„Kiscell volt a szerelem, fűtetlenül, romosan”

Amikor a soron következő lapszámunk tervezésekor felmerül, hogy milyen irányba folytatódjon a korábbi évtizedek muzeológusait megszólaltató, immár három éve tartó sorozatunk, fontos szempontnak tartjuk, hogy olyan intézmények történetébe is betekintést nyerjünk, amelyekről kevesebb szó esett a korábbi interjúkban. Ezért tűnt nagyszerű ötletnek megkeresni a szakmától, de főleg a múzeumoktól sok éve visszavonult Egry Margitot, Tőkei Ferencnét, aki évtizedeket töltött a Kiscelli Múzeumban különböző pozíciókban a segédmuzeológustól az igazgatói székig, majd a Magyar Nemzeti Galériában vett részt a jelenkori gyűjtemény felépítésében. Számára viszont elsőre nem tűnt „nagyszerű ötletnek” a beszélgetés, hiszen nem értette, hogy az ő életútja miért lehet érdekes a mai olvasók számára, hiszen tudós férje, három gyermeke és a muzeológusi munka mellett tudományos pályára már nem futotta az energiájából. Végül mégis sikerült meggyőzni őt, hogy meséljen Kiscellről, a fővárosi múzeum sorsának a második világháború utáni alakulásáról, az egykori kolostorépület belakásáról, az építészeti, majd a képzőművészeti gyűjtemény felépítéséről, a ma már izgalmas kiállítóhelyként működő templomtér akkori állapotáról és helyrehozásáról, egy múzeumról, amelyik szó szerint és átvitt értelemben is romokra épült. Hogy „Maya” (ahogy mindenki hívja) milyen Kiscellt őriz az emlékében, arról akkor is mesélt, amikor a portréfotózás közben leültettük a templomtérbe, amelyiknek fala alig volt, teteje pedig egyáltalán nem, amikor az első munkanapját az épületben töltötte.

– Pályád csúcsán, ha lehet ilyet mondani, a főváros múzeumának voltál az igazgatója, de nem Budapesten születtél, hanem Vásárosnaményban.

Nyolcéves koromig éltünk ebben az akkor tényleg nagyon kicsi faluban, bár Trianon után bővült a lakossága az elcsatolt területekről érkezőkkel – már egyetemistaként jártam arra újra, hosszú idő után, amikor a beregi fatornyokat mentünk csapatostul megnézni. Később Beregszászra költöztünk át, ahol a nagymamán élt, miután ez a terület visszakerült Csehszlovákiától. Az iskolában úgy írtuk, hogy Szatmár-Bereg-Ugocsa K. E. E. V. M., ami annyit jelentett, hogy Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített Vármegyék. A nagymamám 1867-ben született, és kilencvenhét évesen halt meg, beregszásziként végül is három különböző ország lakója volt. Innen eredeztethető a történelem iránti érdeklődésem. A csehek idején erős városi kultúra jellemezte Beregszászt, annyira erős volt az összetartozás érzése, hogy a visszacsatolás után érezhető volt egyfajta távolságtartás az „anyasiakkal”, azaz az anyaországiakkal szemben. Apám árvaszéki ülnök volt, anyám tanító a magyar iskolában, amely a város leglepusztultabb tanintézménye volt. Azt hittem, örülnek nekünk, mert az újságok ezt írták. A gimnáziumot még Beregszászon kezdtem el, és csak jó másfél évi kihagyás után folytathattam, de akkor már a fővárosi Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, ugyanis 1944 októberében felkerekedtünk, tudván, hogy a város már nem marad sokáig magyar. Először Debrecenbe mentünk volna a nagybátyámhoz, a teherautót már megrendeltük, de a cívisvárosba már nem lehetett bejutni, így más rokonokhoz indultunk Balassagyarmatra, majd onnan tovább. A vonatot a bombázások miatt hol megállították, hol továbbengedték, aztán egyszer csak megláttunk egy táblát: Sankt Pölten. Lágerből lágerbe kerültünk, harmadrendű polgárok voltunk, de legalább nem lőttek, és voltak nálunk rosszabb sorsú emberek is. A végén még iskolába is járhattam, ennek köszönhetően elég jól megtanultam németül. Másfél év bolyongás után végül az apai nagymamámnál és nagynénémnél kötöttünk ki, a budai Lenke téren, a mai Kosztolányi téren, amely a történelmi sorsfordulók idején is mindig konszolidált maradt.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a művészettel, miért ezt a pályát választottad?

Olvasni mindig nagyon szerettem. Amikor a nagymamám utánunk jött Beregszászról a háború után, néhány bútora mellett, amelyek a mai napig itt vannak velem, néhány könyvet is át tudott menteni, a Magyar Földrajzi Társaság és az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, ezeket mind elolvastam. Meg akartam érteni azokat a dolgokat, amelyek történtek velem és körülöttem. A Szilágyi jól felkészített a felvételire, de az is jó pont volt, hogy amikor 1949-ben Budapest volt a VIT házigazdája, tolmácsként dolgozhattam, mivel jól beszéltem a németet. A VIT-en kaptunk ebédet, vacsorát és napi tíz forintot, ami nem volt kevés pénz akkoriban. A Múzeum körúti antikváriumok teli voltak áruval, hiszen sokan a könyveiket adták el, hogy élelmet tudjanak vásárolni. A keresett pénzből jól bevásároltam. Akkor lett a Pázmány Péter Egyetemből ELTE, ami teljes szerkezetátalakítással is járt. Elindult a könyvtáros-, a muzeológus- és a levéltárosképzés, csupa új tanszékkel. Én muzeológia szakra mentem, a levéltárosoknál évfolyamtársam volt Antall József, aki egyébként a férjemmel (Tőkei Ferenc sinológus – a szerk.) együtt járt a piaristákhoz. Tanultunk néprajzot, régészetet, művészettörténetet, ez utóbbi már kész tanszék volt régebb óta, Gerevich Tibor jóvoltából. A folklór tanszéket akkor indította Ortutay Gyula, a népvándorlás kori-középkori régészetet László Gyula, a gazdaságnéprajzot Tálasi István tanította, az ősrégészetet Banner professzor, a művészettörténetet többek között Zádor Anna. A háború után viszonylag hamar elkezdett működni a Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum, nyaranta mehettünk oda dolgozni, én pedig minél hamarabb pénzt akartam keresni, mert az apám 1947-ben a háborúban szerzett sérülései következtében elhunyt. A Néprajziba mentem, a textilosztályra, Fél Edit mellé. A visszacsatolt területekről igyekeztek gyorsan anyagokat gyűjteni, a számomra ismerős beregi hímzés is felgyűlt. A háború alatt csak részlegesen tudták beleltározni, nekem százszámra kellett a leltári számokat rácsipeszelni a viseletekre. Fél Edit nagyszerű szakember volt, viselettörténeti monográfiát készített életmódkutatásokkal, nagy szerencsém volt, hogy mellé kerülhettem. A muzeológia szisztémáját is meg lehetett tanulni mellette. Utána áthívtak a kerámiagyűjteménybe, Kresz Mária mellé, ott is a leltári számokat kellett rögzíteni a tárgyakra. A Népligetnél volt akkoriban a múzeum, egy gimnázium épületében, nem volt könnyű oda kivillamosozni Kelenföldről. Az egyetemi évek alatt különböző múzeumokba jártunk gyakorlatot szerezni, a legtöbb óránk a Puskin utcában volt, ahol emellett romot is kellett takarítani. Későbbi férjemmel már az egyetem elején találkoztunk, eggyel felettem járt, és amikor a gólyákat beiskolázták, a másodévesek jöttek nagy mellénnyel körülnézni, bevezetni a gólyákat az egyetem rejtelmeibe. Negyedéves voltam, amikor összeházasodtunk. Állandóan költöztünk, sorban születtek a gyerekek, és nekem végig dolgoznom kellett, mert 1956-ban Feri forradalmi bizottsági elnök volt a Hopp Ferenc Múzeumban, ami akkor az Iparművészeti Múzeum filiáléja volt, és az a környék különösen frekventált helynek számított a forradalomban. Hét évig nem volt állása. 1956. október 3-án megvédte a kandidátusi disszertációját, a forradalmi események miatt a hivatalos papírokat nem intézték el, így még azt a nyomorult kandidátusi ötszáz forintot – mínusz hetven – sem kaptuk meg.

– Mikor kezdtél el a Kiscelli Múzeumban dolgozni? Már gyakorlaton is voltál ott?

Igen, és hosszúra nyúltak a gyakorlati évek, mert a szülések miatt halasztódott az államvizsgám. Ez az időszak három évig tartott, még így is havi kilencszáz forintot kaptam. A diplomadolgozatomban azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy miután a török uralom alatt megsemmisült az a város, amely Zsigmond és Mátyás alatt épült, hogyan lett Buda mégis ennyire fogékony a barokkra. Az egyetemen Dercsényi Dezső és Zádor Anna próbáltak minket a barokk felé terelgetni, engem is sikerült. Az ostrom a vakolatokat lehántotta az épületekről, előkerültek a régi részletek, Óbuda ebből a szempontból kincsesbánya volt. A fővárosi múzeum struktúrája is akkoriban kezdett kialakulni. 1948-ban alakult a Vármúzeum. A várat a háborúban teljesen lerombolták, a palota funkciója természetesen megváltozott, de akkor még nem tudták, hogy mi legyen belőle. Az ostrom felszínre hozta a Zsigmond-kori maradványokat a déli részen, amelyeket a szabadságharc okozta sebekkel együtt – hiszen a Vigadótól lőtték a várat – a kiegyezés után a Hauszmann-féle palotával fedtek el. Így került elő a lovagterem, a nagy rondella, a Vízi kapu. Lehetett jelentkezni elhordani a törmeléket, én persze rögtön jelentkeztem, mert érdekelt a dolog, és mert vidéki lányként alaposan meg akartam ismerni a várost. A Vármúzeum igazgatójaként Gerevich László vezette a kutatást és a helyreállítást, ezért Kossuth-díjat is kapott. A Ruszwurmmal szemben, az egykori budavári városháza barokk épületét, amelynek Pallasz Athéné ül a sárkán, helyrehozták a múzeum számára. A palota romokban állt, a mai Várszínháztól délre nem lehetett továbbmenni, viszont az egykori polgárvárost lassan kezdték helyreállítani. Ez lett a középkori osztálya a Fővárosi Múzeumnak. Aquincumot, az ókori osztályt előbb helyrehozták.

– Mi volt ekkoriban Kiscellben? Milyen állapotban volt az épület? Az tudjuk, hogy a templomot csak évtizedekkel később fedték be.

A Kiscelli Múzeum épülete karmelita kolostor és templom volt korábban, ahonnan a karmeliták igen hamar elmentek, mert megszűnt a rend II. József idején. Rabváltó rend volt, a török fogságból kiváltott rabokat, ha már nem volt családjuk, ebbe a kolostorba fogadták be. A bécsi bútorgyáros, Schmidt Miksa 1910-ben vette meg az épületet bútor-mintaraktárnak, és végrendeletében a teljes gyűjteményt az épülettel együtt a fővárosra hagyta. A déli épületrészben voltak a portás mellett az éjjeliőrök, mert a közelben van egy téglagyár, onnan próbáltak feljönni néhányan. A templom romos volt, az épület nem annyira. A templomnak lényegében hiányzott az északi oldala, legfeljebb hetven centi magas falrészletek álltak, mert az Esztergom felől érkező szovjet csapatok szétlőtték. A rom ráesett az ott tárolt Schmidt-féle bútorokra, szerencsére a fényképtár a kolostorépületben volt, amit a templom megvédett. A főváros ide hozta fel az újkori tárgyi emlékeket, így az elbontott pesti Duna-sor vasrácsait, olyan építészeti emlékeket, amelyek a saját helyükön feleslegessé váltak. Aztán rájöttek, hogy itt egy épület, és itt egy gyűjtemény, akkor legyen belőle egy múzeum, és 1951-ben kezdett tényleg múzeumként működni, vegyes anyaggal, csak egy kötötte mindet össze, hogy pesti vagy budai volt. Az Országos Széchényi Könyvtár is használta raktárként a templomhoz kapcsolódó keleti oldalt. Fűtés nem volt, csak őrzés, és senki nem akart Kiscellbe menni dolgozni. A gondnok még Schmidt Miksa gondnoka volt, a mindig fekete vászonsapkát viselő Kobilárcsik János bácsi, aki a mai fotótár helyén lakott. Schoen Arnold dolgozott még itt, aki a barokk Budával foglalkozott. Bertalan Vilmos, az igazgató a kiscelli templomról írta a doktori disszertációját, ő volt ott akkor a legfiatalabb, de ő is húsz évvel volt idősebb nálam. Nagyszerű építészeti anyaggal találkoztam, amit volt módom alaposan fejleszteni. Egyébként Kiscell komoly hadi fészek volt a forradalom idején, a felkelők parancsnokságot rendeztek be, a melléképületekben páran még sokáig maradtak, a templom és a kripta búvóhelyül szolgált, miközben mi már bejártunk dolgozni. Később raktárként használtuk a templomteret.

– Miből állt az építészeti gyűjtemény? Honnan bővült az anyag?

A Szépítő Bizottmány óriási alapossággal összeállított, de nem feldolgozott anyaga már korábban felkerült a Városházáról. Az építészeti terveket a fővárossal kellett engedélyeztetni, így a Városházán, az épület sarokrizalitjában tetemes mennyiségű építészeti tervrajz halmozódott fel. Az építészeti dokumentációhoz különböző szintű alaprajzok, metszetek, távlati látványtervek szükségesek, ezek nagyméretű, többnyire 110 × 90 centiméteres papírra készültek. Valamelyik elődöm gondosan vásárolt kilencven centi mély szekrényeket, másfél méter széleseket. Ronda fekete bútordarabok voltak, de az ostrom után erre volt pénzt, be lehetett tenni a tervrajzokat. A levéltár számára az akta volt a fő, a tervrajz csak melléklet volt. Hétrét hajtogatták, dossziéba tették, így őrizték, ami nem a legideálisabb helyzet. Bertalan Vilmost meggyőztem, hogy ezeket a tervrajzokat el kellene hozni, mert a levéltár szívesen odaadná, és akkor lenne folytonosság a bizottmányi anyagunk után. Bertalant érdekelte az építészet, azt mondta, ha meg tudom oldani, tegyem. Kértem egy kisteherautót. Amikor a fővárosnak kezdett jobban menni, hagyta, hogy a fővárosi múzeum bővüljön. Így lett egy építészeti gyűjtemény, amelynek volt ugyan előzménye, de folyamatosan bővülni tudott. Schulek Frigyes és János hagyatékára hamar rácsapott a múzeum, ez csaknem ezer darabból állt, csodálatos kivitelű tervrajzokból, perspektívákból, alaprajzokból és metszetekből, a Halászbástya, a Mátyás-templom és más épületek terveiből, ezt már én leltároztam. Nem volt támpontom, hogy hogyan kell, hiszen nem létezett Építészeti Múzeum. Meghaltak a nagy építészek, az özvegyek sajnálták kidobni a tervrajzokat, és mivel mi befogadtuk, egymásnak adták a telefonszámot, dőlt be az anyag a múzeumba. Olyan szekrény kellett, aminek az ajtaja mögött tálcaszerű kihúzható polcok voltak, nem pedig fiókok, mert ezt könnyebb volt kezelni. Közben tagja lettem a Magyar Építőművészek Szövetségének. Bajban voltam a vidéki tervrajzokkal, mert azokat nehezen lehetett jó indokkal a fővárosi múzeumnak beleltározni. A Műemléki Felügyelőség, Dercsényi Dezső és Major Máté segítettek kitalálni, hogy ezeket valamilyen formában megmentsük. Elindult az Építészeti Múzeum tervezése, de kellett is, hiszen a Kiscelli Múzeum építészeti gyűjteményét már nem lehetett ilyen sebességgel bővíteni.

– Mert közben elindult az új Fővárosi Képtár.

1959-ben született egy tanácsi határozat, hogy ismét létrejön egy fővárosi képzőművészeti gyűjtemény, miután az egykori Fővárosi Képtár anyagát beolvasztották a Szépművészetibe, és ez lett a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének alapja. Kineveztek a Kiscelli igazgatójának, és nyakig benne voltam a Fővárosi Képtár építésében, az építészeti gyűjtés viszont egyre kevésbé szerepelt a profilunkban. Különválasztották a történeti és a művészeti osztályt. Bertalan Vilmos, aki örömmel vett részt a képtár gyarapításában, a lektorátus zsűrijét jó érzékkel elhívta Kiscellbe, a zsűrizés után mindig maradt valami, a lektorátus ezért is hajlandó volt valamit fizetni. A művészek bármennyi pénzt elfogadtak, mindig örültek, ha akadt vevő a műveikre. Így keletkezett a gyűjtemény. Javasoltam, hogy a kortárs anyaghoz vegyünk fel valakit, így Cziffka Péternét, Brigittát elhívtuk Vácról. Vele már a Szilágyiban is együtt jártam, ő később a Szépművészeti Múzeumba ment tovább, férje a lektorátusban dolgozott. Ki kellett találni, hogy hogyan fejlesszük a gyűjteményt. Korábban városképeket gyűjtöttünk, de az unalmas volt. Azt találtam ki mentőötletként, hogy budapesti művészeket gyűjtsünk, így nem kellett ragaszkodni a városi témához. Bertalan hiú ember volt, élvezte, hogy zsűrizhet, emellett néha a főváros több pénzt bocsátott a rendelkezésünkre a vásárláshoz, mint amennyiből a Magyar Nemzeti Galéria gazdálkodhatott, egyszerre gyarapította a tanácsi gyűjteményét és a képtárét, így olykor helyzeti előnyünk volt a galériához képest.

– Hogyan lett a romos templomból izgalmas kortárs kiállítótér?

Eredetileg azt találtam ki, az építészekkel megbeszélve, hogy ha a templomteret helyrehozzák, akkor a kastély északi folyosójáról a nagyméretű 18. századi oltárképeket át lehetne vinni oda, és felszabadulna a hely az újabb építészeti tervek számára. Amikor fel lehetett húzni az északi falat és befedni a teret, nos, az már az építészkapcsolataimnak volt köszönhető. Büszke vagyok arra, hogy az a templomtér felépült, nagyon sokat dolgoztam vele. Kiállítóhely jóval később lett, a kilencvenes évek elejétől, először csak raktárnak használtuk, itt helyeztük el az ipari gyűjteményt, Tóth Imre műszaki gyűjteményét. Komoly nyomdatörténeti dolgokat helyeztünk el, például nyomdagépet az egykori Landerer és Heckenast nyomdából. Nemcsak a falakat húztuk fel, de szintekre osztottuk a teret. Csak hogy érzékeltessem az állapotokat: a hetvenes évek végéig vegyes fűtésű cserépkályhák melegítették a múzeumot. A fűtők délután kettő-három óra körül távoztak, így sokszor igen lehűlt az épület délután ötig-hatig, ameddig dolgoztunk. Nem sokkal a távozásom előtt tudtuk megoldani, hogy központi fűtés legyen a múzeumban.

– Minden Kiscellhez kötött. Miért váltottál mégis és mentél tovább a Magyar Nemzeti Galériába? Önként tetted, vagy menned kellett?

Bonyolult a válasz, mert mindkettő igaz. A BTM-ben rendeztem egy Ország Lili-kiállítást, a Labirintust, 1980-ban. A látványterv Deim Pál munkája volt. A sötét falak és a művek mondanivalója nem egészen egyezett az akkori igazgató, Horváth Miklós „optimista szocialista” elképzeléseivel, ezt egyértelműen a tudtomra adta. Ebben az időben a Várba is feljártam, mert a BTM metszettárát is én kezeltem, és Kiscellbe is. A két munkahely és a lakásunk közötti utazgatás sok időt és energiát elvett. A Galéria nem sokkal korábban költözött fel a Kossuth térről. A munkatársak nem örültek a költözésnek, mert nem lehetett könnyen feljutni, nem volt megoldott a közlekedés. Nekem viszont mégiscsak egyszerűbb volt egy helyre járni, Kiscellben kiszámíthatatlan volt az időbeosztás, mert olykor esténként hangverseny volt, protokollvendégekkel. Sok pénzt költöttem taxira. Kiscellben már volt kortárs anyag, a Galériában nem, ehhez hívtak. A festészeti osztály éléről Bodnár Éva nyugdíjba ment, a helyére kerültem, pár hónapig a 19–20. századi osztályt vezettem. A múzeumban akkor mindenki a 19. század bűvöletében élt, kevésbé foglalkoztak az avantgárddal, a Nyolcakkal. Az újonnan létrejött mai magyar osztály élére D. Fehér Zsuzsát nevezték ki, akit a Képzőművészeti Alaptól hoztak, tulajdonképpen neki lettem az utódja, és velem dolgozott Jobbágyi Zsuzsi és Dévényi István, fiatalok voltak, helyesek és szorgalmasak. Az állandó kiállítást egy új szerzemények tárlata előzte meg, ennek nagy részét a kortársak foglalták el, ez „legalizálta” a gyűjteményt. A frissen érkező igazgató, Bereczky Lóránd is a kortárs művészetet preferálta, így az állandó kiállítást is megrendezhettük.

– Hogyan vásároltál? Voltak művészek, akikkel szorosabb lett a kapcsolatod?

Jártam a műtermeket, a Százados úti művésztelepen rendszeresen megfordultam, alkalmanként két-három művészhez mindig benéztem. Vígh Tamással lett szorosabb kapcsolatom meg Gyarmathy Tihamérral, akit egyszer felhívtam telefonon, hogy tudna-e fogadni. A Damjanich utcában lakott. Mondta, hogy persze, a műterme nyitva áll előttem. Nagyon szimpatizált a férjemmel, ez erősítette a barátságunkat. Gyarmathy rendkívül szegény volt, festékhez is legfeljebb akkor jutott, amikor valaki vásárolt neki. Az állami gyűjtemények nem vettek tőle, mert absztrakt művészként nem illett a képbe. De a férjemmel szoros kapcsolata lett, ez sokat jelentett neki. Több kiállítást is rendeztem neki, de kevés műve került Kiscellbe, mert valamiért Pécset preferálta. Szintén Ferinek köszönhetem, hogy Martyn Ferenc feljött hozzánk. A pécsi művészeknek volt egy kiállításuk a Váci utcában, akkor ismerkedtem meg Martynnal. Késő volt, már nem akart hazaindulni Pécsre. Meghívtam magunkhoz vacsorázni, és mivel nagy tisztelője volt a férjemnek, szívesen elfogadta a meghívást. Ország Lilire Vasilescu János műgyűjtő hívta fel a figyelmemet. Felmentem hozzá a Fiáth János utcai lakásába, ami a műterme is volt egyben. Megkedveltük egymást, nagyon megszerettem Lilit, ezért is rendeztem meg a már említett kiállítást a halála után, amelynek anyagából sok mű szerencsére bekerült a Fővárosi Képtárba.

– Fontos szerepet játszottál abban, hogy a Levendel-gyűjtemény is ide kerüljön, legalább letétként.

Ez a kapcsolat is a férjem révén jött, ő volt jó barátságban Levendel Lászlóval, sok művész orvosával, aki egy igen komoly gyűjteményt szedett össze azoktól az alkotóktól, akiket kezelt és akikkel szorosabb barátságot is kötött az idők során. Lehetett látni, hogy az anyag nagyobb annál, hogy ezt egy család kezelni tudja.

– A szakmától visszavonultál. Jársz néha Kiscellben?

A Galériából mentem nyugdíjba. Bereczky sokat segített, de bölcs ember, tudta, hogy mennyire kötődtem a BTM-hez. Kiscell volt a szerelem, fűtetlenül, romosan. Pár éve felvittek autóval, inkognitóban, mert nem szóltam senkinek. A portán mutattam egy muzeológusi igazolványt, és bár a portással nem ismertük egymást, a nevemet látva rögtön tudta, hogy egykor a múzeumban dolgoztam. Felmentünk, csak a kortárs kiállítást megnézni. Fitz Péter volt az igazgató, akit kicsi kora óra ismerek, még a szülei révén. Szépen, kiszámítva volt elrendezve minden, nem mondom, hogy nem tetszett. de ez a sterilség, hogy is mondjam, nekem egy kicsit idegen volt az én Kiscellemtől.