Életmű, gazdagon
Vaszary János gyűjteményes kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
MúzeumCafé 2.
Kétszáz festmény, száz grafika, majd ugyanennyi iparművészeti munka. Hatalmas vásznak, aprócska skiccek; tarka falikárpitok, indázó vonalú plakátok, finom könyvillusztrációk. Klasszikus oltárok, akadémikus portrék, realista paraszti életképek, aztán szecesszióba-szimbolizmusba hajló, később az expresszionizmussal-kubizmussal kacérkodó munkák, legvégül pedig az egyre könnyedebbé váló, dekoratív kompozíciók. Egy nagy művész teljes, sokszínű, sok formában megjelenő életműve.
Két éve kezdődött, pontosabban még annál is régebben. Merthogy – mint azt Gergely Mariann művészettörténész meséli – évek óta volt téma a Magyar Nemzeti Galériában, hogy kellene csinálni egy nagy Vaszary-kiállítást, hiszen az utolsó hasonló már több mint negyven éve, 1961-ben volt. Minden év végén be is adták a következő évre szóló tervek között, de valahogy nem jött össze. Egészen két évvel ezelőttig, merthogy akkor végre felszállt a fehér füst. A galéria vezetése ugyanis úgy döntött, hogy többek között ezzel a reprezentatív kiállítással ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. És nemcsak azért, mert Vaszary János életműve mindenképpen méltó arra, hogy az ő műveivel jubiláljon az intézmény, de azért is, mert egy ekkora kiállítással kapcsolatos feladatok teljes összetettségükben reprezentálják a múzeum tevékenységét a művészettörténészek kutatásaitól az anyag összegyűjtéséig, a katalógusírástól a kiállításrendezéséig.
Onnantól fogva Gergely Mariann és a tárlat másik kurátora, Plesznivy Edit belevetette magát a Vaszary-szakirodalomba, régi katalógusokat lapozgattak, felvették a kapcsolatot a műkereskedőkkel, hogy ők keressék meg az árveréseken náluk megfordult Vaszary-alkotások új, csak általuk ismert tulajdonosait (akik közül ennek nyomán sokan felfedték az inkognitójukat, s jelentkeztek a kurátoroknál, hogy képeiket szívesen adják kölcsön a kiállításra), s végül szaklapban tettek közzé felhívást régi fotókkal, hogy a lappangó műveket is előcsalogassák. (Az egykor Nemes Marcell gyűjteményében volt Nők tükörrel című festmény például már „lapzárta után”, de még az utolsó pillanatban került elő ahhoz, hogy bekerülhessen még a kiállításba, illetve az azt kísérő vaskos katalógus egyik utolsó oldalára.) A két kurátor általuk csak leírásokból ismert templomi képeknek járt utána, s volt olyan mű is, amelyet úgy találtak meg, hogy Érsekvadkerten, ahol tudtak egy Vaszary-oltárról (be is tették a kiállításba), valaki azt mondta nekik: van ám egy hasonló kép a szomszéd faluban is. S valóban, a pataki plébánia egyik folyosóján ott lógott a festőnek egy 1906-ban készült Szentháromság-ábrázolása; persze ha már ilyen szerencsésen meglelték, a két művészettörténész azt is elhozta a tárlatra.
Ugyancsak a kiállítás előkészületei alatt került elő egy másik, mindeddig ismeretlen Vaszary-kép is. Azt tudták a művészettörténészek, hogy Bródy Sándor 1898-ban megjelent Az ezüst kecske című regényéhez Vaszary készítette az illusztrációkat, ám az csak a svájci Fischer árverezőház egyik tavalyi aukciójának kínálatából derült ki, hogy ezek egyikét a művész olajban, nagy méretben is megfestette: a képet egy magyar műgyűjtő ismerte fel, vásárolta meg, hazahozta, és most ez is ott látható a Várpalota A épületében.
Az egészen jövő év február 10-ig megtekinthető anyagnak mintegy a fele származik a Nemzeti Galéria saját gyűjteményéből (hiszen annak idején hozzájuk került a festő teljes hagyatéka), a falakon látható kereken kétszáz festménynek nagyjából a felét azonban magángyűjtőktől kérték kölcsön a tárlatra a rendezők. Vaszary János művei ugyanis ma is rendkívül népszerűek, és közülük sok fordul meg időről időre a hazai árveréseken is. (Nem véletlen, hogy a kiállítás megnyitóbeszédében Perneczky Géza művészettörténész is nem kevés szót szentelt a művésznek a műkereskedelemben betöltött jelentős szerepének.)
Márpedig ha Vaszary művei ennyire népszerűek, nyilván népszerű lesz a kiállítás is, amelyen végigkövethető a sokféle, sokszor megújuló stílusban alkotó festő teljes életműve: a még akadémikus egyházi munkáktól és portréktól a realista falusi alak- és jelenetábrázolásokon, a szecessziós-szimbolista kompozíciókon, majd az I. világháború poklát megörökítő rajzokon, a talán ebből az élményből is sarjadó, már-már expresszionista-kubista Golgota-variációkon, no meg persze a mindezekkel párhuzamosan folyamatosan készített iparművészeti munkákon át egészen a ma talán legismertebb és legdivatosabb Vaszarykig, a már csak laza színfoltokra redukált, dekoratív nagyvárosi, vagy éppen tengerparti pillanatképekig.
Ugyanígy népszerű lehet a kiállításhoz készült, több mint 450 oldalas, nagyalakú katalógus is, benne a legújabb Vaszary-kutatások naprakész eredményeivel, egy sereg dokumentummal (közte a festő háborús naplójával), és a kiállításban láthatónál jóval több képpel. Amiből így majd a kiállítás bezárása után is bármikor megtudhatjuk, hogy milyen gazdag is ez a csodálatosan sokszínű életmű.
Vaszary aukciókon
Vaszary János hazai aukciókon szerepelt munkái közül eddig a legmagasabb áron az 1938-ban festett Dinnyés csendélet című kép kelt el: ezért 2001 decemberében a Mű-Terem Galéria aukcióján 7,5 millió forintos kikiáltási árról indított licit végén 60 milliónál koppant a kalapács. Egy évvel később a Kieselbach Galériában 40 millió forintot adtak Parkban című képéért, míg tavaly októberben, illetve decemberben egyaránt 36 millió forintot értek valakiknek a festő Fürdőzők a szabadban (1909), illetve Kislány színpompás réten (1937) című vásznai. A Mise előtt Assisiben (1934), az Akt kék lámpával és a Kertben ülő nők című Vaszary-képek 32-32 millió forintért, az 1930 körüli Virágcsendélet ablakban pedig kereken 30 millióért kelt el. A művész munkáinak aukciós sikerét mutatja az is, hogy Díva kék pamlagon című akvarellje 2002 decemberében a Kieselbach Galéria árverésén 300 ezer forintos kikiáltási árról indulva egészen 13 millió forintig emelkedett, azaz az érte küzdő licitálók néhány perc alatt megnegyvenháromszorozták az árát!