Hatvanban, a múzeumban kiváló kiállítások (is) láthatók, de nem véletlen, ha az egyszerű látogató mégis bizonytalanul érzi magát. Ha a Hatvany Lajos Múzeumba igyekszik, nem egyszerű a dolga. A Kossuth téri épületen két feliratot lel: balra a Hatvani Értéktár olvasható, jobbra a Múzeum Serfőzde. Középütt egy tágas kapu: felirat nélkül. A jobb oldali ajtó mögött egy helyben főzött söröket kínáló étterem várja a vendégeket, akik innen akár átsétálhatnak a múzeumba. Az épületről mindössze a Hatvany Lajos Múzeum felirat hiányzik, pedig a 2014-es felújítást követően azt ma is ugyanúgy hívják. Nyomtatásban evidensen, a városi térben, az épületen magán: nem.

Mint az a múzeum nemrég kiadott ismertetőjében olvasható: „A 2014 őszén befejezett felújítás és bővítés nyomán megújult Hatvany Lajos Múzeum újjászületésével Hatvan visszakapta kulturális öntudatát.” A kérdés az, hogy miként működhet egy múzeum önnön története, emlékezete és részben a neve nélkül.

Az 1969-ben alapított intézmény történetét annak honlapja igen tömören foglalja össze: „A múzeum a ’70-es években lehetőséget biztosított a rendszer ellenzékének számító »megtűrt« képzőművészek, a hazai avantgárd bemutatkozására is. Ebben az időszakban vette fel az intézmény Hatvany Lajos nevét, miután a híres mecénás özvegye jóvoltából számos alkotással gyarapodott a gyűjtemény. Ide került továbbá Lesznai Anna és Gergely Tibor hagyatéka is.”

Valóban, ez is történt, de az igazság az volt, hogy Kovács Ákos, a 2014-ben elhunyt kiváló néprajzkutató egy olyan kulturális összefüggésrendszert dokumentált, mutatott be, teremtett meg kiállítások során át, melyek ezt a képzőművészeti gyűjteménnyel nem rendelkező valóban kis múzeumot és kiállítóhelyet a korszak egyik legfontosabb kulturális intézményévé tették (Kovács munkásságáról a látogató nem, mindössze a Lesznai-kiállítás katalógusának olvasója értesülhet egy igen tömör lábjegyzetben). Hatvan mára tűnőben lévő legenda lett, de az valóság is volt. Kovács három tradíciót, eltérő kulturális hagyományt állított ki és egymás mellé, olyan múzeumi programot teremtett, amelyet máig okkal fedezhetnek fel új nemzedékek, s amelyet elmondania a múzeumnak nemcsak illene, de eminens érdeke is lenne. Kovács kiállította a magyar avantgárd akkor még élő, de részben marginalizált helyzetben lévő mestereit: Jakovits Józsefet, Korniss Dezsőt, Román Györgyöt, megrendezte Veszelszky Béla emlékkiállítását. Teret adott a következő nemzedék (akkori) jeleseinek, Swierkiewicz Róbertnek, Keserü Ilonának. Nem állt meg a szorosan vett képzőművészet határainál, Korniss Dezső kiállításán Kurtág-koncert volt, Kondor Béla kiállítását Jeney Zoltán ősbemutatója követte. Az Expozíció című kiállítás a konceptuális, képzőművészeti fotótörténet egyik máig megkerülhetetlen eseményeként tartatik számon. Ugyanakkor Kovács, a korszakban teljesen példátlan módon a kulturális antropológia szemléletmódját is bevitte a múzeumba, amivel – nem mellékesen – új értelmezést kínált, teremtett a népművészet és az akkortájt még tudományos megnevezésre sem érdemes városi közkultúra dokumentumai között. Többek között így jött létre a szöveges falvédők gyűjteménye. Népi faszobrokat, lövészegyleti céltáblákat, Kossuthot ábrázoló olajnyomatokat állított ki: azaz Kovács igazán radikálisan kitágította a múzeumi szempontból döntő kérdést: a láthatóságra, bemutatásra érdemes és a láthatatlanságra ítélt, értelmezésre nem érdemes tárgyak körét. Mindezt dokumentálni nem különösebben bonyolult, de fontos feladat lenne, amely nem pusztán kijelölné a múzeum történetét, de önazonosságát is megteremtené, és munkatársainak segítene eligazodniuk a folyamatosan átalakuló intézményi rendszer Szküllái és Kharübdiszei között, mert a történet világossá tenné azt a hagyományt, amelyet a Hatvany Lajos Múzeum jelent.

Egykor a Kovács által teremtett kontextusban, valóban regényes körülmények között rendezték meg a New Yorkban élő grafikus Gergely Tibor kiállítását, majd az akkor már halott felesége, Lesznai Anna emlékkiállítását. Lesznai valamennyire ismert volt az irodalomtörténészek körében, az 1966-ban megjelent Kezdetben volt a kert bizonyos népszerűséget is jelentett, de mindez nem terjedt ki a művészettörténeti kánonra: abban Lesznainak nem nagyon volt helye.

Azaz hagyatékának hatvani befogadása számos kérdést vetett fel, de – ami a dolog szimbolikus részét illeti – tény, hogy az a városban: hazatért. Lesznai Anna ugyanis Moskovitz Geyza és Hatvany Deutsch Hermina második gyermekeként született, s ha ő maga nem is élt Hatvanban, a múzeum az ő családjáról van elnevezve, s a Grassalkovichok után a Hatvany családé volt a „Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum”-nak otthont adó kastély. Az ezen intézményt bemutató nyomtatvány a kétszázötven éves, műemlék jellegű épületet Grassalkovich-kastélyként említi, amit nagy jóindulattal tévedésnek nevezhetünk. Hogy ez nem így volt, azt abban a városban mindenki tudja. Amúgy: a múzeumot 1969-ben Doktay Gyula alapította, akinek a kastélyról szóló rövid és fontos szövegét a Magyar Vadászati Múzeumban árusítják is (Doktay Gyula: A Grassalkovich–Hatvanykastély, Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan, 2006). Doktay ötvenes években készített feljegyzését vitéz Doktay Gyula okleveles építészmérnökként írta alá, s persze teljesen magától értetődőnek tekintette azt, ami a valóság. Ma mintha mégis lenne néhány probléma a névadó nevével. S ez a különös tilalom vagy öncenzúra a valóban igényes kiállításokat is bemutató múzeumban magában némi zavarra vezet. Mintha a múzeum kerülgetné azt. Mindez lehetőséget teremt a korszakban oly divatos összeesküvés-elméletek – úgymond konteók – fabrikálására, ami egy nyilvános közintézmény esetében egyszerűen elfogadhatatlan.

A Hatvani Értéktár ugyanis, az épületen olvasható felirat dacára egyetlen percre sem azonos a múzeummal. Ezt a virtuális intézményt, a Magyar Értéktár – Hungarikumok Gyűjteményét a földművelésügyi miniszter által vezetett huszonegy tagú Hungarikum Bizottság (röviden HB) vezeti. A különféle minisztériumok, közintézmények által delegált, négy nőt(!) is tagjai között tudó szervezet nyolc kategóriába sorolva azonosítja a Kiemelkedő Nemzeti Értékek gyűjteményét, illetve létrehozták a helyi nemzeti értékek tárát is, ezeket a Megyei Értéktárak foglalják magukba. Így például 2015 szeptemberében a „Települési Értéktár Bizottság döntött az Aranyfácán sűrített paradicsom és a Kisgombosi Öreg Tölgyes helyi értékek Hatvani Értéktárba történő felvételéről” – mint azt a Hatvany Lajos Múzeum egyik információs füzetéből megtudhatjuk (a dokumentum maga is – akaratlanul, de – múzeumi lelet lett, én is akként bánok a példányommal, amelyet archiváltam). Az a múzeum tehát, amely az épület felirata szerint azonos, amely a nyomtatott kiadvány szerint magába foglalja a Hatvani Értéktárat is, az a látogatók tapasztalata szerint óhatatlanul azonos azzal az állandó kiállítással, amely többek között Lesznai Anna munkásságát foglalja magába, s amelyben – mintegy mellékesen – bármiféle kommentár vagy kontextus nélkül, egy kis tárlóban, néhány a Hatvany családdal kapcsolatos dokumentum is látható.

Mármost a helyzet az, hogy ez nem csupán a Hatvany család megnevezésétől való tartózkodás miatt abszurd eljárás. Mert nem pusztán a Kossuth téri épületben, de a hajdani kastélyukban is ugyanez a helyzet. Itt néhány, a büfé mellett nyíló szobában elhelyezett fotel és fényképek között a sors és szerencse forgandóságán elmerenghet az, aki oda betéved. Mindez egyszerűen szégyenletes: indokolatlan és indokolhatatlan gyávaság, semmi egyéb. De nem csak erről van szó, hanem a Kiemelkedő Nemzeti Értékek gyűjteménye inkább Borges szürrealista, az osztályozás abszurdumára mutató metaforikus narratívájának, egy nem létezett Kínai enciklopédia megmosolyogtatóan infantilis szellemi örököse, mintsem komolyan vehetően a magyar kulturális és tárgyi örökségeké. Hiszen többek között az erősen vitatott eredetű magyar szürkemarha, az Ajka kristály, Szentgyörgyi Albert, Neumann János, a magyar operett, Széchenyi István, a szegedi papucs, a fröccs, a Gundel-örökség a kiemelkedő nemzeti értékek. Ezek listája valóban nem más, mint egy akaratlan költemény. A valóban figyelemreméltó ellentmondás is ebből ered. A múzeum ugyanis addig múzeum, amíg az tárgyak, tárgyi örökségek különféle kontextusokban való kiállítása, színrevitele, s nem egyszerűen a „nemzet” absztrakt és jelentés nélkülivé vált eszméjét, Musil Kákániát reprezentáló „párhuzam akció”-ját idézően gyakorlatilag bármiféle mifelénk zajló tevékenység felsorolása. A Nemzeti Értéktár: ez a virtuális gyűjtemény, nem ismeri a történetiség, a genealógia, a kontextus és az osztályozás fogalmát és gyakorlatát. Bármi és bárki abban említhető, ami vagy aki „azonos” a magyarsággal. Ez a virtuális – nevezzük így – kiválósági halmaz egyszerűen etikai meggyőződések, politikai vélekedések bármiféle tudományos és történeti megfontolást, eszmélkedést, tradíciót nélkülöző eredménye. Ellenben a múzeum a történetiség rendjeinek figyelembevételére vagy kritikájára: de az arról való tudásra épül. A neonacionalizmus abszurd ahistorizmusán, érzületi politikáján kívül nincs olyan történeti kontextus, amelyben a kürtőskalács és Neumann János ugyanazt az szellemet, kiválóságot jeleníti meg. A kürtőskalács: egy nem különösebben bonyolult élelmiszer, a III. Birodalom és a magyar zsidótörvények világa elől Amerikába emigráló Neumann János a 20. század egyik vitathatatlan zsenije volt.

Ezért is olyan zavarbaejtő a Lesznai életművét bemutató kiállítás – ebben a szemantikai térben, ezen a helyen. Szilágyi Judit és Török Petra köztudottan jól ismerik Lesznai életművét, annak szűkebb és tágabb kontextusát egyaránt. Kiválóan oldották meg a nagymennyiségű grafikát, eredeti dokumentumot tartalmazó anyag bemutatását a rendelkezésükre álló alacsony és túlságosan tagolt terekben, a történeti narratívateremtés és a kiállítási munka értéke egyaránt kétségbevonhatatlan. Lesznai életszeretete, a minden kertben a Paradicsomot meglátó, felidéző világot teremtő idillt mutatják be, s közben – attól tartok, a fenti kon-textus miatt – távolságot tartottak az életmű valóságától. Mintha a bukolikus kertet magát akarták volna felidézni, mintha abban járnánk, s nem annak mikéntjét és miértjét vizsgálnánk. Függönyön át, óvatosan, itt-ott feltűnik a valóság, az a tény, hogy Lesznai ugyanúgy élt az igazi és az elképzelt terekben, amelyek mind 19. század végi, 20. századi Magyarországon voltak. Abban az országban, amely számára a mennyországnak tűnt – és aztán a pokol lett. A kiállítás naiv nézője ebből a kiállításból alig jön rá, hogy tulajdonképp mi is történt Lesznai Annával. Miért ment el 1918-ban? Miért jött vissza 1931-ben? Aztán miért ment el megint? Mi történt azzal a Moskovitz Amállal, aki hiába volt keresztény, hiába hitte, hogy magyar, éppúgy járt mint körülötte oly sokan: végül kiderült, hogy ő mindössze hitetlen, törvényekkel sújtandó s aztán elpusztítandó lény. Egy zsidó, és semmi és senki más. És ő még jól járt, hiszen túlélte – igaz, legnagyobb fia nem. Azaz Lesznai állandó kiállításáról a drámai élet maga hiányzik, mindközönségesen: a valóság. Mintha a kiállítás rendezői óvták volna közönségüket és saját magukat attól, hogy leírjanak olyasféle szavakat, mint zsidó, numerus clausus, zsidótörvények, holokauszt. Így aztán az egész kiállítás kísértetiessé vált, s tartok tőle, hogy nem épp arról, nem csak arról szól, amit rendezői bemutatni kívántak.

Végül röviden vissza kell térnünk a Magyar Vadászati Múzeum abszurd kettősségére. E helyt elsősorban is a természettörténeti múzeumok normáinak megfelelő, A Kárpát-medence élőhelyei, vadfajtái című professzionális kiállítás látható. Hasonlóképp említendő A halászmesterség és horgászat fejlődése című kiállítás. Jóval több kérdést vet fel, de még mindig a múzeumi gyakorlat normál kiállításaihoz sorolható A vadászmesterség története című bemutató. Ám a kastély frontján, az egymásba nyíló hatalmas teremsorban A modern vadászmesterség: trófeaközpontú vadászat című, nem különösebben bonyolult bemutató látható, eltérő emlősállatokhoz tartozó agancstípusok és rekorder példányok sorakoznak egymás mellett. A bármiféle kultúrtörténeti kontextust, a módszeres szakmai, múzeumi munkát látványosan nélkülöző kiállítás valójában Örkény István tollára illő abszurdumokkal örvendezteti meg a látogatókat. „Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori főtitkárának kedvelt időtöltése volt a vadászat. Vadászatát nem a rekord trófeák megszerzése, hanem a természetjárás és a vadásztársakkal eltöltött idő motiválta. Így öröme sem volt felhőtlen, amikor 1972-ben – akarata ellenére – Gyulaj addigi legnagyobb dámbikáját lövették meg vele. A trófeát 1973-ban a nemzetközi bírálóbizottság 220.31 nemzetközi pontra bírálta, amely így a világranglista első helyére került. Ezt a pozíciót 1992-ig megőrizte, amikor egy újabb magyar dámlapát vette át a helyét.” Attól tartok, hogy a felirat több szempontból is érdekesebb, mint a dámlapát. Kádár szerénységének, természetszeretetének (sic!) ezen dokumentuma igazi múzeumi lelet. Különösképp, a „lövették vele” fordulat tűnik figyelemre méltónak. Vajon a vadásztársakkal eltöltött idő szép ideája azonos a Leonyid Iljics Brezsnyevvel való közös vadászattal, felteszem berúgással? ¶

P.S.: Február 8. óta a Vadászati Múzeum immár nem a város, hanem a Gödöllői Királyi Kastély Közhasznú Nonprofit Kft. kezelésébe került. Így aztán a Sisi- és Ferenc József-nosztalgia zarándokhelye és a Kádár János által lelőtt dámvad rekorder lapátja azonos kezelésbe került. S ez valóban nem szorul kommentárra.