„Olyan ez, mint az aranymosás”

Évtizedek óta kutatja a paraszti kultúra fényképeinek jellegzetességeit: hogyan változtak koronként és vidékenként. A régi világ falun című kötete húsz éve jelent meg, azóta hiánykönyv. A fotótörténész több mint két évtizedig volt a Néprajzi Múzeum Fényképtár gyűjteményvezető főmuzeológusa. Ma is rendszeresen bejár a múzeumba. Ott beszélgettünk vele a történeti képanyag rejtett értékeiről, értelmezési lehetőségeiről.

Fogarasi Klára
Szilágyi Lenke felvétele

Szembetűnő: a paraszti családi képeken senki sem mosolyog.

¶ Ennek történeti okai vannak. A hagyományos paraszti kultúrában a 20. század elején a fényképkészíttetés komoly, ünnepi alkalom volt. Úgy is öltöztek fel,
a legjobb ruhájukba. Mindig jeles eseménykor – jegyesség, házasságkötés, gyermekszületés – keresték föl a fotográfust. Az ünnepi ruhával, méltóságteljes tartással, az arc rendezettségével élethelyzet, életideál, társadalmi és erkölcsi normarendszer sűrítődött a képbe – ez a korai paraszti fotók jellegzetessége.

Vagyis a kép által kifejezett, közvetített magatartás minta is volt?

¶ Igen, modellértékű. Persze a 20. század első éveiben még csak a módosabb parasztemberek tudták megfizetni a fényképezkedést. Tömegessé az első világháború idején vált, amikor a háborúba induló katona közös családi képet készíttetett szeretteivel. Ezek a felvételek a századfordulótól az 1920-as évekig olyan karakterisztikusak, hogy a parasztpolgárosodás időszakában „klasszikus korszaknak” is vehetjük.

Nézzük akkor, milyen „klasszikus” vonásai vannak e fotográfiáknak. Például:
a szülők középen ülnek vagy állnak, ugyanakkor a gyerekek nincsenek kiemelt helyzetben a fotókon.

¶ A családtagok összetartozását a gesztusok fejezték ki: szorosan egymás mellett álltak, fogták egymás kezét, hozzáértek a másik vállához. Csupán jelzésszerűek ezek a mozdulatok – ellentétben a polgári családi képekkel, amelyekre a gesztusok lazasága, sokfélesége jellemző.

Kunt Ernő antropológus fogalmazta meg: a paraszti szülők azért is helyezkedtek el pontosan a kép közepén, mert kifejezték, hogy az ő létük a közösség, a lokális társadalom feltétele, és munkabírásukra a felnövekvő, de az öregedő generáció is támaszkodhat.

¶ Ezeken a fotókon az ülésrendtől a gesztusrendszerig mindennek jelentése volt. A stílusjegyek a látványon kívül stabil értékrendet is tükröztek. A fénykép egésze a családon belüli tekintélyhierarchiát is mutatja. Az apa tartásából, tekintetéből kiolvasható: ő az, akinek szava volt a családban. És nemcsak a műtermi képeket, hanem a századforduló utáni évek falusi helyszíneken készült fotóit is ugyanilyen szertartásosság jellemzi.

Csakhogy teljesen anakronisztikus: a parasztcsalád festett polgári vagy főúri háttér előtt ül, amely angolparkot ábrázol vagy historizáló épületbelsőt, magas oszlopot, tágas lépcsőfeljárót, selyemrojtú bársonyfüggönyt. Ön írta valahol: a polgárosodó parasztság a feudális arisztokrácia díszletei között szemlélte ünnepi önmagát. Idealizáló helyzet
– a polgáriasult jövőbe vetítve?

¶ Pontosan. Csíkszentmihályi Mihály pszichológus szerint a fotó nem pusztán tükörkép, hanem a jövőre vonatkozó aspiráció is: „Ilyen szeretnék lenni.” A korabeli festett hátterek – amelyeket a tehetősebb fényképészek Bécsből rendeltek, katalógusokból választottak ki – nem az autentikus társadalmi közeget mutatták. Kivétel például a székelyudvarhelyi Kováts-napfényműterem. Itt a fényképész jó barátságban volt Haáz Rezső festővel, etnográfus művésztanárral,
így valószínűleg ő festett egy székelyszoba-hátteret. Alig akad lokális identitásra utaló műtermi háttér magyar nyelvterületen, de Udvarhelyen máig használatban van, sőt a leggyakrabban ezt választják a megrendelők. Nem véletlen,
hiszen ott a települések magyar lakói szigorúan őrzik identitásukat.

Említette, hogy a paraszti kultúrában a fotó – mivel annak idején ritka tárgynak számított – az ünnepi szféra részét képezte. Másfelől a tárgyak jelentése – miként Clifford Geertz amerikai antropológus is írja – a használatukban rejlik.

¶ Különösen igaz ez a fényképekre. Ha valakinek nagyon fontos egy fotó, lényeges számára az is, miképpen őrzi azt. A személyes viszony a fotókkal, a kötődés és a ragaszkodás hozzájuk, azok használatában is megnyilvánult. Falun a fényképek a tisztaszoba falára kerültek, a bukóra állított tükör alá. A menyasszonyi kép köré még „szentelményt” is helyeztek, menyasszonyi koszorút. Vagy az ügyes kezű gazda a maga faragta keretbe illesztette a fotót, néhol selyemszalaggal díszítették. Aki a háznál vendégségben megfordult, szemügyre vehette. Sőt, korábban a fénykép egyenesen személyhelyettesítő tárgy volt. A katonaidejüket töltő fiúk a postán hazaküldött fényképük mellé úgynevezett „arcképköszöntő verseket” másoltak az ország keleti részén a 19. század végén, 20. század elején. A Néprajzi Múzeum Adattárában fellelhetők a kéziratos könyvekbe másolt dallam nélküli versminták. Érdekességük, hogy a katonakép élő személyként és „papiroson lévő” képmásként is köszönti a családtagokat. Befogadást kér – szállást és ölelést – mint valóságos személy, de a következő kérése rögtön a fényképre vonatkozik: „Függesszék falra fel az én arcképemet! Aranyos rámába vágassák hát bele. Őrizzék meg az én saját emlékemre!”

A családi együttlét tehát nemcsak az elképzelt valóságos jelenléttel, hanem fotó által is megteremtődött?

¶ Igen. Térben és időben is. A „becsüld meg, őrizd meg” óhajával eleven és szoros érzelmi kötődést reméltek azok számára is, akik már csak a családi emlékezetben éltek tovább a fényképek által. A paraszti közösségek tagjai a fénykép használatát is csak úgy tudták elképzelni, hogy teljes mértékben hozzáigazították a népi gondolkodásmód mindent megszólító, antropomorf logikájához. Így a fotó,
az arckép a környező tárgyi világ hierarchiájában is előkelő helyet foglalt el.

Ma is ugyanígy függünk a képektől?

¶ A fotónak az a megrendítő képessége, hogy elementáris erővel idézi föl az élő személyt, a kezdetektől napjainkig létezik. A képeknek olyan erőteljes érzelmi hatásuk van, amely elől nem tudunk kitérni. A közösségi oldalakon manapság ezért olyan népszerűek a nagyszülőkről, családtagokról közölt korai felvételek. Ezek lényegében erőt adó tárgyak: a nemzedékek közötti összetartozás
az egyén identitását erősíti.

De vajon mindegy, hogy ismerős vagy ismeretlen embereket nézünk-e a fotón? Én például csak nemrég „fedeztem fel” a hódmezővásárhelyi Plohn József paraszti képeit, amelyeket a 20. század első évtizedeiben készített. Semmiféle közvetlen emléket nem hívnak elő belőlem, mégis megrendítenek. Miként Garay Ákos fotói is a „csimbókos parasztokról”.

¶ A jó fotó különleges sajátossága, hogy hatása, ereje jóval meghaladja az általa hordozott objektív információk körét. Másrészt: a látás, a befogadás nemcsak fizio­-
lógiai jelenség, de kulturálisan is meghatározott. A néző műveltségének, kulturális érzékenységének függvénye, mit és mennyit lát a képen. Ténybeli tudás kell hozzá, és az is, ki mire fogékony. Vizsgálták a fotónak az emlékezéssel való összefüggéseit is. Az emlékezés mindig helyhez, személyhez, közösséghez kötött. Még a leghétköznapibb fotó is kifejezi az egész csoport számára fontos gondolkodási és értékelési sémák egész rendszerét. Benne van a közösség értékfelfogása, s ha nincs is személyes kötődés, akkor is befolyásolja a viselkedésünket. Ezen kívül rejtett időgépek a fényképek. Most fotózom a pillanatot, de az máris a múlt, és a jövőben fogom szemlélni. Ez az idővel folytatott játék is hat a nézőre.

Visszatérve a múlthoz: itthon az első népviseleti felvételeket Szatmári Papp Károly készítette az 1860-as években…

¶ Ma már inkább azt feltételezzük, hogy az első néprajzi fénykép 1847-ben készült Sobri Jóska családjáról. Ez egy dagerrotípia volt, amelyet átrajzolva Vahot Imre használt a Magyar Föld és népei című munkájához. Az eredeti képnek nyoma veszett. Folyamatosan megemlítem, hátha felbukkan valamilyen hagyatékban. Vannak ugyanis lappangó gyűjtemények. Mindenesetre a néprajzi fotózás kezdeti lendületét a 19. századi világkiállítások is gyorsították: jelentős „viseleti albumok” születtek, amelyek egyes népcsoportokat mutattak be, ismertettek
az érdeklődőkkel.

Vehetjük ezeket a néprajzi fényképezés előzményének?

¶ Igen. Xántus János, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi osztályának első vezetője az 1873-as bécsi világkiállításra a kor neves fotográfusától, Koller Károly besztercei fényképésztől is vásárolt színezett fényképeket. És itt, a múzeumban őrizzük Glatz Tivadar és Koller Károly erdélyi életképeket ábrázoló vizitképeit is. Újabb jelentős fordulatot hozott, amikor – készülődvén az 1896-os ünnepségekre – megbízták Jankó Jánost, Xántus utódját, a millenniumi falu anyagának összeállításával. Jankó ambiciózus néprajzkutató volt, maga is fotózott, gyűjtött is fényképeket. Voltaképpen az így felhalmozódott képanyaggal vált szükségessé 1894-ben, hogy elkülönítsék a fényképeket a többi tárgytól. Ezzel létrejött
a Néprajzi Múzeum fotótára. Országos gyűjtőhálózatot is kiépítettek. Később a nagy néprajzos generáció – Györffy István, Gönyey Sándor és mások – gyalog járták a vidéket, kutatói tervek alapján dolgoztak. De még így is van olyan település, ahonnan alig van fotó, míg például Kalotaszegről rengeteg.

Sok felvétel készült a Gyöngyösbokréta mozgalom idején is, amely a két világháború között tulajdonképpen a későbbi népművészeti, hagyományőrző mozgalmak előzménye volt. Néprajzosok azonban kifogásolták az egészet, mondván, nem lehet „beállítani
és megrendezni” a népi kultúrát.

¶ A néprajzosok elsősorban a hitelesség szempontjait, a gyöngyösbokrétások pedig a színpadi hatásokat tartották szem előtt. Ez vitákat is generált.

Inkább reklámfotók ezek? Lehetett turisztikai jelentőségük?

¶ Igen. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal támogatta is a mozgalom rendezvé-
nyeit. Amúgy az első néprajzi reklámfotót a 19. század végén a kolozsvári Dunky
fivérek készítették a bánffyhunyadi lakodalomról. A Néprajzi Múzeum állandó kiállításának egyik terme később ennek alapján készült, s ma is látható.

Vásároltak is képeket a néprajztudósok. A Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményében több ezer olyan fotográfia található, amelyeket Györffy István, Viski Károly
és idősebb László Gyula vettek meg a húszas évek elején az ország különböző
pontjain működő fényképész műtermekből. Épp azért, hogy áttekintést kapjanak
a paraszti fényképezkedési szokásokról.

¶ A vidéki műtermek anyagából begyűjtöttek egy nagy kollekciót. Ma azokból ismerhetők meg a korabeli népviseletek. Nekem ifjabb László Gyula mesélte, hogy az ő édesapja részt vett az akkori gyűjtésekben. A fényképészmesterek még üveglemezekre fotóztak, és a gazdasági krízis miatt eladták az üvegnegatívokat üvegházak befedésére. Amikor megtudták ezt a néprajzosok, azonnal gyűjtőutakat szerveztek, és fölvásárolták a lemezeket. Elég sokat sikerült megmenteniük. Ekkorra már nagyiparrá vált a fényképészet, és olyan olcsóvá, hogy a szegényebb paraszti réteg is meg tudta fizetni a fotószolgáltatást. Csakhogy nem volt mód beazonosítani kuncsaftkönyvekből, ki lehet a képen és melyik faluból. Napjainkban ugyanakkor jó néhány település összegyűjti a fellelhető történeti képanyagot, digitalizálják, ebből kiállítást rendeznek, és a látogatók segítségével azonosítják a képeken látható személyeket. Mindezt mi is megkapjuk. De olyan is megesik, hogy jön valaki a Néprajzi Múzeum Fényképtárába
kutatni, és rátalál a nagymamája fotójára.

Fontos tudni tudománytörténeti szempontból, ki van a képen?

¶ Mindenképpen. Iparos volt-e vagy gazdálkodó, hol, milyen társadalmi közegben élt, milyen anyagi háttérrel rendelkezett. Lényeges az is: ki fotózta le? Nagy különbségek voltak az ország különböző pontjain működő műtermek lehetőségei és adottságai között. Össze lehet hasonlítani, mondjuk, a szekszárdi Borgula Műtermet és a székelyudvarhelyi Kováts-napfényműtermet. Az utóbbihoz 185 faluból jártak fényképezkedni. Borguláéknak is nagy volt a vonzáskörzetük. Rengeteget dolgoztak, a két család anyagi lehetőségei mégis különböztek: a szekszárdi fotósnak már az 1920-as években nyitott sportkocsija volt.

Van kedvenc néprajzi fotósa?

¶ Sokan. Többek között Garay Ákos is, aki festőművész volt – mint abban az időben elég sok fotográfus –, és a pásztorokról szeretett volna képet festeni. Nem talált hiteles forrást, így ő maga elutazott Baranya, Somogy, Tolna, Szerém megye több településére. Kórógyon, Szentlászlón is fényképezett. Fölkereste a határban az idős pásztorembereket. Felvételei a csimbókos hajviseletű parasztokról pótolhatatlanok, s mint fotók is rendkívüli erejű művészi portrék. Gönyey Sándor képei is emlékezetesek. Zseniális fotós volt, majdnem tizennégyezer fel-
vételt készített. Sokat köszönhet neki is a néprajztudomány.

Említette, hogy lehetnek lappangó gyűjtemények, hagyatékok a népi kultúra fontos fényképeivel. De végtére is minden régi családi fotó között akadhatnak
a néprajztudomány szempontjából lényeges, különleges felvételek, nem?

¶ Ez így van. A fotótörténész munkája olyan, mint az aranymosás. Óriási mennyiségből, számos érdektelen közül kell kirostálnunk az értéket. Minden fórumon elmondom: hozzák be a Néprajzi Múzeumba a fölöslegessé vált családi képeket. Mindenkiben tudatosulnia kell: egyetlen fotó is képviselhet tudományos értéket. Példaként szoktam emlegetni azt a nyolcvanöt éves hölgyet, aki Amerikából hazalátogatott, és behozta a múzeumba édesanyja fényképét. Cigándról is kaptunk egy különleges, 1890 körül készült képet, amely cifraszűrös kisfiút ábrázol. Lomtalanításkor bukkantak rá a honismereti szakkörösök. Rendkívül fontosak a falufeltárások, a települések fotóanyagának összegyűjtése, kötetbe rendezése. Vigyázni kell, ne semmisüljenek meg egy személy vagy egy közösség képei, mert bizonyos mozzanatok hozzátartoznak az egyéni és a közös
emlékezetünkhöz is.

Fogarasi Klára 1978-ban magyar nyelv és irodalom szakon diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Ugyanitt 1990-ben etnográfus, öt évvel később fotótörténész diplomát szerzett. Egyetemi doktorrá 1996-ban avatták. 1984-től egy évig a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatója volt. 1989 és 2010 között a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének gyűjteményvezető főmuzeológusa. Kutatási területe: fényképek néprajzi és fotótörténeti szempontú elemzése, értelmezése; kutatói életművek; gyermekélet; a vizuális kommunikáció formái; a fényképek használata és népi jellegű installálása; műfajok, tipikus jelenségek; kollekciók, gyűjtemények áttekintése.