„PETŐFI ENNÉL SOKKAL GAZDAGABB”

Hogyan tud egy kiállítás a politikai propaganda által (el)használt, az oktatásban és az iskolai ünnepségeken leegyszerűsített változatban megkapott Petőfi-képen változtatni? Hogyan tudja árnyaltabban bemutatni a költő kapcsolatrendszerét, a sokadszor kiállított relikviákat szövegekkel, nem pedig életrajzi adatokkal helyezni új megvilágításba? Az újragondolt Petőfiről és az újrarendezett kiállításról Kalla Zsuzsa kurátorral beszélgettünk.

Szilágyi Lenke felvétele

Vannak olyan tárgyak, amelyek nélkül nem lehet állandó Petőfi-kiállítást rendezni? Meg tudnál nevezni, mondjuk, hármat?

¶ Ezek a tárgyak általában szimbólumként vannak jelen a kiállításokon, és egy erős életrajzi narratívát húznak be. Ritka, hogy versszövegek is kapcsolódnak hozzájuk, kifejezetten az életrajz bizonyos pontjaihoz köthetők. Azt tudni kell, hogy Petőfinek nincs klasszikus tárgyi hagyatéka. Úgy hal meg, hogy nem marad utána szinte semmi, csak amit a leszármazottak, barátok, ismerősök emlékként megőriznek, ebből válogathat a muzeológus. Ezeket a tárgyakat később gyűjtötték össze, célzottan az életrajzi narratíva mentén. Az új kiállításban próbáltunk kísérletet tenni arra, hogy ne ebben a kontextusban, hanem szövegekhez kötve mutassuk be őket. Ilyen Szendrey Júlia várandós ruhája, amely eddig minden tárlaton szerepelt 1909 óta. A textilrestaurátornak köszönhetően most ismét eredeti formájában látható, tehát értelemszerűen előrefelé bővül, és nem csak hátrafelé húzott, ráncolt. (Az 1950-es években valamikor átszabták, nem tartották illendőnek, hogy terhesen jelenítsék meg Petőfi múzsáját.) A felirat természetesen tájékoztat a tárgy életrajzi konnotációjáról, de mi inkább a kapcsolat jellegét próbáltuk hangsúlyozni a költőtől vett idézetekkel. Valójában azok a tárgyak, amelyek nélkül nincs Petőfi-kiállítás, nem feltétlenül a hitelességük, hanem az „életrajzi telitalálatuk” miatt kerülnek fókuszba. Ilyen az utazóláda, amelynek az eredetiségét nem tudjuk bizonyítani, de erőteljesen reprezentálja Petőfi életformáját, azt a mindenki által ismert tényt, hogy sokat utazott, gyakran változtatta a lakóhelyét, sokszor ment vidékre ismerősökhöz vagy családjával egy „alkotóházba” egy-egy nagyobb mű, fordítás vagy kötet szerkesztése okán. Mondjuk, hogy „kitelepült” vidékre. A láda a művészlétnek, az egzisztenciális labilitásnak, a helykeresésnek is a szimbóluma.

Gondolom, most már mindegy, hogy eredeti-e vagy nem. Már Petőfié marad.

¶ Igen, ez így van. Tényleg mindegy, a kultusz tárgyait mi is magától értetődő természetességgel használjuk a kiállításokon, bár soha nem akarjuk homályban hagyni a tárgyak eredetét.

A Pilvax asztalát is láthatjuk a kiállításon. Erről mint „kultusztárgyról”, melyet „nemzedékek szentesítettek”, írtál a Magyar Múzeumokban 2000-ben.

¶ Egy vaslábon álló kerek márványasztal, amely a demokratikus eszmecsere, a vita, a kávéházi lét, az itt felolvasott versek, vagyis egy új politikai forma szimbóluma, a kiváltságok nélküli, az egyéniség erejéből fakadó közéleti tekintélyé. Ennyi mindent bevonz és jelképez. Az új kiállításon a Dicsőséges nagyurak című vers világít hatalmas betűkkel az asztal mögött, egy olyan mű, amelynek elképesztően erős politikai utótörténete van. Már az elhangzása pillanatában, március 11-én hatalmas hullámokat ver, még a radikális pilvaxisták is elégettetik Petőfivel a kéziratot. De – akkoriban szokásban volt ez – a jó memoriter készségű Egressy Gábor, illetve egy másik márciusi ifjú, Sükei Károly azonnal leírja a verset, és ennek nyomán kezdenek el viharos ütemben terjedni a másolatok. Feltehetőleg a pozsonyi országgyűlésen is ennek nyomán keletkezik az a pletyka, hogy Petőfi a Rákos mezején áll, felfegyverzett parasztok élén. Állítólag Széchenyi is idézi, amikor beköszön a főtáblára, hogy „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?” Megkerülhetetlenek tehát ezek tárgyak, a különbség annyi az előző kiállítási koncepciókhoz képest, hogy ezeket most versszövegekkel próbáljuk helyzetbe hozni.

Fotó: Gál Csaba/PIM

Többször is elhangzott, hogy „állítólag”, „feltehetőleg”. A Petőfi Irodalmi Múzeum élen járt az irodalmi-közéleti kultuszok kutatásában, tanulmánykötetek születtek a témáról. Már a Petőfi Társaság sem csak tárgyakat gyűjtött, hanem történeteket, anekdotákat is, melyek – akár igazak, akár nem – hozzájárultak a ma ismert Petőfi-kép kialakulásához.

¶ Mivel történész is vagyok, kiemelten érdekel az emlékezetkutatás. Nyilván ezek a sok generáción át megőrözött narratívák nem elsősorban a költő személyéről szólnak, hanem arról, hogy különböző időhorizontokban hogyan reflektáltak erre az életműre. A kultusz érdekessége, hogy tükröt tart egy kornak, szétszálazható, hogyan építi fel a maga Petőfi-képét, mit tart fontosnak, mit válogat ki. Ezek természetesen konstrukciók, de éppen ezért rendkívül érdekesek, mert hihetetlen mélységben tárják fel egy-egy korszak gondolkodásmódját, értékválasztásait. Erről szólt a Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai kiállításunk. Az irodalmi kultuszok világában ritka lehetőség, hogy ennyire tiszta metszeteket állítsunk egymás mellé.

A 2011-es és a korábbi kiállítások kapcsán is leírták a kritikák, elemzések, hogy „újra kell építeni” Petőfit, és lényegében most is ez a kiállítás üzenete. Mit kellett „lekaparni” róla, és mit kellett újraépíteni?

¶ Azzal kell megküzdenünk, hogy aki belép egy Petőfi-kiállításba, már rendelkezik egy nagyon megcsontosodott, valószínűleg a gyerekkorától felépített Petőfi-képpel. Ez az óvodában megtanult versektől az általános és középiskolában elszenvedett ünnepekből vagy rengeteg más pozitív vagy negatív élményből áll össze, amit átél mindenki, aki magyar nyelven magyar iskolában tanul. Ezt lehántani – az így kiépült várakozással szembemenni – hihetetlenül nagy kihívás. Nagyon szűk az a verskánon, amivel a magyarul olvasók találkoznak. Ha megkérdeznénk az embereket, melyik a kedvenc Petőfi-versük, vagy hogy mire emlékeznek a tanultakból, egy erősen válogatott, többnyire már az értelmezésekkel együtt elsajátított korpusz állna össze. Petőfi ennél sokkal gazdagabb. Mi azt a lehetőséget látjuk benne, hogy miközben kora, a reformkor irodalmát – lássuk be – ma nagyon nehéz olvasni, Petőfi szövegei viszonylag könnyen befogadhatók. Az életműnek több feledésbe merült, árnyékba borult részére próbáltunk éles reflektorral rávilágítani, amiben a szokásostól eltérő kontrasztokat, alakzatokat fedezhet fel a látogató. Annak a reformkori művelődéstörténeti folyamatnak, amibe az életmű beágyazódik, rengeteg, csak a legutóbbi időben ismertté vált kiágazása van. Mi itt most a képzőművészet és az irodalom témáinak, műfajainak összefüggéseit próbáltuk hangsúlyozni. Vajon milyen lehetett az a vizuális kultúra, amelyik az irodalmi világ szövetét körülvette? Úgy gondolom, ez releváns kérdés, nemcsak a portrék és illusztrációk kapcsán, hanem általában: miféle impulzusok érték azt a szerzőt, aki ezt az életművet megalkotta. És itt nyilván nem csupán arról van szó, hová utazott, kikhez járt és mit evett, hanem általában annak az értelmiségi közegnek, életmódnak a rekonstrukciója izgatott minket, amelyben élt és amelynek a részleteiről nem feltétlenül rendelkezünk megbízható életrajzi adatokkal.

A mindenkori hatalom, a propaganda kicsit mintha el is használta volna Petőfit, amire ismertsége abszolút alkalmassá tette. Eltűnése egybeesett a világosi fegyverletétellel, mindezt felerősítette a saját maga által többször megjósolt csatatéri halál. Így az a veszteségélmény, ami 1849 után éri a magyar társadalmat, valahogyan a Petőfi-siratásban koncentrálódott. A 19. század második felében, a kiegyezés kiépülő kulturális közegében pedig arra volt szüksége a magyar társadalomnak, hogy szimbólumokkal szilárdítsa meg a nemzeti nacionalizmus keretrendszerét. És erre Petőfi alakja kiválóan alkalmas volt. De ez azt is jelentette, hogy a használhatóság érdekében időről időre jelentősen megcsonkították az életművet, redukálva a kánont a figurához „illő” versekre.

¶ Az áldozatokra való emlékezés, 1848 kultusza lengi be a millenniumkor az ötvenedik évfordulót, ahogy Madarász Viktor Hazám című hatalmas képén a kiállítás elején is látható. Ez a mű lényegében „szentképként” terjedt olajnyomatokon, odakerült a lakásokban, ahol korábban például a Jézus az Olajfák hegyén festménymásolatok voltak. A kompozíció nagyon hasonló, a sziklás tájban magányosan a halálra váró alak a vérével írja a földre a „Hazám” szót. Nem ironikus kommentár a részünkről ennek a műnek a középpontba helyezése, hanem egy korszak hazafias érzületének bemutatása. Ma az 1848 hőseinek panteonját ábrázoló metszetek talán komikusan pátoszosnak hatnak, de akkoriban éppen hogy emelkedettnek gondolták, hogy egymás mellett áll a szabadság nemtője, Petőfi, Kossuth, Széchenyi és Batthyány – ez tette vizuálisan is könnyen befogadhatóvá a nagy nemzeti egység gondolatát. Ez a folyamat nyilván nem független a magyar állam, az oktatás, közigazgatás kiépülésétől. Magyarnak lenni ettől kezdve nemcsak azt jelenti, hogy a magyar kultúrát választani, hanem elsősorban magyar állampolgárnak lenni.

¶ A két világháború közötti Petőfi-képet a trianoni tragédia színezi át: amikor magyar nyelvű csoportok szakadnak le igazgatási és kulturális szempontból a magyar állam testéről, akkor ezek a közösségek kapcsolódási pontokat keresnek. Erre Petőfi
figurája és kanonizált életműve ismét tökéletesen alkalmas volt. Az összmagyarság szimbóluma lett, és ez a mai napig érzékelhető a különböző, Magyarországon kívüli magyar nyelvű kolóniákban. Petőfi húzónév, alakjának ismerete, verseinek szavalása, éneklése azt jelenti, hogy „magyar vagyok”. Az 1923-as évben tehát Petőfi alakja „határtalan” magyar jelképpé vált, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy ebben a folyamatban Petőfit életműve csak nyomokban volt jelen.

Fotó: Gál Csaba, PIM

Ehhez képest 1949-ben már arról van szó, hogy a két világháború között elhallgatták Petőfit, a forradalmárt.

¶ Az 1949 utáni fordulat az ötvenes évek elejéig jelentős fordulatot hoz a Petőfi-kultuszban, ami látszik például a szoborkompozíciókon. Egy szobor jelentős finanszírozást igényel, létrejöttéhez állami vagy közösségi támogatásra van szükség.
Az 1948-ban született tervek nagy többsége csak terv marad, nem készül el, hosszabb időre van szükség a „Lobogónk: Petőfi”
figurális megalkotásának konszenzusához. A kánon ismét torzul: a feliratokon „A néppel tűzön-vízen át…”, „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” áll, vagyis költészetéből elsősorban a szociális narratívát hangsúlyozzák. Egy újabb fordulat következik be a hetvenes években. A PIM 1975-ös Petőfi-kiállításában már látható egy újabb, elsősorban az irodalomban-képzőművészetben megjelenő Petőfi-figura, amely az 1972-től induló március 15-i tüntetések generálta, egy viszonylag szűk városi közösség által érintett, a művészetbe az avantgárd révén átszivárgó szabadságérzést jelenít meg. Egészen kivételes, hogy ezeket az alkotásokat akkor egyben gyűjteményezni tudtuk. A hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek irodalomtörténeti vitái, hogy mennyire volt szocialista vagy forradalmár Petőfi, hogy mit jelent a vörös zászló az Egy gondolat bánt engemet… versben, ma úgy látjuk, nagyon periférikus kérdések. Hosszas viták folytak arról, ismerhette-e a kommunista kiáltványt, mennyire inspirálta őt az 1848-as forradalmaknak az anarchista vagy munkásmozgalmi vonulata. Rengeteg mindent beleláttak a szövegeibe: egy bányalátogatás döbbenetének leírásába a kapitalizmus bírálatát, a szociális igazságtalanságokról szóló verseiből komoly ideológiai háttérre és politikai tájékozódásra következtettek, ami nagy valószínűséggel nem igaz. A „népből jött embert” látták bele Petőfi származásába, amire természetesen lehet idézeteket hozni az életműből. „Nem a palotáknak fényes gyertyaszála / Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága. / Alant születtem én, szalmafödél alatt, / Sosem tagadom meg származásomat, / Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, / S egyszerű nótákat kerepöl le róla.” Valójában egy jómódú mezővárosi vállalkozó gyermeke volt. Ettől függetlenül vált szociális kérdésekben radikális értelmiségivé, az ő iránya a márciusi ifjak Kossuthék politikáját balról támadó, szélsőséges, vöröstollas mozgalma. Petőfi ehhez a politikai irányzathoz húzott, ez tagadhatatlan. De nem volt politikus. Ez a fajta értelmiségi-városi radikalizmus hullámokban ekkor szinte mindenütt megjelent Európa nagyvárosaiban, ami természetesen ugyanolyan szorosan kapcsolódik a nemzeti kultúrához, mint a nacionalizmus eszmerendszeréhez.

Érdekes, hogy a hetvenes években a hatalom és az ellenkultúra is kapaszkodik Petőfibe.

¶ A késő Kádár-korban elszigetelt művészcsoportok felfedezik maguknak és újraértelmezik Petőfit. Ahogy Cseh Tamás énekelte 1981-ben, a Petőfi halálában, a korszak nagy kérdése a „szembefordulás”, hogy „Nem, ne, csak így ne! / Hogy nem látja senki, nem így akarom! / Szembefordulni. / Nem látnak, nem tudják, csak dobogás. / Hisz nem is látják, / senki sem látja, hogy szembefordulok. / Így szúrnak belém. / Vive la republique, így szúrnak belém. / Senki, lovak dobognak. / Nem, ne így legyen, vive la…” Talán a tehetetlenséggel, a szürkeséggel folytatott magányos küzdelem, talán a lendület, az aktivitás hiánya jelenti a korban a Petőfi-figura vonzerejét. Kiépül egyfajta ellenkultusz a hivatalossal szemben. Ennek jól látható jelei a március 15-i tüntetések. Érdekes kérdés, miért pont március 15. lesz a tüntetések dátuma, amikor az engedetlenség rituálisan újból és újból előtör?

¶ A rendszerváltás utáni Petőfi-kép jóval megosztóbb, az a folyamat válik látványossá, amit a Bolyongó üstökösben megpróbáltunk megjeleníteni: a különböző társadalmi csoportok nagyon eltérően látják ezt a figurát. Van egy olyan érzésem, hogy ki is kerül a fókuszból, a 21. században inkább a lokális közösségek hősévé válik, kevésbé a közös nemzeti eszme megtestesítője. Századunkat a regionális, a csoportidentitások megerősödése jellemzi, talán ebbe csatornázható be a Petőfi-kultusz is. Gondoljunk csak az évfordulós kiskőrösi rendezvényekre, vagy hogy szinte mindenütt, ahol bármilyen mód és alkalom van rá, hogy Petőfihez kössék az adott város, falu ünnepségeit, ott a helyi kapcsolódási pontokat hangsúlyozzák.

Fotó: Gál Csaba, PIM

Említetted, hogy minden magyarnak van egy erős, de leegyszerűsített Petőfi-képe. Neked kurátorként milyen nehézséget jelent, hogy mindenki azt gondolja, ismeri Petőfit, és így talán nem is érdekes vele foglalkozni. Mivel lehet kimozdítani az embereket ebből az alapállásból?

¶ Ez az attitűd rendkívüli kihívást jelent. Csaknem két évig próbálkoztunk, gyúrtuk a különböző ötleteket, terveket a projektcsapattal. Ez sokkal nagyobb feladat, mint bármelyik 19. századi szerzőnek a megmozgatása: meggyőződésem, hogy Jókait, Mikszáthot, Madáchot könnyebb közelebb hozni a ma közönségéhez. A mi elgondolásunk a nagy, egységes narratíva helyett a töredezettség, fragmentáltság megjelenítése, ami a Petőfi-életműre nagyon jellemző: „Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. (…) Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke!”

¶ A másik kulcsszó a meglepetés. Petőfi folyamatosan kísérletezik, az életmű tele van váratlan csavarokkal és gegekkel, egymást váltja a pátosz és az irónia, és mindez nem áll össze egy nagy, harmonikus egységgé, mint azt az ide érkező látogató talán várja. Olyan életműről beszélünk, ami befejezetlen. Nagy lendülettel indul, hihetetlenül termékeny, majd hirtelen ér véget. Nem a halállal, hanem amikor kitör a szabadságharc, és Petőfi elveszíti a publikációs fórumait. Innentől nincs az a közönség, amelyikkel párbeszédet folytathat, megtörik a harmonikus kapcsolat és a pálya íve, nem tudja, kinek ír, hogyan fog megjelenni. Valahol 1847-ben éri el az életmű a csúcspontjait, és nyilván nem tudjuk, mi következhetett volna utána. Bonyolultabb leírni ezt a költői életművet, mint egy viszonylag nyugodtabb módon alkotó szer­zőét. Arra az anomáliára nem nagyon hívják fel az iskolában a figyelmet, hogy március 15. után alapvetően megváltozik az alkotói környezet, és ettől kezdve egészen máshogyan szólalnak meg Petőfi versei.

Milyen eszközökkel lehet ezt értelmezhetővé tenni egy kiállításon? Mennyire áldoztátok fel a tárgyakban, narratívában való gondolkodást például az interaktivitásért, a látványért?

¶ Én úgy érzem, e téren visszafogott a tárlat. Minden teremben van ugyan egy vizualizációs vagy multimédiás pont, a Rémek és az Otthon tere kivételével. Négy ilyen elem van a hat teremben, amit nem gondolok soknak. Nagyon szép a Róna terem vetítése, ott a szöveg és kép, a szövegek kortársiassága pél­dául a tavalyi aszály képeivel gyönyörűen harmonizál. A mai Alföld képei összefolynak Petőfi szövegeivel, így nem annyira a tájba, inkább a költő belső világába visznek. Remélem, ez a lassú ritmus, vonzó élmény közelebb viszi majd a Petőfi-szövegek meghallgatásához, olvasásához a látogatót. Ugyanilyen funkciójú az adatvizualizációs pont a Kötelék teremben, ami alapján mindenki felteheti magának a kérdést: nekem milyen kapcsolataim vannak? Itt megpróbáljuk egy kicsit kategó­riákba sorolni és intenzitásméréssel bemutatni azt, ami a fejekben elmosódva létezik, hogy milyen volt Petőfi viszonya az írótársakkal, szerelmekkel, családtagokkal. A teremben álló oszlopok ezt a gondolatmenetet fejtik ki egy-egy példán. Orlai Petrich Soma és Jókai Mór, az egykorú művészbarátok hasonló életúttal és gondolkodással. Aztán ott vannak a komoly és ugyanakkor rivalizáló íróbarátságok, az eszmetársi viszony Tompával, Arannyal. Fontosak a mentorfigurák, senki nem lehet kompetens támogatók nélkül sikeres. Vörösmarty és Egressy mint szellemi apák tűnnek fel, akik mintaként szolgálnak, de közvetlenül és gyakorlatiasan is támogatják Petőfit abban, hogy elinduljon az írói pályán, és sikeressé váljon, egzisztenciát teremtsen. Egressy segít lakást találni Petőfiéknek, mert tudja, hová kell vinni egy ilyen finom asszonyt, melyik az a hely Pesten, ahol lakni illik és célszerű. Nagy kapcsolati háló támogatta Petőfit életében, különböző módokon. Mi itt a kiadóját emeltük ki, Emich Gusztávot, aki a majdnem ponyvaszerű első pár kötet után kifejezetten minőségi kiadást biztosít számára, látja benne a potenciált, és egy elképesztően nagyvonalú szerződést köt vele, olyat, amire egy életet lehet építeni. A másik kiemelt figura Bem, aki nemcsak forradalmár-katona, de franciás műveltsége, ízlése révén közös szellemi közegben mozog Petőivel. Intenzív szellemi-érzelmi kapcsolat alakul ki közöttük, és a költő apjának is nevezi Bemet. Az utolsó része ennek a teremnek a Szendrey Júliához fűződő viszonyt járja körül, néhány ritkán emlegetett szempontot kiemelve. Lássuk be, Szendrey Júlia határozott akarata nélkül ez a házasság soha nem jöhetett volna létre, és biztos, hogy ebben szerepe volt az alkotásvágyának, hogy egy pesti értelmiségi közegben létező nőként képzelte el az életét. A kortársak szerint sokszor tabudöntögető életmódjukkal Szendrey Júlia képes volt átlépni bizonyos határokat, anélkül hogy a biedermeier életmód, társasági szokások világán kívül került volna. Az a szellemi harmónia, ami időről időre látszik a kapcsolatukon, szövegeiken, egy, a korszakban még ritka, új típusú férfi-nő viszony mintája.

Fotó: Gál Csaba, PIM

A kiállítás a női szerepek hangsúlyozásában túlmutat a Petőfi és szerelmei narratíván.

¶ Petőfi szövegeiben hol a női sors esendőségére világít rá, hol – tőle talán nem vártan – meglehetősen „macsó diskurzust” folytat arról, hogy hol a helye a nőnek. Erről az Úti levelekben így ír George Sand kapcsán: „Ő, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat!… oh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenűl teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét; de az istállót bízza a férfiakra.” Vagyis egyszerre olvassa élvezettel és undorral. A várvédő Széchy Mária története költői versenyhez vezetett Arannyal és Tompával. A történet a hadviselő nő története, aki aztán behódol – a szerelemnek. Érdekes, milyen narratív keretben jelenik meg Petőfi tanulsága: a nő a mosolyával, gyengeségével és a bájával győzze le a férfiakat, ne pedig fegyverrel. Arra is hangsúlyt helyeztünk, hogy a korszak képzőművészetéből női alkotókat is bevonjunk, elsősorban a Kiscelli Mú­zeum – Fővárosi Képtár anyagára támaszkodva. Ez a kor az alkotónők megjelenésének, térnyerésének, nyilvánosság elé lépésüknek a korai időszaka, a színészeten, az operaéneklésen kívül legitim foglalkozássá válik az írás, a festés. A nők helyzete a reformkorban más aspektusokban is előkerül. Ilyen a csábítás, a romlottság tematizálása, a férfi-nő viszony sajátosságai. Bár számos ismert, a kánonba került mű foglalkozik ezekkel a felvetésekkel, mégis, egészen biztosan az oktatás perspektíváján kívül esnek ezek a jelenségek.

Miután 2011-ben megnyílt az előző állandó kiállítás, hogyan láttad, meddig tart a szavatossága? Mikor érezted, hogy változtatni kell és milyen irányba kellene tovább lépni?

¶ 2019-ben megújítottuk az előző állandót azzal a változtatással, hogy egy önálló Szendrey Júlia-kiállítás nyílt Mészáros Zsolt rendezésében. Ez nem Petőfi élethorizontjában mutatta be feleségét, hanem alkotóként, a második házassága idején. A reformkor irodalmáról szóló tudományos kutatásoknak talán a legnépszerűbb és legismertebb, a nagyközönséget is elérő újdonságai Szendrey Júliához kötődnek, ezért is szenteltünk e témának önálló kiállítást. 2018-ban ugyanakkor a múzeumon belül elindult egy műhelymunka egy új állandó kiállítás összeállítására. Ez elsősorban az irodalmi muzeológia alapkérdéseiről akart szólni a gyűjtemény egészének a bevonásával. Úgy érzem, hogy – jogosan – eltolódott volna a hangsúly a 20. század felé. Az volt a tapasztalatunk, hogy azok az időszaki kiállítások voltak a legsikeresebbek, amelyek például a nyugatosok hagyatékaira vagy a 20. század második felének szerzőire épültek, tehát olyan állandó kiállítást terveztünk, amely ezekből a hagyatékokból válogat a látogatókat érdeklő témák mentén. Természetesen bekerültek volna 19. századi szerzők is, Petőfi, Jókai, Madách, Mikszáth, Gárdonyi, de inkább a mai olvasási szokásokra, az irodalmi muzeológiához kötődő hitekre és tévhitekre épülő kérdéssorozatban gondolkodtunk és egy példákat felvonultató, színes műtárgy anyaggal illusztrált tárlatban. Volt már erre példa, 2015-ben az Ez bejött! Új szerzemények A-tól Z-ig című kiállításunk ilyen típusú volt, mintaként szolgált. Termékeny műhelymunka állt mögötte, rengeteg mindent megtudtunk egymásról, a saját gyűjteményünk nem ismert részleteiről, a látogatói csoportjainkról, hogy kinek milyen kérdése lehet rólunk, milyen attitűdökkel érkezhet egy irodalmi múzeumba. De a sors úgy hozta, hogy beköszöntött a Petőfi200, és megkezdődött a palota felújítása, ami rengeteg pozitívummal kecsegtetett minket. Korábban sokat kínlódtunk a szűk kiállítási tereinkkel, sokszor nem tudtuk a tárlatokat igazán kibontani. A bicentenárium érkeztével elképesztő perspektívák nyíltak a palotaszárny, a kiállítóterek megújítására. Nyilvánvalóan technikai és állományvédelmi szempontból is sokkal magasabb szintű kiállítótereket kaptunk, az évforduló és az építkezés együttesen egyértelművé tette, hogy az új állandó kiállítás Petőfiről szól majd. Az átalakítással párhuzamosan elkezdtünk gondolkodni arról, hogyan jöhet létre egy tárlat, amely a korábbi műhelymunka tapasztalatait is beépíti, de a Petőfi-életműhöz kapcsolódik, és az elmúlt másfél évtizedben felvetődő tudományos kérdések megjelenítése lesz a missziója.

Igaz, a gazdag képzőművészeti anyaggal és a kapcsolatrendszer kiemelésével többet tudhatunk meg a korszakról, a reformkorról. De ezzel együtt el is vetettétek az irodalomtörténeti állandó kiállítás tervét?

¶ Érdekes kérdés. Azt látom, hogy a legtöbb hazai múzeum eléggé beszorított helyzetben van az állandó kiállításával. Problematikus maga a műfaj, sokkal nehezebb, mint időszaki tárlatot készíteni, ami világosabb tematikára épül, és nyilvánvalóan nem kell minden kérdésre válaszolnia, akár azt a feladatot is kitűzheti maga elé, hogy egy adott célcsoportnak szól. Az állandó tárlatok rendkívül forrásigényesek és hosszú időre szólnak, minimum egy évtizedig ki kell szolgál­niuk a közönség teljes spektrumát. Eseményeket, változatos múzeumpedagógiai foglalkozásokat kell tudni ráépíteni. Ami rémképként a szemem előtt lebegett a kiállításépítés alatt,
az a befejezetlenség. Számos múzeumnak különböző okokból nem nyílnak meg az állandó kiállításai, és ez lehetetlen helyzetet jelent hosszú távon, akár tetszhalott állapotba kerülhet egy intézmény. Ez talán magyarázattal is szolgálhat arra, hogy miért nem teljesen kész állapotban nyílt meg a kiállítás. Viszont az intézmény elkezdett működni, és hamarosan négy vagy öt új időszaki kiállítással válik bejárhatóvá az a teremsor, amivel az egész múzeum működése, teljes kiállítási koncepciója láthatóvá válik. Ennek természetesen alapfeltétele volt, hogy megnyíljék a Petőfi-tárlat. A Polcz Alaine-, a Nemes Nagy Ágnes- és a Hajnóczy–Nádas-kiállításra érkezők is minden bizonnyal betérnek majd az egyre szépülő állandó tárlatra.

Fotó: Gál Csaba, PIM

És nyitott a múzeum a kert felé is. Mikor választották le a Károlyi-kertet?

¶ Szerintem az 1957-es nyitáskor már megvolt a kerítés. Sokak számára emlékezetesek a palotakertkoncertek, ezek már egy zárt térrészben zajlottak. A kertfelújítás is elképesztő potenciált jelent, megszűnt autóparkoló lenni a múzeum udvara, és szabadon be- és átsétálhatnak a Károlyi-kertet használók. Nyáron ez a belváros egy kellemes zöldterülete lesz, ahol szabadtéri kiállításokat, eseményeket rendezhetünk, kitelepülhet a múzeumi kávézó, a bolt. Ez mind nagyon nagy le­hetőség.

Fotó: Gál Csaba, PIM

Mit gondolsz a kritikákról? Abban többnyire egyetértenek, hogy nagyon sok a szöveg, az információ.

¶ Igen, és ez az állandó kiállítások egyik problémája. Sokan, talán joggal várják azt, hogy egy háromnegyed-másfél óra alatt megtekinthető, jól belátható, rendezett, egyenes narratívájú tárlat fogadja őket, limitált, közérthető, világos kurátori szövegekkel. Közben pedig sokféle állandó kiállítás van. Én a „visszatérősre” gondoltam akkor, amikor ezt a kiállítást szerveztük: annyi tartalom legyen benne, hogy akár többször is érdemes legyen visszajönni rá. A másik alapvető szempont a múzeumpedagógia: a mához is kapcsolható kérdésekkel foglalkozzon, sokféle foglalkozást lehessen építeni rá. A viszonylag rövid idő és a közbeszerzések adta keret persze nem optimális környezet egy állandó kiállítást megszervezésére. A festménymásolatok is részben kényszerből kerültek a falra: időközben létrejött Egerben az Érzelmek hullámhosszán című kiállítás, ahová az általunk kölcsönözni tervezett művek egy jó része kikerült. Közgyűjteményi szolidaritásból elfogadtuk az egriek időpont-változtatását, hogy nyáron is nyitva tartanának, ezért talán tavasszal vagy csak ősszel tudjuk majd lecserélni a másolatokat az eredetiekre. Fontosnak gondolom, hogy ezeket a műveket minél többen, minél több helyen lássák, mert tudjuk jól, hogy ezáltal rengeteg olyan kép kerül ki a raktárakból, amelyek egyébként soha nem kerülnének a közönség elé. Éppen a megjelenített időszak szokott kikerülni a tárlatok fősodrából, hiszen nem az induló magyar képzőművészetről lehet tömegeket vonzó kiállítást és a hozzá kapcsolható programokat rendezni. Tehát a kiállításunk állandó ugyan, de egy kicsit majd mindig változik, a végleges képét ősszel nyeri el.

Dr. KALLA ZSUZSA magyar nyelv és irodalom–történelem szakos középiskolai tanárként végzett az ELTE-n, majd 2007-ben PhD-fokozatot szerzett. 1987-től a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, 2010-től főosztályvezetője, 2016 óta gyűjteményi főigazgató-helyettes. Kutatási területe a 19. századi irodalma, művelődéstörténete és az irodalmi kultuszok. Móra Ferenc-díjas, a MúzeumCafé díját 2011-ben vehette át a balatonfüredi Jókai Mór Emlékház állandó kiállításának rendezéséért.