„A TÖRTÉNETTUDOMÁNY NEM AZONOS A TÖRTÉNETI EMLÉKEZETTEL”

Merész és szokatlan vezetőnek tartják, s bár nem volt célja, hogy felforgassa a majd kétszáz éves Nemzeti Múzeumot, tény, hogy új pályára állította. Harminckét éve van a múzeumi szakmában, útját az invenció és a változás jellemzi. Eredetileg kutatónak készült, és marasztalták is a Cambridge-i Egyetemen, de inkább hazatért, és folytatta a múzeumi munkát. Miközben mindvégig megőrizte kíváncsiságát a nemzetközi tudományos és kultúrszcéna irányzatai és diskurzusai iránt, eltökélte: itthon épít sikeres magyar múzeumot, amely a világszíntéren is megállja a helyét – előbb a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM), majd Nemzeti Múzeum (MNM) főigazgatói székéből. Nem mindig könnyű, de vállalja, sőt sosem akarna elkényelmesedni. Interjú Varga Benedekkel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával.

Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
Fotó: Szilágyi Lenke

Minden azon az emlékezetes a látogatáson dőlt el, amikor ötévesen a Magyar Nemzeti Múzeumban járt?

¶ Az állandó kiállításokat láttam, ezen fellelkesülve rögtön aznap délután csináltam otthon egy kiállítást régi pénzérmékkel, Kossuth-bankókkal, dunai kagylóhéjakkal, egy ősrégi írógéppel, ódon rádióval. Múzeumba jártam, mint minden gyerek, de a múzeumi pálya fel sem merült, kutatónak készültem. Történelem–levéltár szakon végeztem az ELTE BTK-n, és miután 1989-ben lediplomáztam, elnyertem egy angliai ösztöndíjat. Az elutazásomig azonban kellett egy biztos állás. A SOM levéltárost keresett. Akkoriban a későbbi miniszterelnök, Antall József volt a főigazgató, ő alkalmazott. Megtetszett a hely, Antall szellemi világa hasonló volt, mint az enyém: ő 19. századi politikatörténetet kutatott, én Deák Ferencből írtam a szakdolgozatomat. A levéltár mellett a híres orvosok személyes tárgyaiból álló tárgyi gyűjteményt bízták rám. Aztán első angliai kutatóutam után, ami másfél évig tartott, a SOM-ba tértem vissza 1992-ben.

Egyfelől vonzotta a kutatói pálya, másfelől adódott egy remek szellemi műhely. Hogyan tudott választani a kettő közül?

¶ Az igazi döntés 1994-ben volt, amikor már valamelyes nevem volt, mint nem teljesen korlátolt fiatal kutatónak, és Cambridge-ben egy híres és népszerű professzor győzködött, hogy doktoráljak nála. Nem volt könnyű nemet mondani. Ennek különböző okai voltak, amik nem tartoznak a nyilvánosságra, de összességében, tudom, szürreálisan hangzik, ám bármennyire is szeretem Angliát, Budapest szebb város, mint Cambridge, sőt attól tartok, talán még Londonnál is érdekesebb, és szeretek otthon lenni. Viszont ezt követően többször hívtak meg konferenciákra Angliába, és sokáig azt gondoltam, kutató maradok.

Megtalálta a helyét, otthon érezte magát a múzeumban?

¶ A SOM-ban alapvetően konferenciákat szerveztem, egy ideig a tudományos folyóiratot szerkesztettem, az ELTE BTK filozófiai doktoriskolájába jártam, a kora újkori európai politikai gondolkodás, majd orvosteória történetét kutattam. Másodállásban adjunktus voltam a Károlin, tanulmányokat írtam. A szokásos dolgok egy fiatal bölcsész életében. A múzeumi munkát valójában akkor kezdtem élvezni, amikor 2000-ben főigazgató-helyettes lettem, így megnyílt a lehetőség különböző projekteket vezetni, kiállítási programokat, nemzetközi együttműködéseket szervezni. 2000-ben évi négyezerről tizenhatezerre növeltük a látogatószámot, s 2008-tól, miután átvettem a vezetést, ez huszonöt-harmincezer között mozgott, amit sikerült tartani. Szép és izgalmas volt a munkatársakkal közösen átalakítani a Semmelweis Múzeumot, megmutatni, hogy
a múzeum nem csak orvosok és nővérek számára érdekes, hogy mennyire sokszínű, meghatározó történeti örökségünk nem hagyományos bölcsészeti része. A SOM népszerű múzeum lett, sokan jártak hozzánk, egy-egy múzeumok éjszakáján három-négyezer ember kereste fel, s aki tudja, mekkora az épület, az sejtheti, hogy ez mit jelentett. 2012-ben pedig ott indítottam el Frazon Zsófia, majd Róka Enikő, Berényi Marianna és Kuti Klára hathatós közreműködésével a múzeumelméleti szakmai beszélgetéseket, a Pilla a tokban sorozatot, ami a You­Tube-on is sikert aratott. Talán a Pilla mintegy ötven előadása és vitái is hozzájárultak a múzeumi szakma szélesebb körű megújulásához. S persze jó érzés volt a SOM kiállításait bemutatni országszerte vagy Erdélyben és Rómában, és a tevékenységéről előadásokat tartani Oxfordban, Koppenhágában, Berlinben vagy Rómában.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot feltette a modern múzeumok térképére:
a speciális gyűjteménnyel bíró intézményt megnyitotta a közönség széles rétegei számára, a népszerű és látványos kiállításoknak köszönhetően jelentősen megnőtt a múzeum ismertsége és látogatóinak száma. Miért akart továbblépni? Mi volt az a kihívás, aminek nem tudott ellenállni?

¶ Az alaphelyzet nem nélkülözte az abszurditást vagy egyszerűen a komikumot. 2015 egyik szeptemberi reggelén azt olvastam a Daily Telegraph-ban, hogy kinevezték a British Museum új főigazgatóját, a német Hartwig Fischert, és rögtön arra gondoltam: „Tulajdonképpen, ha már közép-európait, akkor miért nem engem?” Kapásból tudok én is egy tucatnyi választ erre, de a kérdés mégiscsak megragadt bennem. Mert bármennyire megerősödött is a Semmelweis Mú­zeum, bármennyit szélesedett is a tematikája, bármennyire szoros és komplex nemzetközi kapcsolataink alakultak is ki, mégis örökre kicsiny sziget marad ahhoz, hogy a nagy múzeumok szcénájában észre lehessen venni. A világ igazságtalan, ehhez nem fér kétség. A múzeumi világban a nagy gyűjtemények, az ősi múzeumok egyszerűen másik ligában játszanak. Szélesebb a horizont. Kevésbé kell megküzdeni a figyelemért. Ez az emlékezés egyik rétege. Ezzel szemben múzeumi barátaim szerint ekkor már évtizedek óta arról magyaráztam nekik, mit és hogyan kellene másképp csinálni a Nemzeti Múzeumban ahhoz, hogy ismét Európa egyik vezető múzeuma legyen. S valójában ez izgatott benne, és ez izgat most is, hogy minden nehézségünk ellenére hogyan tudjuk újrapozicionálni a Nemzeti Múzeumot, hogyan tudjuk feljebb emelni a nemzetközi múzeumi világban úgy, hogy közben sajátosan, összetéveszthetetlenül magyar múzeumot teremtsünk. Utóbbin ne ütközzünk meg, hiszen minden múzeum, minden ország muzeológusai arra törekszenek, hogy az intézmények nemzetközileg is elfogadottak legyenek, de ne klónok. Ne olyanok, mint a mindenhol egyforma plázák vagy gyorséttermek. Legyen karakterük, sajátos arculatuk, önálló gondolatuk.

Ambiciózus terv.

¶ Valószínűleg az, de ha nem nézünk elég messzire, akkor nem is fogunk messzire jutni. Az MNM adottságai magukban rejtik a nemzetközi sikerek és a nagyobb nemzetközi tekintély lehetőségét. Ez még akkor is igaz, ha Európa tíz-tizenkét legnagyobb múzeumával, azok gyűjteményeivel és költségvetésével nem tudunk versenyezni. Viszont a következő csoportban már versenyképesek vagyunk, és ott az élbolyba tudunk emelkedni. S ebben a tekintetben azért nem volt gyenge az elmúlt öt év.

Miben különbözik az MNM a többi magyar múzeumtól?

¶ A Nemzeti Múzeum – mint minden nagy múzeum – különböző színtereken szerepel egyszerre. Elsőként a magyar közönség múzeuma, s így a magyar történeti közemlékezet és nemzeti identitás fenntartásában kulcsszerepet játszik. Másodsorban nemzetközi múzeum, azaz a magyarok és a külföldiek számára egyaránt képes új megvilágításba helyezni a Kárpát-medence több ezer éves történetét, és a helyi érdekességen túlmenően rámutatni a régió történelemformáló szerepére a különböző korokban. Ebből következik a harmadik szempont, hogy mindezt igen széles nemzetközi versenyben kell megmutatnia, ahol riválisai más európai és tengerentúli metropoliszok múzeumai. E téren az MNM egy ideig gyöngén teljesített, mára azonban erősebb lett. Itt elsősorban nem
a gyűjtemények nagyságáról és értékéről beszélünk, bár ne feledjük, hogy az elmúlt években gazdagodott a múzeum gyűjteménye egy kimagasló jelentőségű műtárgyegyüttessel, a Seuso-kinccsel. De a gyűjteményeken túl ebben a versenyben ugyanolyan fontos a szellemi teljesítmény, a kiállítások mondanivalója
és helyszínei, a kutatómunka nemzetközi kapcsolati hálója és minősége, az online jelenlét, a katalógusok, kiadványok színvonala, hiszen ezek jelölik ki a múzeum helyzetét és adják meg tekintélyét a nemzetközi porondon. Mindeközben azt sem szabad elfelejteni, hogy elsősorban a magyar közönségnek játszunk, sőt a nemzetközi porondon is magyar szemléletet fogunk megjeleníteni. Tudom, hogy ez érzékeny dolog. Én úgy látom, hogy itt arra kell vigyáznunk, hogy – Kosztolányit parafrazeálva – ne melldöngetően, nagyhangúan, magyarkodva kiáltsuk világgá, hogy európaiak vagyunk, hanem európai módon fejezzük ki, a dolgok természetességével, hogy magyarok vagyunk. Erre ugyanis kíváncsi a világ.

Öleljük körbe a Múzeumot! Az intézmény dolgozói és közösségei 2017 óta minden évben – offline vagy online – kísérletet tesznek arra a közösségek hetén, hogy körbeöleljék az épületet az összefogás jegyében
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

A nemzet múzeumának lenni kiváltság, de hogyan lehet ennek a küldetésnek a 21. században megfelelni?

¶ Örömet jelent, sőt büszkeséggel tölt el, hogy az utóbbi években a nemzet múzeu­maként aposztrofálják az általam vezetett intézményt. A Nemzeti Múzeum előnyei és hátrányai paradox módon ugyanabból fakadnak. A korából és a nevéből. Az elmúlt két évszázad sikereiből és tapasztalataiból, abból, hogy a közélet számára alapvető intézményről beszélünk. A Nemzeti Múzeum nemhogy alig fiatalabb a Musée du Louvre-nál, de, mondjuk, az Egyesült Államok is csak 26 évvel idősebb, mint az MNM. Még létezett a Szent Német-római Birodalom, amikor a múzeumot Széchényi Ferenc megalapította. Ez büszkeséget és tartást ad, de ügyelni kell, hogy a büszkeség ne forduljon át hübriszbe. A hosszú múlt rengeteg tapasztalatot, tudást halmozott fel, rengeteg szervezési és működési gyakorlatot alakított ki, de sok tekintetben ez a gyakorlat, az, ahogyan küldetésünkről gondolkodunk, túlhaladott és megdermedt. Ezt úgy lehet feloldani, hogy a múzeumot mozgásra késztetjük és lendületben tartjuk. A Nemzeti Múzeum felzárkózott azokhoz a múzeumokhoz, amelyek az elmúlt két évtizedben a magyar múzeumi szcénát megváltoztatták. Paradoxonnak tűnhet ez a kijelentés, hogy felzárkózott, de hangsúlyozom, hogy a magyar múzeumi világ egyik legnagyobb múzeumáról van szó, amely mérete és a múltja miatt önmagában tekintélyes, híres, ezért nem feltétlen érzi a változás igényét; hiszen mindig is a közérdeklődés központjában állt, s ez bizonyos elkényelmesedéssel, a mindent tudás érzetével járhat. Azt hiszem, hogy az elmúlt évek sikerei mögött komoly szemléletváltás húzódik. Mostanra, ha még nem is minden területen, de a Nemzeti Múzeum sok mindenben már a legfrissebb muzeológiai gyakorlatot képviseli. Nyitott, a társadalmi, közéleti kérdések iránt fogékony mú­zeum, amelynek látogatói köre minden korosztályra kiterjed, és tevékenységének középpontjában az áll, hogyan tudja a legfontosabb tudományos eredményeket közérthetően prezentálni a közönségnek, és egyúttal számtalan közösségi együttműködés jellemzi.

Mi vezette a döntéseit, hogy mi az, amihez hozzá lehet nyúlni, és mi az, amit bármennyire is szeretné, de inkább érintetlenül kell hagyni?

¶ A távlatosabb cél kijelölése szélesebb horizontot rajzolt meg, s ennek megfele­lően kellett elvégezni az intézmény újrahangolását. Nem arra törekedtem, hogy felforgassam az intézményt, hanem hogy az MNM a régészeti és történeti muzeológia területén országosan vezető intézmény legyen, hogy kihozzam belőle azt, ami benne rejlik, s amin a múzeum munkatársai évek, évtizedek óta dolgoznak, csak éppen a sikerek gyakran elkerülték. Milyen okai vannak ennek? Végig kellett venni, hogy miben kiváló, és hol marad el a nemzetközi, de akár az országos színvonaltól. Át kellett alakítani bizonyos gyakorlatokat, hogy dinamizáljuk a működést, és a közönség, a közélet számára relevánsabb, érdekesebb és elérhetőbb legyen múzeum.

Az ismeretlen Görgei című időszaki kiállítás 2019-ben
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Ez milyen konkrét folyamatot jelentett?

¶ Létrehoztunk egy projektrendszert, amelyben a kiemelt feladatokat a napi rutinból kiemelve projektmenedzserek segítségével, különböző beosztású, foglalkozású kollegák összehangolt csapatmunkában végzik el. Ez hatékonyabb végrehajtást teremtett. Átalakítottuk az ISO minőség-ellenőrzési rendszer működését (amely már 2016-ot megelőzően létezett) folyamat-ellenőrzési rendszerre. Ez többszintű és hatékonyabb kontrollt jelent. Ami a múzeumi szakmai munka tartalmát illeti: a kiállításpolitika mindenképpen változtatást igényelt. Hogy miről és hogyan rendezzünk kiállításokat. Az MNM viszonylag sok kiállítást rendezett korábban is, ezek nagyobbik része azonban nem generált igazi érdeklődést, vagy a kiállítások megformálása nem volt eléggé kifinomult. Ezen alapvetően sikerült változtatni. 2015-ben a múzeum látogatószáma 140 ezer körül volt, 2019-ben 320 ezer körül, és ebbe nem számoljuk bele a roppant sikeres külföldi vendégszerepléseket. Fontos volt, hogy a tematika szélesebb legyen, időnként társadalmi vitákat generáljon, a tárlatok látványvilága erősödjön, pontosan illeszkedjen a kurátori üzenetekhez, és a régészeti és történeti kiállítások közötti különbség csökkenjen. Ezek a szempontok a 2016 végén megnyílt IV. Károlyról szóló Utolsó felvonás című kiállításunkon már érvényesültek, akárcsak a 2017-es Ige-Idők. A reformáció 500 éve című kiállításon, amely a reformáció finom rajzolatát, a magyar gondolkodásra, művészetre és kultúrára tett hatását mutatta be. Az Apponyi Geraldine-ról szóló Magyarország fehér rózsája című kiállításban mindössze egytucatnyi fényképből és tárgyból sikerült olyan képet megalkotni az albán királynéról, ami megszólalt, és önálló életre kelt.
De ugyanilyen átgondolt vizualitás jellemezte az Ismeretlen Görgeit, a Kereszt-tűzben installációját, a Seuso-sorozatot, a Közös Időnk 1989 kiállítás, amely mindezeken túl is lépett, és a közösségi kiállításrendezés meggyőző példája volt, még ha a kritika ezt nem is mindig konstatálta, és én is tartottam tőle, hogyan sikerül ezt megvalósítani. A vizuális és tartalmi mondanivaló összehangoltságának egyik legjobb példája a Clara. Rotschild Klára – divatkirálynő a vasfüggöny mögött volt. S jobban fókuszált lett a restaurátor szakos egyetemisták éves diplomakiállítása, a Megmentett műkincsek sorozat.

A kiállításpolitika megreformálásán kívül melyek voltak még stratégiája sarokpontjai?

¶ Hasonlóképpen áttörés történt – több fokozatban – a médiában való szereplésünkben és az online jelenlétünkben, ahol 200-250 százalékos emelkedést látunk. Ugyanez a helyzet az elnyert pályázatokkal, a külföldi projektekkel, tanulmányutakkal. Több nemzetközi regionális régészeti projektben veszünk részt, és számtalan fontos magyar és nemzetközi konferenciát rendeztünk, ezek kötetei mostanában jönnek ki. E számok, azt hiszem, a versenyszférában is jónak minősülnek. Persze a múzeum nem versenyszféra, hanem közszolgálat, olyan intézmény, amely szellemi, kulturális és tudományos tartalmakat hoz létre és oszt meg, amelyek hatása máshogyan jelentkezik. De gyöngeségnek vagy bajnak azért ne tartsuk, ha sokkal több a látogatónk, többen hallanak rólunk, vagy több a közvetlenül Brüsszelből elnyert kutatási forrásunk! Elképzelésem komplex volt, kiterjedt a programokra, a múzeumpedagógiai és felnőttoktatási átszervezésekre, az internetes jelenlét erősítésére, s egyúttal biztosítani akartam a kutatások folytonosságát, de úgy, hogy azok a nyilvánosság számára még inkább láthatók legyenek.

A Közös időnk ’89-90 című időszaki kiállítás 2020-ban Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Ebből a szempontból egy mindössze ötéves igazgatói ciklus túl rövidnek tűnik. Mennyire ad időt és lehetőséget, hogy kifussa magát?

¶ A világ nagy és sikeres múzeumaiban nem véletlenül hosszúak az igazgatói ciklusok: Philippe de Montebello harmincegy évig állt a New York-i Metropolitan élén, Neil MacGregor tizenöt évig irányította a londoni National Galleryt, utána tizenhárom évig a British Museumot, Nicholas Serota huszonkilenc éven át volt a Tate igazgatója. S persze számtalan magyar példa is van ugyanerre. Egy múzeum felépítése, átalakítása, korszerűsítése időbe telik, hiszen nagyon komplex rendszerről beszélünk, aminek a beágyazottsága igen széles. Öt év kevésnek tűnik, mégis rengeteg minden történt az elmúlt években. A fentieken túl elég, ha csak a Múzeumkertre nézünk. Az elhanyagolt, feldúlt, parkolónak használt kertből mára az ország egyik legelegánsabb városi kertje lett, miközben nemcsak a kert felszíne változott, hanem a terület egésze. Hónapokon belül megnyílik egy kiváló kávéház is az egykori kertészlakban, a Geraldine. A múzeum nemzetközi kiállításai Kínától az Egyesült Államokig és a környező országokban komoly, időként szenzációs sikereket arattak. A múzeum épületében saját kiállításaink látogatószáma, ahogy említettem, több mint a kétszeresére nőtt, a múzeumi körökben és a közéletben vitatkoznak kiállításainkról. Nemzetközi kiállításaink tekintetében pedig a java még hátravan.

Mennyire lát előre? A szakmai program éveken, ciklusokon át ível, és mint láthattuk, bármikor megakaszthatja egy világjárvány. Hogyan tud így tervezni?

¶ Ideális esetben minden múzeum évekre, akár öt-hat évre előre látja programja kulcsmozzanatait. Nem történhet másként, mert a nemzetközi kiállítások kölcsönzéseit, a nemzetközi együttműködéseket és kutatásokat, a források biztosítását időben el kell indítani. Az elkövetkező évek kiemelt kiállításai nálunk is le vannak kötve. Ilyen a Birodalmi pompa című, a késő római kori ezüstművészetet feldolgozó kiállításunk, amelyhez tíz-tizennégy külföldi múzeumból kölcsönzünk műtárgyakat, s a világon elsőként lehet majd ezeket a lenyűgöző alkotásokat együtt látni. Ilyen a schallaburgi múzeummal közösen előkészített, az egykori kelet-európai lovasíjász-kultúrákat, -művészetet, -világokat bemutató kiállítás, amelyen az európai régészeti muzeológia egyik legjelentősebb alakjával, Falko Daim professzorral közösen dolgozunk. De ilyen a chicagói Field Museummal előkészített, Európa első királyai című, a neolitikumtól a vaskorig tartó időszakot bemutató kiállítás, amely térségünk több ezer évvel ezelőtti történetét és művészetét összegzi és ismerteti meg az amerikai és a magyar közönséggel. Itt is nemzetközi kiválósággal dolgozunk együtt: William Parkinson professzorral. Említhetném még a tervezés alatt álló, a mondhatni par excellence magyar katonáról szóló Huszárvágás munkacímű tárlatunkat is, amely a hadtörténeti jelentőségen túl a huszárságról alkotott nemzetközi sztereotípiákat is sorra veszi, és arra keresi a választ, hogy a magyarságról alkotott 18–20. századi képet befolyásolta-e, és ha igen, hogyan a huszárjelenség, tehát irodalmi, filmes, nyelvi és vizuális jelenségek értelmezését is felöleli. Emellett előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a British Museummal egy közös régészeti-történeti kiállításról, a pekingi Nemzeti Múzeummal pedig egy régészeti tárlatról.

Ha már a magyarságról alkotott képet említette: milyen szerepet vállal a 21. századi nemzeti öntudat megfogalmazásában a múzeum?

¶ Alapvető szerepet játszik, ahogy egyébként ugyanez a helyzet – teszem azt – a Louvre, a Rijksmuseum, a Prado vagy a British Museum esetében is. Csak éppen a horizontok különbözők. Nemcsak a gyarmati múlt végtelen gazdagsága miatt az ő esetükben, hanem abban is különböző helyzetről beszélünk, hogy miként, hogyan akar egy nemzet önmagára tekinteni, milyennek képzeli a jövőjét. Hogyan akarunk mi önmagunkra tekinteni, miként Magyarországra és a magyarságra? A romantika korának önazonosságát, a 19. századi identitást akarjuk-e fenntartani a 21. században? A 19. századi múltértelmezést akarjuk-e felmondani, vagy valami mait, valami jövőbe tekintőt akarunk-e képviselni? Az előbbit problematikusnak tartom, hiszen a 19. század is a saját korában korszerű nemzeti identitást akart megteremteni, és nem a kora újkori nemesi nemzeti identitásra akarta szűkíteni saját önazonosságát. Aki kételkedne ebben, annak javaslom Petőfi életművének újraolvasását. Ha több ideje van, az egész reformkor irodalma rendelkezésre áll.

¶ A Nemzeti Múzeum színes és gazdag képet mutat arról, mit jelentett magyarnak lenni, mi a szellemi-tárgyi örökségünk, a tartalom megfogalmazása azonban komplexebb folyamatok eredménye. A nemzeti identitás megfogalmazása nem egy intézmény, nem egy múzeum diskurzusának az eredménye, hanem az egész nemzet vitáján alapszik, amiben a múzeum pusztán az egyik szereplő. Igaz, a tartalom reprezentációjában komoly szerepet tölt be. Az elmúlt öt év programjai különféle formában és szinteken erre törekedtek. Ezért volt annyi együttműködésünk az egyetemekkel, kutatóintézetekkel, múzeumokkal, könyvtárakkal, levéltárakkal, ezért dolgoztunk sokszor külső szakértők és tanácsadók bevonásával.

A Tolongó idők című időszaki kiállítás a Nemzeti Múzeumban 2018-ban
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Igazgatása alatt olyan érzelmileg nagy töltetű témákról rendeztek kiállítást, mint Trianon, 1989 vagy Görgei. Ez megkönnyítette vagy inkább megnehezítette, hogy milyen új narratíva mellett teszik le a voksot?

¶ A múlthoz való viszonyunk sokrétű. A történettudomány nem azonos a történeti emlékezettel. E kettőnek heves vitáit látjuk elég gyakran. A történeti emlékezet másként működik és más formában ölt testet, mint a kritikai történettudomány: játékfilmben, szépirodalomban, operában, politikai beszédekben, vezércikkekben találkozunk vele. A felszínen állandónak tűnik, de valójában folyamatosan változik, és erősebben határozza meg egy közösség történeti reflexióit, mint a tudomány. Időnként köszönőviszonyban sincs a történeti valósággal, időnként eltorzítja a történeti valóságot, viszont éles érzelmeket képes generálni, és közösségi érzést tud teremteni. A közös emlékezés konszenzusában azonban a kritikai történetírás és a történeti közemlékezet a végletekig nem térhet el egymástól. Talán ódivatúan hangzik, de a kritikai történetírásnak, amely a ténybeli vagy szemléleti tévedéseket, anakronizmusokat kiszűri, a mitikus rétegeket le tudja hámozni egy-egy korszak vélt valóságáról, prioritása van. De a múltunkról való emlékezés szépségét, az emlékezés otthonosságát éppen az adja, hogy a képzelt vagy mitikus részek felismerése, feldolgozása során látjuk, ahogyan azok is részei lettek a gondolkodási hagyománynak, ahogy szellemi tartalommal töltötték meg közösségi identitásunkat. Hadd hozzak friss, külföldi múzeumi példát. A British Museum 2019–2020-as Trója-kiállítása bemutatta Trója régészetét, de egyben túl is lépett rajta, s a kiállítás kétharmada azt vizsgálta, hogy mikor mit, hogyan és miért gondoltak a trójai háborúról. Hogyan szövi át az európai gondolkodást az ókortól kezdve napjainkig a trójai mondakör? Mit és hogyan jelképezett? Milyen módon a miénk Trója?

Talán ki kellene írni a múzeumokban, mint egy gyógyszerek mellé adott tájékoztatón, hogy a kiállítás megtekintése kockázattal járhat: felül kell vizsgálnunk múltunkról alkotott nézeteinket, ahhoz fűződő viszonyulásunkat, ami felkavaró lehet. A múzeumnak miért éri meg ezt a rizikót vállalni?

¶ A példa is azt mutatja, hogy a múzeum tulajdonképpen a kritikai történetírás
és a történeti emlékezet metszéspontjában áll. A közönség megszólítása nemcsak komplikált feladatot jelent, hanem érzékeny terület is, hiszen történeti emlékezetünk meghatározza a közösségünkhöz, a Nemzeti Múzeum esetében hazánkhoz fűződő viszonyunkat, és ezért érzelmektől fűtött jelenség. A történeti múzeumhoz pró és kontra erőteljes érzelmekkel közelítenek az emberek, és mindenkinek vannak vele kapcsolatban elképzelései. A Görgei-kiállítás nagyon fontos állomás volt, mert az emlékezés ambivalenciáját mutatta meg. A szabadságharcot nem azért veszítettük el, mert Görgei letette a fegyvert, hanem azért tette le, mert elveszítettük. Nem azért veszítettük el a szabadságharcot, mert ne lett volna igazunk, hanem mert egyszerre két nagyhatalommal harcoltunk – egyedül. A helyzet érzelmileg elfogadhatatlannak bizonyult, hiszen igazunk volt, ezért a vereség elviselhetetlennek, a jövő kilátástalannak tetszett. Kineveztünk hát egy Ephialtészt, akit okolni lehetett. S bár a 19. század végétől a Horthy-korszak végéig a közvélemény nem tartotta már árulónak Görgeit,
és a történettudomány aprólékosan bizonyította a vád képtelenségét, mégis az ötvenes–hatvanas évek iskolai tankönyveinek politikai motivációja, a közemlékezetet alakító filmek, regények, versek fenntartották az árulás vádját. Ez egyfelől nem fair, másfelől Görgei a szabadságharc, de valójában a magyar hadtörténet egyik legkiválóbb hadvezére volt, lenyűgöző tartással és intelligenciával, akire joggal lehetünk büszkék. A hangsúly azon volt, hogy a kiállítás rá tudott mutatni a történeti emlékezet ambivalenciájára, pontatlanságára és arra, mennyire más a múltunk, mint ahogyan a közemlékezetben él.

Cser-Palkovics András polgármester és Varga Benedek főigazgató A Sesuso-kincs vándorkiállítás megnyitóján 2017-ben
Székesfehérváron, a Szent István Király Múzeumban
Forrás: www.szekesfehervar.hu / Fotó: Molnár Artúr

Főigazgatóként hová helyezi a Seuso-kiállítás jelentőségét?

¶ A múzeum kivételes lehetőséget kapott arra, hogy olyan állandó tárlatot mutasson be, amely a világ bármelyik nagy múzeumának büszkesége lenne. Ez a kiállítás nyilván több, mint egy tárgysorozat prezentációja. Megelégedéssel töltött el, amikor a francia múzeumelmélet egyik nagy alakja, Dominique Poulot meglepetten azt mondta, hogy ilyen tökéletes kiállítást nálunk még sosem látott. Hasonló volt a már említett Falko Daim vagy Richard Hobbes, a British
Museum római kori Britannia-kurátorának véleménye.

¶ A Seuso kincs a mélyebb összeurópai identitást jelképezi. Kultúránk közös alapjainak egyik rétegét teszi kézzelfoghatóvá. Az ókori kultúrához javarészt szövegeken keresztül kapcsolódunk. Irodalmi, történelmi, filozófiai ismereteink vannak róla. A leghíresebb tárgyi, művészeti emlékeket máshol őrzik. Most viszont már nálunk is. Fontos volt, hogy 2017 novemberétől 2018 áprilisáig az ország több városában be tudtuk mutatni a Seuso-kincs első kiállítását, ami már csak a biztonsági követelményeket tekintve is komoly logisztikai kihívás volt, nem beszélve az installációk építéséről. Megérte. Majd mindenkinek leesett az álla. Mellesleg a Seuso-turné átfedte a kínai utazókiállításunk turnéjának egy részét, sőt a Kereszt-tűzben amerikai bemutatóit. Nagyon sűrű hónapok voltak.

A külföldi múzeumlátogatók számára mivel tudunk mi, magyarok kitűnni?

¶ A Sisi és a magyar arisztokrácia fényűző élete volt a Nemzeti Múzeum legnagyobb sikere évtizedek óta: másfél év alatt 2,7 millióan látták négy nagyvárosban.
Lehet mondani, hogy Kína lakossága mérhetetlen, de a kiállítótér ott sem végtelen kiterjedésű. Hihetetlen gyorsan fejlődik a kínai múzeumi világ, ami sokáig elsősorban inkább az épületek, a digitalizáció és technológia terén jelentkezett. Mára azonban a kiállítások, különösen a vendégkiállítások tartalma is nemzetközi színvonalú. Az európai múzeumok sorban állnak, hogy kiállíthassanak
Kínában – mi a legelsők között szerepeltünk a legrangosabb kínai helyszínen,
a pekingi Tiltott Városban, vagyis a Palotamúzeumban. Mi voltunk a Louvre után a második nyugati múzeum, amelyet meghívtak. Komoly sikert arattunk, és ez az európai múzeumi kapcsolatainkra, például a kölcsönzésekre, az együttműködésekre és a díjakra is érezhető hatással volt. A Sanghaji Városi Múzeumban a Musée D’Orsay kiállítása következett utánunk, és csak feleannyi látogatót vonzott. Az igazgatónő, Laurence des Cars megkérdezte tőlem, hogy csináltuk. A válasz egyszerű: nem volt elég a műtárgyakat prezentálni. Azáltal, hogy
a Kínában sajátos módon népszerűvé vált Sisi alakja köré rendeztük az anyagot, ő szerepelt a plakátokon, nyert ügyünk volt. S persze kitapintható volt a mély érdeklődés a kínaiakban a magyar történelem és kultúra iránt.

Mit gondol a látogatószám mindenhatóságáról? Mennyire ad pontos képet ad arról, mennyire jó az adott kiállítás?

¶ A látogatószám fontos, hiszen mérhető, és mutatja a társadalmi elfogadottságot, ám nem helyes fetisizálni. A múzeum nem arra törekszik, hogy minél több látogatója legyen, hanem hogy a lehető legtöbb embernek tudjon a lehető legmagasabb szinten kulturális élményt adni. Ez nagy különbség. Egyensúlyt kell tudnunk teremteni különféle szempontok és elvárások között. Nem lehet engedni a kulturális tartalom nívójából, a megformálás tökéletességéből, de közben mindenképpen relevánsnak és közérthetőnek kell lennünk, s tetejébe a költségvetést is tartanunk kell.

A határon túli múzeumokkal való kapcsolatok tekintetében milyen lehetőségeket lát?

¶ Sokáig egyszerűen kiállításokat vittünk, például Erdélybe, és restaurátor-továbbképzéseket szerveztünk. Ezek fontos dolgok, amelyeket meg kell őrizni, de többre van szükség. Közös projektek kellenek, akár itt Budapesten is, hogy ők is meg tudjanak mutatkozni. Ilyen projektünk volt a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Anna | Asszonysors a XX. században kiállításának a meghívása. A kiállítás alapötlete lenyűgözött. Valós élettörténetek elemeiből épült fel egy bevallottan fiktív élettörténet, egy 20. századi erdélyi nő életének súlyos döntéséről, amitől függően kétféle párhuzamos sors rajzolódott ki. A történeti múzeum alapvetően és joggal elutasítja a fikciót, hiszen autentikussága kerül veszélybe, ha megsérti a tárgyak eredeti kontextusát és képzelt történetet illusztrál vele. Itt azonban a látogató az első perctől tudta, hogy fikcióval találkozik. Ez az élet nem egy valós személy levéltárakban és múzeumokban megkutatott története, hanem, mint egy regény, képzeletbeli, mégis valóságos elemekből épül fel. Az etnográfia, a történettudomány, a szociológia és a muzeológia eszköztárával rekonstruálták a székely kollégák a különböző élethelyzetek tárgyi és szellemi világát az 1930-as és 1980-as évek közötti Erdélyben, idézték fel a társadalmi rendszerek változásait, aminek vezérfonala volt a fiktív sors, ez vezette
a látogatót. Így született újjá Budapesten a kiállítás Anna | Változatok székely asszonysorsra címmel. Nyilván rá lehet mutatni, hogy a kiállítás legalább annyit mondott az alkotók nézőpontjáról, mint a korszakról, ám ez vajon melyik ki­állításra nem áll?

A Kertészház a megújult Múzeumkertben. Várhatóan 2021-ben nyílik meg a Geraldine cukrászda
Forrás: Rosta József

A szakma is elismerte a teljesítményeket?

¶ 2017-ben megnyitottuk a Málenkij Robot Emlékhelyet, amit 2018-ban beválogattak az Év Európai Múzeuma shortlistjére, 2019-ben a kínai Sisi-kiállításunkon alkalmazott digitális technológiával elnyertük az ICOM AVICOM nagy­díját, és a Málenkij Robot Emlékhelyről készített filmmel első helyezést értünk el Sanghajban, 2020-ban az említett kínai projektünk az ICOM Best in Heritage versenyén került shortlistre. 2020-ban pedig a múzeum honlapját az Év honlapjának választotta a Magyar Marketing Szövetség. A Clara-kiállítás az Év kiállítása-versenyen különdíjat kapott 2020-ban.

Az öt év alatt volt, amit kudarcként könyvelt el?

¶ Állni kell a kudarcokat. Nem rágódom rajtuk, így ha vannak is, levonom a tanulságot, és túllépek rajtuk. Ez lehet, hogy szélsőségesen hangzik, de másként nem tudnék vezetőként működni.

Mi a helyzet a meg nem valósult tervekkel?

¶ Egyik nagy vágyam már teljesült: akkreditált múzeumi kurátori képzést állítottunk fel az ELTE BTK-val közösen, a harmadik évfolyamot oktatjuk már. Az ideális az lenne, ha úgy működhetnénk, mint a Musée du Louvre és az École du Louvre kettőse, és diplomát adhatnánk, de ez egyelőre messze van. Vannak még terveink, amelyek megvalósítását át kell ütemeznünk.

Szokatlan és merész vezető. Mennyire díjazza ezt az alapvetően konzervatívnak tartott múzeumvilág?

¶ Azt hiszem, inkább őszinte vagyok. Bizonyos helyzetfelismerések és döntések mindig az igazgatóra tartoznak. Ugyanakkor arra törekszem, hogy minél több feladatot osszak meg, és minél inkább csapatban működjünk. Úgy látom, jót tett, hogy nagyobb szabadságot adtam a kollégáknak, sokkal jobban ki tudtak bontakozni. Amúgy egyáltalán nem hiszem, hogy a magyar múzeumi szakma vezetése egyöntetűen konzervatív lenne. Már az 1990-es évek végétől, de különösen az ezredfordulót követően az országos múzeumok vezetésében sorra teljes szemléletváltás következett be. Az országos múzeumok többsége tudományosan megalapozott, ugyanakkor korszerű, eleven intézménnyé alakult át, kiváló kurátori és muzeológusi teljesítménnyel. A muzeológusoknál sem látom tehát az általános konzervativizmust. Néhány esetben talán gyöngébb a nemzetközi keringésbe való egyéni bekapcsolódás, és ez gyakran kölcsönös félreértésekhez vezet. Az utóbbi tíz-tizenöt évben pedig azt látjuk, hogy a magyar nagyvárosok és sok esetben a kisebb városok múzeumai, a kisebb területi vagy szakmúzeumok is átalakultak. Ez az oka annak a kellőképpen még mindig nem értékelt ténynek, hogy a múzeumok országos látogatószáma évtizedek óta tízmillió körül mozog. A közönség kíváncsi ránk, és szeret múzeumba járni.

Amikor a múzeumok csak a digitális térben érhetők el, különösen fontos, hogy tartsa
a kapcsolatot a közönségével, fizikai tárgyak nélkül is.

¶ Szerintem ez nálunk most még erősebben megjelenik. Tavaly március óta sokkal több a közösségi médiacsatornánkon a hosszabb-rövidebb, tárgyainkhoz kapcsolódó izgalmas írások száma. Olyan tudást is átadunk ezzel, amit egyébként kiállításokon igen fárasztó és nehézkes lenne megoldani. A Nemzeti Múzeumban erős a kurátori gárda, ezt az akadályt jól vettük. Ezenkívül a magyar 4IG céggel újszerű múzeumi digitális programokba vágtunk bele, ezek egyik első eredménye a Seuso-kincs virtuális tárlatának látogatása.

Milyen érzés volt főigazgatóként belépni a kapun?

¶ Mit mondjak? Elég nagy a ház. Nagyon komoly a hálózat. Megtisztelő a Nemzeti Múzeum főigazgatójának lenni. Először nyilván megilletődtem, mégis hatalmas a feladat és a felelősség, de megilletődöttséggel semmit sem lehet vezetni, így az ember túlteszi magát a feladat nagyságán, és igyekszik alázattal az intézmény és a kollegái iránt, ám mégis józan magabiztossággal irányítani.

A Közös időnk – 1989 kiállítás tárgyai között szerepel egy tintatartó, amelybe anno tintát töltött, hogy egyszer majd ezzel írja meg a rendszerváltás történetét. Mikor fog elkészülni a mű?

¶ Az inkább ifjonti lelkesedés volt. Nem hiszem, hogy valaha is írnék róla. Hatalmas kutatási terület, és a múzeumvezetés egész embert kíván.

*

Varga Benedek 2016 júliusától a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, 2008 januárjától a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója.  2015 óta az ICOM Magyar Nemzeti Bizottság elnöke, az Orvostörténelmi Társaság titkára, az Országos Közgyűjtemények Szövetségének felügyelőbizottsági tagja. 2016-tól az ELTE Alumni Tanács tagja. Zsámboky-díj (2004) és Weszprémi-díj (2013), Semmelweis
Egyetem Pro Universitate Díja (2016). Az orvostörténeti témákon kívül (a közegészségügy története, Semmelweis Ignác munkássága, az anatómiai kutatások története) fontosabb publikációit a 16–17. századi európai eszmetörténetről írta. Éveken át szervezte a PILLA néven ismert múzeumelméleti előadássorozatot. Számos nagy sikerű kiállítás kurátora.