívumban és az adattárban 35 folyóméter iratanyag van 173 dobozban, részben rendszerezve. Óriási érték a nemzetközileg elismert kampanológus, Patay Pál ötven éven keresztül gyűjtött harangtörténeti cédulakatalógusa, mintegy húszezer harang adatával, számítógépes adatbázisba mentve. A szakkönyvtár 5400 kötet könyvből, 815 kötet folyóiratból áll, túlnyomó részét szakmabeliek ajándékozták a múzeumnak. A könyvtárosi státust 2009-től, az adattárosit 2010-től vesztette el a múzeum. Öntödei Múzeumi Füzetek néven 1996 óta periodika jelent meg, legutóbb a 20. kötet 2011-ben, a 30. és a 40. évfordulóra emlékkönyvet adtunk ki a hazai montanisztika területén dolgozó szakemberek szakmai-társadalmi szervezete, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület támogatásával.
A múzeum 1998 körül kapcsolódott be az ország kulturális életébe. Ebben az évben rendeztünk kiállítást a 63. öntészeti világkongresszus tiszteletére a magyar öntöttvasművesség remekeiből. Az Év Múzeuma pályázaton elismerő oklevelet kaptunk. 1999-ben ünnepeltük a múzeum megnyitásának 30. évfordulóját, amelyen részt vett Ganz Ábrahám szülőfalujának, a svájci Embrach városkának delegációja is. 2000-ben a kiállítási tér északkeleti sarkában egy szép, 19. századi öntöttvas csigalépcső és lépcsőházi korlátokból összeállított galéria kapott helyet. 2001-ben Mechwart-emlékszobát avattunk, és sok civil látogatót vonzó kiállítást nyitottunk A fürdővilág öntvényei anno… címmel. 2002-ben felújították az olvasztóművet a pincétől a kéményekig. Ebben az évben Az öntöttvas dicsérete című kiállítás először a szlovákiai Selmecbányán aratott nagy sikert, majd még hat felvidéki, négy hazai és két romániai múzeumban öregbítettük az intézmény hírnevét. Ebben az évben a múzeum az előző években végzett sokoldalú tevékenységéért a Pulszky Társaság különdíját érdemelte ki. 2003 őszén nyílt meg a Régi tüzek parazsa című kiállításunk; a vasalás és a vasalók történetéről szóló tárlat is vándorolt: Miskolc, Kassa, Pozsony, Székesfehérvár és Zalaegerszeg múzeumaiban mutatkozott be. Híre a „nagyvilágba” is eljutott, így történt, hogy egy magyar származású svájci hölgy további 204 darab öntött vasalóval gazdagította kollekciónkat. 2004-ben felújították az épület tetejét, lift épült a mozgásukban akadályozott látogatóknak. Közös harangtörténeti kiállítást rendeztünk a budai Várban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal. 2005-ben műemlék jellegű kerítés épült az addig egy szabad parkban álló múzeum köré.
2006-ban elkezdődött az új állandó kiállítás kivitelezése. Elsőként Ganz Ábrahám élete és munkássága címmel a gyáralapítóra emlékeztünk, és a tárlat sikeres NKA-pályázatok és ipari szponzoraink révén évente bővült egy-egy újabb ütemmel. 2007-ben az Itt felejtett öntöde, 2008-ban a Fémöntészeti emlékeink, 2009-ben a Mechwart András emlékezete, 2010-ben Vas- és acélöntészetünk története, 2011-ben pedig Az öntöttvasművesség virágkora témájú tárlatokat nyitottuk meg. Több kiállításhoz múzeumpedagógiai programot, jól sikerült vetélkedőt is szerveztünk. 2012-re maradt az NKA-nál nyert sikeres pályázatból az utolsó, szakmai jellegű kiállításrész kivitelezése, címe: Ez mind öntvény! Ez az öntészeti technológiák sokszínűségét, az öntészetnek a társadalom életében játszott jelentős szerepét demonstrálja.
Az Öntödei Múzeum 2009 végén – mintegy tízéves, a kultúrtárca hathatós segítségével folytatott épületrekonstrukciós és állagmegóvó munkáknak köszönhetően – megújult infrastruktúrával, műemléki gondossággal véghezvitt homlokzatfelújítással és szinte teljességében új állandó kiállításokkal ünnepelhette megnyitásának negyvenéves évfordulóját. 2010 és 2011 folyamán az alaposan megcsappant munkatársi létszám mellett is – önkéntesek bevonásával – tudományos konferenciákat és számos kisebb közművelődési eseményt szervezett. Örvendetesen emelkedett a látogatói létszám, a műszaki közép- és felsőoktatás oktatói rendszeresen hozták diákjaikat kihelyezett anyagtudományi gyakorlatra, formázási bemutatókra. 2010-ben az európai kultúrutak egyik mozgalma, a Közép-európai Vaskultúra Útja Egyesület egyik állomása lett a múzeum, ezzel hat ország vasipari emlékeinek hálózatába kapcsolódott be.
Az Öntödei Múzeum missziója a múzeumpedagógiai munka, hiszen azért őrzi Ganz Ábrahám, a régi híres öntőmester üzemét, azért mutatja be ennek az ősi, nehéz, de szép alkotói munkának a fogásait, hogy kedvet ébresszen a fiatalokban e talán soha ki nem haló szakma műveléséhez. Öntvény nélkül ugyanis nem képzelhető el a világ, mindig szükség lesz olyan alkatrészre, amelyet csak ezzel a módszerrel lehet előállítani. Mechwart András életének küzdelmes, de sikeres útja pedig példát mutat a fiataloknak arra, hogy egy egyszerű lakatosinas is viheti akár a vezérigazgatóságig, ha tehetséggel, szorgalommal, szerénységgel és az új műszaki eredményekre való figyeléssel műveli hivatását.
2012-től új fejezet nyílt a múzeum életében, most a legfontosabb feladat, hogy az ínséges esztendőkben is életben kell tartani. Másfél évtizedes munka eredményeként a kívül-belül megújult épületben élő múzeumi légkör teremtődött, és ez jó alapot ad a továbbiakhoz. „Legyen vagy változzon bármikor és bármire is a neve, az Öntészeti Szakosztály tagjainak az Öntödei Múzeum a szakma szentélye marad. Szakmánk emlékeinek, hagyományainak őrzőjeként, megmaradt emlékhelyeként, sok-sok rendezvény, kiállítás helyszíneként mindig is féltett otthonunknak tekintettük, kérésre vagy kéretlenül, szinte felsorolhatatlan alkalommal és módon segítettük” – mondta Katkó Károly kohómérnök, szakosztályelnök a 2012 szeptemberében tartott ünnepi beszédében. Reméljük, a szakmabeliek támogatására ezután is számíthat az intézmény, és öntőiparunk emlékeinek őrzője fennmarad. Kultúránk e pótolhatatlan szelete erősíti a műszaki pályák megbecsülését, és a többi ipari kiállítóhellyel együtt hirdeti a magyar műszaki kultúra fejlettségét.