A kommunizmus és a nemzetiszocializmus áldozatainak emlékezetét őrző muzeológia több ponton radikálisan eltér egymástól. Ennek többek között az is oka, hogy amíg az utóbbi esetben az elpusztított ellenség az ideológiailag mindig pontosan definiált „mások” különféle csoportjaiból állt, addig a kommunizmus esetében az áldozatok és a végrehajtók, a terror elszenvedőinek és híveinek csoportjai gyakran és jelentős részben egybeestek egymással: ugyanazok az emberek életük egy másik szakaszában ellenséggé lehettek anélkül, hogy bármit változtattak volna meggyőződésükön; ugyanaz az ember különböző években, eltérő kontextusokban lehetett a Párt belső köreihez tartozóból pillanatok alatt áldozat. Ennek megfelelően a kommunizmus emlékhelyeinek, múzeumainak, azaz emlékezetszínházainak a dramaturgiája, tehát a muzeológusok által a látogatókra kiosztható szerepek jóval bonyolultabban, esetlegesebben, a lokális helyzeteknek megfelelően alakulhattak, mint a nácizmus esetében. Így történt ez a Máramarossziget volt börtönében, a kommunizmus időszaka alatt elkövetett törvénytelenségek tetthelyeinek egyikében létrehozott múzeumban is. Hasonlóan a többi kelet-európai intézményhez, amelyek létrehozásuk, fennállásuk alatt egyaránt számtalan vitát váltottak és váltanak ki, a Memorialul Victimelor Comunismului si al Rezistentei esetében is számos vitatható mozzanattal találkozunk – mint ezek egy részére ebben az írásban utalni fogok. Pedig – előre bocsátom – kevés múzeumot láttam az elmúlt években, amely ennyi regiszteren és ilyen módon kavart volna fel.

A bevezetőben említettek persze nem jelentik azt, hogy a – sok évtizedes hallgatás és elhallgatás után – mai állapotuk elnyeréséig számos rekonstrukción átesett náci koncentrációs táborok kiállításainak kérdése ne váltott volna ki olykor ugyancsak elkeseredett vitákat, de a két emlékezetpolitikai struktúra mégis számos ponton eltér egymástól. Az áldozatok és a tettesek közötti demarkációs vonalak rajza eltérést mutat: mindkét esetben más volt az együttműködésnek, illetve az ellenállásnak a jelentése, jelentősége, lehetősége és kockázata. A nemzetiszocializmus ideológiájában soha, egyetlen pillanatra nem volt semmi emberi, semmi jó, az maga volt a Gonoszság. Ellenben a kommunizmus – és ettől még bonyolultabb és másként tragikus ez a történet –, különösképpen a sztálinizmus évtizedeivel egy olyan hagyományt árult el, tett tönkre visszavonhatatlanul, amelynek utópiája: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség értelemszerűen túlélte a rendszer és börtöneinek összeomlását. Ne feledjük el, hogy az a Vaszilij Grosszman, akitől írásom mottója származik, előbb éveken át haditudósító volt, majd Brezsnyev korában írott szövegei, regényei olyannyira kiváltották a KGB, valamint az ideológiai titkár Szuszlov figyelmét, hogy annak nyilvánvalóan köze volt a szerző betegségéhez és korai halálához. (A kommunizmus ideológusainak önhitt idiotizmusára jellemző, hogy Szuszlov két-háromszáz évig kiadhatatlannak látta Grosszman könyveit.)

Az ideológiai eltérések mellett azonban van egy olyan azonosság is, amely mindkét diktatúra, illetve az áldozatok emlékezetét fenntartó intézmények esetében azonos. Az emlékezet, a mnemotechnika térbeli metaforái, mint azt Frances Yates klasszikus monográfiájából, a The Art of Memoryból, vagy legutóbb a Matteo Ricci történetét felidéző Jonathan Spence-könyvből, a The Memory Palace of Matteo Ricciből tudjuk, megkerülhetetlenül fontosak. Ama bizonyos metaforikus, vagy szó szerint értendő emlékezetpaloták másként működnek, mint a szövegek által hagyományozott emlékezet. Az eredeti színhelyek, tehát a táborok és a börtönök területén kialakított múzeumok, azok morális geográfiája maga mutatja meg, hogy az emlékezés tere alapvetően befolyásolja annak mikéntjét. A máramarosszigeti intézmény, amely egyszerre múzeum, a gondolkoztatás és a meditáció (Denkmal és Mahnmal) tere, igazi emlékezetpalota, amelyben az egykori börtöncellákból lett kiállítási terek az eredeti helyszín által megérintett emocionális emlékezet és a szövegek általi tanítás, tehát az érzés és az ész általi átváltozás pedagógiai folyamatát kínálják fel. A húsz éve véget ért államszocializmus esetében az időbeli közelség és a szerepek bonyolultsága egyszerre, egymást áthatva determinálja, szabja meg a múzeum feladatát és lehetőségét, hacsak nem kíván olyan posztmodern geg, „Theme Park” lenni, mint a budapesti Terror Háza, amelynek poénok iránti érzékenysége jóval nagyobb, mint a méltóság iránti elkötelezettsége, s amelyben az eredetiség mindössze üres szó, semmi más.

A máramarosszigeti börtönt 1897-ben építették, a millennium alkalmából, és ha valaki – a megmaradt szomszédos házak nagyságának, a környező utcák akkori szélességének még érzékelhető nyomaiból – maga elé képzeli a századfordulós várost, akkor pontosan láthatja, hogy a börtönépület mérete maga ugyanolyan tekintélyt parancsoló volt, mint architekturális kialakítása. Pedig nyomok ide, nyomok oda, az a világ, amelyben ez az épület egykor állt, szinte rekonstruálhatatlanul eltűnt az idők mélyén. Akkortájt a város még nem a határ közelében állt, hiszen attól keletre még ott volt Gácsország, azaz Galícia, annak Joseph Roth által rögzített világa, ott voltak a város zsinagógái, ott voltak a mára teljesen eltűnt zsidók. Más volt a topográfia, más volt a demográfia, más volt minden. A mai látogató, ha a városba jön, magyarokat még talál ugyan, de a nagyobbrészt magyar/jiddis anyanyelvű és az 1939-ben idemenekült lengyel zsidók „már nem laknak itt többé”. A zsinagógák nagy részét lerombolták, a hászidizmus nyomai elsősorban írásosak: a városnak a kortárs globális kultúrában elterjedt híre jelentős mértékben az idevaló Elie Wiesel munkásságának köszönhető. A zsidók után a németek, vallások, etnikumok úgy tűntek el innen, ahogy a politikai széljárás fújt. Tehát a börtönépület maga a város egy olyan időszakából származik, amely részben már az államszocializmus előtt sem létezett, részben a kommunisták tevékenysége révén tűnt el, tehát az épület urbanisztikai magánya nem kis részben azoknak az embereknek a tevékenységével függ össze, akiknek egykori világáról a múzeum beszámolni hivatott. Ez a horror vacui, tehát a múzeum mai kontextusa nyilván önmagába zárja az emlékezetpalotát, illetve az emlékművet: a hajdani börtön magas fala igen hatásosan zárja ki a kortárs várost; a látogatók valóban időutazásra indulhatnak a zárt térben.

Mindez arra vezet, hogy a múzeum/emlékhely teljes mértékben alkalmas lett arra a funkcióra, amelyre létrejött: tanítani az új nemzedékeket és jóvátételt nyújtani a túlélőknek. A cellákban elhelyezett kiállítások, a zárt, elkülönült terek, azaz a filmkockák technológiáját idéző narratív struktúrák elbeszélésének módszertanából következően a börtön belső terei akkor is az időutazás, az érintetlenség benyomását keltik, ha mindez pusztán csak illúzió. Mivel azonban a múzeum belső térképzése jóval visszafogottabb, mint azt a Terror Háza esetében látjuk, következésképpen az más kulturális regisztereket nyit fel: az utóbbi az álmélkodás, az előbbi pedig a kísérteties, otthontalan helyek kulturális megértésének logikáját követi. Azaz a kommunizmus sötét történetével Szigeten ismerkedő látogató is „beletanulhat” a börtönbe, a térélmény, az ismétlődő cellák sora lehetővé teszi számára, hogy azonosuljon a mai nemzedékek számára szinte felfoghatatlannal: ezek között a falak között élni évszámra, gyakran halálig.

A múzeumi elbeszélés döntő többségében tárgyilagosan, túlzások és érzelmi túlhangoltság nélkül vezeti végig az 1945 és 1989 közti évtizedeken a látogatót, aki az egyes epizódokban/cellákban valóban minden eseménytörténetileg fontos információhoz hozzájuthat. Nyilván mindezt megvalósíthatták volna jóval látványosabban is, több multimédiás elemet, korszerű múzeumi vizuális gépezetet használva, miközben tudom, hogy nyilván elsősorban a pénztelenség volt az, ami a szerény-szegényes megoldásokat indokolja, s a tablók, szövegek, fényképek dominanciájához vezetett, ahogyan az eredeti, illetve ebben a funkcióban értendő tárgyakkal is részben hasonló lehetett a helyzet. Én azonban sokkal jobban kedveltem ezt a visszafogottságot, mint a Magyarországon tapasztalt vizuális túlhajszoltságot, a retorikai túlzásokat, amelyek a tiszta és világos elbeszélés hiányát hivatottak elfedni üres látványosságokkal.

Viszont a szigeti elbeszéléssel kapcsolatosan két komoly fenntartásomnak kell hangot adjak. Az elsőnek, ami a magyarok szerepeltetését illeti, nyilván óvatosan, lévén óhatatlanul elfogult vagyok; de mégis, mintha éppen az 1980-as évek eseményeinek bemutatása során a kiállítás finoman szólva nem volna sem nagyvonalú, sem pontos. Mintha a falurombolásokról nem sok szó esne, s mintha végképp eltűnt volna azok etnicizálhatóságának kérdése. Nyilvánvaló, hogy az uralkodó román történelemszemlélet szempontjából a bukaresti monostorrombolások súlyosabb sérelmek voltak, mint a falurombolások, de ettől függetlenül ami tény, az tény. Azt is értem, hogy a kiállítás miért bizonytalanodik el a végső jeleneteknél. Tisztában vagyok azzal, mennyi érzékenység, kimondatlan és kimondhatatlan feszültség tartozik a bársonyosnak nem nevezhető, és forradalomnak is csak jóindulattal tekinthető látványos tévé-önpuccs szomorú és felkavaró történetéhez, majd a Ceauşescu házaspár botrányos kivégzéséhez, a máig magyarázatot követelő temesvári véres eseményekhez, és persze kínosnak is látható, hogy ebben az eseménysorban a magyar kisebbségnek bátor és jelentős szerepe volt. Jóval komolyabb, összetettebb, fájdalmasabb szerepe, mint ahogyan azt ez a kiállítás rögzíti.

A másik, még súlyosabb probléma Iuliu Maniunak – aki 1928 és 1933 között többször is az ország miniszterelnöke volt – a kiállításon való interpretációjával függ össze. Az 1947-ben a kommunisták által letartóztatott, és koncepciós perben elítélt Maniu, a Román Nemzeti Parasztpárt vezetője végül valóban ezek között a falak között halt meg 1953-ban, egy igazságtalan ítélet következtében, embertelen körülmények között; testét tömegsírba temették. Maniu a Monarchia világának politikusaként indult, Bécsben, Budapesten tanult, a Nemzeti Párt színeiben 1918 előtt több ciklusban szolgált képviselőként a budapesti parlamentben. És róla nevezték el azt a gárdát, amelynek tagjai számos magyar származású román állampolgárt végeztek ki – pusztán nacionalizmusból, semmi más miatt. A Maniu emlékének szentelt teremben minderről szó sem esik, a hangsúly a kommunistaellenes küzdelemre helyeződik, ami érthető ugyan, de nem magyarázható – és magyar szemmel nézve: elfogadhatatlan.

Ezeknek a hiányoknak, illetve fájdalmas és felkavaró elfogultságoknak az emlékével lép ki a látogató a múzeum épületéből annak udvarára, az emlékezet tereibe. A fiatal román építész, Radu Mihailescu által tervezett meditációs-emlékező imatérbe, ahol az udvar alá vezető rámpa falán annak a 16 ezer embernek a neve olvasható, akik börtönökben, táborokban a kommunizmus áldozataiként vesztették életüket. A föld alatti, ókeresztény bazilikát idéző, a boltozatban kereszt alakban az ég felé megnyitott tér valóban alkalmas hely az elmélyülésre, a megbékélésre, amire a látogatók igazán rászorulnak. Innen kijőve és még tovább haladva jut el az ember a belső udvaron, az őrtorony alatt, a magas téglafal közelében elhelyezett, a mártírokat ábrázoló szoborcsoportig. Aurel Vlad munkája mára a múzeum emblémája lett. A tizennégy, életnagyságot meghaladó, azaz még megközelíthető, de ugyanakkor már mitikus nagyságú figura, a meztelen nők és férfiak vonulását rögzítő alakzat igen erős esztétikai értéket képvisel. Az egyes alakok megmintázása egyszerre követi a klasszikus modernség olyan képviselőit, mint Henry Moore, illetve idézi fel a koncentrációs táborok szerte Európában ismert, ugyancsak emblematikus csoportjait Buchenwaldtól Mauthausenig. Ez az utalás teljes mértékben érthető, s megfelel a totalitarianizmus áldozatait egységben látó szemléletmódnak, amelynek történeti valósága kritizálható, de esztétikai retorikája kétségbevonhatatlan, és etikailag is indokolt. Ugyanakkor erős megoldásnak vélhetjük a szoborcsoport elhelyezését az udvaron: a felemelt kezekkel, illetve esett vállakkal álló figurák semmiféle hősies nézetnek nem engedelmeskednek, ellenben azt az értelmetlen és iszonyú megsemmisülést idézik fel, amely a sorsuk volt egykoron.

Mint a bevezetőben említettem, kevés olyan hasonló múzeumot láttam az elmúlt években, amelyik ennyi regiszteren és ilyen módon kavart volna fel. Mindez, ha részben akaratlanul is, de jó példája annak, hogy hányféle bántalom, sérelem, emlékezet torlódik össze a kommunizmus áldozatainak múzeumaiban: a nemzeti, regionális, nyelvi, vallási identitások, meggyőződések, hitek különféle alakzatai, emlékei, ellen-emlékezetei torlódnak össze, gyakran összebékíthetetlenül. A máramarosszigeti múzeum igazi heterotópia, igazán kísérteties hely, de ne felejtsük el, hogy ennyiben is hasonlít a mi világunkra. Aki ellátogatott a magyar szempontból ugyanilyen kényes emlékhelyre: a 301-es parcellába, az értheti, hogy miért beszélhetünk az elhallgatások, traumák, sértések, sértettségek szétbonthatatlan szövedékéről.

A kommunizmus emléke igazán nem halott. És ezt jól mutatja a máramarosszigeti múzeum példája is.